Ilyenkor jól jön egy talpraesett leányzó, aki egy piszkavassal megfélemlíti a mumust, ráadásul amúgy a Haláltól sem fél (elvégre az mégis csak a nagyapja).
Sajnos nem mindegyik gyereknek jut ilyen dada vagy bébiszitter, és ilyenkor egyedül néz szembe az éjszaka rémeivel.
Ezen bejegyzésben azon fantasztikumbeli lényeket veszem górcső alá, akik kiskoromban rettegéssel töltöttek el... olyan rettegéssel, amit egy kissrác érezhet. Itt nem kell rögtön pszichológust vizionálni, mint inkább egy éjszakai túrát párnástól szüleink ágyához.
A szempontok ezek alapján adottak... annyit azonban még hozzátennék, hogy a legelső top10-es bejegyzésem és e között találhatók párhuzamok. Mind a kettő a sötét oldalt veszi górcső alá, azonban félreértések elkerülése végett, azon gonoszoktól, akik bekerültek oda, vagy helyhiány miatt nem kerültek be, sosem féltem. Ugyanis véleményem szerint mindegyikünkben ott lapul a kisördög, és őt eléggé ismerjük. Ellenben a mostani jelöltjeink kaput nyitnak az ismeretlenbe, úgy, hogy sokszor pont az ismerős oldal tölt el minket félelemmel.
Ezek után lássuk is a jelöltjeinket!
10. Grendel (Beowulf)
Ebben az összeállításban nem fognak szerepelni agresszívan ijesztő lények... bevallom, hogy én a Predátort előbb venném a legelső listába, a Universal (által megfilmesített) szörnyeket már gyerekkoromban úriembernek tartottam, a Jurassic Park dínói meg csak azt tették, amit az ösztöneik diktáltak. Az agresszívan ijesztőre egy kisgyerek lázas izgalomba jön... ellenben a nyomasztóan ijesztő... az más tészta. Egy farkasember nem más egy kölyöknek, mint a szomszéd mérges kutyája, felszorozva tízzel: tudjuk, hogy ingerlékeny, és támadni fogok, az ösztöneinek engedelmeskedve. Az igazi rém azonban jellemileg olyan, mint egy kísértet - megfoghatatlan. Nem mindig kapunk választ arra, hogy mit-miért tesz, és ezáltal sokkal rémisztőbb, nyugtalanítóbb lesz.
Ezt a hosszas bekezdést azért is írtam, hogy elkülönítsem a Zemeckis-féle változatot az eredetitől. Az előbbi ugyanis az agresszív kategóriába tartozik: beront a terembe, és T-Rexként tombol... ezzel szemben az eredeti beoson a csarnokba, amikor mindenki alszik, elragad néhány lovagot, és véres lábnyomokat hagy maga után. Grendelről azt sem tudjuk, hogy néz ki - bevallom, én 9 évesen nem az eredetit olvastam, hanem a Germán, Kelta Regék és Mondák gyűjtemény fejezetét, de az eredeti vers sem ír róla sokat -, szóval, a maradékot kitölti a képzeletünk. Egy kiskölöknek pedig van képzelete.
9. A Főszámítógép (Egyszer volt, hol nem volt... a világűr)
Nos, ő pedig még Harlan Ellison OKának jószándékú kisöccse... OKkal azonban csak gimnázium után találkoztam, a Főszámítógéppel 8-9 évesen. A Főszámítógépet talán leginkább a Mátrix Építészéhez hasonlíthatnám, csak ő nem beszélt mellé, és egy gép megingathatatlanságával tartotta magát a Robotika alaptörvényeinek egy elcseszett változatához. Nem látta értelmét a zenének, emellett veszélyesnek tartotta az érzelmeket, és a legijesztőbb az volt, hogy valahol mi meg tudtuk érteni őt. Ami pedig kiskölökként új volt, hogy mennyire előkészítették az alakját - sokáig csak a háttérből manipulált.
8. Bármely mutáns egy tetszőleges műből
Itt nem az X-men kirekesztett, de azért menő képességekkel felruházott tagjaira gondolok, hanem bármely torzulással, illetve közvetve-közvetlenül gyenge szociális képességekkel megvert rémségre gondolok. Ami egy kölköt megijeszt egy ilyen torzszülöttben, az nem az a tévképzet, hogy "ami csúf, az értelemszerűen gonosz", ellenkezőleg... a felismerés, hogy a világ milyen igazságtalan tud lenni. Magát a mutánsokat szánjuk, mint a leprásokat... de éppen úgy igyekezünk elhessegetni őket, miközben ujjaink közül mégis bámuljuk őket. Lynch elefántembere, a Kincsvadászok Lotney Fratellije, vagy Richard Matheson Férfitól és asszonytól született novellájának nézőpont karaktere... ha nem is mindegyikük mutáns a szó hagyományos értelmében, egy kiskölyök szemszögéből azoknak tekinthetők.
7. A Szárnyas Lények (Jack Vance: A Túlvilág Szeme)
Ha valaki igazán meg tud engem borzongatni, az Jack Vance. Bevallom, Lovecraft annyira nem tölt el zsigeri rettegéssel, mint kellene, és én a Nazgúlokat sem találtam félelmetesnek...
...ellenben Jack Vance Haldokló Földjének kísértetei azok. Nem leírhatatlan rémek, csupán semmit nem tudunk meg róluk az égvilágon, és ez a semmi is kellő mennyiségű misztikummal (értsd: a helybéliek tudatlanságával és babonásságával) van megfűszerezve. Említésre érdemes az Emberiség Múzeumát megszálló szellemek, A Túlvilág Szemének tengeri kísértetvárosa, de az igazi győztesek a múlt égi rémei. A szárnyas lényekről keveset tudunk meg, és azt is csak közvetve: Jack Vancenél ugyanis nemcsak arra kell figyelni, mit mondanak, hanem hogy milyen (hiányosságokkal rendelkező) szereplő mondja. A múlt babonás emberkéi szerint a szárnyas lények egy isten hírnökei, akik elviszik az embert a Paradicsomba, amikor annak kitelik az ideje... ja, és a barlangjaik környékén mérges gázok vannak, azért kapnak fel ott annyi halandót. Valójában nem sokkal lehetnek többek egyszerű ragadozóknál... ugyanakkor köpenyük teljesen eltakarja őket, és csak kitines szárnyuk látszik ki belőle, emellett melankolikus dal jelzi jöttük, és haláluk során csak a ruházatuk marad meg. A karakterükre rátesz egy lapáttal a környékbeliek babonája, az, hogy az író nem foglal állást egyértelműen, hogy ezeknek a babonáknak mekkora a valóság alapja, illetve (anti)hősünk tudatlanságából történő kiszolgáltatottsága.
Maguk a lények a kevés leírás alapján a Nazgúlok és a Virginiai molyember törvénytelen gyermekeiként képzelhetjük el. Kép nem található róluk, de aki akar, az rajzolhat magának egyet. Vastagon nem ez a lényeg...
6. Az olmekek (A titokzatos aranyvárosok)
Ki ne emlékezne A titokzatos aranyvárosokra? Nos, tapasztalatom alapján sokan, de a neten azért fellelhető ez-az, így akinek esetleg kimaradt, az járjon utána. Az olmekek voltak a sorozat ember-idegen karakterei, akik - a sorozat szerint, ne felejtsük, tényleg létezett ilyen nevű népcsoport - egy technokrata civilizáció túlélői. A háború eltorzította és sterillé tette őket, így idejük nagy részét jegelve töltik. Vezetőjük a képen is látható Menatour, aki sejtátültetéssel próbál kiutat keresni a fajukat sújtó átokból, jobb keze pedig egy Kalmec nevű lelkiismerettel nem rendelkező harcos. Oké, persze az emberi-idegen ellenfelekből Dunát lehetne rekeszteni, de az olmekeket mindig erőteljesebbnek tartottam pl. a Sliders kromaggjainál. Talán ez lehet amiatt is, mert technikai téren nagyobb a kontraszt köztük és hőseink között, ráadásul a motivációjuk is teljesen érthető: az említett technológiájukból sokat veszítettek, a népük elkorcsosult és haldoklik. És ami azt illeti, a főtémájuk is hátborzongató.
5. A légy (szerintetek?)
A légy a jó Isten egyik leggusztustalanabb jószága... ezt pedig hogy máshogy fokozhatnánk, mintha ezt az undorító állatot elkeverjük az emberrel? Direkt nem a Jeff Goldblum-féle verziót raktam ide, ugyanis szerintem a novella pórul járt tudósa (légyfej és jobb kar, illetve ezek kontrasztja az emberi részekkel) sokkal erőteljesebb. Másrészt a novellában a pacáknak felkészülni sincs az átalakulásra, hiszen az nem egy hosszú folyamat, hanem egy gyors csere a teleportálás során, megőrzi a józan eszét, családja van, ráadásul ezt a kedves özvegye feljegyzéséből tudjuk meg, és csak a végén derül ki, hogy a történet igaz volt.
Egy egyszeri embert már az undorít, ha egy légy rászáll... az, hogy a légy a része... nos, hatványozottan nyomasztó.
4. A szörny (Ray Bradbury: A ködkürt)
A vízi rémek mindig is nagyobb rettegéssel töltötték el az embert, mint a szárazföldiek. Mert ott, ahol találkozhatunk velük, halmozott előnyben vannak velünk szemben... észre sem vesszük, és valami máris lehúzott minket a hideg mélybe, ahol nyert ügye van. De tegyük azt is hozzá, hogy a mélység és az ismeretlen közé egyenlőségjelet lehet tenni, és... áh, frászkarikát! Ügyetlenkedéseim helyett átadom a terepet egy ékesszólóbb úriembernek:
- Ó, a tenger az nagy dolog - McDunn idegesen hunyorgatva pöfékelt. Ideges volt már egész nap, de nem mondta meg, miért. - Akármennyi motorunk van, meg úgynevezett tengeralattjárónk, tízezer évszázad is beletelik, mire betehetjük a lábunkat az elsüllyedt földrészek valódi mélységeibe, ezekbe a tündérbirodalmakba, s mire megtudjuk, mi a valódi rémület. Gondold el, odalenn, a mélyben, még mindig Krisztus elõtt 300 000 van. Amíg mi trombitaszóval parádéztunk körös-körül, és nyirbáltuk egymás országát meg fejét, ezek a birodalmak odalenn éltek tizenkét mérföld mélyen, a tenger hidegében, s egy olyan korban, amely az üstökösök farkával egy idõs.
A szörnyeteg nem más, mint egy plesiosaurus. Önmagában már ez is elég lenne, ám van egy plusz csavar, ami miatt előkelő helyet foglal el a listán: hogy számára a világ olyan idegen, mint számunkra ő. És magányos, hihetetlenül magányos.
- Tudod, Johnny, ez a szegény szörny talán egész álló éven át ott fekszik valahol, ezer mérföld messze, és várja, hogy eljöjjön az ideje, és az is lehetséges, hogy már millió esztendeje él ez a magányos teremtmény. Képzeld csak el azt a millió éves várakozást; te vajon tudnál-e ilyen sokáig várni?
Az igazi rém tehát nem a szörny, hanem a magány, a végső magány egy ismeretlen világban. A szörny csupán ennek a szimbóluma.
3. Anthony Fremont (It's a Good Life (The Twilight Zone))
Az ifjú Anthony külsőre olyan, mint egy átlagos kissrác... azonban isteni erőknek parancsol. Ezek alapján lehetne egy gyermekmatiné főhőse is, amelyet megpakolnak mindenféle tanulsággal... ám Jerome Bixby ezt az alapgondolatot továbbvitte. Anthony a városkája lakói szemszögéből egy OKkal egyenrangú szörnyeteg, holott voltaképpen csak egy kisgyerek, akit nem lehet megnevelni (hacsak nem akarsz azonnal a kukoricák közé kerülni), és egy kisgyerek impulzív nézeteivel viszonyul a jó és rossz fogalmához (egy frusztrált felnőtt például egyértelműen az). Anthony nem rosszindulatú, és legalább annyira ki van szolgáltatva hatalmának, mint városkája lakói... csak ő még ahhoz is fiatal, hogy ezt átokként és/vagy csodaként élje meg. És mivel ez a hatalom nagyon hamar pottyant az ölébe, ez elszigeteli őt a többiektől... és mi lehetne embertelenebb, mint egy isteni hatalommal bíró, és ezáltal nevelhetetlen, társakkal és normális motivációkkal (mi leszel, ha nagy lesszel?) nem bíró kisfiú?
2. Földönkívüliek (X-akták, egyebek mellett)
Ugye vannak a koboldok, akik az ágy alatt laknak, éjszaka rabolnak gyermekeket, és a felnőttek szerint nem léteznek. És vannak a földönkívüliek, akik éjszaka rabolnak embereket az ágyukból, és a felnőttek szerint... nos... talán igen, de inkább nem, de lehet, hogy mégis. Míg Dänikenék előszeretettel próbálják bizonyítani a földönkívüliek létezését a koboldmítoszokkal, felnőtt fejjel inkább a földönkívüliek tűnnek a koboldok modernizált utódaiknak. Hogy is mondta William Allingham?
Up the airy mountain
Down the rushy glen,
We daren't go a-hunting,
For fear of little men;
A földönkívüliek a modernkor tündérei: nem értjük a motivációikat, és szenvtelenül állnak az emberi élethez (de sokan reménykednek, hogy azért jófejek). Éjszaka jönnek, halott sápadt vagy szürke a bőrük, csészealjon utaznak (Baba Jaga meg mozsárral nyomult).
Félreértés ne essék, nem azt mondom, hogy nincsenek, hogy nem létezhetnek földönkívüliek, ellenben a szürkékben felnőttként már a koboldmítoszok evolúcióját látom... minden előfordulhat, az is, hogy ők léteznek. Ellenben a popkultúrában nagyon is azt a szerepet töltik be, mint amit korábban a tündérek és manók, és a felépítésüket is le lehet vezetni az ember számára ijesztő dolgokra (pl. a csészealj szem).
Mindegy is... egy kisgyereknek a földönkívüliek a túlélő koboldok, akiket nem pusztított el a felnőttek hitetlensége.
Akárhogy is, jópár filmben előfordul, hogy az elrabolt személyt kifektetik az asztalra, és rengeteg hegyes műszerrel kísérleteznek rajta... olyanok, mint egy fogorvosba oltott nőgyógyász. Azt hiszem, ezt nem is kell nagyon agyonmagyaráznom.
Még az X-akták dallamára is lehet hátborzongató szöveget írni:
Eljöttünk ma érted.
Kivesszük az agyad.
Berakjuk a spájzba,
Holnapra is marad!
1. Morlockok (Herbert George Wells: Az Időgép)
Nos, ők is gyerekeket, pontosabban a gyerekkinézetű eloiokat rabolják el, hogy belerakják a kondérba. Ami ijesztőbb bennük, hogy ők az emberből fejlődtek ki... és voltaképpen MINDAZ elmondható róluk, amit a korábbi összes helyezettről elmondhattunk: ijesztőek az emberi-embertelenségük miatt, ugyanakkor szánalmasak is, és valahol csak az eloiokok vasalják be a tartozást. Másrészt meg Wells egy hihetetlenül tehetséges író, és a morlock-járatokban történő bolyongás egyike a legfélelmetesebb olvasmányélményeimnek. Az ufókkal szemben ők a mi utódaink; az olmekekkel szemben nekik már esélyük sincs visszaszerezni emberségüket; az eloiok félelmében ott van a szárnyas lényekről alkotott babonák.
Gyakran vannak olyan álmaim, hogy a közösség egy pincéje egy morlock-járatba vezet... hmm... azt hiszem, ez a kifejezés King Azában is előfordult.
Nos, ennyit gyermekkorunk rémeiről. Azonban felnőtt fejjel már nem csak hogy mosolygunk rajtuk, de rájövünk, fasorban sem voltak soha az igazi szörnyetegekkel, mint amilyenek olykor embertársaink. Velük szemben a legaljasabb mumus is elmondhat magáról egyfajta korrektséget, ami pedig az öregebbeket illeti... nos, mindenki számára ajánlanám Terry Pratchett Hogfatherjét. Ahogy a Nightwish is mondta:
It's not the monsters under your bed
It is the Man next door
That makes you fear, makes you cry,
Makes you cry for the child
All the wars are fought among those lonely men
Unarmed, unscarred
És ahogy növünk, úgy hívnánk meg gyermekkorunk rémeit egy teára.
