Ha a kérdés az, hogy én melyik mottót vallom magaménak ebben a vitában, akkor a válasz erre az: egyiket sem. Ha az én véleményemet kéne így tömören összefoglalni, akkor az ez lenne: "oké, miért ne?" Bevallom őszintén, én nem ugráltam körbe a házat hússzor örömömben, és nem is kezdtem el a Parlament előtt tüntetni ellene "RUINED FOREVER" táblával a kezemben, egyszerűen az volt a reakcióm, hogy "oké, ennek is megvan a helye a szuperhősök világában". Ezt a cikket azért írom, mert úgy veszem észre, hogy ennél a témánál mindkét oldal hajlamos rögtön az elvekkel jönni, és közben elveszik az, hogy mint annyi minden, ez is emberekről szól. Azért, mert úgy érzem, írnom kell róla, és nem azért, mert bizonyítani akarom, hogy én "évszázados erkölcsökre adó derék jóember" vagy "nagyon nyitott és haladó gondolkodású legény" vagyok. Alapjaiban hibás az a hozzáállás, hogy azért nyilvánítsak véleményt, vagy kötelezzem el magam egy mellett, hogy azzal bizonyítsam hovatartozásomat - úgyis elkerülhetetlenül lesznek szerintem mindkét oldalról, akik a másik oldal képviselői közé fognak besorolni, csak mert nem 100% egyezik a véleményem az övékkel. De ez már legyen az ő bajuk, rá is térek a témára!
Kezdjük az elején: én teljesen egyetértek ennek az egésznek az apropójával, azaz Obama melegházasságot támogató nyilatkozatával. Nem azért, mert szeretem polkorrekt emberkének érezni magam, egyszerűen azért, mert nem hiszem, hogy jogom van beleszólni két ember kapcsolatába. Úgy vélem, nincs is közöm hozzá, ahogy például a szomszéd házban lakó teljesen hagyományosan hetero pár házasságához sem. Nem hiszem, hogy más emberek kapcsolatai olyan létfontosságúaknak kell lennie az én kapcsolatom meghatározásában, hogy amennyiben mások összeházasodhatnak, az alapján érezzem az én házasságomat - vagy kapcsolatomat - devalválva. Ez arra a két emberre tartozik, akik közt ez köttetet. Ahogy az én kapcsolatom is rám és a páromra tartozik.
Akadnak olyan emberkék, akik előszeretettel ferdítenek ilyenkor, előhozva, hogy akkor most ezzel az elvvel az is rendjén van, ha egy felnőtt kiskorúakat szed fel - egy frászt van rendjén, és ez a fent leírtakból következik. Ugyanis abban, amit leírtam, a működő kapcsolatban, ott a kölcsönösség és a felelősségvállalás egymás iránt. Érdekes és szomorú például, hogy a melegeknél gyakran előhozzák a gyermekrontást, összemosva vele, nem látva be, hogy a gyermekrontás esetén már rég nem a homoszexualitással van a probléma, hanem azzal, hogy az egyik fél kihasználásával történik. És ez baj nemi vonzódástól függetlenül - az egyik fél kizsákmányolása és elnyomása mindig baj, akkor is, ha ez két ellenkező nemű fél között történik. De hogy egy másik példát hozzak erre, amiben nincs meg a kölcsönösség - a házastársi erőszak. Érdekes, hogy míg sokan elvből ellenzik a melegházsságot, vagy azt, hogy valaki csupán élettársi kapcsolatban éljen párjával, mert ezeknél érintve érzik magukat, addig más bántalmazásával már úgy vannak, hogy hát ez nem tartozik rájuk.
És valahol szomorú, hogy ezt egyáltalán le kell írnom, mert egy józanabb világban már rég megkaptam volna ezért a Nyilvánvaló Kapitány érdemrendet. És én meg is adnám másoknak a bizalmat... aztán bele futok egy ilyenbe.
De hamár józanság, legyünk olyanok a másik oldalról is, mert eddig csak annyit írtam, hogy az apropóval egyetértek. Ami a képregényiparbeli lecsengését illeti, bármilyen cinikusan hangzik, az üzletpolitika, hogy miért most kerítettek erre sort. "Az amerikai elnök erről beszélt, felkapott a téma, gyerekek, írjunk erről, mert azzal megnöveljük az eladást!" Ha tényleg olyan nyitottak lennének erre, azt megtették volna már korábban, és nem vártak volna erre addig, amíg az Egyesült Államok vezetője is rábólint erre. Pont azért, mert talán akkor kellene ez ellen leginkább felszólalni vagy kiállni, amikor nagy az ellenállás vele szemben. Ha Obama hamarabb szólal meg ebben a témában, akkor hamarabb kapunk melegházasságot a szuperhősök világában, ha nem szólal meg, még most sem kapnánk. A felhajtás a lényeg, mert ugye, mint mondtam, az egész üzletpolitika.
De, bármilyen szomorúan hangzik, az érem másik oldala: a képregényiparban minden az. Az egy dolog, hogy nagyon sok művész igenis írna erről a témáról, mert bennük is megvan az, hogy írjanak, de a kiadóvezetőé az utolsó szó. Ott van a házasságban érintett Sarkcsillag, akit állítólag már a kezdetek kezdetén melegnek szánt alkotója, John Byrne, csak ezt a botránytól tartva megvétózták felülről. Hogy egy kicsit árnyaljam a képet, a pakliban az is benne van, hogy az ötvenes években nagyrészt éppen azért indult boszorkányvadászat Friedrich Wertham vezetésével a képregények ellen, merthogy "a szuperhősök homokossá változtatják a fiatalokat", és ez kis híján csődbe vitte az ipart, és komoly kompromisszumok árán sikerült csak túlélni.
Bármilyen keserűen hangzik, a képregényalkotók is csak emberek, akiknek fizetniük kell a számlákat és a családjukról gondoskodni, ahogy a kiadóvezetőnek is igenis feladata ügyelni a kiadó jóhírére (ami, tetszik vagy sem, mást jelent most, mint harminc és hatvan éve), és ha visszatekintve hajlamosak is vagyunk elítélni őket, mégsem hibáztatjuk azért, mert Wertham miatt ott volt a zabszem a seggükben. És most ugyan jól hangzik, hogy ezek a konzervatív kiadó(vezető)k, ej, ők a felelősek azért, hogy nincs jó képünk a melegekről...
...De az amerikai közönség mindig is nagyon jól értett ahhoz, hogy hárítsa el a felelősséget magáról. Ez alapvető emberi tulajdonság, de a szóbanforgó esetnél látványos. Az ötvenes évek boszorkányüldözésénél az volt a jellemző, hogy a legártatlanabb képregényekbe is beleláttak olyan homoerotikus tartalmat, ami ott sem volt, és bár kívül fel voltak háborodva, belül nagy kő esett le a szívükről. Mert, és ezt tegyük hozzá, Wertham nemcsak a homoszexualitásért tette felelőssé a képregényeket, hanem a kiskorú bűnözésért is, vagy a droghasználatért. Az emberek pedig fellélegeztek: "Ó, végre megvan a forrása minden rossznak, hát én tudtam, hogy ezek egyikéért sem terhelhet véletlenül sem engem a felelősség, hanem aljas emberek műve, akiket ha meghurcolunk, jobb lesz a világ!" Mert mások meghurcolása lényegesen egyszerűbb, mint szembenézni, hogy teszem azt, a gyerekkori bűnözésért felelős lehet a szegénység és/vagy szülők, vagy hogy léteznek meleg emberek, akik egyszerűen ilyenek. A korra jellemzők voltak a kiadók becsődölése, vagy a képregényégetések.
De azt hiszem, jobb ha kimondjuk már most: Wertham egy fasz volt, aki csak ártott minden fronton, legyen szó képregényről vagy szociális problémák megoldásáról. Túl kell lépni rajta. Nem egyszerű, mert, hogy tartsam magam a szavamhoz, nem tehetem egyedül Werthamt felelőssé, mikor ott van a közönsége. De ez a közönség képes volt mindent sátánistának és gyermekrontónak titulálni, anélkül, hogy megpróbálták volna kicsit is megérteni az adott jelenséget (pl. szerepjáték, számítógépes játék, etc.), mert pánikolni könnyebb. Meg hát ha esetleg tényleg kikerül egy olyan képregény a polcra, ami felnőtteknek szól, hát ne már, még a végén oda kell figyelniük a gyerekükre, hogy az mit vesz magának, esetleg olyan dolgokról kérdez, ami az "Úrnak nem tetsző"... pedig szerves része az életnek (i.e. beszélgetnünk kell a büdös kölyökkel).
És igen, ez a mentalitás olyan sokáig kitartott, hogy nagyon nagy dolognak számított, ha a szuperhősök lapjain foglalkoznak droggal vagy egyáltalán szexualitással. Még a nyolcvanas években is nagy dobás volt, amikor a Watchmen egyik visszaemlékezéséből kiderül, hogy a hősök közül nem egy meleg volt. Pedig Alan Moore aztán nagyon szíven viseli a témát. És sokáig a képregényrajongók "nagy örömére" nagy divat volt az is, hogy mezei szuperhősös képregényekbe - például Batman - homoszexualitást lássunk, aztán azzal poénkodjunk egy sort. Igen, ezt egyébként pont az a laikus média is generálta, aki most megint csak elelmélkedik egy sort nagy bölcsen ezen a témán, miközben a szövegből süt, hogy ragaszkodnak a sztereotípiákhoz. Nem kis részben ezeknek is köszönhető, hogy sok képregény-rajongó érzékenyen reagál. És azt nem kicsit tartom mosolyogtatónak, hogy bár ugyan az alkotóknak megvan a maga felelőssége, de ilyen eseteknél a tömeg a sajátját is előszeretettel testálja át rájuk - csak ők a felelősek, hogy így gondolkodnak az emberek. Nem, azok az emberek nem gondolkodnak.
De srácok, mint írtam, ideje túllépni Werthamen! Ideje túllépni azon is, hogy adjunk a laikus média és a hisztérikus tömeg véleményére, akiknél akár fejünk tetejére is állhatunk, vagy azon fognak mosolyogni, "ez mekkora b*ziság" - már elnézést -, vagy azon, hogy "a szuperhősös képregények mennyire homofóbok, ideje változtatni!" A laikus média az összes szubkultúránál hajlamos jóindulatúan, joviálisan mosolyogni, miközben azok igyekeznek bemutatni, ez bővebb, gazdagabb, árnyaltabb, más, mint az a kép, ami róluk a köztudatban él - aztán nagyvonalúan megsimogatják a buksijukat ezeknek a rajongóknak, majd kikerül egy olyan cikk a netre, ami az összes létező sztereotípiát erősíti úgy róluk, hogy a cikkíró majd elalél a saját nyitottságától - egy ismerősöm panaszkodott erről az egyik AnimeCom kapcsán, többek között. A cikk apropójához hasonló esetekkor többféle sztereotípia is előjön, a melegek mellett a "geekeké" is, akiknél "jaj de vicces az, hogy melegeknek tűnnek, meg biztos sekélyesek, hiszen úgyis CSAK képregényeket olvasnak". Számtalan sztereotípia van, és ezek nagyon makacsul hajlamosak tartani magukat, de azt mondom, egy kicsit tegyünk az aranyhal memóriával bíró médiára. És azért, a helyzet lehetne rosszabb számunkra is. A nyolcvanas évek közepén például egy képregényolvasó így élt a köztudatban:
A rend kedvéért hozzá kell tennem, hogy ráadásul ez a téma annyira nem is újdonság, elvégre a The Authority sorozat alatt a Batmanre hajazó Midnighter a Superman-epigon Apollóval összekötötte az életét, és örökbe fogadtak egy kislányt, Jenny Sparks utódját, Jenny Quantumot. Ez éppen 10(!) éve történt, 2002 júliusában. Csak hát ugye a The Authority mindig is jóval bevállalósabb volt, mint a fősodorbeli szuperhősös képregények. (És sajnálom, de egyszerűen nem tudok szó nélkül elmenni amellett, hogy a fent belinkelt cikk csak és kizárólag azért hasonlíthatja Apollót Robinhoz, hogy ezzel lovagolja meg Batman-Robin sztereotípiáját, annyira nem rá hajaz az a karakter, amivel kicsit sem segít az ügyön... és az közismert dolog, hogy a "gay" szó egykor vidámat jelentett, így azt felhozni mosolyogtató bizonyítéknak egy "két legyet egy csapásra" húzás a melegek és a képregényrajongók felé.)
Ezeket a köröket letudva térjünk is rá Sarkcsillag házasságára! Az egyszerűség kedvéért néhány pontban leírom, én miként vélekedek erről és a rá érkezett reakciókról:
1. A helyzet az, hogy bizony vannak meleg képregényolvasók is. A kiadók bolondok lennének, ha nem céloznák meg őket is. Indokok ide vagy oda, eddig ritka kivételtől eltekintve nem találkozhattunk meleg házassággal az eltelt évtizedek alatt, miközben hetero házasságokkal szuperhős fronton Dunát lehet rekeszteni - sokan mégis úgy élik meg ezt a döntést, mintha a képregények világát ellepték volna a melegek, és innentől kezdve heterónak oda tilos a belépés. Nem erről van szó. A képregényhősök zöme még mindig hetero, egy hetero emberke szabadon válogathat közöttük, legyen szabad vagy párkapcsolatban élő - ez eddig nem volt jellemző a melegekre, házasokról meg aztán szó sem esett. Van egy karakter, ami most házas melegeket céloz meg, szemben egy sereggel, melyek heterokat. Ne tegyünk azért úgy sem, mintha az arány most a fordítottja lenne!
2. A képregények mindig is az adott korra reflektáltak, és a jelen szerves részét képezi a melegházasságok kérdése. Ennek ráadásul teljesen helye van a kirekesztést és előítéleteket vizsgáló - vagy vizsgálását megcélzó - X-men képregények hasábjain. Mielőtt egy ideig jó útra tért volna, Magneto - akárcsak Hancock - a törvény előtt vállalt felelősséget a bűneiért, ahol egy hosszú beszédben tett vallomást arról, mi áll a cselekedetei mögött. Röviden az, hogy az ember hajlamos gyűlölni, elítélni azokat, akik eltérnek az általa elvárt normáktól, és szíve szerint elfojtaná, visszaszorítaná ezeket a vadhajtásokat. Ebben a beszédben hangzik el a következő:
El kell végre fogadnotok a tényt. A mutánsok itt vannak köztetek. Nem tűnünk el vezényszóra, nem lehet nem tudomást venni rólunk. Mi vagyunk a ti gyermekeitek...
Persze az egésznek ad egy csavart, hogy Magnetót azóta három filmben is a felvállaltan meleg Sir Ian McKellen játszotta el, de a mondat általánosan is ül, ahogy ennél a jelenségnél is.
3. Srácok, senki sem kötelezett titeket arra, hogy megvegyétek ezt a számot! Én nagyon kedveltem Peter Parker és Mary Jane házasságát, ahogy más házasságoknak is örültem, azért, mert ez egyfajta jelzés is volt, hogy a szuperhősök is érnek, öregszenek, új oldalt nyitnak az életükben, azaz kicsit élőbbé tették őket (és most abba nem akarok belemenni, hogy ezek közül jó néhányat retconnoltak az elmúlt években... azt is arra hivatkozva, hogy a tinik nem tudnak együtt érezni egy házasemberrel). DE! Egyetlen egy olyan képregényem sincs, ami szuperhősök esküvőjéről szól. Pedig van belőlük rengeteg, még az olyan sidekickeknek is jutott esküvői különszám, mint Rick Jones! Fiatalkoromban néhányat (köztük az előbb említettet) olvastam is, de egyik sem ragadott meg igazán. Nem hinném, hogy kivételt tennék ezzel a számmal...
Viszont én kedvelem az írónőt, és ha egy olyan kötetbe kerül be, ami érdekel, akkor emiatt nem fogom visszatenni. A legtöbb ilyen esküvői kiadással úgyis az a gondom, hogy hát ahogy megírták őket, akkor már inkább harcoljanak Intergalaktikus Gekkók ellen (jó, a Rick Jones-os legalább jópofa volt valahol, de bármilyen blaszfémia, Küklopsz - Jean Grey esküvőjéből csak annyira emlékszem, untam, nagyon). Szóval, azért nem fogom megvenni, mert mérföldkő, azért nem fogok nem megvenni egy gyűjteményes kötetet, mert van benne egy melegekről szóló szám. De ennek a számnak attól még megvan a közönsége.
Persze, sok geekben most azért is benne van a frász, mert a DC bejelentette, hogy az egyik aranykori hősükről kiderül, hogy meleg. Mint fent írtam, sokakban nagyon ott maradt Wertham - és követői - tüskéje, és nagyon félnek attól, hogy Batman lesz, vagy Robin. Ők pedig igen is úgy érzik, hogy eddig azért csesztette őket a nagyvilág, mert hogy ilyen "b*ziságot" olvasnak, aztán kis szünet elteltével pedig most azért cseszteti, mert hogy a "képregények nem képviselik kellőképpen a melegeket" - és közben ugyanazt a lekezelő hozzáállást érzik mindkét esetben, és azon tűnődnek, megkérdezik már a nagyvilágtól, füstszűrővel vagy anélkül kérik a cigit? Részben azért is, mert a laikus médiánál maradva, azért megkapják a magukét, mint iskolában az erőszakoskodó nagyoktól, hogy egyrészt "miért nem nyitottak", másrészt pedig "nektek ez a b*zi a hősötök? Hahaha!"
"Nem, tanárnő, a Pistikét én nem bántottam, nem gatyáztam meg, csak meg akartam igazítani a ruháját, mert nézze már a kis trehánynak hogy kilóg az alsója!"
Nos, ezeknek a geekeknek a korábbiak mellett (laikus média) azt mondom, hogy a szuperhősöket és -gonoszokat mindig is rendre újraértelmezték. És bár a retconok arról szólnak, hogy úgy teszünk, mintha visszamenőleg is olyan lett volna a karakter, erről szó nincs. Lex Luthor, Joker, a korábban említett Magneto - ha végignézzük a történetüket, a különböző ábrázolásuk összeegyeztethetetlen, ők mégis vígan elvannak az adott történetben.
Tegyük fel hát, hogy végeredményben a DC Alan Scottról, a legelső Zöld Lámpásról rántja le a leplet. Én kedvelem Alan Scottot, kedvelem a csapatát is, a JSA-t, pont a kicsit ártatlan aranykori hangulatuk miatt... olyan, mint egy nagyapa karakter, akire feltétel nélkül felnéz az ember, aki egy olyan egyszerű, ártatlan kort képvisel, ami talán nem is létezett, nekünk mégis szükségünk volt, hogy erről meséljen nekünk vasárnapi ebédek után. Ha őt megteszik melegnek, arra én két dolgot mondok:
1. Ehhez egy nagyon jó író kellene, de lecsapva a koncepcióban rejlő labdát, lehetne egy jó történetet kerekíteni. Valószínűleg Wildcatet rázná meg jobban, és Jay Garrick lenne az, aki megértené. És lehetne ezt a nagypapás szálat is feszegetni, hogy mennyit számít ez azoknak az ifjaknak, akik úgy látták Alan Scottot, mint ahogy mi. Elvégre, az a valóságban is előfordulhat, hogy egy öregúrról derül ki, hogy a saját neméhez vonzódik. Mindezt didakszis nélkül, ha egy mód van rá.
2. Ez egy értelmezés a sok közül, ahogy Batmannek és Supermannek is van számtalan változata; ha valakinek pont Alan Scott A Hős, és ezért érinti érzékenyen ez a változás, nos, számára még mindig ott vannak a régi történetek, amelyben hetero. De az első pontnál maradva: lehet egy meleg olyan ember, akire felnézhetünk, mégha heterók vagyunk, az ezen röhögő erőszakoskodók meg elmehetnek a francba.
Van egy Rém rendes család epizód, amiben Peggy félrelép, és egy ismeretlen férfival táncol... hamarosan Dan Castelanta kopogtat Al ajtaján, és közli: "A felesége megcsalja magát a férjemmel!" Az egyik legtalálóbb történet, amit a témában valaha is láttam. Al megkedveli a pasast, mégha "a szexről hallani sem akar". Mi pedig teljes szívünkből egyetértünk vele. Ahogy az is nagyon aranyos, hogy utána helyreteszi a csalfa férjet, nem azért, mert a feleségével táncol, hát nézzen rá - viszont nem bánhat így azzal a jó emberrel!
És ez már csak azért is ül, mert nagyon sok olyan embert ismerek, akik egy-az-egyben olyanok ebben a kérdésben, mint Al. Ódzkodnak a témától, de egyébként jóemberek, akikre számíthatnak meleg ismerőseik-barátaik. Ellentmondásos? Az ember már csak ilyen. És az egy dolog, hogy a szexről hallani sem akarnak - de arról, őszintén, én sem akarok... ez szerintem egy ízlésbeli dolog, amit tiszteletben lehet tartani (pl. egyik rokonom egy trauma miatt rá nem tud nézni a sült kacsára). De egy meleg emberkével nem is csak arról lehet beszélgetni, ahogy egy geekkel sem csak képregényekről.
Azt hiszem, hogy a téma kapcsán rengeteg olyan cikk fog születni, ami nem az előítéletekkel számol le, hanem éppenséggel meglovagolja őket. Ezért is ragadtam klaviatúrát - mert ilyenkor a viták nagy hevében a két oldal hajlamos elítélni a másikat, amivel persze egyáltalán nem használnak semmit. Nekem pedig nincs kedvem elítélni sem a melegeket, sem az "Al Bundykat". Mert mindnyájan emberek vagyunk, és mindnyájan érintve vagyunk az előítéletekben - akár adunk, akár kapunk -, az általános ítélkezés meg olyan, mint egy koffeinnel és sztereoiddal tuningolt elefánt a porcelánboltban.
