Kellemes Ünnepeket!

Ezúton szeretnék - megkésve bár, de törve nem - Kellemes Ünnepeket Kívánni Minden Kedves Olvasómnak, és emellett még sikerekben és eredményekben gazdag következő évet!

Rising Stars ismertető

Kikerült a Rising Stars című képregénysorozatról írt ismertetőm az SFmagra. Jó olvasást!

A top 10 Superman-ellenfél, akiket soha nem fogunk filmvásznon látni

Még mielőtt belevetem magam a címben szereplő témába, kötelességemnek érzem, hogy pár szót írjak a III. Szegedi Képregényfesztiválról... lehet, hogy ezt illene külön bejegyzésbe írnom, de az a helyzet, hogy az ember külsősként sokkal könnyebben ír beszámolót, mint belsősként - és most én is előadtam, úgyhogy ez a helyzet áll fent. :)

Tapasztalatom szerint változatlanul jó a fesztivál, legalábbis úgy láttam, mindenki jól érzi magát. Az előadásomról ugyan nem tudok beszámolni, vagy legalábbis nem érzem magam illetékesnek, de kaptam érte dicsérő szavakat, remélem, tényleg rájuk szolgáltam. :) Az előadások változatlanul tetszettek, emellett az alagsorban összesereglett alkotók is odatették magukat, Vass Robi egy igazi műalkotást kerített az én Ágostonomba is - ahogy mindenkiébe. Meg kell említenem azt is, hogy itt jelent meg először nyomtatásban egy X-Embörök különkiadás, aminek a szövegébe én is beleszálltam. Pilcz Roli töretlen jókedve pedig az embert mindig feltölti pozitív energiával. Szóval, remélem, hogy lesz jövőre is...

No, ennyi kitérő után rá is térnék a témára. Az apropója ennek a Man of Steel, ami, ha minden igaz, 2013-ban kerül a mozikba, és aminek kapcsán egyszer már morogtam. Persze az voltaképpen apró morfond volt ahhoz képest, amiről most szeretnék szólni. Ez pedig a következő: sokáig lélegzetvisszafojtva vártuk, ki lesz a filmben Superman ellensége... aztán kiderült, hogy újfent Zod tábornokot fogjuk kapni, és a lélegzetvisszafojtásból csalódott sóhaj lett. A kulcsszó pedig ott van az első mondatomban: újfent.

Ugyanis tévedés ne essék, Zod egy jó gonosz a maga bandájával... és Richard Donner nagyon jól kitalálta és felvezette a gangjüket. Sőt mi több, érthető az is, hogy miért nyúlnak vissza a korábbi filmekhez, elvégre Donner nagyon értette a dolgát, a '78-as Superman film még 33 év elteltével is megállja a helyét. Azonban az emberben óhatatlanul felmerül az is, hogy ez részben annak köszönhető, hogy az eddigi rendezők közül egyedül Donner olvasott - sőt, azóta írt - Superman képregényt.

Félreértés ne essék, én kedvelem Bryan Singer homázsát is, de az ugye az első filmet dolgozta fel. Már ott szóba jött Zod tábornok is, csak Jud Law rendre visszamondta a szerepet. Szóval, ami azt illeti, szerfelett ki vagyok már éhezve arra, hogy valami olyasmit lássak a Superman képregényekből a mozivászonra álmodva, ami eddig nem volt. A képregény-adaptációk kapcsán már így is szó éri Hollywood háza elejét, hogy "nincs eredeti ötlet" - ami egy dolog, már a kezdetek kezdetétől adaptáltak sikeres könyveket, színdarabokat, miegyebeket vászonra... azt viszont igen is hibának és kihagyott lehetőségnek tartom, amikor ahelyett, hogy az alapból merítenek, inkább a már korábbi filmadaptációkhoz nyúlnak. Ettől pedig az emberen akaratlanul is a "been there, done that" érzés lesz úrrá.

Persze, legyünk őszinték: bár Superman egy ikon, aki még Batmant és Pókembert is leelőzi, szegénynek tényleg nincs olyan markáns ellengárdája, mint két kollégájának. Ez azonban nem mentség, ugyanis az ő ellenfeleiben is van annyi potenciál, mint Jokerék bandájában. Éppen ezért végigveszem azt a tíz ellenfelet, akik nagyon a filmvászonra kívánkoznak, hogy miben rejlik a varázsuk, mi az esetleges buktatójuk, és akiket ebben az életben valószínűleg úgysem fogjuk látni.

10. Toyman


Leírás: Winslow Schott egy elbűvölő úriember, aki bűntényeit high tech játékokkal követi el. Az én kedvenc inkarnációm belőle a Bruce Timm-féle Superman rajzfilmsorozatból van, ahol az arcát mindig is egy ijesztő játékbabaarc mögé rejti - és itt egy szemernyi kételyünk sincs afelől, hogy a fickó nem egy százas. Olykor a bosszú, olykor a pénz, míg máskor egyéb rögeszméi motiválják tettei elkövetésére.

Varázs: Toyman egy színes egyéniség, aki ugyanolyan elrugaszkodott a maga módján, mint Superman. Superman megtehetné, hogy a Földet a játszótereként kezelje - Toyman meg is teszi, dacára, hogy csak egy hétköznapi ember. Jópofa lenne egyszer látni, amint hősünk robot-gumikacsákkal pofozkodik.

Buktató: Toyman túl elvont, ezért fennáll a veszély, hogy az átlag mozinéző nem veszi komolyan, netalán fanyalogna, hogy egy ilyen dilinyós miért nem Batman ellenfele? Emellett Toyman inkább egy mellékellenfélként működne jól, hogy valaki - akár Luthor - a háttérben kavarja a szálakat, vagy valaki felbőszítette őt. Emellett - és ez minden buktatóra vonatkozik - a fent soroltak nem jelentenek kizáró okot. Az, hogy valamit hogyan dolgozunk fel, többet nyom a latba, minthogy mit dolgozunk fel... ha nem így lenne, akkor egyáltalán minek beszéljünk Superman adaptációról? Hiszen az ipse harisnyában repül...

9. Livewire/Elektrosokk



Leírás: Elektrosokk újoncnak számít Superman világában. Míg Superman 1938-ban jelent meg, addig Elektrosokk előbb a fent említett rajzfilmben, 1997-ben, első képregényes megjelenése a hivatalos kontinuitásban pedig 2006-ra datálható, habár egy cameó erejéig a Superman: Red Sonban is láthatjuk őt. Akárcsak Jenny Sparks, ő is képes élő elektromossággá változni.

Varázs: Elektrosokk igazi kihívást jelenthetne Supermannek jó pár fronton. Először is az eredettörténete szerint egy nagyszájú rádióműsor-vezető, aki a magas hallgatottság érdekében sportot űz Superman porig alázásából, aki némán tűri... ám ez nem akadályozza meg a hölgyet abban, hogy őt okolja a vele történt balesetért, amiért valójában ő volt a felelős, és váltig be akarja bizonyítani, hogy Superman kicsinyes bosszút akart állni rajta. Emellett képessége révén könnyen "anyagtalanná" válhat, és képes kiütni Supermant, aki inkább ésszel tudja legyőzni őt, mint nyers erővel. Emellett Superman igazi úriember, aki sosem ütne meg egy nőt... bár Ursával mintha kivételt tett volna, szóval, talán itt is túlteszi magát ezen valahogy. Emellett megvan a technikánk, hogy jól mutasson filmvásznon.

Buktató: Az újonc mivolta, aminek következtében nem valami ismert... bár Ra's al Ghul sem a legismertebb karakter, Nolan első adaptációjában mégis ő volt az alapja az egyik ellenségnek.

8. Bizarro


Leírás: Bizarro - így vagy úgy - de Superman elrontott másolata, egy fogyatékos gyerek intelligenciájával, de a kriptoni minden erejével... vagy annak fordítottjával, mint fagytekintet és tűzlehelet. Nem gonosz, semmint inkább antihős, és inkább szánalomra, semmint gyűlöletre méltó.

Varázs: Bizarróban megvan a lehetőség egy jópofa ellenfélre. Amennyiben az "elszúrt Superman klón" alapot vesszük, akkor kaphatunk egy korrekt Frankenstein szörnyetegét, ahol kapcsolata eredetijével elviheti a hátán a filmet. Amennyiben a torz "vásári tükörvilág" eredetet választják, akkor ugyan elvész a magányossága, de attól még továbbra is keresheti a helyét ebben a világban. Mindkettőben alapjában véve egy szimpatikus karakter, aki nem akar rosszat, ellenben a kifacsart és együgyű gondolkodása miatt rengeteg kárt okoz (pl. megment egy lebontásra ítélt házat a darutól, a hajó számára felemelkedő hidat visszanyomja). Ideális alany, hogy Luthor - vagy bárki más - kijátssza Superman ellen. De talán ennél is fontosabb, hogy ideális ellenfél, hogy rajta keresztül bemutassuk Superman emberségét, ugyanis tisztában van vele, hogy Bizarro nem akar rosszat, és éppen ezért segíteni akar neki, hogy megtalálja a helyét a világban, akár ebben, akár távol az átlag emberektől. Emellett minden nagyobb felbukkanásában egyszer Bizarro rájön, mit is jelent hősnek lenni... és ebben nagy lehetőség van.

Buktató: A Bizarrovilág egy átlag mozinéző számára túl bizarr, ami pedig az elszúrt klónt illeti, azt már a harmadik és negyedik filmben is ellőtték, és sokan egyikre sem emlékeznek vissza szívesen, bár a harmadiknak több védője van.

7. Doomsday


Leírás:Íme, a lény, aki végzett Supermannel... mégha csak átmeneti időre is. Doomsday impozáns külsővel bír, és nem muszáj, hogy a képregénybeli agyatlan gyilkológép legyen, lehetne a rajzfilmbeli gondolkodó változata. Ez esetben lehet zsoldos, lehet egy világuralomra törő hódító, de lehet egy alapjában véve semleges idegen, akinek valamit (szabadságot? hazautat? akármit?) ígért a kormány, vagy Superman ellenlábasai, ha kiáll a kriptoni ellen. Vagy lehetne csupán idegen - de nagyon.

Varázs: A filmvásznon is "megölhetné" Supermant. Ez már magában foglalna egy epikus csatát, illetve utána fel van adva a lecke az uraknak, hogy kezdjenek valamit a Superman nélküli világgal.

Buktató: Doomsday impozáns, de az eddig leírtak alapján nem sokkal ad mást vagy többet, mint a három renegát kriptoni.

6. Metallo


Leírás: Metallo valaha egy hétköznapi férfi volt, akinek az agyát sérült testéből átrakták egy kriptonit által hajtott robottestbe. Persze ennek következtében elveszti az összes érzékelését a látásán és a hallásán kívül, ami kezdi megőrjíteni.

Varázs: Egy acélember az Acélember ellen. Ráadásul Metallo hétköznapi emberként kezdi, aki hirtelen veszíti el az emberségét, és kap mellé emberfeletti hatalmat. És aki úgy rendelkezik emberfeletti hatalommal, hogy mellette Superman a kriptonit közelsége miatt egy reszkető ronccsá vedlik - és máris képtelen megállítani Metallo őrjöngését. Az, hogy képes kriptonit-sugarakat lőni, csak még jobban kiegyenlíti a küzdelmet. Olyan, mint amit Doomsday-nél írtam, csak sokkal dinamikusabban.

Buktató: Metallo csontvázszerű robottestéhez hasonlót már láthattunk a Terminátorban - és egy átlagember rögtön képtelen lesz elvonatkoztatni John Connoréktól.

5. Parazita


Leírás: Rudy Jones valaha egy mezei mindenes volt - nem, nem ilyen -, aki közelebbi ismertségbe került egy kontényerni nukleáris hulladékkal. Ettől persze nem rákot, hanem szuperképességeket kapott, amelyek megegyeznek az X-men Vadócáéval. Naná, hogy Supermant szemelte ki fő "táplálékforrásnak".

Varázs: A vele folytatott küzdelem ugyanolyan dinamikus lehetne, mint a Metallóval leírt - mivel megszerzi Superman képességeit, legyengítve, majd minden érintésével továbbgyengítve őt, ezért őt sem lehet nyers erővel legyőzni. Emellett sok mindenben hasonlítanak egymásra Metallóval - voltaképpen nem is lenne rossz ötlet egy kettőjük között kötött szövetség. Figyelem, Parazita a gyengeségeket is átveszi! De ugyanígy érdekes lenne, ha Luthor intellektusát ötvözné Superman képességeivel. Lehet vele kombózni, ráadásul ő sem mutatna rosszul a vásznon...

Buktató: Csak éppenséggel nagyon sokba kerülne a tisztességes kivitelezése. Márpedig egy Superman film ne nézzen ki tisztességtelenül.

4. Mr. Mxyzptlk


Leírás: Egy ötödik dimenzióból származó entitás, akit nem kötnek a fizika törvényei. Voltaképpen olyan hatalommal bír, mint a popkultúra dzsinnjei. Érdekesség, hogy a harmadik rész kapcsán felmerült, hogy ő lesz az ellenség, és Dudley Moore játszotta volna... de ez aztán mégsem valósult meg.

Varázs: Mr. Mxyzptlk-nek van ám bőven belőle. Akkora ereje van, hogy mellette akár Superman lehetne hétköznapi ember, és csak úgy lehet legyőzni, ha hősünk túljár az eszén - Mr. Mxyzptlk egójára hatva kitaláltak egy szabályt, miszerint ha kimondatja vele a nevét fordítva, akkor három hónapra visszakerül az ötödik dimenzióba. Emellett Mxyzptlk nem gonosz, és alapból nem is motiválja őt semmi, csak az unalom, ez pedig friss a megalomán ellenfelek mellett. Plusz a trükkmesterek megint kitehetnek magukért, és az írók is latba vehetik a fantáziájukat. Emellett hangulatban remekül illik Bizarróhoz, és mellette megvan a lehetőség, hogy jó célra fordítja természetfeletti képességeit - mondjuk létrehozza neki az igazi Bizarrovilágot, vagy maga mellé veszi társnak.

Buktató: Túl sok. Nagyon nehéz őt úgy megírni, hogy a mozivásznon ne essen szét a történet, és ne válljon az egész ökörködéssé. Persze ha Alan Moore-hoz nyúlnak... de úgyse fognak, az pedig egy speciális eset.

3. Darkseid


Leírás: "Sok minden voltam már, Kal-El, de most a te halálod vagyok!"

Apokolips nagyura, egy egész bolygónyi követővel. Darkseid egy despota, akihez képest Zod egy rosszkedvű bürokrata, Luthor meg egy hisztis kölök. Persze ezek alapján ő simán lehetne egy sokadik galaktikus zsarnok... és akkor a helyére nyugodt szívvel ideírhatnám Mongult... ám Darkseid még Luthornál is nagyobb játékos, és hihetetlen körmöfont. Ha megfosztanánk a hatalmától, akkor is képes lenne néhány szóval összetörni bárki akaratát... és ez alól még Superman sem kivétel.

Varázs: Először is, már Apokolips és Kripton között van egy torz párhuzam: Kripton egy kopárságában is éteri szépségű bolygó volt - legalábbis legtöbb kontinuitásban, van, ahol buja növényzet a meghatározó -, ami gyors halálra ítéltetett, ezzel szemben Apokolips egy örök agóniára kárhoztatott planéta, Mordor és a Szárnyas Fejvadász jövőjének ezerrel megszorzott szerelem gyerele. Kriptont tudósok irányították, Apokolipst egyedül Darkseid, mindenki más rabszolga vagy lázadó. A DC Univerzumában Kripton volt az utópia, és Apokolips a disztópia szinonimája.

Darkseid étvágya persze kielégíthetetlen, és egész naprendszerekre terjesztette ki a hatalmát, ez elől pedig a Föld sem menekülhet. Az egy dolog, hogy Darkseid mindenben hatalmasabb Supermannél, de emellett zseniális taktikus és egy egész bolygóra való hadsereg lesi minden parancsát. Két fiát - Oriont és Kalibakot - előszeretettel manipulálja és használja bábként, úgy, hogy az egyik minden áron bizonyítani akar neki, a másik pedig azt akarja bizonyítani magának, hogy nem az apja. Darkseid évekkel ezelőtt megkezdi a bolygók leigázását, mielőtt felbukkanna: bűnözőket és zsarnokokat ruház fel a technikájával, akik meggyengítik a rendet, mire a hódító seregek megérkeznek. Egyszer átmosta Superman agyát, és vele hódíttatta meg a Földet, és ezzel visszavonhatatlanul meggyengítette a földlakók bajnokukba vetett bizalmát. Ha vereséget is szenved, gondoskodik róla, hogy ellenfelei győzelme pürrhoszi legyen, és számtalan ártatlan és fontosabb szereplő veszítse el életét.

De még ez is semmi. Superman buktatta már meg őt, a sanyargatott és megfélemlített népe elé hajította félholtra vert testét - ők pedig engedelmesen visszahelyezték a trónjára, holott semmi hálát nem várhattak tőle.

"Sok minden vagyok Kal-El, de itt... itt Isten vagyok."

Buktató: Nagyon-nagyon elő kell készíteni, és utána már minden ellenfél pitiánernek tűnik. Csak egy széria végén ajánlott ellenségnek, amikor a tétek már eléggé magasan vannak, hogy egy átlagnézőt ne zavarjon egy egész bolygónyi hódító.

2. Brainiac


Leírás: Brainiac sok minden volt már, hihetetlen intelligenciájú idegentől kezdve a hihetetlen idegen intelligenciával felruházott emberen át az idegen mesterséges intelligenciáig. Sokan a Timm-féle rajzfilmsorozat miatt így ismerhetik, ahol is Kripton öntudatra ébredt számítógépe volt, aki hagyta elpusztulni teremtőit, és inkább magát mentette. Ezután pedig más világokat kezdett felkutatni, majd miután mindent megtudott róluk, eltörölte őket - nehogy a tudás elévüljön (igen, egy hiperintelligens számítógép is képes a trollgondolkodásra). Kevesen tudják, de Donner őt szánta a harmadik film ellenségének.

Varázs: Egy teljesen idegen gondolkodású agresszor, aki, ha Darkseidnél nem is romlottabb, de embertelenebb és ridegebb. Talán még Darkseidnél is sokkal jobban meg tudja adni a sci-fi hangulatot egy Superman filmhez. A különféle inkarnációiban mindig van valami köze akár Kripton pusztulásához, akár egyéb, a tudás nevében elkövetett atrocitásokhoz, mint egy egész város lekicsinyítése és üvegburába zárása.

Buktató: Ugyanaz, mint Darkseidnél, bár kettejük közül Brainiacet előbbre venném - kivéve ha nem egyszerre szerepelnek, ami talán egy kicsit sok lenne, bár az Igazság Ligában ezt elég jól megoldották.

1. Lex Luthor


Leírás: Most kezdhetném azt, hogy őt senkinek nem kell bemutatnom, és hogy vigyázat, csalok! De a szomorú igazság az, hogy őt bizony be kell mutatni, és nem, nem csaltam. Íme, hölgyeim és uraim, a világ legokosabb embere, a LexCorp igazgatója, számtalan találmány feltalálója - és még több szabadalmaztatója -, aki intelligenciája mellett hihetetlen anyagi és politikai befolyással bír. Ő Superman ellentétpárja: mindketten grandiózus karakterek, de míg a kriptoni isteni képessége ellenére a hétköznapi embereket képviseli, és köztük él, addig Luthor hétköznapi ember létére istenként akar mások felé magasodni. Sokszor másokat használ fel Superman elpusztítására, máskor magát Supermant is felhasználja, és ha ez nem válik be, még mindig ott vannak verőlegényei és -leányai, találmányai, vagy egy darab zöld kő. Csatapáncéljában képes leállni pofozkodni Supermannel, de olykor ő is képes lemásolni a kriptoni erejét... ami visszaüt rá, és nem feltétlen a kriptonit miatt. Nem mellesleg, egy ideig ő volt az Egyesült Államok elnöke.

Varázs: Fent leírtam mindet. Ugyan a Superman visszatér című opuszban tagadja, hogy piti shaftes lenne, ezzel szemben a filmváltozatra nagyon is illik ez a meghatározás.

Buktató: Félő, hogy a filmrendezők maradnak a jól bevált telekspekuláns gonosz mellett. Pedig én egyszer megnézném Bruce Willist Luthornak, ugyanis ő tud egyszerre impozáns, sármos és intelligens lenni. Sőt, mellé tökéletesen illene Mercy Graves kisasszony is. Ráadásul Luthor mindig ott lehet a háttérben, és akkor is kavarhatja a kavarni valót, ha a két idegen nagyágyú már kezdi bekebelezni a Földer.


Persze, nem csupán a gonoszokon múlik egy filmszéria frissessége, hanem egy rakat dolgon. Ami engem illet, én szívesen megnézném Supergirlt a Superman széria szereplőjeként, mint mentorkodik felette hősünk, mint próbál beilleszkedni közénk, etc.

Akárhogy is, a végszó mindig a filmeseké, és Superman mindig is kényesebb alapanyag volt, mint Batman. Egy önmarcangoló, bosszúszomjas "hétköznapi" embert ugyanis könnyebb érdekesre írni, mint egy jóindulatú, kedves istent, aki mindig is egy mezei átlagemberként fog magára gondolni - akkor is, ha leveszi a szemüveget és kigombolja a felsőt.

Interjú Tölgyesi Lászlóval

Tölgyesi László, alias Douglas Rowland, alias Justin Tyme a Cherubion kiadó egyik prominens írója. Habár viszonylag későn csatlakozott a Cherubion gárdájához – első regénye, A sötét isten 2001-ben jelent meg – hamar a kiadó egyik legnépszerűbb alkotójává nőtte ki magát. A kiadó számos antológiájába publikált azóta, és többek között az ő nevéhez fűződik a kiadó címadó világának feltámasztása. Tovább nem is szaporítanám a szót… pontosabban inkább az övét szaporítanám, így vágjunk is bele!

Halihó! Köszönöm, hogy elfogadtad az interjút! Elsőnek a legalapvetőbb kérdést tenném fel: miért pont fantasztikus irodalom? Miért nem, teszem azt, krimi vagy western?

Két dolog miatt, azt hiszem. Mindig menekülő típus voltam, és a felsorolt műfajok között talán a fantasy kínálja a legmagasabb fokú eszképizmust. Másrészt még zsenge koromban elolvastam Tolkientől A babót (ma már politikailag korrektebb „A hobbit”-nak nevezni), és rám szakadt a felismerés, hogy ilyesmit szeretnék írni.

Mi taszít a műfajban? Mitől óvnál minden írópalántát – köztük egykori önmagadat is –, aki ebben a zsánerben akarja kipróbálni magát?

Egyrészt hiba túl korán elkezdeni az írást, legalábbis kiadatási igénnyel. Az a fent említett megvilágosodás A hobbit kapcsán tizenévesen jött, mégsem kezdtem el rögtön írni. Tudtam, hogy egyszer szeretnék ilyesmivel is foglalkozni, de szándékosan nem láttam neki. A húszas éveim derekán járhattam, mire végre belekezdtem. Szerezz pár élettapasztalatot, érj meg érzelmileg arra, hogy átadhasd kitalált alakok érzéseit, és utána - az írástechnika csiszolásáért folytatott állandó küzdelem közben – talán valami olvashatót is sikerül összehozni.

A másik dolog, hogy nem tartom szerencsésnek, ha valakinek az olvasottsága a zsánerre korlátozódik. Aki csak fantasyt olvas, az emiatt a beszűkültség miatt nagy valószínűséggel nem fog jó fantasyt írni. Szükségszerűen csak újrahasznosítja az olvasottakat, megpróbálja újszerűen sorba rakni, de nem fog menni.

Mi volt az az esemény vagy hatás, ami miatt írásra adtad a fejed? Mikor határoztad el, hogy komolyan fogsz az írással foglalkozni, azaz amikor nem csak magadnak, a fióknak és pár családtagnak, barátodnak írsz?

Úgy tizenöt éve írtam egy saját világon játszódó fantasy regényt, és elküldtem a Valhalla kiadónak. Egy hónapra rá felhívott Gáspár András – akinek akkorra már igen jó neve volt a szakmában – azzal, hogy elolvasta a művemet, tetszett neki, beszéljünk a publikálási lehetőségekről. A regény ugyan sosem jelent meg, de ez a beszélgetés – meg az ezt követő még néhány a Valhallásokkal – lelkileg óriási lökést adott egy kezdő írónak.

Kik azok az írók, akik hatással voltak Rád, és miért? Kik azok, akiket a példaképeidnek tartasz és akikhez szeretnél felnőni?

Azt hiszem, túl sokat olvastam össze ahhoz, hogy akár csak megkíséreljek listát összeállítani. Spontán felsorolok neveket, akik eszembe jutnak, mert valaha hatást gyakoroltak rám. Dosztojevszkij, Graham Greene, Bohumil Hrabal, Joyce Carol Oates, Thomas Hardy, Hermann Hesse, Márai Sándor, Gabriel García Marquez, Darvasi László, Mika Waltari, Alessandro Baricco, Szabó Magda. Nagyon hosszú lenne a lista, nem is folytatom.

A zsáneren belül Joe Abercrombie regényeit olvastam mostanában, és persze meg kell említenem George R.R. Martint, aki az én ízlésemnek leginkább megfelelő fantasyt írja. Valaha szerettem Robin Hobbot is, az Orgyilkos-trilógiája hatott rám. Mindenképp említést érdemel Jack Vance, akit nemcsak a fantasy, de a sci-fi terén is nagyra tartok. Magyar vonatkozásban pedig oly sokakhoz hasonlóan én is a Chapman-Renier-Caldwell triászon „szocializálódtam”, többek között.

Hogy kihez szeretnék felnőni… A fentiekhez nem, mert nem lenne reális célkitűzés. Viszont évekkel ezelőtt szívesen olvastam egy logó alá dolgozó zsánerírót, név szerint Chris Kubasikot (többek között Earthdawn és Shadowrun-regényeket írt, de aztán abbahagyta, és forgatókönyvíró lett). Úgy vettem észre, ő eléggé hasonló elvek mentén alkotott, mint én, és nem ragaszkodott hozzá, hogy saját világán alkosson. Legyek a magyar Chris Kubasik. :)

A műveid közül szinte mindet nyugodtan a heroikus fantasy kategóriájába lehet sorolni. Mi az, amiért inkább a heroikus fantasy mellett tetted le a voksodat, nem pedig a high vagy az urban fantasy mellett, hogy másokat ne is említsek?

Hű, ebbe a heroikusba hogy soroltál be? Nem vagyok biztos abban, hogy beleférek. Hard és low fantasy elemekkel is dolgozom, bár az, hogy elsősorban logó alá írok, kizárja, hogy tisztán beletartozzam ezekbe a kategóriákba (például általában nem teljesül a mágiaszegénység kritériuma).

Nem agyalok túl sokat azon, hogy besoroljam az írásaimat a fantasy valamelyik ágába. Legyenek működő karakterek, érzelmileg átélhető konfliktusok, feszültség, fordulatos történet – az osztályozás legyen a kritikusok dolga.

Előfordulhat, hogy ez változik a jövőben, és kipróbálnád magad például napjainkban játszódó urban fantasyben?

Nem zárkózom el a fantasy semmilyen ágától. Írtam már történelmi fantasyt is, a jelenleg futó Cherubion Alkonya sorozatom pedig a fantasy mellett erős sci-fi és steampunk elemeket is hordoz.

Nem azért nem írok napjainkban játszódó urban fantasyt, mert ne vonzana, sőt. Hanem mert az olvasóközönség inkább azt várja el, amit most írok. Számomra pedig a történet és a szereplők előrébb valók a megalkotott világnál, így nem okoz problémát logó alá alkotni. Időről időre, szerelemből azért összeütök valami mást is. Ilyen kikacsintás az amerikai rabszolgatartó időkben játszódó képregény-forgatókönyv, meg a közelmúltból az LFG.HU pályázatára írt sci-fi novella. Ez utóbbinál főként azért örültem a közönségdíjnak, mert kimondottan ilyen jellegű írásban nincs sok gyakorlatom.

Négy kislány apukája vagy… előfordulhat, hogy egyszer írsz egy olyan történetet, amit kimondottan nekik szánsz?

Ők meglehetősen sok junior fantasyt olvasnak, rajongtak a Harry Potterért, de nagy örömömre például Philip Pullman Az Úr sötét anyagai című trilógiáját is tudták értékelni, amit többre tartok a hullámzó színvonalú Harry Potter-klónoknál. Pullman remek író, és ráébresztett arra, hogy hiányzik a gondolkodásomból, a személyiségemből néhány olyan dolog, ami a kimondottan ifjúsági fantasyhez kell. Nem fogok írni a lányaimnak soha.

Saját bevallásod szerint nincs jogosítványod, viszont szeretsz lovagolni. Lehet, hogy ez egy magamfajta geek előítélete, de ebből számomra az érződik, hogy jobban otthon vagy a klasszikus fantasy archaikus világában, mint a klasszikus sci-fi technokrata jövővíziójában. Emellett sci-fit nem igazán lehet olvasni Tőled – bár sci-fire példa a Suhancok, ami poszt-apokaliptikus SF. Ami persze ahhoz vezet, hogy a sci-fi is van olyan sokoldalú, mint a fantasy: posztapokaliptikus, űropera, cyberpunk. Te hogy látod hát a sci-fi és a fantasy szembenállását?

Valóban nem lelkesít az emberiség technikai fejlődése; ha megvonjuk a mérleget, szerintem több rosszat hozott ez a fejlődés, mint jót. De nem hiszem, hogy lehet vagy érdemes kapálózni ellene. Sodródom az árral, igyekszem alkalmazkodni. Jogosítványom sem elvből nincs, hanem mert a feleségem közölte, hogy hiába szerzem meg, ő nem ül be egy ilyen őrült mellé, és a gyerekeknek sem engedi. Az is nagy engedmény, hogy a lóra felültethetem őket, mely azért időnként ledobja őket.

A fantasy és a sci-fi szembenállása. Sok összetevője van ennek, és nincs itt hely érdemben kifejteni a témát. A fantasy elkötelezettjei sokszor csak az eszképizmust keresik, így a hard SF, a megalapozott science elriasztja őket, és inkább a fantasyvel rokon űropera felé fordulnak. A keményvonalas SF-rajongók ezzel szemben hajlamosak leszólni a fantasyt, mert sok embert kimondottan bosszant az, ha olyasmiről olvas, ami tudományosan nem állja meg a helyét (lásd például mágia). Szerintem az ilyen ember túlértékeli „a tudomány jelenlegi állásá”-nak jelentőségét; akár egy-két éven belül is megdőlhet sok minden, amit most szilárd tudományos ténynek hiszünk.

Hamár szóba kerültek a lovak, honnan jött ez a hobbi?

Kölyökkoromban lómániás voltam. Lovakat rajzoltam, mikor mások autókat, műanyag lovacskákkal játszottam, mikor a többi fiú matchboxsszal. De sem anyagi, sem egyéb szempontból nem volt realitása egy lónak az életemben, ezért hosszú időre eltemettem magamban ezt a szenvedélyt. Eközben azért finoman úgy alakítgattam a dolgaimat, hogy egyszer majd, talán, esetleg, beleférjen egy paci. Négy éve ez megvalósult, tavaly óta pedig már két hátas nyargalászik a karámban.

A fantasy regényekben a hősök gyakran utaznak lovon, mégis, gyakran hallani, hogy a paripákat bármikor lecserélhetnénk motorokra. Te mit tanácsolnál azoknak, akik életükben nem ültek még lovon, mégis, szeretnék életszerűre írni magát a lovaglást?

A legegyszerűbb beszélni egy lovasemberrel. Egy hozzáértő rövid idő alatt nagyon sok hasznos dolgot el tud mondani. Például nehéz elhinnem, hogy George R.R. Martin nyeregbe üljön, de a lovas jelenetei helytállóak. Nagyon életszerű még ezen a téren Steven Erikson és Robin Hobb, róluk nem tudom eldönteni, van-e valódi lovas előéletük, vagy csak kiválóan használják fel a másodkézből kapott információkat. Patrick Rothfuss viszont csak becsülettel elvégezte a házi feladatát, de érezhetően nem lovas.

Nem kell tehát valóban lovasnak lenni az életszerűséghez, ugyanakkor lovasember számára is akadhatnak kihívások ezen a téren. Számomra ilyen volt például, mikor kitalált hátasokról írtam, például függőleges sziklafalon is felmászó gyíkokról. Itt tovább kellett gondolnom a lovakról szerzett tudásomat: milyen technikával kell ezeket a lényeket megülni, milyen szerszám kerül rájuk, effélék.


Egyik írói védjegyed, hogy fogsz egy fantasy toposzt, és eljátszol vele. Ez talán legszembetűnőbben első regényeden, A sötét istenen látszik, ahol többek között ordenáré, tahó tündékkel és határozatlan, gyámoltalan törpékkel találkozhatunk. Mi az, ami az ilyen játékokra motivál?

Én is változom, és az évek során a hangsúly eltolódott az írásaimban erről a toposz-játékról másra. De a játék lényege a félrevezetés. Az olvasónak prekoncepciói vannak azt illetően, hogyan kell kibomlania egy jól ismert szituációnak, és ha ez a szituáció kap egy csavart a megfelelő helyen, az meglepő. És meglepődni általában jó.

Ez volt az első megjelent regényed, ami egy saját világon játszódik. Miért ezzel kezdted regényírói pályafutásodat? Úgy értem, miért saját világgal, és azok közül is miért Mor-Tuadh-dal? A jövőben visszatérnél rá akár egy novella erejéig?

Nem ismertem a piac sajátosságait, meg úgy általában véve nem sok mindenről volt fogalmam. Csak azt tudtam, hogy egy fantasy-írónak legjobb saját világot alkotnia, saját szabályokkal, mert így tudja kihozni a történetéből a legtöbbet. Ezt ma is vallom, azzal, hogy ettől függetlenül logó alá is lehet élvezeteset alkotni (azaz az ún. „szerepjáték-irodalom” nem definíció szerint rossz, hanem legtöbbször rosszul művelik). Érdekes dolog ez: a kezdő írók többsége tud egészen elfogadható világot teremteni, de a konfliktusokat, szereplőket, cselekményt megfelelően alakítani csak elenyészően kevesen.

Hogy Mor-Tuadh világára írnék-e novellát… Kétlem. Sok idő telt el, és nem tudom, képes lennék-e még létrehozni azt az érzelmi kötődést az anyaggal, ami szükséges lenne.

George R. R. Martin két írótípust különböztet meg, a mérnököt és a kertészt. A mérnök már előre tudja, mit hova fog helyezni, mielőtt az első sort leírná. Ezzel szemben a kertész elültet egy magot, amiről tudja, hogy mi fog kikelni belőle, de azt nem, hogy mekkora és milyen alakú. Te melyiknek tartod magad inkább, és milyen arányban?

Nagyobb arányban vagyok mérnök. Persze rugalmasan kezelem ezt a dolgot, és kész vagyok akár jelentősen is eltérni a vázlatomtól, ha írás közben kiderül, hogy az előre eltervezett dolgok valamiért nem működnek, pl. logikai ellentmondás áll fenn, vagy az „életre kelt” szereplő már nem cselekedhet úgy, ahogy azt eredetileg akartam. Nem is lehet száz százalékban mérnöknek lenni: „a regény, amint írja önmagát”, azaz totális írói kontroll nincs, és ez így is van rendjén.

A választásom nem azt jelenti, hogy olvasóként is többre becsülöm a mérnökök műveit a kertészekénél. Mindkét módszernek vannak hátulütői. A mérnök lemond egyfajta spontaneitásról, ami általában jót tesz az írásnak. A kertész viszont kockáztat: abban a pillanatban, hogy nem lobog az ihlete magas hőfokon, aránytalanul nagyot zuhan az írás színvonala, mert „tervrajz” híján a szerző elkoptatott szükségmegoldásokat ránt elő. Jó példa erre egy deklaráltan „kertész” attitűdöt követő író, Stephen King.

Ezt érdekes, mert számomra Mor-Tuadh egy elültetett magnak tűnt, mikor olvastam – van egy hangulat, ami aztán, a történet és a szereplők segítségével, kibontja a világot. Mor-Tuadhot ráadásul ilyen téren nem tartom egyedinek… a rajongóid mégis rendre bombáznak kérdésekkel a világ apróságait illetően, teszem azt, mennyi adókedvezmény jár egy háromfejű medve birtoklásáért. Neked mi a véleményed erről a jelenségről, mennyire hat vissza rád – segít bizonyos kérdésekben, vagy inkább kétségbeeséssel tölt el, milyen könnyen túlnőnek az ilyesmik az emberen?

Az olvasók nagyon szemfülesek tudnak lenni. Egy írónak meg kell békélnie egyrészt azzal a gondolattal, hogy a publikált regény már nem teljesen az övé, másrészt azzal, hogy előbb-utóbb az összes bakija napvilágra kerül. :) Ráadásul az olvasók mindig tudni akarják a regényen kívüli dolgokat is, olyasmiket, amiket esetleg szándékosan nem fejtettél ki. Ez néha fárasztó lehet, de persze százszor jobb, mint a közönyös fogadtatás.


Másrészről viszont írtál Te kidolgozott világokhoz is, a következő regényed, Az idő vasfoga például a Káosz Világán játszódik. Miért döntöttél Worluk mellett, és mennyiben volt más egy már meglévő világra írni?

Ekkorra már kezdett derengeni számomra, mennyire logó-orientált a piac. Előfordult, hogy világfüggetlen elbeszéléseim esetében Nemes István (John Caldwell) azt kérte, „Worlukosítsuk”. Ez nem azt jelentette, hogy kötelező volt besorolnom a logó alá, hanem azt, hogy hadd legyen Káoszos címkéjű az írás, ha ez nem érinti lényegileg. Ne feledjük, évekkel korábban már volt egy menetem a Valhalla kiadóval, ahol Gáspár András és Novák Csanád is közölték, hogy ugyan maximálisan meg vannak elégedve a regényemmel és novelláimmal, csak nem MAGUS egyik sem, és ez komoly gátja a kiadásnak.

Egy már meglévő világra írni nem okozott gondot. Az akkoriban megjelenő Káosz Szerepjáték hatalmas „játékteret” biztosított az íróknak, mindenki találhatott magának egy szegletet, amelyiknek a hangulatát, szokásait gyakorlatilag tetszése szerint alakíthatta.

Ráadásul számomra a történet és a karakterek mindig is elsőbbséget élveztek a világépítéssel szemben (lásd, erre utaltam, mikor a low fantasy elemekről beszéltem föntebb), ezért is könnyű volt a váltás.

Ha már a világnál tartunk, érdekes, hogy meglévő dolgok terén inkább a szerepjátékból merítettél, nem pedig az azt megelőző regényekből… úgy értem, találkozhatunk benne villámdémonokkal, hidrával és avarféreg-származékkal, ellenben olyan tősgyökeres elemekkel, mint a quetterek, szládok, khenták, már nem. Ezek az elemek mellesleg a szerepjáték óta mintha háttérbe szorultak volna, átadva a helyüket a szerepjátékban megjelent lényeknek. Te mennyire érzed ilyen téren a szerepjátékot egy vízválasztónak?

Egyrészt persze törekedtünk arra, hogy a regények erősítsék a szerepjátékot. De talán ennél is fontosabb motiváció volt, hogy mindenki szívesebben írt olyan dolgokról, amit John Caldwell nem írt még meg előtte. Feltűnt egy sereg lény, amely regényben még nem, csak a bestiárium lapjain létezett, és kihívás volt életre kelteni őket. A szerepjáték megjelenése szerintem abszolút vízválasztó volt: azelőtt leginkább Caldwell jelentette a Káoszt, utána viszont tán nem is akadt a stábban, aki ne alkotott volna a Worluk-logó alá.


Ezen a regényen és számtalan novellán kívül szintén Worlukon játszódik Mokhara – A mágustorony című antológia, amit Te szerkesztettél együtt kollégáddal, Szántó Tiborral. Honnan jött az ötlet, hogy varázstárgyak meséljék el a történetüket, szinte már Ezeregyéjszaka-módra? Mennyire vagy elégedett így sok év távlatában az eredménnyel? Mit tennél másképpen, ha lehetőséged nyílna rá?

Nem emlékszem, pontosan kinek a fejéből is pattant ki az ötlet, de kellett egy egyszerű koncepció, amelyik jó belépési pontot kínál a kötethez csatlakozó íróknak. Varázstárgyak porosodnak egy toronyszobában, és mikor ráébrednek, hogy hamarosan a megsemmisülés vár rájuk, igyekeznek elmesélni a történetüket. Minden írónak jut egy tárgy, egy élettörténet.

Nem mondanám, hogy elégedetlen vagyok a végeredménnyel, szerintem a kerettörténetünk működött, és fel voltak rá fűzve ütős írások is. Mai eszemmel, több rutinnal felvértezve szerkesztőként azért keményebb kézzel bánnék az írókkal. Hoztunk olyan kompromisszumokat, amiket nem kellett volna. Mondok egy példát. Gabriel Sandstone barátom és kollégám is írt a kötetbe. Minden írói erénnyel bőven fel volt látva, sőt. Elegáns, élvezetes, lendületes próza, vibráló alakok, jó párbeszédek… de nem volt „segge” az íráshoz, márpedig Moldova Györgytől tudjuk, hogy az elengedhetetlen. Sandstone tehát bárminek ült is neki, megírta valameddig, aztán szaladt ki játszani a rétre a többi kisfiúhoz és kislányhoz. Nem lehetett rá haragudni, de néha számítani sem. Így jártunk a Mokhara esetében is: küldött egy háromnegyedéig megírt novellát, azzal a megjegyzéssel, hogy ő feladta, esetleg fejezzük be helyette. Közel volt a határidő, a Sandstone-ra osztott varázstárgy nem maradhatott ki a kötetből, és a stílusa sem olyan, amit csak úgy utánozni lehetne. Végül rávettük egy befejezés megírására, de összecsapott lett. Kár érte.


Ha már antológiák, a Démonének címadó kisregénye is Tőled származik. Ami engem illet, a „hajótörött” fiú történetét kedvelem Tőled a legjobban – honnan jött az ötlet?

A kutyáim egyszer elkezdtek ásni a kennelben. Én csak a nyílás bejáratát láttam, fogalmam sem volt, hogy hónapok alatt valóságos metróalagutat készítettek odalent. Aztán nagy esőben mentem megetetni őket, és a nyílástól egy méterre beszakadt alattam a föld. Egyetlen pillanat alatt mellkasig voltam a talajban, és két ázott, éhes, szőrös borzadály ugrált a fejemen. Olyan hirtelen volt az egész térbeli átrendeződés, mint átzuhanni egy másik világba. Ennek kapcsán megfogant a fejemben egy ötlet egy fiúról, aki hirtelen átkerül egy démonvilágba, ahonnan nincs visszaút. Megtanul túlélni, de a legnagyobb kihívás számára, hogyan őrizze meg emberi mivoltát. A fő konfliktust tehát nem rajta kívül álló dolgok hordozzák.

Ebben az írásban kezdtem egyre komolyabban összpontosítani arra, hogy ne magányos kalandorokról írjak (ez nagy átka a műfajnak), hanem legyenek például szüleik, és a szüleikkel való kapcsolatuk akár az életüket is meghatározhatja. Ezért a Démonének sok flashbackkel dolgozik, melyek során fokozatosan kibontakozik az apa, az anya és a fiú viszonya, és az ebből fakadó tragédiák. Ez sok olvasónak nem tetszett, mert ugye éljünk inkább a jelenben, és gyilkoljuk halomra a démonokat.

Hagyományos fantasy vonulaton gyakran karolod fel a törpéket, melyeket sokan a legérdektelenebb fajnak tartanak. Miért esett rájuk a választásod? A kihívás miatt, vagy van más oka is?

Említettem korábban A hobbitot mint rám hatással levő művet, és ott ugyebár a törpéké a főszerep. De nemcsak ez az oka. Íróként jobban vonzanak a földhözragadtabb, számos gyarlósággal megvert alakok, mint azok az elegáns pengeművészek, akik például a Magus-regényeket uralják. A törpék arra is jó alkalmat adnak, hogy kifejtsem azt, amit a Démonének kapcsán már említettem: magányos, senkihez és semmihez nem kötődő kalandor helyett érdemes közösségbe, családba helyezni a főszereplőt. Így a konfliktuslehetőségek meghatványozódnak, ráadásul a feszültség is feljebb srófolható. A legutóbbi törpés írásomban, Az érc fiai-ban erre törekedtem, és nagyon lelkes olvasói visszajelzéseket kaptam, amiből azt szűrtem le, hogy ez a helyes út.

Emellett persze kihívás is, hogy a sztereotípia mögött megtaláljam a kis fickók lelkének mélyebb mozgatórugóit, és összetettebb jellemeket nyújtsak a mérgeskedő-hetvenkedő törpénél.


A 2000-es évek második felében újjáélesztetted Cherubion régóta parlagon heverő világát. Bár Cherubion feltámasztására voltak korábban is kísérletek – ld. Cherubion legendái –, mégis a regényeid előtt úgy tűnt, hogy a kiadó címadó világa eltűnik a süllyesztőben. Mi az, ami megragadott Cherubionban, mi volt a legnagyobb kihívás, és szerinted miért nem vállalkozott más a világ „renoválására”?

Egyfajta öszvér-megoldáson gondolkodtam akkoriban: el akartam indítani egy sok nézőpontból kifejtett „fat fantasy” sorozatot, de úgy, hogy egyszerre legyen az én világom és logó alá írt világ. Cherubion azért felelt meg ezeknek az ismérveknek, mert sosem lett igazán részletesen kifejtve, ráadásul elképesztően változékony világ volt – az Éj- és a Hajnal-trilógia közötti szakadék bizonyította, mekkora változásokat bír el két regény között. Évszázadok telhetnek el, a világ és a hatalmi viszonyok gyökeresen átalakulhatnak… azaz a saját szám íze szerint formálhatom, mégis „logó” marad.

Persze az egész projektnek megvolt az a veszélye, hogy a Jeffrey Stone eredeti trilógiáit kedvelő olvasóközönségnek csalódást okoz az új koncepció. „Jó, jó, de ez már nem a Harc az Éj Kövéért, ezért nem kell.” Ám mikor elkészült a két nyitóregény, a fogadtatása nagyon kedvező volt, így nyugodt lélekkel folytathattam.

Az Éj- és a Hajnal-trilógia engem sokszor emlékeztet A Mars hercegnőjére… ugye akárcsak Burroughsnál, ugyanúgy Jeffrey Stone-nál is egyetlen nézőpont-karakterünk van, akinek a szemén át megismerhetjük a világot. Ezzel szemben Te, akárcsak George R. R. Martin, számtalan nézőpont-karaktert mozgatsz, akik keresztül-kasul bejárják a világot. Mi volt ennek a váltásnak az oka?

Szeretném hangsúlyozni, hogy a többnézőpontos regényfolyamba jóval azelőtt kezdtem bele, hogy Martin A jég és tűz ciklusáról hallottam, vagy nálunk ezt kiadták volna. Mire a Trónok harcát egyáltalán elolvastam, már javában írtam az Alkony-regényeket (ráadásul egy félbehagyott Worlukos regényfolyam alapján, mely szintén sok nézőpontos lett volna – mindkettőt jóval előbb egyeztettem a Káosz-világ illetékeseivel).

A több nézőpont fő előnyének azt éreztem, hogy nem válik monotonná, ráadásul kiküszöböli azt a problémát, amit az íráshoz való hozzáállásom okoz. Az olvasók zöme ugyanis azt várja el, hogy a főhősnek sem fizikai, sem szellemi értelemben ne legyen különösebb defektusa, és racionálisan gondolkodjon. A gyarlóságokkal alaposan ellátott, sőt, gyakorta kifejezetten taszító szereplőim azonban sokszor elriasztották az olvasókat. „Nem bírtam azonosulni a hősöddel” – kaptam meg számtalanszor, és hiába is mondanám ilyenkor, hogy az istenért, ne is azonosulj egy ilyen zakkanttal, nem az volt a célom! A sok nézőpontos koncepcióba azonban egyaránt beleférnek a könnyebb azonosulást segítő és az „utálatosabb” szereplők. Annyi kompromisszummal járt a dolog, hogy már az elején tudtam: kell legalább egy szereplőt adnom az olvasóknak, aki úgy-ahogy megfelel a „hagyományos” hősképnek. Ő lett az Alkonyban Sárkányölő Kurt Hauser. És ha már Martint emlegettük (bár feszélyez, ha vele együtt emlegetnek, mert nyilvánvalóan nem egy ligában játszom vele): mikor elolvastam a Trónok harcát, jót derültem azon, hogy Martin is tett egy ugyanilyen engedményt az olvasók felé, Havas Jon személyében. Aki, lám, rögtön az egyik legnépszerűbb karakter lett, pedig A jég és tűz dala elején ő talán a legérdektelenebb POV-szereplő, bármelyik átlagfantasybe belefért volna főszereplőnek. De én ekkor már értettem, miért alkotta meg őt a tévésorozatokon edződött, rutinos Martin. És tegyük hozzá, utána képes volt Havas Jont egyre érdekesebbé formálni – ahogy, remélem, nekem is sikerült Sárkányölő Hausert kicsit eltávolítani a „standard” hősalaktól.

Jeffrey Stone és Burroughs esetében a koncepció elég nyilvánvaló, és ez az adott korszakok sajátossága is volt. Legyen egy jó azonosulást kínáló hősalak (sőt, Stone maga említette, hogy kísérleti jelleggel nem adott kidolgozott személyiséget Leon Silvernek, hogy az olvasó beletölthesse a sajátját), aki az olvasóhoz hasonlóan idegenként csöppen át egy másik világba, vele együtt fedezhetünk fel mindent. Nincs is ezzel gond. Úgy éreztem azonban, a zsáner sokat változott, nem csupán a Burroughs óta eltelt száz évben, hanem a Stone első Cherubion-regénye óta eltelt húsz évben is. Nagyobb fantáziát láttam egy olyan koncepcióban, ahol a nézőpont-karakterek részesei a bemutatott világnak, nem „velünk együtt” odaeső idegenek. Ez a módszer persze nem nyújt olyan kézenfekvő alkalmakat a világ bemutatására, de hosszú távon megéri (persze lássuk be, a fent említett szerzőkkel szemben nem is a nulláról építettem új világot).

Mit tartogatsz még Cherubion számára? Hány regényt vagy antológiát tervezel még erre a világra?

Először be kellene fejezni az Alkony-sorozatot. Hamarosan elkészül a negyedik rész, de szükség lesz egy ötödikre, amely végleg lezárja a történetet. A jövő év folyamán szeretnék tető alá hozni egy antológiát is, több író közreműködésével. Ez a két dolog jó időre munkát ad majd, nem is merek tervezni, hogy mi lesz azután.

Korábban említetted, hogy zöldfülű íróként írtál egy regényt egy saját világra, ami azóta sem jelent meg. Most, hogy ismert író vagy, tervezel visszatérni erre a világra? Elvégre a köztudatba is egy saját világgal kerültél bele…

Ez az a bizonyos Pajzsvilág, ami miatt Wayne Chapman felhívott, megpecsételve a sorsomat, hogy író legyek. De azok a regények sosem láttak napvilágot, ezért, mint egy roncsautóból, elkezdtem kiszerelni belőlük alkatrészeket újabb művekbe. Visszatérni nem akarok oda; úgy érzem, a világ túl sok áthallást tartalmaz, még ha a megírásakor nem is ismertem minden előképét.


Említetted azt is, hogy azért tetted félre egy ideig a Pajzsvilágot, mert féltél, hogy mindenkinek Korongvilág jut róla az eszébe. Akkor is, ha teljesen más stílust képviselsz, mint Pratchett. Akkor is, ha a lapos Föld koncepciója elég elterjedt volt egykor, és nem a zseniális brit fejéből pattant ki. Ugyanakkor Pratchett szerint az ötletek voltaképpen apró részecskék, melyek több kobakot is eltalálhatnak – Te íróként hogyan éled meg, ha saját ötletedhez hasonlóval találkozol más írásaiban? Mit tanácsolsz ez ügyben az írópalántáknak?

Senki nem tudja kivédeni azt, hogy párhuzamot vonjanak a művei és más, ismert írások között. Ennek oka néha az, hogy ketten véletlenül ugyanazt az ötletet dolgozzák ki, néha az, hogy az egyik íróra tudat alatt hatott az, amit a másiktól olvasott. Ha kiderül, hogy egy már ismertebb írónak korábban eszébe jutott ugyanaz, ami nekem, általában kihajítom a saját ötletemet, akkor is, ha eleinte borzasztóan meg voltam elégedve vele.

A tanácsom mindenesetre az, hogy nem árt egy alapvető műfajismeret. Sokszor esett meg velem, hogy mikor amatőr íróknak a szemére vetettem, hogy ezt meg ezt az ötletet már rengetegszer megírták őelőttük ugyanebben a formában (csak sokkal jobban), fogalmuk sem volt az említett szerzőkről és művekről. Ha valaki fantasy/SF kategóriában alkot, nem árt tájékozódni, és legalább a klasszikusokat ismerni. A törvény nem ismerete ugyebár… Ez nem is annyira az utánzás elkerülése miatt fontos, hanem azért, hogy tudd, milyen motívumot dolgoztak már fel sokszor, és ha mégis ehhez nyúlsz, hát próbáld eredeti megközelítésben tenni.

Azt viszont nem szeretem, mikor valaki rögeszmésen próbálja bizonygatni a „másolást”. Nagyon konkrét egyezéseknél ez igazolható, de egyesek túlságosan általános motívumokra is hamar ráfogják, hogy lám, ez innen és innen van. Ha két robot egy sivatagos bolygóra esik, hogy egy szép hercegnő megbízásából segítséget kérjen öreg varázslótól egy gonosz birodalom ellen, ott a Csillagok háborújának plagizálása áll fenn. Ha egy fiú bosszút áll a bátyjáért, az nem a Volt egyszer egy vadnyugat szégyentelen koppintása.


A történeteidre a magas fordulatszám a jellemző. Mennyire várod el a fordulatokat másoktól? Létezik egyáltalán egy felső határ, amin túl a regiment fordulat miatt a történet egyszerűen szétesik?

Természetesen. Kapásból egy film jut eszembe: Vad vágyak (Wild Things). Egy komoly hangvételűnek induló krimi, amelyik meglepő csattanóval ér(ne) véget, aztán kapunk még egy csattanót, és még egyet, és még egyet, és még egyet… és ekkor már nevetünk. Persze a filmben mindez szándékos, de az író akarata ellenére is komolytalanná válhat egy történet, ha hajánál fogva előrángatott, előkészítetlen módon teker egyet a végén.

Itt újra előbukkan egyébként a „mérnök vagy kertész?” dilemma. Egy mérnök jobban elő tudja készíteni a terepet egy fordulathoz, így mikor az bekövetkezik, az olvasó a fejére csap: „Ó, hiszen sejthettem volna, ott volt minden jel előttem!” Ugyanakkor a kertészek is alkothatnak jót ezen a téren, így például a magát kertésznek valló George R.R. Martint senki nem vádolhatja azzal, hogy fukarkodna a meglepetésekkel.
Több recept is beválhat tehát. A csavarok egyik leggyakoribb – és talán legjobb – változata az, mikor egy szereplőről kiderül, hogy a jelleme, törekvései ellentétesek azzal, amit hittünk róla. Itt nagyon lényeges az előkészítettség. Mikor a fordulat bekövetkezik, ne gondolja azt az olvasó, hogy az író kurtán-furcsán elvetemültté tett egy addig jószándékú alakot pusztán a hatás kedvéért. Az olvasónak hirtelen rá kell döbbennie, hogy ez a szereplő valóban ilyen volt mindvégig, csak ő értelmezte rosszul a tetteit, megnyilvánulásait (mert az író ügyesen így intézte).

Annyit azért elmondanék a „nagy fordulatszámomról”, hogy bár a pályám elején tényleg eladtam a lelkemet is egy jó csavarért, manapság kicsit eltolódtak a hangsúlyok másfelé. Elsősorban arra törekszem, hogy következetes legyen a jellemábrázolás és legyen érzelmi töltete az írásnak – a nagy svédcsavar pedig a bónusz, amely akár el is maradhat, ha lerontaná a hatást. De legtöbbször azért van lehetőség csavar beillesztésére, ráadásul az az elvem, hogy érdemes többet is belevenni, mert akkor mire az olvasó egyet kilogikázna, a másik oldalról fejbe vágja egy újabb fordulat.

Ugyanígy jellemzőek a történeteidre a horrorelemek. Mi ennek az oka? Volt már olyan, hogy azt érezted, hogy ez a horrorelem hangulatos, de ha jobban belegondolok, a történetben leírtak szerint annyi vesződséggel jár, hogy én a gonosz mágus helyett hagynám a fenébe, és szereznék egy nyílpuskát?

A feszültségkeltés hatékony eszköze a horror. De ha zsigeri dolgokról van szó, igyekszem kerülni az öncélúságot: az a „gonosz mágus” nálam csak abban az esetben kínozna valakit órákon át a nyílpuska helyett, ha ennek komoly jelentősége van a történet szempontjából. És persze a gyomorforgatás helyett gyakorta hatásosabb félelmet kelteni: azaz nem arra koncentrálni, „mi történik”, hanem „mi történhet”, hiszen a legjobban az ismeretlentől félünk.


Te voltál a Káosz Világa című számítógépes-játék egyik forgatókönyvírója. Mesélnél a tapasztalataidról? Milyen volt számítógépes-játékot írni, illetve milyen volt számítógépes-játékot kimondottan annak a cégnek írni?

Katasztrófa. Meg volt kötve a kezem, adott karakterekre, helyszínekre kellett sztorit írnom, sok korlátozással. Igyekeztem kihozni ebből is, amit tudtam, de a később – ahogy pénzügyi problémák támadtak – kezdték tovább egyszerűsíteni a játékot, elvetették a saját motor ötletét, és még tovább kellett „butítani” a történetet is. Ekkor fellázadtam; közöltem, hogy felmondok, ha a nemjátékos karakterek arra sem lesznek képesek, amire egy húsz évvel korábbi kalandjátékban. Több író is morogni kezdett, mire a projekt vezetői engedtek. De az írók mindvégig páriák voltak; mindenki a grafikusokat istenítette, és mikor szűkössé vált a keret, kifizetéseket is csak ők kaptak (én egyébként soha egyetlen fillért sem láttam a munkámért, ellenben az adó miatt buktam jó sokat). A fejlesztő cég végül becsődölt, egy német cég vette át a játékot, és némi pofozgatás után gyorsan piacra dobták. Persze játszhatatlanul bugos volt, megbukott a német piacon. Ironikus módon a német kritikusok kivétel nélkül megemlítették, hogy bár a játék használhatatlan, kár érte, mert érezhetően van mögötte egy remek sztori. Azaz végül mégis ért valamit az írók munkája.

Említetted, hogy nemrégiben képregényírásra adta a fejed. Tudnál valamit mesélni erről a projektről, illetve arról, milyen érzés kipróbálnod magad ebben a médiumban?

Nem akarok nagy hírverést csinálni neki, míg kész nem lesz a rajz is. A történet a 18. és 19. század fordulóján játszódik az amerikai mély-délen, Georgiában. Az ültetvényeken dolgozó rabszolgák közt afrikai varázslók is akadnak, akik képesek élőholtként feltámasztani a meghalt négereket, így sosincs hiány munkaerőből. Amolyan Elfújta a szél, fekete mágiával megbolondítva. Sötét titkok, jenki szellemidéző, iszákos férj mellett senyvedő ültetvényes-feleség, gyapotmagtalanító gép. És zombik ültetik a rizst.

Vannak-e kedvenc képregényeid, és ha igen, melyek azok?

Említek pár címet, mindenfajta rangsorolás nélkül. Sandman, Hellblazer, The League of Extraordinary Gentlemen, The Boys, Invisibles, 100 Bullets, Sleeper, Midnight Nation, Rising Stars, Fables. A Preachert is idevehetjük, bár voltak fenntartásaim vele kapcsolatban. A „klasszikus” szuperhősök általában nem vonzanak, bár velük is lehet olyan történetet írni, ami kedvemre való (Red Son, Wanted, Punisher: Born, Alias).

A képregényíráshoz nélkülözhetetlen a rajzoló… a szórakoztató regények eladásához pedig nélkülözhetetlenek a figyelemfelkeltő borítók. Neked mi ezekről a véleményed? Egyáltalán, mennyi beleszólásod van a saját műveidhez megjelenő fedelekhez és mennyire vagy elégedettek velük? Olvasóként milyen borítókat tartasz szimpatikusnak?

Az az általános gyakorlat, hogy leírom, mi legyen a borítón, Szendrei Tibi pedig elkészíti a képet. Tibi jó festő, nem nagyon akadt még olyan munkája számomra, amivel ne lettem volna elégedett. Olvasóként viszont általában úgy szerzek be (a műfajba tartozó) könyvet, hogy megnézem az ismertetőket valamelyik, számomra mérvadó oldalon (SFMAG, LFG, Endless), és kiszűröm közülük azokat a regényeket, amelyek vélhetően nekem is tetszenének. Esetleg még külföldi oldalakon is olvasok róluk kritikát, a biztonság kedvéért. Ilyen szempontból a borító egyáltalán nem befolyásol a döntésben. Persze ennyiben nem jól reprezentálom a piacot, mert sokak számára fontos a jó borító, sőt, akár ez lehet a vásárlásra ösztönző tényező. Számomra érthetetlen, hogy lehet külcsín alapján lecsapni valamire – olyan dolog ez, mint a vérprofin elkészített filmelőzetesek, melyek a leggyatrább alkotást is végtelenül ígéretesnek tüntetik fel.

A régebbi Cherubion regényekre jellemzőek voltak a belső illusztrációk, manapság azonban nem találkozhatunk velük. Neked mi róluk a véleményed? Hiányolod őket, vagy túlhaladottnak tartod őket?

Én szerettem a belső illusztrációkat, és ma sem tartom túlhaladottnak. Ráadásul az olvasók mindig hiányolják, de megértem, hogy a kiadó a költségek lefaragása miatt elhagyta a rajzokat.

Roger Ebert szerint minden történt csak olyan jó, mint a benne levő gonosz. Te mi alapján alkotod meg a műveid negatív szereplőit, mint például Sargun?

Sargun elég rossz példa, mert akkoriban még nem alkottam elég tudatosan a gonoszokat, kaptam is érte kritikát. Okultam belőle, és Eberttel is egyetértek. Annyi kiegészítést tennék, hogy a fő konfliktusnak nem kell mindig arcot adni egy Gonosz Ellenfél képében. A fő konfliktus lehet egy alapvetően pozitív főszereplő konfliktusa önmagával, szeretteivel, a világban ható – és alapvetően semleges természetű – törvényekkel.

De ha az ellenlábast egy konkrét szereplő testesíti meg, igyekszem jól kitalálni a motivációit, és következetesen ezek mentén cselekedtetni.

Műveidben gyakran találkozhatunk harcjelenetekkel. Mi az, ami alapján egy harcjelenetet jónak tartasz, és valós élményekből is merítesz – mint teszem azt, egy mezei verekedés -, vagy inkább maradsz olvasmány és filmélményeidnél?

Is-is. Időről időre kerültem verekedésbe, és mindig fel is törölték velem a járdát (általános iskola 6. osztályában volt az utolsó küzdelmem, amiben sikert értem el). A verekedés egy idő után – szerencsére – elmaradt az életemből, ma már csak egy haverommal szoktunk részegen összebalhézni, de ebből komolyabb sérülés nem szokott születni (bár a múltkor elrepesztette a szegycsontomat). Egyszóval lósz*rt nem érek verekedésben, de ismerem, milyen érzés, ha szétreped a szám a saját fogsoromon; ha gyomorszájba vágnak, és úgy érzem, sosem kapok többé levegőt; ha olyat kapok, hogy az ütés és a földet érés közötti idő kiesik a tudatomból. Talán ez az oka, hogy a hőseim többet kapnak, mint adnak? :)

Persze – ugyanúgy, ahogy fentebb a kitalált lények lovaglásánál mondtam – mindezt kreatívan tovább kell gondolni, hiszen a legrealisztikusabb fegyveres hagyományőrzés sem adhat valós képet egy olyan küzdelemről, amelyben valaki az életéért küzd, és közben megpróbálja elvenni másét. Ez a tapasztalat legtöbbünk életéből hiányzik, és talán jobb is így. De képzelettel ki lehet tölteni a hézagokat.


Korábban említettük a Káosz Szerepjátékot. Íróként játszottál is vele, és ha igen, mi a véleményed róla?

Néhányszor játszottam, és jól elszórakoztunk. Problémaként jelentkezett, hogy a harcokat elég hosszadalmasan játszottuk ki (rutintalanság is volt a dologban). Elkezdtem keresni a módját, hogyan egyszerűsíthetném le a végletekig a küzdelmet, de mire kitaláltam volna, különböző okok miatt szétszéledt a társaság, és többé nem szerepjátékoztam.

A véleményem az, hogy tökéletesen mindegy, milyen rendszert játszik valaki, a megfelelő társaság a lényeg. De ez egy szerepjátékban igen csekély tapasztalattal bíró ember véleménye.

Vannak-e kedvenc szerepjáték-világaid?

Mint említettem, minimális szerepjáték-tapasztalattal rendelkezem, a rálátásom is elég csekély a világokra. Hangulatosnak tartom az Ars Magicát, a Red Sunt, a Haldokló Földet, és persze szeretem a Káosz Világát is, máskülönben nem írnék rá.

Sok író mesél arról, hogy szeret zenére írni. És Te? Ha a válasz igen, milyen együtteseket és milyen számokat szeretsz hallgatni? Van olyan, amikor egy jelenet hangulatához válogatod össze őket?

Nem írok zenére, elvonja a figyelmemet.

Mennyire lehet megélni írásból?

Ahogy én látom, egy író az SF/fantasy írásból inkább egyéb tevékenységekkel kombinálva – fordítás, szerkesztés – tudhat úgy-ahogy megélni. De nem a megfelelő embert kérded, mert én soha nem ebből éltem, néhány éve pedig már keresetkiegészítést sem látok belőle.

Mennyire van esélye betörni egy lefordított műnek angolszász piacra? Mik a felmerülő akadályok a fordítás költségein kívül?

Csak tippelni tudok, hogy egy jól megírt, és kifogástalanul, anyanyelvi szinten lefordított regénynek lehet azért halvány esélye. De mivel milliós nagyságrendű költségekről beszélünk, ugyan kinek éri meg ilyen esélyek mellett belevágni? A külföldi kiadóknál vélhetően a mennyezetig ér a kézirathalom, és ezek egy része tényleg jó is. Sőt, fel kell tételezned, hogy ezek egy része legalább olyan jó, mint amit te írsz. Szerencse kérdése is, kire esik a választás.

Mit tanácsolnál kezdő íróknak azon túl, hogy olvassanak és írjanak sokat?

Szeretkezzenek, rúgjanak be és focizzanak is.

Esszé A gyilkos tréfáról

Kikerült Alan Moore A gyilkos tréfa c. történetéről készült irományom az SFmagra. Jó olvasást! :)

III. Szegedi Képregényfesztivál

November 19-én, szombaton, harmadjára kerül megrendezésre a Szegedi Képregényfesztivál. Részletes program olvasható itt.
Apró érdekesség, hogy a nap az én előadásommal indul. Ez lesz az első alkalom, hogy én is szerepelek a rendezvényen, ami nem mellesleg a szívem csücske - örülök, hogy nálunk is sor kerülhet egy évi rendszerességű képregényes eseményre. Ami a rendezvényt illeti, az első kettő igen csak jól sikerült, reméljük, idén sem okozunk csalódást.
A belépés természetesen ingyenes!

Újabb szégyentelen önreklám

A Fandom második számában is megjelenik egy cikkem, mégpedig a Nextwave-ről. További részleteket itt tudhattok meg a kiadványról.

Interjú Kleinheincz Csillával

Kleinheincz Csilla a hazai fantasztikus irodalom ismert alakja. Olyan művek fűződnek a nevéhez, mint a Város két fül között, az Ólomerdő, vagy a Nyulak, sellők, viszonyok novelláskötet. Emellett a DeltaVision kiadó szerkesztője, és az ő fordításában jelennek meg nálunk Peter S. Beagle vagy Kelly Link művei – mi több, ő fordítja az Erikson-regényekben található verseket is. Az írónő vállalta, hogy egy interjú keretében válaszol néhány kérdésemre, így szócséplés helyett vágjunk is bele!

Halihó! Köszönöm, hogy elfogadtad az interjút! Ha megengeded, rögtön a dolgok közepébe is vágnék – miért pont a fantasztikus irodalom? Úgy értem, műveid zömét nyugodtan ide lehet sorolni, mint az Ólomerdő, vagy az Írók, rítusok… mi az, ami vonz Téged ebben a műfajban?

Részben az olvasói preferenciáim miatt: gyerekkoromtól fogva szeretem a fantasztikus irodalmat. Az általam kedvelt SF (és ebbe most nem csupán a sci-fi, de a fantasy és a mágikus realizmus is beletartozik) a különleges, a természetfeletti segítségével világít meg jobban egy-egy témát. Szeretem az epikus és hősies fantasyt is, de a legmélyebben azok a regények, novellák hatottak rám, amelyek szimbolikájától elválaszthatatlan a fantasztikus. Lázár Ervin, Jonathan Carroll, Kelly Link és Michael Ende mind arra tanítottak, hogy a világnak számos rétege létezik, és ezeket a nem evilági, a különleges, a furcsa révén olyan módon lehet megmutatni, hogy a megértés zsigeri szinten szülessen meg. Természetes, hogy ezek után magam is szívesen írok, írnék ilyen műveket – bár nem köteleztem el magam kizárólagosan a fantasztikus mellett.

Mi taszít a műfajban? Mitől óvnál minden írópalántát – köztük egykori önmagadat is –, aki ebben a zsánerben akarja kipróbálni magát?

Először is: olvasson mást! Másodszor: olvasson értőn! A fantasy-vel az a gond, hogy – mint minden zsánerben – könnyű a külsőségekkel azonosítani. A toposzok felületes ismerete mellett azonosnak tűnhetnek magával a zsánerrel, és ez sivár, ötlettelen és unalmas művekhez vezet. A fantasy-nek az ötletekről kéne szólnia, a határtalan képzeletről, amely ugyanakkor a témát, az írót szolgálja, ehhez képest rengeteg olyan mű születik, ahol ugyanazok a klisék és fordulatok kerülnek elő újra meg újra (elfek, orkok és sötét urak, rátok vetem vádló tekintetem). Aki fantasy írására adja a fejét, próbáljon elfelejteni mindent, amit korábbi fantasy történetekben olvasott, és saját magából merítsen, ne a példaképekből, ne a trendekből! Könnyű az elején receptre írni, de nagyon nehéz aztán kiszakadni a klisék közül. Meg aztán: minek írna az ember olyat, ami már létezik?

Mi volt az az esemény vagy hatás, ami miatt írásra adtad a fejed? Mikor határoztad el, hogy komolyan fogsz az írással foglalkozni, azaz amikor nem csak magadnak, a fióknak és pár családtagnak, barátodnak írsz?

Gyerekkoromban akkor kezdtem el „komolyan” írni, amikor az egyik barátnőmről kiderült, hogy fantasztikus történeteket ír. Először csak nem akartam lemaradni mögötte, aztán, több fióknyi teleírt spirálfüzet után, már felnőttként találkoztam a külvilág elvárásaival és bírálatával is. Akkor már azért akartam írni, hogy a falat áttörve eljusson az olvasókhoz az, amit mondani akarok. Mert akkor már volt saját mondanivalóm – de annak előbb meg kellett érnie bennem.

Kezdetben az írás játék volt; mondjuk így: bolyongtam Perelin Éjvadonában, és élveztem. De nem volt elég. Aztán jött Góba, vagyis a kínlódás, az elszántság, hogy jól is csináljam, amit csinálok. Ez most már életforma, nem igazán választás kérdése. Ha egyszer átállítottad az agyadat arra, hogy összefüggéseket keress, történetekké képezz le látszólag különálló eseményeket és mozzanatokat, nem tudod egyszerűen csak kikapcsolni.

Kik azok az írók, akik hatással voltak Rád? Kik azok az írók, akiknek a műveit elolvasva azt mondtad, „igen, ezt szeretném én is elérni”? Egyáltalán, rengeteg író van, és mindegyiktől mást lehet tanulni… tudnál pár példát mondani arra, hogy bizonyos íróktól mit tanultál?

Néhányat már el is árultam az imént… Rengeteg olyan könyv van, amelyik hatott rám, vagy amelyik után azt mondtam, hogy ezt a szintet el szeretném érni: Lázár Ervin, Ray Bradbury, Salman Rushdie, Ursula K. Le Guin, Michael Ende, Peter S. Beagle, Kelly Link, Geoff Ryman, Tennessee Williams, Szabó Magda művei, és még sok másik, soroljam? :) Simone de Beauvoirtól A minden ember halandó, Ingmar Bergamantól a Jelenetek egy házasságból, Illés Endrétől a Szávitri... Inkább a lírikusabb írók érintettek meg és formáltak. Fontos számomra, hogy zenéljen a szöveg; a történet önmagában nem elég, bár csodálni tudom a tisztán intellektuális műveket is.

Hogy pontosan mit tanultam? Tudatosítani csak azután kezdtem az eszközöket, hogy utánaolvastam az írástechnikának, bár már jóval korábban elkezdődött a tanulás. De ezek csak eszközök. A legfontosabb, amit tanultam, az, hogy mindig szívvel írjon az ember, arról, amitől fél, ami megindítja, ami fáj, ami örömet okoz neki. Lehetőleg őszintén, de ha hazudnia kell az írásban, hogy elmondhassa az igazságot, megteheti azt is.

De Kelly Linktől tanultam például a merészséget, hogy nyugodtan kísérletezzek szimbólumokkal, narrációs technikákkal, szerkezetekkel, metaszövegekkel. Le Guin segítségével pedig fölfedeztem, hogy milyen gyönyörű lehet a szöveg folyása és zenéje. Az eddigi legfurcsább novellámat nekik köszönhetem – a furcsaságának köszönhetően még mindig nem találta meg a helyét, de majd annak is eljön az ideje.

Orson Scott Card párszor eltűnődött azon, hogy az írók motivációja a megvetés kellene legyen, nem pedig a tisztelet. Neked erről mi a véleményed? Hányszor ragadtál tollat azért, hogy valami hasonlót tegyél le az asztalra, mint példaképeid, és hányszor azért, mert úgy érezted, ennél te jobbat tudsz írni? Sőt, volt már olyan, hogy egyszerre érezted a kettőt, például, hogy „ennek az írónak a leírásai csapnivalóak, de a párbeszédei és a szereplői olyanok, hogy én is így szeretnék tudni”?

Alapvetően rossznak tartom, amikor az az író legerősebb motivációja, hogy jól „megmutassa” – akár azt, hogy ő is tud olyat, mint a példakép, akár azt, hogy ő mennyivel jobbat tud, mint XY –, mert ilyenkor kevésbé épít önmagából. Lehet kitűzni egy absztrakt célt, például „olyan szintű szöveget akarok írni, mint Gabriel García Marquez”, és aztán törekedni arra, hogy megfeleljünk neki; de ez nem azonos azzal, hogy „olyat akarok írni, mint Marquez”. Sokan egyébként a kezdők közül ebbe a csapdába futnak bele: a példaképeket csodálva összemossák az „olyan szinten írni” és az „olyat írni” két eltérő célját, és olyankor születnek az epigonok. Szó se róla, nekem is volt ilyen korszakom.

Volt már olyan is, hogy annyira dühített, amit egy író egy szerintem izgalmas témából – megint csak szerintem – laposan és ötlettelenül kihozott, hogy fogtam az alapszituációt, és megírtam úgy, ahogy szerintem meg kellett volna. Aztán írtam haragból is... de megvetésből? Nem igazán. Belőlem az elvesztegetett lehetőség és elpocsékolt téma inkább frusztrációt és dühöt vált ki.

George R. R. Martin két írótípust különböztet meg, a mérnököt és a kertészt. A mérnök már előre tudja, mit hova fog helyezni, mielőtt az első sort leírná. Ezzel szemben a kertész elültet egy magot, amiről tudja, hogy mi fog kikelni belőle, de azt nem, hogy mekkora és milyen alakú. Te melyiknek tartod magad inkább, és milyen arányban?

Szerintem egy bizonyos tudatossági szint után mindkettő létezik az íróban. Alapvetően kertész típus vagyok, ugyanakkor a sok évnyi írókörözés és írástechnikai tanulmány után jóval tudatosabban választok például szerkezetet, narrációs eszközöket. Még mindig a szereplő, a történet és annak érzelmi magva visznek előre, de menet közben már tudatosan választom ki, milyen eszközzel tudom legtisztábban átadni azt, amit akarok.

Brandon Sanderson ezt még továbbvitte háttér, történet és szereplők szerint. A saját bevallása szerint ő inkább tekinthető mérnöknek háttér és történet tekintetében, szereplőket illetően azonban kertész: hónapokat szán a világ és a cselekmény kidolgozására, aztán jó ideig kísérletezik, hogy ki legyen a regény főszereplője. Megint másoknak előbb a szereplőket kell valamennyire megismerniük, mielőtt színpadot adnak nekik, hogy megírják a történetük. Te hogy vagy ezzel?

Mindig tudnom kell, kik a szereplőim, mielőtt nekiülnék a történetnek; ami nem jelenti azt, hogy nem okoznak nekem közben meglepetéseket, vagy nem jut eszembe róluk sok újabb részlet írás közben. A szereplők ugyanakkor elválaszthatatlanok a világuktól, tehát körülbelül egyszerre születnek meg vele.

Az elődökön kívül az írók a saját életükből, tapasztalataikból is merítenek. David Morrell szerint az írók alkotásaiban nem kevés önéletrajzi elem lelhető fel. Neked mi erről a véleményed?

Amit az író megél, valamilyen formában beleépül a írásába, hacsak nem falazza el önmagát. Az már más kérdés, mennyire felismerhetőek ezek az elemek egy kívülálló számára. Az élet fontos kérdéseiről alkotott véleménye, viselkedése emberi kapcsolataiban, még a szokásai is beszivárognak a műbe. Nagyon kell ahhoz fókuszálni, hogy saját magát ki tudja küszöbölni.

Nem olyan régen anya lettél. Hogyan hatott ez ki az írásaidra? Vannak-e olyan pontok – teszem azt, egy szülő karaktere –, amit már másként látsz és másként is írnál meg?

Természetesen hatott rám; van egy sor olyan élmény, amit most már saját magam is megéltem, nem csupán elképzelem vagy megértem mások elbeszéléseiből. Fontosabbá is váltak a szülő karakterek. Eleve nem igazán kedvelem, amikor a fantasy történetekben a hősök szülei halottak vagy ismeretlenek – kényelmes megoldásnak tűnik, így nem kell foglalkozni velük. A szülők hatnak a gyerekre és fordítva; és nagyon izgalmas, ha ez egy történeten belül is megjelenik, ha a főszereplőnek van múltja és családja.

Az Ólomerdő folytatása, amit most írok, anya–lánya kisregény. Eredetileg nem annak indult, de így lesz kerek. Lehet, hogy nem is írtam volna meg, ha nincs gyerekem (még akkor is, ha Lóna és Emese viszonya a legkevésbé sem hajaz a saját kapcsolatomra a lányommal). Azt hiszem, igazán csak az apró mozzanatokban fölfedezhető a változás; mélyebben és hitelesebben vagyok – remélem – képes ábrázolni a szülők és a gyerekek kapcsolatát. De még annyi minden van, amit én sem tudok róla! :) Hol van még az iskolás kor, nem beszélve a kamaszodásról? Bőven lesz még mit tanulnom a témáról.

Az írói oldaladon gyakran kerül szóba a szerkesztő fontossága. Egyrészt Te is voltál már szerkesztő, másrészt az Ólomerdő kapcsán nem egyszer írtad, hogy a szerkesztőd volt az, aki szőke hercegként a megmentésedre sietett, valahányszor elakadtál. Te hogyan mutatnád be a szerkesztő feladatát?

Szögezzük le: amit Gábor csinált, az jóval több volt annál, mint ami egy szerkesztőtől elvárható, elvégre nem csak a szöveggondozást végezte el, hanem végig jelen volt a szöveg formálódásakor is. Ő nem csupán szerkesztő, hanem az úgynevezett Első Olvasó is. Ha kell, ötletekkel bombáz, ha kell, visszakérdez, ha kell, tükröt mutat. Nagyon jól rá tud hangolódni a témára, a stílusomra; általában nincs vita közöttünk, mert nagyon jó meglátásai vannak a szöveggel kapcsolatban.

Amikor én szerkesztek, akkor többnyire kész kéziratot véleményezek, és bár próbálom elemezni, visszafejteni, nem hatok közvetlenül a történet alakulására. Előfordult már, hogy egy írónak egyúttal Első Olvasója is voltam, és remélem, lesz is még ilyen alkalom; de azért alapvetően igyekszem mezei szerkesztőként helyt állni.

Magyarországon gyakori az angolszász álnevek használata, míg Te felvállalod a nevedet az általad írt regényeken. Ugyanakkor tegyük azt is hozzá, hogy az írói álnév külföldön sem ritka, ott van például Robin Hobb, Tad Williams és Robert Jordan. Neked mi a véleményed az írói álnevekről hazai fronton és általában?

Számos oka lehet annak, hogy valaki álnevet használ. Ha van oka álnév mögé rejtőzni; mondjuk mert a civil énjét külön akarja választani az íróitól, vagy mert a saját neve furcsán cseng – miért ne vehetne föl újat? Nekem inkább azzal van gondom, amikor az álnévválasztás nagyzolás, ha csak azért keres magának valaki egy adott esetben szürke (többnyire angolszász) nevet, mert „mások is ezt csinálják”. Arról nem is beszélve, amikor még olyannyira kezdő az illető, hogy még csak nem is publikált.

Tegyük hozzá, volt időszak, amikor az álnévhasználat egyúttal gazdasági döntés is volt; és a mai nickneves, internetes korszakban a nick gyakran átvesz a valódi név helyét. Aki az interneten publikál, az sokszor kitart eredeti, választott nickneve mellett, akkor is, ha később kiadják a könyvét. Ez olykor persze furcsán hat, és a könyvespolcokon már inkább komolytalannak tűnik a könyvgerincre nyomott nicknév, mégis sokan élnek ezzel a megoldással.

Én is használtam amúgy a múltban álnevet, de sosem tartósan. Ezek közül csak az egyik nőtt hozzám, de azt végül egy novellában használtam fel.


Az Ólomerdő egy számomra kedves, de – hazai téren – roppant szokatlan fantasy mű volt. Elvégre, ha jobban körül nézünk, hazai művek terén inkább a heroikus fantasynek megy a szekere, a többi – akár városi, akár high – fantasy inkább csak döcög. Mi az, ami miatt mégis ezt a fantasy-történetet írtad meg?

Az elfek számomra idegenek. A mi tündéreink mások. Érdekes, hogy a magyar szerzők mennyire nem merítenek a saját kulturális örökségükből – őszintén szólva nem nekem kéne a kivételnek lennem.

A Hetvenhét novellapályázat az én fantáziámat is megmozgatta; egyrészről töprengeni kezdtem azon, hogy a mi meséinkben miért úgy viselkednek a tündérek, ahogy. Ha nem csupán dramaturgiai funkciójuk van, akkor milyen szabályok kényszerítik őket, hogy a mesehősök segítői vagy épp ellenségei legyenek. Lassan felépült egy rendszer, és közben összetalálkozott a vággyal, hogy egy kötött szerkezetű regényt írjak (77 jelenet, hármas tagolások, bővülő nézőpontok, szabályozott flashbackek), aztán az egész életre kelt, amikor Emese és Lóna megszülettek. A könyv végső soron a felnőtté válásról és a felelősségről szól – akkor éppen ezt akartam elmesélni.

Mind az Ólomerdő, mind az általad szerkesztett Hetvenhét antológia magyar népmesékből merít. Erről eszembe jut, hogy egyrészt az angolszász írókkal szemben mi nem vagyunk olyan bőségesen ellátva folklór és elődök terén, és ezért sokszor az angolszász anyaghoz fordulunk… másik oldalról Karinthy is H. G. Wells hatására írta meg a Capilláriát. Mennyire van szerinted szükség a hazai front (Fehérlófia, etc.) előtérbe helyezésére, és mennyire érzed problémának az angolszász behatást?

Az angolszász fantasy kulturális hatásáról volt szó korábban, például a női írós kerekasztal-beszélgetésben is. Ez nem csupán a fantasy irodalomra korlátozódik: az angol nyelv globális közvetítőnyelvvé lépett elő, és ez magával hozta azt is, hogy az irodalom terén is közvetítő közeggé vált. Sokkal nagyobb arányban fordítunk le angolszász műveket magyarra, mint más nyelvekből, a visszafelé áramlás viszont jóval csekélyebb. Ha jól emlékszem, az Amerikában megjelenő műveknek csupán három százaléka lefordított mű.

Ezek után nem csoda, ha a fantasy, ami angolszász szerzők művei által került be hozzánk, egyúttal angolszász toposzokat is magával hozott: elfeket, keltákat, tündéreket. A mai fantasy írók ezeken a történeteken nőttek fel, nem meglepő, ha részben ezekhez az előképekhez fordulnak a saját kulturális gyökerek helyett. Vannak persze elvétve kivételek; Fonyódi Tibor, Szélesi Sándor is írtak magyar mitológián alapuló regényeket, Bán János is a Kárpáthia-könyvekkel lett igazán ismert. A Hetvenhét antológia pedig nagyon sokakat megmozgatott, néhány novellája a magyar fantasy irodalom nagykövete lehetne.

Szerény véleményem szerint Firtos és Tartód kettőse az egyik legkedvesebb elem az Ólomerdőben – akkor is, ha a fantasyben nem ő az első jó és rossz félre hasadt személyiséggel rendelkező karakter, hiszen elődöknek ott van Dr. Jekyll és Mr. Hyde, illetve Szméagol és Gollam. Mit mondanál kezdő szerzőknek, akik még a szárnyaikat próbálják? Mettől kezdve vállalható toposz valami, amihez hasonlót láthattunk korábban, és mettől kezdve klisé?

Firtos és Tartód kettőse tudat alatti toposz. Igazság szerint épp az Ólomerdőnél nehéz lenne kiirtani a toposzokat, mivel népmesei elemekre épül, és ezek a történet szerves részét alkotják. A kezdő szerzőknek csak azt tudom mondani, amit magam próbáltam elérni: hogy ha toposzt is használnak, töltsék fel tartalommal, legyen funkciója a történeten belül, legyen tétje, jelentsen valami fontosat. Nem az a gond, ha valaki toposzt használ, hanem az, ha azt üresen teszi, akkor csak csilivili dísz lesz, egy nagy lufi.

Roger Ebert szerint minden történet csak olyan jó, mint a benne levő gonosz. Te mi alapján alkotod meg a műveid negatív szereplőit, mint amilyen az Özvegy is?

Megértéssel. Minden „gonosz” egyúttal érző lény is, a tetteinek általában van kiváltó oka, magyarázata, ami legalább önmaga számára hihető és logikus. Az Özvegy szemben áll a szimpatikusabb hősökkel, de az ő szemszögéből nézve szükségszerű, mi több, elkerülhetetlen, amit tesz. Szó sincs arról, hogy képtelen lenne a szeretetre vagy a gyengédségre, neki is vannak egészen emberi pillanatai – ugyanakkor önző, sérült és bizonytalan. A lényeg, hogy az író értse, miért olyan a gonosz, amilyen, mit akar elérni és miért.

Bár a műveid nem hemzsegnek a harcoktól, Te egy időben mégis gladiátorkodtál. Mi az, ami alapján egy harcjelenetet jónak tartasz, és mennyiben fordulnál gladiátori tapasztalataidhoz, ha egyszer Te is írnál egy csatajelenetet?

Általában nem kötnek le a harcjelenetek; nem kell elnyújtani őket. A harc, akárcsak a konfliktus más formái, akkor tartalmas, ha nem csupán a kardcsattogásról szól. Az a lényeg, miért harcolnak a felek, ki ellen és mi a tét. Nem az, hogy alsó harántvágásra hogyan blokkolt a másik. A koreográfiát olvasni nagyon unalmas. Éppen ezért, ha csatajelenetet írnék, biztosan inkább a szereplőkre és az érzelmi ellentéteikre koncentrálnék, arra, hogy mit akarnak elérni és mi forog kockán (az életükön túl).

Egyáltalán, honnan jött az ötlet, hogy felcsapsz gladiátornak?

Egy volt osztálytársam megkérdezte, érdekel-e, így aztán az öcsémmel együtt lementem megnézni, és ott ragadtam. Nem csupán a sport fogott meg, a harc, vagy a római hagyományok felelevenítése, hanem maga a közösség is, a bajtársiasság.

Gladiátorkodáson kívül szerepjátékoztál is. Mi az, ami vonzott ebben az időtöltésben?

Komoly? :) Természetesen az, hogy mesélhetem és más karakterek bőrébe bújhattam. Már akkor bennem volt mindkettő. Most ugyan nem nagyon van időm szerepjátékozni, de írok és színjátszó körbe járok.

Mennyire tartod károsnak az élményre a kockacsörgetést? Egyáltalán, hogyan telt egy tipikus játékalkalom, amiben részt vettél?

Dobáltuk mi is a kockákat, mint bárki más. Ugyanakkor a barátnőimmel gyakran meséltünk egymásnak személyre szabott történeteket, amelyekhez nem kellett se kocka, se karakterlap – és ezeket élveztem jobban. Nem volt kötött világ, csak amit kitaláltunk menet közben, a történet pedig aszerint haladt, mit éreztünk meg, mit szeretne a másik tenni vagy megismerni.

Mik a kedvenc szerepjáték-világaid, és miért?

Nagyon sokat játszottam a Changelinggel, tetszett a bája, ami mögött ugyanakkor komoly témák is meghúzódtak. Maga a játék is a felnőtté válásról szólt, az önfeledtség és a gondtalan kalandok és a való világ kötelezettségei közti ellentétről. Nem csoda, ha kamaszkorunkban megfogott bennünket, hiszen mi is épp azzal küszködtünk, hogy felvállaljuk a saját tetteink következményeit és önállóvá váljunk.

De szerettem az Engelt is, mert remek háttértörténete van, a világa pedig különleges, nyomasztó és lenyűgöző.

Sok író mesél arról, hogy szeret zenére írni. És Te? Ha a válasz igen, milyen együtteseket és milyen számokat szeretsz hallgatni? Van olyan, amikor egy jelenet hangulatához válogatod össze őket?

Én vagyok a kivétel. Akkor tudok a legjobban írni, ha csend van. Ha már mindenáron muszáj zenét hallgatnom közben ( például, hogy a külvilágot kizárjam), akkor valami szöveg nélküli, nem túl tolakodó zenét teszek be. Bár igazából mindegy. Ha belemerülök a szövegbe, minden megszűnik körülöttem; úgysem tudnék a zenére figyelni.

Kipróbálnád-e magad más műfajokban, mint például képregény?

Gyerekkoromban rajzolgattam képregényeket magamnak, de gondolom, nem erre céloztál. A képregény-forgatókönyv kicsit más műfaj. Próbálkoztam vele, de nem vagyok elég vizuális típus, és zavar, hogy nem tudom használni azt, amiben erősebb vagyok, nevezetesen a stílusomat. A párbeszéd és a cselekmény leírása nekem kevés. Kéne egy rajzoló hozzá, akivel együtt dolgozhatnék már a kezdetektől fogva.

Van-e már esetleg valami ötletcsíra a fejedben?

Nincs konkrét ötletem, amit csak képregényben tudnék elképzelni, ugyanakkor ha adódna ilyen feladat, szívesen elbíbelődnék vele.

Ha akár megjelenne egy képregényed vagy egy Csillagporhoz hasonló illusztrált regényed, kit választanál ki rajzolónak?

Cserny Timi Pookah-t. Nagyon tetszik, amit a Vízválasztóval elkezdett és nagyon szerettem az Ólomerdőhöz készített illusztrációit. Simán rábíznám magam.

Vannak-e kedvenc képregényeid, és ha igen, melyek azok?

Szerettem a Sandmant, a Gloomcookie-t, a Watchment, de például webcomicokat is olvasok: a Gunnerkrigg Courtot, a Sinfestet, az Order of the Sticket. Tetszett a már lezárult Salamander Dream és a Phoenix Requiem is.

Nem egy novellád jelent meg külföldön. Milyen érzés volt, milyen visszajelzéseket kaptál, egyáltalán, milyen változást hozott a számodra a külföldi megjelenés?

Idehaza nem éreztem változást; aki egyáltalán szóba szokta hozni, az – úgy érzem – amúgy is kedveli az írásaimat, akinek meg a bögyében vagyok, az nem ettől fog jobban megszeretni. :) Viszont sok külföldi íróval, szerkesztővel megismerkedtem, cikket kérnek tőlem, szólnak, ha adódik valami tematikus antológia. Úgy érzem, kicsit jobban belekapcsolódtam a globális SF életbe, bár még mindig világtól elzárkózott remetének számítok.

Nagyon jó érzés olvasni külföldi recenziókat, de nem jobb, mint a hazaiakat. Inkább érdekes látni, hogy körülbelül hova tudom belőni magamat a világ SF irodalmán belül, és hogy tényleg van lehetőség kijutni a határainkon túlra. Tényleg el lehet érni bármit, csak kitartóan dolgozni kell érte.


Hogy áll most az Ólomerdő angol nyelvre történő fordítása? Mit vársz attól, ha sikerül betörnöd az angolszász piacra?

Abbahagytam a fordítását, részben idő-, részben pénzhiányból. Ha netán mégis befejezném, és ne adj isten, kint meg is jelenne, hatalmas változást akkor sem várok tőle. Új olvasókat. Kis magyar színt a világ SF irodalmában. Honoráriumot. :D De semmiképp sem világmegváltást vagy arannyal szegett párnát a fenekem alá.

Sőt, még ijesztő is: ha megjelenne kint regényem, még többet kéne dolgoznom, még keményebben, hiszen még több olvasót kéne megszólítanom. Nem tudom: menne-e. Meddig tudok még fejlődni, nyújtózni. De érdekes lenne rájönni, nem? :)

Melyik öt olyan külföldi fantasztikus regényt szeretnéd magyar kiadásban látni, amelyek nem jelentek meg, és miért ajánlod őket?

Melyik ötöt? Nem egyszerű kérdés.

Szeretném végre magyarul olvasni Catherynne M. Valente valamelyik művét. Legutóbb a Deathlesst olvastam tőle (nemsokára lesz ismertető róla az SFmagon), de szinte mindegyik írásával elvarázsol, nem véletlen, hogy nagyon gyorsan az A-listás szerzők közé került. Költészet, ami ír, csodálatos feladat lenne lefordítani (és ez a többi könyvre is igaz, amit felsorolok).

Ursula K. Le Guin: Changing Planes című kötetének megjelenésére van némi esély: különleges világokba tett utazásokat ír le, amelyek görbe, de igaz tükröt mutatnak nekünk. Elgondolkodtató, szépséges gulliveriáda.

Kelly Link első kötetének fogadtatását leginkább a közöny jellemezte, pedig az egyik legkülönlegesebb kortárs fantasztikus novellista. A Magic for Beginners pedig a legjobb elbeszélések egyike: invenciózus, furcsa, mitikus.

Hogy egy férfit is mondjak: Ian McDonald Desolation Roadja maga a marsi Száz év magány; összefonódó történetek egy közösség életéből, amelyek néhol kegyetlen, néhol varázslatos szőttessé állnak össze.

És végül a The King's Last Song Geoff Rymantől. Kambodzsáról és az ország sebeiről ír Pol Pot uralma után, sok-sok emberséggel, megértéssel és megbocsátással

Melyik három magyar fantasztikus művet szeretnéd külföldi kiadásban látni és miért?

Szeretnék egy Juhász Viktor novelláskötetet, egyszerűen mert ő az egyik legjobb magyar fantasztikus novellista, és minden egyes műve más és egyedi. Ugyanezen okból László Zoltántól is jó lenne egy angol nyelvű kötet (vagy A Keringés). Azért kardoskodom ennyire a novellák mellett, mert a kisprózához húz a szívem, és mert egyetlen kötettel nagyon sok színt meg lehet mutatni. A harmadik pedig Lázár Ervin. Nem értem, miért nem fordították még le a Csillagmajort vagy a Buddha szomorú-t – hiszen csodálatosak, mágikusak és szívszorítóak a történetei.

Mennyire lehet megélni írásból?

Itthon? Ha igényesen, mindent át- és megrágva, alaposan írsz? Semennyire. Kell, hogy legyen mellette állásod, akár irodalomhoz köthető (cikkírás, szerkesztés, fordítás), akár más. Vagy megteheted, hogy egymás után darálod le a sztorikat. Az is írás, csak másfajta.

Gyakran szóba kerül különböző oldalakon a fantasztikus irodalom szépirodalmi körökben való elismertetése. Te mennyire tartod ezt a kérdést fontosnak és mit vársz ezen a fronton? Hogyan hat szerinted vissza az olvasókra az, ha a fantasztikus irodalom végül megkapja ezen körök elismerését?

Nem kéne ezen ennyit rágódni. Az olvasó a fontos. Nekik írunk, őket akarjuk elgondolkodtatni, megérinteni. Nem tíz kritikusra vagy irodalmárra kéne koncentrálni, hanem azokra, akik olvasnak. Ha az ember jól végzi a dolgát, alázattal és tudása legjavát adva ír, akkor az elismerés is meg fogja találni.

Úgy érzem, túl sok fölösleges kört futottunk már le ekörül, és semmivel nem jutottunk előrébb. Inkább írni kéne, jókat.

Utasították már vissza kéziratodat? Mik azok az okok, amik miatt vissza szoktak utasítani egy kéziratot?

Persze, ez mindenkivel előfordul, és számos oka lehet. Először is: nem jó a mű. Vagy jó, de épp nincs rá keret. Vagy tematikailag nem illik az adott kiadványba. Vagy most épp másokkal telt be a hely. Vagy eladhatatlan a témája miatt. Vagy volt az elmúlt időszakban még tíz hasonló. Ezek a leggyakoribb okok, és persze köztük van az is, hogy „csak”. Sajnos nekem legtöbbször azért kellett visszautasítanom kéziratot, mert nem volt jó.

Írás mellett fordítasz is, többek között Beagle-et. Ezek a fordítások mennyiben segítettek csiszolni a stílusodat?

Biztosan csiszolják, bár ezt az olvasás is megteszi. No és persze nem mindig kap az ember olyan szöveget, ami igényes. Kelly Link fordítása után azért kicsit megváltozott a stílusom.

Mit tanácsolnál kezdő íróknak azon túl, hogy olvassanak és írjanak sokat?

Legyenek őszinték önmagukhoz.