Mielőtt belevágnék az ismertetőbe, úgy vélem, tartozom egy magyarázattal a hallgatásomat illetően. Az ok meglehetősen prózai: a főfőnökeink nyáron közölték velünk, hogy nagyszerűek vagyunk, hiszen a rengeteg hiba ellenére elégedetten távoztsk tőlünk az ügyfelek, és emiatt terjeszkedni is tudtak... viszont Európán kívül olcsóbbak az ügyfélszolgálatosok, úgyhogy ismételten köszönik, ősz végéig teljesen felszámolják az itteni kirendeltséget. Szóval azóta energiáimat a munkakeresésre fordítom, az albérletemben fent pedig amúgy sincs net. Most viszont van egy kis időm fellélegezni, és bízom benne, hogy ez gyakrabban fog előfordulni a jövőben, hiszen jó néhány regényről tervezek idén írni, többek között
Az utolsó egyszarvúról, illetve az olyan sorozatokról, mint a
Memory, Sorrow and Thorn, a
Látnok-ciklus, valamint
A tűz és jég dala (annak pontosabban az első három kötetéről lesz szó). Ezután az inkább Midnight Nationhöz illő bevezető után pedig térjünk is rá a műre!
Részemről nem kevés várakozás előzte meg a regény hazai megjelenését, ugyanis kimondottan kedvelem az egzotikus fantasy világokat, amelyek megalkotásánál a szerző mer nagy kanállal merteni a különböző kultúrákból, hogy aztán abból valami sajátosat főzzön. Aztán nem sokkal a megjelenése előtt futottam bele egy olyan - ironikus módon pozitív - megjegyzésbe, ami enyhe egyszerűsítéssel Keyest a szegénye emberek George R. R. Martinjaként írta le egy másik ciklusa alapján. Ez egy icipici elővigyázatosságra intett engem. Furcsa módon nem is elsősorban azzal volt gondom, hogy az írót egy "epigonként" írják le, hanem sokkal inkább Martin említése zavart. Még mielőtt a rajongók nekem ugranának, megemlíteném: kiváló írónak tartom Martint, csupán akkoriban voltam túl a
Királyok csatáján, és valami nagyon más hangra vágytam - addigra már csömöröm lett az übercinikus mentalitásból, a regiment nézőpont karakterből illetve a majdnem középkori európai világból. Olyan ez, mint amikor az egyszeri ember a sokadik pizza után már inkább vágyik töltött káposztára. Kiderült, hogy alaptalan volt minden aggodalmam, ugyanis Keyesnek van saját hangja.
A Folyamszülött ugyanis nem cinikus - ugyanakkor nem is bárgyúan naiv -, a cselekmény két és fél szálon fut, a világ pedig minden, csak nem középkori Európa. A regény egyik szépsége, hogy a hátteréhez nem lehet egyértelműen belőni egy valós érát és földrészt. Nhól városa például egyszerre emlékeztet minket az ókori keleti városállamokra és a mezoamerikai kultúrákra, míg a tőlük jóval északabbra élő klánok az észak-amerikai őslakókat és a szibériai népeket juttatják eszünkbe (az előbbi nem véletlen, hiszen Keyes gyermekéveit egy navahó rezervátumban töltötte, később pedig ennek köszönhetően antropológiát tanult; érdeklődése továbbra sem szűnt meg az amerikai népek hagyományai iránt). Hamár itt tartunk, érdekes, hogy manapság sokszor elfelejtjük, hogy az amerikai őslakosók kultúrája milyen gazdag volt, és ennek megfelelően nem egy nép faházban lakott sátor helyett, ahogy a szibériai népek is jóval sokszínűbbek a "hidegben vodkán élő majdnem oroszoknál", ahogy tapasztalataim szerint a köztudatban sokszor élnek. Ja, és van még egy összekötő kapocs: Kelet-Szibériában és Nyugat-Amerikában az egyik legnépszerűbb teremtőszellem a Holló. Nem egy monda szerepel arról, hogy ez a jószág megszerezte a túlvilági hatalmaktól a Napot, miközben eredetileg színes tolla feketére égett, máskor az embereket karolja fel, segít nekik a párválasztásban illetve beavatja őket a különféle gombák tudatmódosító hatásainak rejtelmébe. Máskor előszeretettel vág át mindenkit a palánkon, ha úgy tartja kedve vagy érdeke. Ez hát Holló: teremtő, formáló és pusztító erő egy személyben. Ezzel el is érkeztünk a könyv egyik fontos alakjához.
Holló és a Folyamisten konfliktusa már az idők hajnala óta tart: Holló rászedte az akkor még tó formájában létező testvérét, aki folyó alakjában megőrült. A Folyamisten nem csak a beletorkoló patakokat és ereket nyeli el, hanem a területére tévedő isteneket is. A Folyamisten teljes odaadást kíván el híveitől, ennek köszöbhetően a vallásába nem férnek bele a többi istenek; nem politeista (több isten létezik, aki elfér egymás mellett), még csak nem is henoteista (több isten létezik, de számomra csak egy van), hanem mereven monoteista (egy isten van, a többi maximum démon. Pont.). Nhól városának nemessége a Folyamistentől eredezteti magát, és ez az eredet emeli őket a nép fölé - ugyanakkor a család némely tagjába több jutott az isteni vérből, ami nem feltétlen jó dolog, kiváltképpen a szóban forgó tagoknak, akik hajlamosak eltűnni.
Az uralkodó lányát, Hezsit is ez a rejtély hajtja, ugyanis az egyik szerettét is elnyeli a föld - vagy talán inkább a folyó? Ki tudja! -, és gyanítja, hogy ő is rajta van a fekete listán. Miután a hősök módszere - vessük bele magunkat gondolkodás nélkül a kalandba - nem válik be, a lány elhatározza, hogy megtanul mindent a palota csatornahálózatáról illetve magáról a Folyamistenről. Ebben segítségére van egy meglehetősen mizantróp könyvtáros, illetve félóriás testőre.
A világ másik végén élő Perkart egészen más fából faragták, noha neki is van oka gyűlölni a Foiyamistent: a szíve választottja ugyanis egy forrás istennője, akit elnyel a folyó. Mivel egy ifjú sem tűrheti, hogy kedvesét akármilyen őrült halhatatlan bántsa, ezért elhatározza, hogy végez a Folyamistennel. Kapóra is jön neki, hogy a klánok vezetője, a kapaka az Erdő Urát készül meglátogatni, hogy új földeket kérjen tőle, mivel a mítoszok szerint az Úr különféle varázsfegyverekkel vértezte fel magát testvérérével szemben. Perkarék világa ugyanis erős animista beütéssel bír: minden létező dolognak megvan a maga istene/szelleme, amit/akit itallal és füstölővel illik kiengesztelni. Megkülönböztetnek helyek és tárgyak szellemét, ennek megfelelően lehet szelleme egy mezőnek, de egy fűszálnak is. Röviden és tömören a világképük Nhól lakóinak tökéletes ellentéte, a klánok pedig ennek megfelelően nem egy istennek nyílvánítják ki tiszteletüket.
Nem mintha az ifjú Perkar olyan tisztelettudó lenne: meg van győződve róla, hogy ő a világ közepe, emellett hirtelen, önérzetes, előítéletes és, főleg, ostoba. Ebben pedig társakra is talál a kapaka kísérőiben. A regény egyik erénye, hogy képes Perkar hülyeségét megfelelően adagolni, és így kapunk egy olyan karaktert, aki méltó a szimpátiánkra, ugyanakkor nem kevés ellenszenves tulajdonsággal bír, ami nem egyszer okoz komoly problémát, sőt, tragédiát.
A másik oldalról viszont Hezsi alakja is sokat fejlődik, és noha balfaszságokat ő ugyan nem követ el, Keyes az ő történetfonalába is kellő feszültséget adagol, egy ostoba és felszínes udvarlótól kezdve rideg családján át a nagybetűs Titok felfedezéséig.
Nem akarok mindent lelőni a történetről, hiszen nem szeretném senki olvasmányélményét elrontani - márpedig a Folyamszülöttet mindenkinek ajánlom, aki kedveli a fantasy zsánerét -, de annyit elárulhatok, hogy a két szál a két isten áldásos tevékenysége következtében összefonódik, hogy aztán együtt felvehessék a harcot azzal a bizonyos feledik szállal.
Pár dolgoz azért még említenék: az egyik az, hogy nagyon eltaláltak Perkarék énekei. Ezek nincsenek rímekbe faragva, nem is kacifántos költemények, melyeket trubadúrok adnak elő nemesek udvarában, sokkal inkább a(z európaiaknál) természeti(bb) népek egyszerű, mégis markáns énekei, amelyek kábé így néznek ki:
Apám tűz volt, harapó lánggal égő,
Anyám agyag volt, víz alatt megbúvó,
Így lettem én fazék.
A másik, hogy az isteni világot még Keyes megbolondítja azzal, hogy az istenek és szellemek már eónokkal ezelőtt léteztek, így nem egy vízi szellem a mi világunkban is egykor létező, de mára kihalt jószágok alakját veszi fel (ősrákok, páncélos halak, ilyenek).
A harmadik , hogy egy istenségnek számtalan alakja, személyisége és megnyilvánulása lehet, amelyek képesek egy időben egymás mellett létezni, és homlokegyenest különböző döntéseket hozni.
Végezetül pedig azok a részek kimondottan tetszettek, ahol Hezsi többet tud meg a saját kultúrájáról, legyen szó csupán olyan apróságról, mint az írásjelek.
Száz szónak is egy a vége, a Folyamszülött kötelező olvasmány azoknak, akiket érdekelnek a nem szokványos fantasy-világok, melyekbe nem kevés ötletet és utánaolvasást invesztáltak, de a többieknek is kellemes perceket okozhat. Várjuk a folytatás hazai megjelenését!
