2012. május 28., hétfő

Pár gondolat a meleg szuperhős-házasságról

A Marvel bejelentette Obama melegházasságot támogató nyilatkozata után, hogy egy teljes számot szán az X-men csapatát gyarapító Northstar (magyarul Sarkcsillag) esküvőjének. Ez pedig nagy vihart kavart a neten, voltak, akik azt mondták, a szuperhősös képregények műfaja már régóta adós ezzel, mások álszent politikai korrektséget látnak az egész mögött. Tehát a net rögtön két hangos táborra oszlott, mi szerint: "erre már rég szükség volt" és "mi szükség van erre?"

Ha a kérdés az, hogy én melyik mottót vallom magaménak ebben a vitában, akkor a válasz erre az: egyiket sem. Ha az én véleményemet kéne így tömören összefoglalni, akkor az ez lenne: "oké, miért ne?" Bevallom őszintén, én nem ugráltam körbe a házat hússzor örömömben, és nem is kezdtem el a Parlament előtt tüntetni ellene "RUINED FOREVER" táblával a kezemben, egyszerűen az volt a reakcióm, hogy "oké, ennek is megvan a helye a szuperhősök világában". Ezt a cikket azért írom, mert úgy veszem észre, hogy ennél a témánál mindkét oldal hajlamos rögtön az elvekkel jönni, és közben elveszik az, hogy mint annyi minden, ez is emberekről szól. Azért, mert úgy érzem, írnom kell róla, és nem azért, mert bizonyítani akarom, hogy én "évszázados erkölcsökre adó derék jóember" vagy "nagyon nyitott és haladó gondolkodású legény" vagyok. Alapjaiban hibás az a hozzáállás, hogy azért nyilvánítsak véleményt, vagy kötelezzem el magam egy mellett, hogy azzal bizonyítsam hovatartozásomat - úgyis elkerülhetetlenül lesznek szerintem mindkét oldalról, akik a másik oldal képviselői közé fognak besorolni, csak mert nem 100% egyezik a véleményem az övékkel. De ez már legyen az ő bajuk, rá is térek a témára!

Kezdjük az elején: én teljesen egyetértek ennek az egésznek az apropójával, azaz Obama melegházasságot támogató nyilatkozatával. Nem azért, mert szeretem polkorrekt emberkének érezni magam, egyszerűen azért, mert nem hiszem, hogy jogom van beleszólni két ember kapcsolatába. Úgy vélem, nincs is közöm hozzá, ahogy például a szomszéd házban lakó teljesen hagyományosan hetero pár házasságához sem. Nem hiszem, hogy más emberek kapcsolatai olyan létfontosságúaknak kell lennie az én kapcsolatom meghatározásában, hogy amennyiben mások összeházasodhatnak, az alapján érezzem az én házasságomat - vagy kapcsolatomat - devalválva. Ez arra a két emberre tartozik, akik közt ez köttetet. Ahogy az én kapcsolatom is rám és a páromra tartozik.

Akadnak olyan emberkék, akik előszeretettel ferdítenek ilyenkor, előhozva, hogy akkor most ezzel az elvvel az is rendjén van, ha egy felnőtt kiskorúakat szed fel - egy frászt van rendjén, és ez a fent leírtakból következik. Ugyanis abban, amit leírtam, a működő kapcsolatban, ott a kölcsönösség és a felelősségvállalás egymás iránt. Érdekes és szomorú például, hogy a melegeknél gyakran előhozzák a gyermekrontást, összemosva vele, nem látva be, hogy a gyermekrontás esetén már rég nem a homoszexualitással van a probléma, hanem azzal, hogy az egyik fél kihasználásával történik. És ez baj nemi vonzódástól függetlenül - az egyik fél kizsákmányolása és elnyomása mindig baj, akkor is, ha ez két ellenkező nemű fél között történik. De hogy egy másik példát hozzak erre, amiben nincs meg a kölcsönösség - a házastársi erőszak. Érdekes, hogy míg sokan elvből ellenzik a melegházsságot, vagy azt, hogy valaki csupán élettársi kapcsolatban éljen párjával, mert ezeknél érintve érzik magukat, addig más bántalmazásával már úgy vannak, hogy hát ez nem tartozik rájuk.

És valahol szomorú, hogy ezt egyáltalán le kell írnom, mert egy józanabb világban már rég megkaptam volna ezért a Nyilvánvaló Kapitány érdemrendet. És én meg is adnám másoknak a bizalmat... aztán bele futok egy ilyenbe.

De hamár józanság, legyünk olyanok a másik oldalról is, mert eddig csak annyit írtam, hogy az apropóval egyetértek. Ami a képregényiparbeli lecsengését illeti, bármilyen cinikusan hangzik, az üzletpolitika, hogy miért most kerítettek erre sort. "Az amerikai elnök erről beszélt, felkapott a téma, gyerekek, írjunk erről, mert azzal megnöveljük az eladást!" Ha tényleg olyan nyitottak lennének erre, azt megtették volna már korábban, és nem vártak volna erre addig, amíg az Egyesült Államok vezetője is rábólint erre. Pont azért, mert talán akkor kellene ez ellen leginkább felszólalni vagy kiállni, amikor nagy az ellenállás vele szemben. Ha Obama hamarabb szólal meg ebben a témában, akkor hamarabb kapunk melegházasságot a szuperhősök világában, ha nem szólal meg, még most sem kapnánk. A felhajtás a lényeg, mert ugye, mint mondtam, az egész üzletpolitika.

De, bármilyen szomorúan hangzik, az érem másik oldala: a képregényiparban minden az. Az egy dolog, hogy nagyon sok művész igenis írna erről a témáról, mert bennük is megvan az, hogy írjanak, de a kiadóvezetőé az utolsó szó. Ott van a házasságban érintett Sarkcsillag, akit állítólag már a kezdetek kezdetén melegnek szánt alkotója, John Byrne, csak ezt a botránytól tartva megvétózták felülről. Hogy egy kicsit árnyaljam a képet, a pakliban az is benne van, hogy az ötvenes években nagyrészt éppen azért indult boszorkányvadászat Friedrich Wertham vezetésével a képregények ellen, merthogy "a szuperhősök homokossá változtatják a fiatalokat", és ez kis híján csődbe vitte az ipart, és komoly kompromisszumok árán sikerült csak túlélni.

Bármilyen keserűen hangzik, a képregényalkotók is csak emberek, akiknek fizetniük kell a számlákat és a családjukról gondoskodni, ahogy a kiadóvezetőnek is igenis feladata ügyelni a kiadó jóhírére (ami, tetszik vagy sem, mást jelent most, mint harminc és hatvan éve), és ha visszatekintve hajlamosak is vagyunk elítélni őket, mégsem hibáztatjuk azért, mert Wertham miatt ott volt a zabszem a seggükben. És most ugyan jól hangzik, hogy ezek a konzervatív kiadó(vezető)k, ej, ők a felelősek azért, hogy nincs jó képünk a melegekről...

...De az amerikai közönség mindig is nagyon jól értett ahhoz, hogy hárítsa el a felelősséget magáról. Ez alapvető emberi tulajdonság, de a szóbanforgó esetnél látványos. Az ötvenes évek boszorkányüldözésénél az volt a jellemző, hogy a legártatlanabb képregényekbe is beleláttak olyan homoerotikus tartalmat, ami ott sem volt, és bár kívül fel voltak háborodva, belül nagy kő esett le a szívükről. Mert, és ezt tegyük hozzá, Wertham nemcsak a homoszexualitásért tette felelőssé a képregényeket, hanem a kiskorú bűnözésért is, vagy a droghasználatért. Az emberek pedig fellélegeztek: "Ó, végre megvan a forrása minden rossznak, hát én tudtam, hogy ezek egyikéért sem terhelhet véletlenül sem engem a felelősség, hanem aljas emberek műve, akiket ha meghurcolunk, jobb lesz a világ!" Mert mások meghurcolása lényegesen egyszerűbb, mint szembenézni, hogy teszem azt, a gyerekkori bűnözésért felelős lehet a szegénység és/vagy szülők, vagy hogy léteznek meleg emberek, akik egyszerűen ilyenek. A korra jellemzők voltak a kiadók becsődölése, vagy a képregényégetések.


De azt hiszem, jobb ha kimondjuk már most: Wertham egy fasz volt, aki csak ártott minden fronton, legyen szó képregényről vagy szociális problémák megoldásáról. Túl kell lépni rajta. Nem egyszerű, mert, hogy tartsam magam a szavamhoz, nem tehetem egyedül Werthamt felelőssé, mikor ott van a közönsége. De ez a közönség képes volt mindent sátánistának és gyermekrontónak titulálni, anélkül, hogy megpróbálták volna kicsit is megérteni az adott jelenséget (pl. szerepjáték, számítógépes játék, etc.), mert pánikolni könnyebb. Meg hát ha esetleg tényleg kikerül egy olyan képregény a polcra, ami felnőtteknek szól, hát ne már, még a végén oda kell figyelniük a gyerekükre, hogy az mit vesz magának, esetleg olyan dolgokról kérdez, ami az "Úrnak nem tetsző"... pedig szerves része az életnek (i.e. beszélgetnünk kell a büdös kölyökkel).

És igen, ez a mentalitás olyan sokáig kitartott, hogy nagyon nagy dolognak számított, ha a szuperhősök lapjain foglalkoznak droggal vagy egyáltalán szexualitással. Még a nyolcvanas években is nagy dobás volt, amikor a Watchmen egyik visszaemlékezéséből kiderül, hogy a hősök közül nem egy meleg volt. Pedig Alan Moore aztán nagyon szíven viseli a témát. És sokáig a képregényrajongók "nagy örömére" nagy divat volt az is, hogy mezei szuperhősös képregényekbe - például Batman - homoszexualitást lássunk, aztán azzal poénkodjunk egy sort. Igen, ezt egyébként pont az a laikus média is generálta, aki most megint csak elelmélkedik egy sort nagy bölcsen ezen a témán, miközben a szövegből süt, hogy ragaszkodnak a sztereotípiákhoz. Nem kis részben ezeknek is köszönhető, hogy sok képregény-rajongó érzékenyen reagál. És azt nem kicsit tartom mosolyogtatónak, hogy bár ugyan az alkotóknak megvan a maga felelőssége, de ilyen eseteknél a tömeg a sajátját is előszeretettel testálja át rájuk - csak ők a felelősek, hogy így gondolkodnak az emberek. Nem, azok az emberek nem gondolkodnak.

De srácok, mint írtam, ideje túllépni Werthamen! Ideje túllépni azon is, hogy adjunk a laikus média és a hisztérikus tömeg véleményére, akiknél akár fejünk tetejére is állhatunk, vagy azon fognak mosolyogni, "ez mekkora b*ziság" - már elnézést -, vagy azon, hogy "a szuperhősös képregények mennyire homofóbok, ideje változtatni!" A laikus média az összes szubkultúránál hajlamos jóindulatúan, joviálisan mosolyogni, miközben azok igyekeznek bemutatni, ez bővebb, gazdagabb, árnyaltabb, más, mint az a kép, ami róluk a köztudatban él - aztán nagyvonalúan megsimogatják a buksijukat ezeknek a rajongóknak, majd kikerül egy olyan cikk a netre, ami az összes létező sztereotípiát erősíti úgy róluk, hogy a cikkíró majd elalél a saját nyitottságától - egy ismerősöm panaszkodott erről az egyik AnimeCom kapcsán, többek között. A cikk apropójához hasonló esetekkor többféle sztereotípia is előjön, a melegek mellett a "geekeké" is, akiknél "jaj de vicces az, hogy melegeknek tűnnek, meg biztos sekélyesek, hiszen úgyis CSAK képregényeket olvasnak". Számtalan sztereotípia van, és ezek nagyon makacsul hajlamosak tartani magukat, de azt mondom, egy kicsit tegyünk az aranyhal memóriával bíró médiára. És azért, a helyzet lehetne rosszabb számunkra is. A nyolcvanas évek közepén például egy képregényolvasó így élt a köztudatban:


A rend kedvéért hozzá kell tennem, hogy ráadásul ez a téma annyira nem is újdonság, elvégre a The Authority sorozat alatt a Batmanre hajazó Midnighter a Superman-epigon Apollóval összekötötte az életét, és örökbe fogadtak egy kislányt, Jenny Sparks utódját, Jenny Quantumot. Ez éppen 10(!) éve történt, 2002 júliusában. Csak hát ugye a The Authority mindig is jóval bevállalósabb volt, mint a fősodorbeli szuperhősös képregények. (És sajnálom, de egyszerűen nem tudok szó nélkül elmenni amellett, hogy a fent belinkelt cikk csak és kizárólag azért hasonlíthatja Apollót Robinhoz, hogy ezzel lovagolja meg Batman-Robin sztereotípiáját, annyira nem rá hajaz az a karakter, amivel kicsit sem segít az ügyön... és az közismert dolog, hogy a "gay" szó egykor vidámat jelentett, így azt felhozni mosolyogtató bizonyítéknak egy "két legyet egy csapásra" húzás a melegek és a képregényrajongók felé.)

Ezeket a köröket letudva térjünk is rá Sarkcsillag házasságára! Az egyszerűség kedvéért néhány pontban leírom, én miként vélekedek erről és a rá érkezett reakciókról:

1. A helyzet az, hogy bizony vannak meleg képregényolvasók is. A kiadók bolondok lennének, ha nem céloznák meg őket is. Indokok ide vagy oda, eddig ritka kivételtől eltekintve nem találkozhattunk meleg házassággal az eltelt évtizedek alatt, miközben hetero házasságokkal szuperhős fronton Dunát lehet rekeszteni - sokan mégis úgy élik meg ezt a döntést, mintha a képregények világát ellepték volna a melegek, és innentől kezdve heterónak oda tilos a belépés. Nem erről van szó. A képregényhősök zöme még mindig hetero, egy hetero emberke szabadon válogathat közöttük, legyen szabad vagy párkapcsolatban élő - ez eddig nem volt jellemző a melegekre, házasokról meg aztán szó sem esett. Van egy karakter, ami most házas melegeket céloz meg, szemben egy sereggel, melyek heterokat. Ne tegyünk azért úgy sem, mintha az arány most a fordítottja lenne!

2. A képregények mindig is az adott korra reflektáltak, és a jelen szerves részét képezi a melegházasságok kérdése. Ennek ráadásul teljesen helye van a kirekesztést és előítéleteket vizsgáló - vagy vizsgálását megcélzó - X-men képregények hasábjain. Mielőtt egy ideig jó útra tért volna, Magneto - akárcsak Hancock - a törvény előtt vállalt felelősséget a bűneiért, ahol egy hosszú beszédben tett vallomást arról, mi áll a cselekedetei mögött. Röviden az, hogy az ember hajlamos gyűlölni, elítélni azokat, akik eltérnek az általa elvárt normáktól, és szíve szerint elfojtaná, visszaszorítaná ezeket a vadhajtásokat. Ebben a beszédben hangzik el a következő:

El kell végre fogadnotok a tényt. A mutánsok itt vannak köztetek. Nem tűnünk el vezényszóra, nem lehet nem tudomást venni rólunk. Mi vagyunk a ti gyermekeitek...

Persze az egésznek ad egy csavart, hogy Magnetót azóta három filmben is a felvállaltan meleg Sir Ian McKellen játszotta el, de a mondat általánosan is ül, ahogy ennél a jelenségnél is.

3. Srácok, senki sem kötelezett titeket arra, hogy megvegyétek ezt a számot! Én nagyon kedveltem Peter Parker és Mary Jane házasságát, ahogy más házasságoknak is örültem, azért, mert ez egyfajta jelzés is volt, hogy a szuperhősök is érnek, öregszenek, új oldalt nyitnak az életükben, azaz kicsit élőbbé tették őket (és most abba nem akarok belemenni, hogy ezek közül jó néhányat retconnoltak az elmúlt években... azt is arra hivatkozva, hogy a tinik nem tudnak együtt érezni egy házasemberrel). DE! Egyetlen egy olyan képregényem sincs, ami szuperhősök esküvőjéről szól. Pedig van belőlük rengeteg, még az olyan sidekickeknek is jutott esküvői különszám, mint Rick Jones! Fiatalkoromban néhányat (köztük az előbb említettet) olvastam is, de egyik sem ragadott meg igazán. Nem hinném, hogy kivételt tennék ezzel a számmal...

Viszont én kedvelem az írónőt, és ha egy olyan kötetbe kerül be, ami érdekel, akkor emiatt nem fogom visszatenni. A legtöbb ilyen esküvői kiadással úgyis az a gondom, hogy hát ahogy megírták őket, akkor már inkább harcoljanak Intergalaktikus Gekkók ellen (jó, a Rick Jones-os legalább jópofa volt valahol, de bármilyen blaszfémia, Küklopsz - Jean Grey esküvőjéből csak annyira emlékszem, untam, nagyon). Szóval, azért nem fogom megvenni, mert mérföldkő, azért nem fogok nem megvenni egy gyűjteményes kötetet, mert van benne egy melegekről szóló szám. De ennek a számnak attól még megvan a közönsége.


Persze, sok geekben most azért is benne van a frász, mert a DC bejelentette, hogy az egyik aranykori hősükről kiderül, hogy meleg. Mint fent írtam, sokakban nagyon ott maradt Wertham - és követői - tüskéje, és nagyon félnek attól, hogy Batman lesz, vagy Robin. Ők pedig igen is úgy érzik, hogy eddig azért csesztette őket a nagyvilág, mert hogy ilyen "b*ziságot" olvasnak, aztán kis szünet elteltével pedig most azért cseszteti, mert hogy a "képregények nem képviselik kellőképpen a melegeket" - és közben ugyanazt a lekezelő hozzáállást érzik mindkét esetben, és azon tűnődnek, megkérdezik már a nagyvilágtól, füstszűrővel vagy anélkül kérik a cigit? Részben azért is, mert a laikus médiánál maradva, azért megkapják a magukét, mint iskolában az erőszakoskodó nagyoktól, hogy egyrészt "miért nem nyitottak", másrészt pedig "nektek ez a b*zi a hősötök? Hahaha!"

"Nem, tanárnő, a Pistikét én nem bántottam, nem gatyáztam meg, csak meg akartam igazítani a ruháját, mert nézze már a kis trehánynak hogy kilóg az alsója!"

Nos, ezeknek a geekeknek a korábbiak mellett (laikus média) azt mondom, hogy a szuperhősöket és -gonoszokat mindig is rendre újraértelmezték. És bár a retconok arról szólnak, hogy úgy teszünk, mintha visszamenőleg is olyan lett volna a karakter, erről szó nincs. Lex Luthor, Joker, a korábban említett Magneto - ha végignézzük a történetüket, a különböző ábrázolásuk összeegyeztethetetlen, ők mégis vígan elvannak az adott történetben.

Tegyük fel hát, hogy végeredményben a DC Alan Scottról, a legelső Zöld Lámpásról rántja le a leplet. Én kedvelem Alan Scottot, kedvelem a csapatát is, a JSA-t, pont a kicsit ártatlan aranykori hangulatuk miatt... olyan, mint egy nagyapa karakter, akire feltétel nélkül felnéz az ember, aki egy olyan egyszerű, ártatlan kort képvisel, ami talán nem is létezett, nekünk mégis szükségünk volt, hogy erről meséljen nekünk vasárnapi ebédek után. Ha őt megteszik melegnek, arra én két dolgot mondok:

1. Ehhez egy nagyon jó író kellene, de lecsapva a koncepcióban rejlő labdát, lehetne egy jó történetet kerekíteni. Valószínűleg Wildcatet rázná meg jobban, és Jay Garrick lenne az, aki megértené. És lehetne ezt a nagypapás szálat is feszegetni, hogy mennyit számít ez azoknak az ifjaknak, akik úgy látták Alan Scottot, mint ahogy mi. Elvégre, az a valóságban is előfordulhat, hogy egy öregúrról derül ki, hogy a saját neméhez vonzódik. Mindezt didakszis nélkül, ha egy mód van rá.

2. Ez egy értelmezés a sok közül, ahogy Batmannek és Supermannek is van számtalan változata; ha valakinek pont Alan Scott A Hős, és ezért érinti érzékenyen ez a változás, nos, számára még mindig ott vannak a régi történetek, amelyben hetero. De az első pontnál maradva: lehet egy meleg olyan ember, akire felnézhetünk, mégha heterók vagyunk, az ezen röhögő erőszakoskodók meg elmehetnek a francba.

Van egy Rém rendes család epizód, amiben Peggy félrelép, és egy ismeretlen férfival táncol... hamarosan Dan Castelanta kopogtat Al ajtaján, és közli: "A felesége megcsalja magát a férjemmel!" Az egyik legtalálóbb történet, amit a témában valaha is láttam. Al megkedveli a pasast, mégha "a szexről hallani sem akar". Mi pedig teljes szívünkből egyetértünk vele. Ahogy az is nagyon aranyos, hogy utána helyreteszi a csalfa férjet, nem azért, mert a feleségével táncol, hát nézzen rá - viszont nem bánhat így azzal a jó emberrel!

És ez már csak azért is ül, mert nagyon sok olyan embert ismerek, akik egy-az-egyben olyanok ebben a kérdésben, mint Al. Ódzkodnak a témától, de egyébként jóemberek, akikre számíthatnak meleg ismerőseik-barátaik. Ellentmondásos? Az ember már csak ilyen. És az egy dolog, hogy a szexről hallani sem akarnak - de arról, őszintén, én sem akarok... ez szerintem egy ízlésbeli dolog, amit tiszteletben lehet tartani (pl. egyik rokonom egy trauma miatt rá nem tud nézni a sült kacsára). De egy meleg emberkével nem is csak arról lehet beszélgetni, ahogy egy geekkel sem csak képregényekről.

Azt hiszem, hogy a téma kapcsán rengeteg olyan cikk fog születni, ami nem az előítéletekkel számol le, hanem éppenséggel meglovagolja őket. Ezért is ragadtam klaviatúrát - mert ilyenkor a viták nagy hevében a két oldal hajlamos elítélni a másikat, amivel persze egyáltalán nem használnak semmit. Nekem pedig nincs kedvem elítélni sem a melegeket, sem az "Al Bundykat". Mert mindnyájan emberek vagyunk, és mindnyájan érintve vagyunk az előítéletekben - akár adunk, akár kapunk -, az általános ítélkezés meg olyan, mint egy koffeinnel és sztereoiddal tuningolt elefánt a porcelánboltban.

2012. május 13., vasárnap

A penge maga


Mostanság jellemző, hogyha egy fantasy író sikeres és elismert lesz, kapásból George R R Martinhoz hasonlítjuk, ahogy a művét is a Jég és tűz dalához. Ezt kevésszer érzem igazán indokoltnak - azonban A penge maga esetén ez a helyzet. Jó, persze azért sötét és mocskos középkori Európa-klónokból azért Dunát lehet rekeszteni - csak simán középkori Európa-klónokból meg Amazonast -, ám olvasás alatt azt éreztem, hogy a Trónok harca kisöccsét tartom a kezemben. Mégpedig - melankolikus bátyjával szemben - egy önironikus, sötét humorú kisöcsköst. Egyrészt tehát van saját stílusa, másrészt személy szerint ez a stílus egy kicsit jobban is tetszik, minden Martin iránt érzett tiszteletem ide vagy oda.

Pedig miről is szól A penge maga?


Nem, nem róla! Hanem egy sereg más karakterről...

Ott van például a barbár Kilencujjú Logen Északról, aki próbál túlélni, illetve maga mögött hagyni rovott múltját... csak sajnos, mint az lenni szokott, semmi sem ilyen egyszerű - különösen, ha az emberre felfigyel a világ legnagyobb mágusa, hogy felhasználja saját céljaira. Jezal dan Luthar egy elkényeztetett nemes, akinek apuci vett katonai rangot, és aki bizonyítani az évente megrendezett vívóbajnokságon szeretne - bár amennyi vesződséggel jár, igazából ott sem. Sand Dan Glokta valaha ezen a vívóversenyen volt többszörös bajnok, és a hadszíntéren is jól szerepelt... egészen addig, míg az ellenséges sereg el nem fogta, és a kínvallatások során egy emberi roncsot nem csináltak belőle. Glokta most a "rablóból pandúr" elv (vagy valami hasonló) alapján inkvizítorként keresi a napi betevőt, ami hiányos fogazat miatt kizárólag zabkása... egyébként bottal jár, és mellette Gregory House daliás ifjúnak minősülne, a stílusuk azonban nem áll olyan messze egymásétól.

E három főkarakter mellett még három kevésbé frekventált nézőpont karakterrel találkozhatunk: West századossal, Jezal polgári származású ivócimborájával és Glokta egykori barátjával, aki a vívóbajnokság megnyerésével verekedte fel magát; Kilencujjú Logen Északon maradt társaival, közülük is elsősorban Kutyaemberrel, akinek jó az orra, és folyton vészhelyzetekben jön rá a vizelhetnék; és végül Ferro Baldzsinnal, egy déli szökött rabszolganővel, aki veszettebb, mint az eddig említett karakterek együtt.

A 3+3 felosztás feszesebb, mint a már említett Trónok harcának 8 nézőpont karaktere. Pedig A penge magában fele annyi nem történik, mint a Trónok harcában... sőt, valójában tényleg nem is szól még másról, mint a karakterekről... de valahogy akkor is olvastatja magát. Talán a pakliban az is benne van, hogy míg a Trónok harcának karaktergárdája önmarcangoló, köldöknéző egyénekből áll - ami valahol érthető, hiszen a felük fiatal, tapasztalatlan kölyök -, akik rendre sopánkodnak azon, hogy a világ nem olyan, mint azt a tolkieni eposzokban reklámozták, addig az itteniek felnőtt emberek, akik megtanultak ezzel együtt élni. Jó, persze Gloktának mindenképpen össze kellene ülnie egy italra Tyrionnal, de ez most annyira nem lényeges. A másik, hogy a Trónok harcának nézőpont karakterei mind a legfontosabb nemes családjainak az első számú ágából kerültek ki, addig A penge maga hősei jóval lejjebb állnak a ranglétrán. Még a nemesi származású karakterek is senkik a vezetőkhöz képest... és ezzel egy kicsit alapból közelebb vannak az átlagemberhez.

Nem mindegyik karakter lesz persze szimpatikus a maga ellenszenves módján - eddig Ferrót tartom a leggyengébb láncszemnek, köszönhetően annak, hogy egy gyűlölködő perszóna, aki csak bajba keveredni és másokat bajba keverni tud. Állítólag a folytatásokban őt is meg tudjuk kedvelni, nos, kíváncsian várom, ahogy azt is, hogy minél több derüljön ki a hátteréről. Rajta kívül még ott van West százados, aki sokáig a legszimpatikusabb karakter, aztán tesz valami olyasmit magánéleti fronton, ami pszichológiailag indokolt(nak minősíthető), mégis, a karaktere sokak szemében nagyot fog zuhanni... nos, reméljük, ki tud belőle kászálódni. Amúgy a karakterek között még szót érdemel Ardee, West húga, aki Jezallal kezd flörtölni a maga szabadszájú, enyhén tenyeres-talpas módján. Illetve Frost és Severard, Glokta két segédje - az első egy termetes albínó, félig kivágott nyelvvel, a másik leginkább egy Shakespeare-darabokban szereplő orgyilkos-mellékkarakterre emlékeztet. És akkor majdnem kihagytam Bayazt, a világ legnagyobb mágusát, aki leginkább Maphlaves sötét inkarnációjára emlékeztet - az egyik legnagyobb jelenete az, amikor összekülönbözik az egyház vezető alakjával... aki mellett Richelieu bíboros is komolyan fontolóra venné a nyugdíjba vonulást valami biztonságosan távoli helyen.

Figyelem, a regényben minden karaktert meg lehet szeretni... de a valóéletben a legtöbbjüket messzire elkerülnénk. Akit ez zavar, az csak óvatosan kezdjen a könyvbe... mondjuk a sötét humor számomra ezt emészthetővé teszi.

A másik, amiben A penge maga kiegyensúlyozottabb a Trónok harcánál, a mágia kérdése. Míg az utóbbiban a prológusban és az utolsó fejezetben találkozhatunk csak természetfelettivel, itt végig keresztülszövi a történetet úgy, hogy közben elhisszük, hogy sokan a világban a mágiát babonának és mesének tartják. Szellemek, ghoulok, pusztító varázslatok, a természet törvényeit a feje tetejére állító varázslótornyok... végig ott vannak, a háttérből integetve, mindig annyira, hogy a mágia visszafogottan, egyenletesen képviselje magát. És ott vannak a sankák, akik elsőre neandervölgyieknek tűnnek, később az eredettörténetük által kerül beléjük egy kis uruk-hai... ők annyiban a Másokra hajaznak, hogy északon, az emberektől elzárva élnek, és senki nem hisz bennük, ám a történet elején megindulnak az emberek ellen, akik inkább egymást marják. Bevallom, a Másokat hangulatosabbnak tartom, ellenben a sankákkal már itt annyit találkozunk, mint a Másokkal az első három Jég és tűz dala regényben. Másrészt meg az észak továbbra is legjobb helynek számít az embertelen hordák számára - egyrészt ugye már a mitológiák jégóriásai is északról jöttek, tehát hagyomány, másrészt a kelettel, nyugattal és déllel szemben senki nem lát bele semmi kirekesztőt... ugyan azért néhány skandináv származású emberkét megkérdeznék erről, de ők többnyire a világ legnyugodtabb emberei. (Amennyiben pedig ez csak álca, és egyszer megindulnak a déliek ellen, nos, én akkor is velük vagyok. Vagy még inkább.)

Ami a világot illeti, az leginkább egy XVI.-XVII. századi Európára hajaz, bár az író nagyon sok mindent hagy meg a bizonytalanság ködében. Nincs térkép, és a központnak számító Aduát körülvevő országokról sem sok derül ki... ez alól egyedüli kivétel Észak, ami nem csak egy irány, hanem a hely neve is. Sandersonnal és társaival szemben nem találkozhatunk kifinomultan bonyolult mágiarendszerrel sem, de a varázslatok az emberek hozzáállása miatt mégis ütősekre sikeredtek.

Mit mondhatnék még? Én kíváncsian várom a folytatást, és ajánlom mindazoknak, akik a Trónok harcához hasonló, mégis más élményre vágynak - kiváltképp, ha örülnek neki, hogy a melankóliát fekete humor váltja fel.

2012. május 9., szerda

Fandom-ismertető

A kepregeny.net Szemle rovatának 2012. tavaszi részében Kránicz Bence írt ismertetőt a Fandom második és harmadik számáról, köztük az én ismertetőimről is. Köszönöm az észrevételeket és a dicsérő szavakat!

2012. május 8., kedd

Társadalmi célúnak szánt ostobaság

A facebookon ajánlották néhányan figyelmembe ezt a linket: Szegedi hiszékenységteszt. Amit így elolvasva egy hatalmas ostobaságnak tartok.
A kedves alkotók ugyanis kora délután becsöngettek panelházakba, azzal a szöveggel, hogy szórólapot hoztak... aztán amikor be is engedik őket, akkor rosszallóan csóválják a fejüket, hogy milyen hiszékenyek az emberek. Ó, az emberiség, mondjuk mi is, csakhogy nem a tréfa "áldozataira" gondolunk.
Mielőtt belemennék, vegyük csak először végig, milyen lehetőségek jutottak a kedves lakóknak:
I. A kedves alkotók becsöngettek hozzájuk, azaz a kaputelefonban tudtak velük beszélni, így esélyük sem volt őket látni, és leellenőrizni, tényleg van-e náluk szórólap. Nincs kamera szerelve a kaputelefon mellé. Tehát a lakók úgy tudtak volna meggyőződni arról, hogy a becsöngetők tényleg szórólapot hoztak, hogy lerohannak eléjük.
Namármost tegyük fel, csak a játék és a cikkben felvetett dolgok kedvéért, hogy a szórólapozók tényleg "csúnya, gonosz betörők". Ez esetben:
a) még mindig lehet náluk szórólap, mert azért azt nem olyan nehéz beszerezni.
b) még mindig lehet náluk pajszer, amivel fejbevághatnak, hogy elvegyék a kulcsomat, kiraboljanak, és cikk szülessen arról, jaj de hiszékeny is voltam, amiért csak úgy le mertem menni ezt leellenőrizni.
Azt tegyük hozzá, hogy az ember, ha otthon is van ilyenkor, általában rengeteg dolga van, nincs ideje ilyesmire, és az is megvan benne, hogy valószínűleg a szórólapozónak sincs.
II. A másik lehetőség az, hogy nem engedem be a felcsöngetőket. Akkor sem, ha könyörögnek. Persze ez esetben minek kaputelefon... de ez persze költői kérdés, ami ráadásul nem is a legnagyobb. Mert amennyiben meg ez lenne a jellemző, akkor mi van? Valószínűleg az, hogy a t. alkotók arról írnának cikket, látogatottságot növelendő, hogy "Az emberek bizalmatlanok, elfordulnak egymástól - akár az ajtajuk előtt is haldokolhatnánk, akkor sem mozdítanák meg az ujjukat!" Már látom is magam előtt, nagybetűkkel: Szegedi érdektelenségi teszt.
Tisztázzunk valamit: egyetemi éveim alatt szórólapoztam. Különféle körzeteket kaptam a városban, és az volt a feladatom, hogy potompénzért mindenhová bedobjam a reklámanyagot. Mindenhová - kivéve maximum ott nem, ahol a postaládán kiírták.
Írják a lenti kommentek egyikében, hogy:
"Magánszemélyeket reklámmal megkeresni - történjen az bármilyen eszközzel - csak akkor lehet, ha az illetők ehhez előzetesen kifejezetten hozzájárultak. Róluk a reklámozó, a reklámszolgáltató, valamint a reklám közzétevője nyilvántartást köteles vezetni, amely a személyi adatokat tartalmazza. Az érintett a hozzájárulását bármikor, ingyen visszavonhatja. A direkt reklámban közölni kell a címet, ahol ez megtehető. - (Ez alól csak a postán kiküldött címzett reklámküldemény mentesül...)"
Ez nagyon szépen hangzik - de a gyakorlatnak ehhez semmi köze, tapasztalatból mondom. Amikor szórólapoztam - mert fiatal voltam, kellett a pénz, és nem volt más - akkor nem kaptam listát arról, hogy "ezek az illetők járultak hozzá: ide dobd be". Ilyenről szó nem volt. Ahogy azt sem tapasztalom, hogy a szórólapok esetén előzetesen megkeresnének az adott cégek, hogy engedélyezem-e.
Már a feltételezés is abszurd, ha belegondolunk: egyrészt amennyi féle szórólap van, azért gyakran zaklatnának. Másrészt meg ugye 99% azt felelné erre úgyis, hogy nem, anélkül, hogy tudná, miről van szó - pontosabban annyit tud, hogy a ládájába "szemetelnek". A szórólapok feladata ugyanis, hogy új dolgokat reklámozzanak. És most mondhatnám azt, hogy akkor már a telefonban is reklámozhatnának ennyi erővel, de a lényeg nem ez, messze nem ez...
...engem nem ezek az apróságok zavarnak, ezek csak hab a tortán. Engem a hozzáállás zavar.
Ugyanis itt vannak a cikkírók, akik fényes nappal(!) becsöngetnek lakásokba, arra kérve a lakókat, hogy engedjék be, hadd végezzék a munkájukat - aztán meg a lakó a hülye, amiért jófej volt.
Mert tényleg, a II. lehetőség lenne a jó? Azaz ha ezek után becsöngetnek hozzánk, akár szórólap, akár pl. meleg vízmérés vagy hasonlók kapcsán, akkor az a helyes megoldás, hogy akadályozzuk a munkájukat? Elvégre ezzel a bűnözőket is biztos kint tartjuk?
Ugyanis a cikkben nem szerepel az, hogy egész pontosan miként is ellenőrizhetjük le a leghatékonyabb módon, hogy az illető tényleg szórólapos, vagy vízmérő emberke, etc. Pedig kötelessége lett volna tájékoztatni, hamár elítéli az embereket a "jóhiszeműségükért". Ezt a cikk nem teszi. Nem tájékoztat, mindössze hatásvadász módon bizalmatlanságot ébreszt másokban. De hé, hát az újságírónak nem is az a feladata, hogy felvilágosítsa az embereket, hogy tájékoztassa az őket körülvevő világról, neki csak a látogatottságot kell szem előtt tartania, ha az emberek mondjuk hisztériázni kezdenek, és félni kezdenek az őket körülvevő világtól, az az ő bajuk, nem?
De ez még mindig csak egy része annak, amiért klaviatúrát ragadtam.
Ugyanis a cikk olvasása közben felmerült bennem: miért is lenne az természetes, hogy fényes nappal szórólaposoknál betörőktől kelljen félnem? Mert a cikk hozzáállása ezt sugallja.
Azt sugallja, hogyha kirabolnak, akkor az teljes mértékben az én hibám, mert én voltam az idióta. Ne is fussak rendőrhöz, abszurdum lenne, úgyse kapnák el őket, meg aztán miért is törnék magukat - tetszettem volna jobban odafigyelni, és nem plusz munkát adni nekik.
És ez az, ami ugyan nem újdonság, de mostanság újult erővel tapasztalom magam körül: amikor az áldozatot teszik felelőssé. "Azért raboltak ki, mert hagytad magad!" vagy "nem erőszakoltak volna meg, ha nem illegeted magad!" Könnyű, mert azzal áltathatjuk magunkat, hogy velünk úgysem történhet meg, illetve hogy nem tartozunk semmivel az áldozatnak, mert az megérdemelte - és ezt úgy biztosítjuk, hogy még egyet belé rúgunk.
A cikk ezt a hozzáállást erősíti. Meg az előítéleteket. Nem tesz mást, csak elítéli az embereket, mert nem a legrosszabbat tételezték fel másokról - és nem megy bele, miként védhetné ki az esetleges átveréseket, vagy mégis, mi a teendő akkor, ha megtörténik a baj.
Komolyan, a szerzők nem erőltették meg magukat, mégis úgy viszonyulnak az egészhez, mintha az emberek éjszakára tárva-nyitva hagynák lakásuk ajtajait, vagy bedőltek volna egy "támaszd fel Jézust a pénzeddel"-féle baromságnak. És érezzem én magam hülyén.
De álljunk csak meg! Szerintem meg nekem jogom van ahhoz, hogy fényes nappal ne kelljen félnem. Ha egyszer képes vagyok arra, hogy csak zebrán, csak zöldön keljek át, hogy mindig legyen lámpa a biciklimen, hogy ne dohányozzak nyilvános helyeken és ne igyak utcán, hogy ne hangoskodjak este, hogy mindig igazolható legyek, ha ezekhez a dolgokhoz tudom tartani magam - akkor igen is elvárhatom, hogy fényes nappal ne kelljen attól rettegnem, hogy az embertársam nem-e akarja megenni az agyvelőmet, hanem legyen kihez fordulnom. És ez esetben ne én legyek a hülye, mert megbíztam másokban.
Mert mit sugall ez mindenkinek?
Az egyszeri embernek azt, hogy igen is legyen barom azokkal is, akik meg sem érdemlik, mert jobb biztosra menni. A bűnözőknek meg azt, hogy hajrá, itt ez a módszer, kipróbáltuk, bevált, a lakót fogjuk hülyének tartani.
Mert amúgy az ilyen embereknek nehezebb dolga lenne, ha nem fordulunk el egymástól, ha nem félünk, ha nem osztanak meg.
"Egy épülettel arrébb idős hölgy vette fel a kaputelefont. Miután elmondtuk a hazugságot, kérdés nélkül engedett be. Csöngettünk az ajtajánál is. Csak résnyire nyitotta ki, átadtuk neki az újságot. Ennyi is elég arra, hogy valaki rárúgja az ajtót, és mindenét elvegye."
Magyarán ne nyiss ajtót, hanem kuporogj a sarokba és félj. Akkor is, ha fényes nappal van.
Pedig minél jobban visszahúzódunk, minél nagyobb területről mondunk le, annál inkább lehetőséget adunk az ilyen embereknek. Pont ezt nem kellene.
Pont az nem kellene, hogy minden csöngetés mögött ártó szándékot lássunk, pont ennek nem kellene természetesnek lennie. Igen, vannak ártó szándékú emberek - de ha elfogadjuk, hogy fényes nappal is nekik kell többségben lenniük, azzal pont veszítünk ellenük.
Nagyon sok konfliktus mellesleg pont abból fakad, hogy a legrosszabbat feltételezzük a másikról. Nem ennek kellene az elfogadottnak lennie, mert ez a hozzáállás csak árt nekünk. És basszus, ha bajban vagyunk, akkor tényleg legyen már kihez fordulnunk.
A cikk lusta, igénytelen és ártalmas, mert nem kínál megoldást a rablások elkerülésére és visszaszorítására, nem tájékoztat, nem ad információt, mennyire is kell rettegnünk a rablásoktól, a rablások meglétét és az ellenük való tehetetlenséget pedig nem ítéli el - egyedül az embereket, amiért azok megbíznak társaikban. Ez teszi társadalomellenes ostobasággá.
Ellenben megvan a következő cikk témája: javaslom, látogassanak el a boltba ugyanebben az időpontban, vegyenek egy doboz cigarettát, aztán csóválják a fejüket, hogy a "kislány kinyitotta a kasszát, hogy visszaadjon, pedig Józsi leüthette volna, mert a bizti őr éppen nem arra nézett."
Azt már nem fogom elolvasni, mert nem szeretem, ha hülyének néznek, és tőlük akár így is maradhatok.

2012. május 7., hétfő

Tövisek hercege

A közelmúltban olvastam a Tövisek hercegét, és meg is írtam róla a véleményemet az SFmagra, jól.