Kellemes Karácsonyt Kívánok Mindenkinek!

10 dolog, amire a The League of Extraordinary Gentlemen filmnek nincs mentsége

Azt hiszem, a crossover az egyik legkézenfekvőbb gyerekkori álma mindenkinek, nem véletlen, hogy ezzel Pratchett és Gaiman is poénkodik az Elveszett Próféciákban. Jó magam például kiskölyökként a Men in Black, a Star Wars és az Ötödik Elem világát kevertem egybe, megfejelve Tapsi Hapsival meg néhány dinóval (igen, mint arra bizonyára rengeteg olvasóm rájött, 1997-et írtunk akkoriban). Az eredmény... nos, maradjunk annyiban, hogy nem kicsit pszichedelikus volt. De persze ez nemcsak a fiatalok fantáziáját mozgatja meg, elég, ha a rengeteg vs. filmre gondolunk, de szerintem a Büszkeség és balítélet meg a zombik is idetartozik.

Akárhogy is, lehet ezt azért jól is művelni. A legjobb példa erre talán az "ultimate crossover", Alan Moore Rendkívüli Úriemberek Szövetsége c. műve. Mi lett volna, ha a viktoriánus éra (anti-)hősei egy csokorba gyűlnek, hogy megvédjék Angliát az olyan veszedelmektől, mint Fu Manchu, Moriarty vagy Wells marslakói? Mi lett volna, ha Mina Murray, Allan Quatermain, Némó, a Láthatatlan ember és Jekyll/Hyde kettőse között törékeny szövetség köttetik?

Ez egy olyan zseniális koncepció volt, hogy filmvászonra kívánkozott. (Persze ez annyira adott is volt, hogy még egy szégyenletes perre is futotta... Moore-t megvádolták, hogy egy korábbi, megfilmesítetlen forgatókönyvből nyúlta az ötletet. Ez az egész annyira nonszensz - még ha nem is példátlan -, hogy több szót nem is érdemel.)

Persze, mindnyájan tudjuk, mi lett az eredmény. Azonban ezzel a bejegyzéssel nem kívánom sárba döngölni a filmet - azt már megtették mások, teljes joggal. Azonban legtöbb kritikánál azt a költői kérdést is olvastam, hogy az ember mi mást is várhat Hollywoodtól? Ezzel már annyira nem értek egyet, és éppen ez a legborzasztóbb az egészben - a LoEG-ben (nem LXG-ben) ott volt a lehetőség, hogy egy vérbeli hollywoodi kalandfilm legyen, akkor is(!), ha a cenzorokra meg az érzékenylelkűekre való tekintettel itt-ott visszaveszünk.

Következzék hát a 10 dolog, amire a The League of Extraordinary Gentlemen filmnek nincs mentsége !

10. A Láthatatlan Ember



Rendben, meg lehetne vádolni azzal, hogy a tíz pontból ötöt egyben össze lehetne foglalni, de mivel a képregényt a regiment irodalmi utalás mellett a karakterek viszik a hátukon, én úgy véltem, mindegyik tag megérdemel egy külön pontot. Kezdjük a Láthatatlan Emberrel, aki azért került leghátrébb, mert neki van egy mentsége: jogi problémák miatt át kellett keresztelni a karaktert. Igaz persze, hogy a jogi problémákat Alan Moore elegánsabban oldotta meg, éppen ezért soha nem írja le Fu Manchu nevét... és mégis mindenki képben van, hogy kicsoda ő. Természetesen a LoEG képregény célközönsége és a moziközönség nem ugyanaz, és egy film alatt lehetőségünk sincs utánajárni a dolgoknak (és hát ugye nem sokan reagáltak bármit arra, amikor egy karakter Ishmaelként mutatkozott be, szó szerint idézve a regényből, amiben szerepelt). Ettől függetlenül szerintem a Láthatatlan Ember más tészta, mert annyira beintegrálódott már a popkultúrába, hogy ha az eredetivel nem is, de a regiment homázzsal, utánérzéssel és paródiával csak volt alkalma találkozni mindenkinek.
De még ez sem gond, talán ki kellett mondani, hogy ez a Láthatatlan Ember nem az a Láthatatlan Ember. Ez persze remek alkalmat szolgált volna arra, hogy körbejárjuk az új karakterrel az eredetit. Vajon Skinner is Griffin sorsára jutott volna, és őt is megőrjítette volna a képessége? Elvégre aki olvasta Wells művét, az tisztában van, hogy a láthatatlanság voltaképpen alig jó valamire, és ezen kevés dolog egyike a gyilkosság. Vagy Griffin azért volt ilyen, mert már eleve egy önző szemétláda volt - mert az volt -, és egy "gentlemen thief"-nek lett volna esélye elkerülni előde sorsát, magyarán nem rendeltetett eleve kárhozatra?
Ha ehhez hozzávesszük azt, hogy a Szövetség többi tagjának is tisztában kellett lennie az eredeti Láthatatlan Ember személyével, ez plusz okot adhatott volna a gyanakvásra. Magyarán, még Skinnerben is jóval több lehetőség volt, mint az a vicczes-jópofi tolvaj, ahogy a filmvásznon láttuk.

9. TV-filmes intro

Oké, nem vagyok az intrók feltétlen híve - előbb a filmre költsenek, a szereplőket játszó színészek nevével pedig a kreditek közt is találkozhatunk. Viszont amennyiben egy kisebb stáblista már a film elejére is odakívánkozik, annyiban ne a film első tíz percében villanjanak fel a nevek hangulatrombolóként. A néző szívét a film elején rabul kell ejteni, és erre a létező legrosszabb módszer, hogy a Sir Sean Connery akkor jelenik meg, mikor már rég elkezdődött a történet. Az sem segít, ha ez azt jelenti, hogy egy csorda esetlen brit csendőrt látunk, akik úgy futnak egy felpáncélozott jármű mögött, mintha Hanna-Barbara karakterek lennének. Ezzel a megoldással ugyanis az a baj, hogy megöli az illúziót azzal, hogy folyamatosan tudatja velünk, ez az egész csak film, kirekesztve minket.
Amennyiben ezek a nevek a film elejére is odakívánkoztak, akkor a világ legkézenfekvőbb ötlete lett volna, hogy a film kapjon egy normális, hollywoodi intrót - zene alatt találkozhatunk a Szövetség leendő tagjaival, akik úgy néznek le a vászonról, mintha képük egy korabeli könyvillusztrációhoz készült volna, mellettük pedig igényes kalligráfiával ott hesszelne az őket játszó színész neve. Ez a megoldás még középszerű rendezőknek is eszébe jutott - itt miért nem futotta erre? (Jó, a megoldás az alábbi pontban is szerepel, de akkor el lehetett volna hagyni az egészet a fenébe az elejéről.)

8. Utalások

Apróság, és tudom, hogy nyilván pénzügyi okok is közrejátszottak - ne feledjük el, hogy a forgatást majd nem elmosta az áradás Prágában -, de némivel több kikacsintást el tudtam volna viselni, elvégre mégis ez adja az eredeti sava-borsát. Tudom, sokan biztosan jót mosolyognak ezen, mondván, hogy "úgyis amcsi nagyon ostoba kiskölköknek készült", de hát hé, van valami, amit ebben a szakmában húsvéti tojásnak hívnak, és amit kimondottan rajongók számára helyeznek el. Egy kitömött Cheshire cat vagy egy preparált Tinkerbell ha nem is fért volna bele - habár minden ilyesfajta filmben azért van egy ehhez hasonló múzeum rész - azért a kor többi irodalmi alakjára pár mondatban lehetett volna utalni... bár, ha ez úgy sül el, mint az a poénkodás Phileas Fogg kapcsán... vagy itt is csak azért lóg ki a lóláb, mert annyira kevés van belőle.

7. Történet

Az előbbi hardcore rajongó vekengéshez képest azért fajsúlyosabb a történetvezetés, illetve annak hiánya. Lehet, hogy az eredetié sem volt agyonbonyolítva, de ehhez képest azért jó pár emlékezetes jelenetre és néhány csavarra futotta. Persze az elsődleges szívfájdalmam a London éji égboltján lezajló légi harc teljes elhagyása, de erre a válasz megint csak ott figyel az előbbi pontomban. Meg ne felejtsük el, hogy sokszor a producereknek sem az az érdeke, hogy valami minőségi kerüljön ki a kezeik közül, hanem hogy el tudják adni a produktumot. Persze, akkor viszont ne költsenek olyanra, ami hülyeség: ne legyen autós üldözés Velencében (ld. lejjebb), Némó se lőjön ki interkontinentális rakétát a város másik felére, Mina se változzon át denevérek rajává (szintén ld. lejjebb). Azt hiszem, itt megint a forgatókönyvvel van a baj, amihez azért nem kell fejlett számítógépes technika meg dollárok milliói - a filmbeli Szövetség kergetőzések közepette áll össze, a titokzatos gonosztevő csicskásai egy perc nyugtot sem hagynak hőseinknek, és mivel nincs más dolguk, mint illedelmesen alulmaradni ellenfeleikkel szemben, ezért legalább a feszültségtől is búcsút vehetünk. A sokadik kergetőzés már unalmas, és egyre jobban kilóg a lóláb, hogy ezek nem azért vannak, hogy hozzátegyenek a történethez, hanem hogy elfedjék a lyukakat.
Az egyik kedvencem, mikor kiderül, ki mozgatta a háttérből a szálakat. Allan Quatermain egy csettintésre találja ki - a brit birodalom hőseként biztos hozzáférése volt a forgatókönyvhöz -, és mivel amúgy a kedves ellenség személyének nincs sok szerepe a filmben, ezért ennyi erővel lehetett volna Béla is.

6. Némó kapitány



Igazából még a kapitány is viszonylag jól járt a többiekhez képest. Mondom viszonylag. Mondom a többiekhez képest. Ez alatt elsősorban azt értem, hogy megtartottak indiainak, pedig ez a szuperhős-filmeknél mindig kényes kérdés, és általában rendre elszokták cseszni. Jó, persze ez alapvetően kényes téma, viszont míg az adaptációkban sokszor előszeretettel tesznek fehér mellékszereplőket feketévé, addig ironikus módon a nagy vásznon az eredetileg is fekete karakterek rendre elsikkadnak (elég a Pókember filmek Joseph "Robbie" Robertsonjára, vagy az X-men Viharára gondolnunk... és ha ehhez még hozzáveszem azt a fájdalmas cserét a Vasember James Rhodesánál). Meg persze említhetném a fiaskót az Avatár, az utolsó léghajlító kapcsán.
Akárhogy is, a képregénybeli Némó karakterének szerves része indiai gyökerei, ezt eltávolítani felért volna egy páros lábbal történő tökönrúgással. Igaz, azért itt is vannak szépséghibák. Például, hamár a lelkem Kálit imádja, akkor ne Jézust vegye a szájára. Emellett ne ez legyen a sötét titka - Káli nemcsak a halál, hanem az élet, az újjászületés és az idő istennője. Persze más kultúrák halálisteneit szokás egy-az-egyben megfeleltetni a keresztény hit Sátánjával, és Káli már a második Indiana Jones filmben is a gonoszt képviselte, szóval...
Viszont örültem volna, hogy hamár berzenkednek, hogy egy kalózzal ők össze nem állnak, akkor kicsit többet mar vissza. Ha a közönség talán azt a tömör anglofóbiát nem is nyelte volna be, ami a képregényben van, azért még megmondhatta volna a királynő embereinek, hova tegyék a felsőbbségüket. Az én kedvenc jelenetem vele a képregényből az, amikor megment egy angol(!) kis gyereket a marslakók halálsugarától, és mindent megtesz, hogy biztonságba jusson, majd kicsit később megjegyzi Hyde-nak, hogy amennyiben le kellene rombolni az egyik hidat, a rajta tartózkodók mehetnek - mert csak angolok. Egy begőzölt idealista, annak minden ellentmondásával. Ez teljesen hiányzik a filmből.
Ja, és Némó sosem harcművészkedne felfegyverzett emberek ellen - ő a tudományembere, a képregényben is szigonyágyúval szórja a halált, olyan hatékonysággal és fanatizmussal, hogy Quatermain és Mina megállapítják, hogy rosszabb, mint Hyde.

5. Karakter-cserék



Ezt szívem szerint több pontba szedtem volna, de egyrészt nem akartam már annyira kukacoskodni, és a Top 13 nem mutatott volna olyan jól, mint a Top 10. Na, hol is kezdjem?
Az egyik, hogy szégyen, hogy kihagyták Campion Bondot - egyrészt jó karakter (egy pöffeszkedő, gerinctelen, gyáva hólyag mindig jól tud jönni), másrészt tökéletesen illett volna hozzá Robbie Coltrane. Mindegy, ő ment, jött helyére Dorian Gray és Tom Sawyer. Az előbbit még el is nézném - isten igazából nem vagyok híve a pontos, szóról-szóra adaptációknak, amíg visszaadja az eredeti hangulatát és varázsát -, az utóbbit viszont megbocsáthatatlannak tartom. Van valami, amit a filmvilágban amerikanitisznek neveznek - ez az a jelenség, hogy (a producerek szerint) az amerikai közönség csak az amerikaikkal képes együttérezni, ezért mindig kell egy ilyen karakter. Hé, Harry Pottert is át akarták rakni Amerikába, akkor meg miért lepődjünk meg ezen? Más kérdés, hogy Tom Sawyer 1898-ra már 60 év körül lenne, de ez nem baj, lehetne ő Quatermain amerikai párja. Valószínűleg őt is megharaphatta egy vámpír, ugyanis Tom Sawyer egy nappal nem tűnik húszévesnél többnek... de aztán kiderül, hogy nem, ő egy tapasztalatlan kezdő, egyszerűen csak luxus volt utánajárni a karakterének, hamár okvetlenül kellett a filmbe. Nem baj, mert így legalább olyan eredeti szerepe van, mint az öreg róka tanítványa... sajnos ennek kivitelezésébe pont annyi energiát fektettek, mint magába a karakterbe - semmit.

4. Velence

Oké, ezt egy-az-egyben ki kellett volna hagyni. Akkor nem lett volna gond azzal, hogy az évnek azon szakaszában nincs karnevál. Nem lett volna gond azzal, hogy nincs sztráda autós üldözéshez. Sem azzal, hogy az a behemót Nautilus nem fér el a csatornában - hé, jut eszembe, Nautilus! Nekem a filmbeli verzióval semmi kifogásom nincs, pedig kimondottan szeretem a képregénybeli "óriáspolip-az-ámbrásceten" dizájnját.

3. Edward Hyde



Oké, a jó öreg Edward egy-az-egyben nem fért volna bele egy filmbe, elvégre mégsem röpködhettek volna végtagok, és nem is vághatott volna vissza úgy egy másik karakternek, ahogy tette a képregényben. A filmbeli Hyde azonban, valljuk be, egy balfácán volt. Nekem az arckifejezése alapján többször emlékeztetett Goofy-ra, mint képregénybeli megfelelőjére. Azért őrjönghetett volna úgy, hogy az egy korhatáros filmbe beleférjen (megcsap valakit, és az ottmarad, mégha vér speciel nuku). Ironikus módon azonban Hyde pont kimarad a csetepaték javából, ehelyett megmenti a Nautilust, segít a foglyul ejtett tudósok családjának a kimentésében (WTF?), és hagyja magát péppé veretni agyonszteroidozott klónjával. Semmi nincs benne, ami a képregénybeli megfelelőjét keménnyé, félelmetessé, és, egy csavar után, szerethetővé tette.

2. Allan Quatermain



Az ópiumfüggőséget nyilván itt is kidobhatjuk az ablakon. Azért örültem volna, ha az öreg vadász legalább egyszer igencsak meghúzza a whiskey-s üveget - ennyi talán még belefért volna -, de amennyiben nem, akkor is elég lett volna, ha Sir Sean Connery ugyanazt a karakter alakítja, mint amit az Indiana Jones harmadik részében játszott. Nem ugyanaz, de sokkal közelebb van képregénybeli változatához, mint amit a vásznon kaptunk. Az valahol tetszett, ahogy megpróbálja kikerülni rajongóit. Amiért ilyen előkelő helyet kapott, az elsősorban annak tudható be, hogy a filmben ő áll a középpontban. És ezzel el is jutunk az utolsó ponthoz...

1. Mina Murray



...Uramisten. Mit tettek a Szövetség legtalpraesettebb tagjával? A képregényben ő a csapat vezetője, holott "csupán" egy elvált zongoratanárnő (ezért Murray és nem Harker), mégis, ő tartja össze a társaságot, neki van a legtöbb józan esze és képes egy pillantással megsemmisíteni bármelyik tagot (ez alól talán egyedül Griffin a kivétel). Ehelyett a filmben kapunk egy vámpír kisasszonyt, aki legtöbbször nem tesz egyebet, mint sejtelmesen mosolyog és halotti hangon évődik a társaság férfi tagjaival. Ez annyira távol áll az "eredetijétől", hogy nem is tudom, hol is kezdjem vekengésemet?
Végül is egy mondatban össze tudom foglalni: ezzel a változtatással az alkotók sikeresen karót döftek a produkció szívébe. Eredetileg Mina volt a társaság szíve-lelke. Szerettem a kapcsolatát Quatermainnel (kettejük közül ő hordja a nadrágot és ő támadja le az öregurat), szerettem, ahogy néha még a hímsoviniszta Némó kapitánynak is leesett az álla, és imádtam azt, ahogy kezelte Hyde-ot, ahogy a monstrum vallomását is Minának.
Miért kellett ezt megváltoztatni? Az nem elég indok, hogy Sir Sean Connery mellett csak másodhegedűs lehet az ember lánya, mert ha ez a gond, akkor vagy vegyenek mellé egy híres színésznőt, vagy ne Connery-t béreljék fel Quatermainnek - a színész rajongói amúgy is berzenkednek, hogy ezzel a katasztrófával vonult az öreg nyugdíjba.
A válasz inkább az lehet, hogy a szuperhős/kalandfilmek első célközönsége fiatal férfiakból áll, és a producerek nem merik megkockáztatni, hogy ne ez a célközösség érezze a világközepének magát akár egy pillanatig is. Ezért nem volt tartós női tagja a Szupercsapatnak sem, és hát Mr. Bond is minden filmben újabb nőt fektet le. Vagy említhetném Megan Foxot is, aki a Transformers széria élő special effectje. De hát ha az amúgy szintén szívós és talpraesett Mary Jane-ből is egy sikoly királynőt csináltak a filmvásznon (akinek fő feladata piszkálni a főhőst meg elraboltatni magát), akkor mit várjunk?
Nem, ez nem mentség. Nem főszereplő, de a Vasember Pepper Pottsa is eltalált karakter lett, és elvégre az Alien szériának is Sigourney Weaver a főszereplője. Attól, mert hollywoodi kalandfilm, egy női karakternek még lehetne szerepe.



Itt abba is hagynám morgásomat... annyit megjegyeznék, hogy hibái ellenére a From Hell és a Watchmen adaptációit kedveltem, tehát lehetetlen elvárásaim nincsenek Moore-adaptációkkal szemben. A LoEG-ben volt annyi potenciál, hogy még hollywoodi elvárásoknak megfelelően visszavéve is egy szórakoztató kalandfilm legyen belőle. Valahol ijesztő tehetségről tanúskodik az, hogy egy ilyen zseniális koncepcióból mennyire érdektelen alkotást sikerült kihozni. Az meg ironikus, hogy míg a képregényről elemző regény is jelent meg és hatalmas jegyzettömbök találhatók a neten, honnan származik a legutolsó mellékszereplő, egy mondat melyik műre utalás, addig a film akkora műveletlenségről (ld. pl. Velence) árulkodik, hogy az még egy kiskölyöknek is feltűnik.

Szolgálati közlepény

Rám nem jellemző módon rövid leszek és tömény, mint az orosz vodka: nemrégiben indult egy szimpatikus kezdeményezés, a SFmag, amit rengeteg titkolózás előzött meg. Ennek örömére ki is tettem az általam ajánlott oldalak közé, elvégre a titkolózást mégis csak kövesse a hangosabb kampány. Nem, nem megyek ki a Balatonra, hogy a napozók között ordítsam világgá: MEGNYÍT A SFMAG, INGYÉ MEGNÉZHETŐ! Többek között azért, mert nincs szezon, meg különben is.
Mit is mondhatnék hát? Bízom benne, hogy egy szép, erős virág hajt majd ki ebből a magból.

Reklámfelület

Szuperhősök. Az evolúció következő lépcsőfokai, az újkor istenei, körberajongott vagy éppen gyűlölt hírességek. Egyes alkotók szerint az igazság, igazságosság és az amerikai út hirdetői, mások szerint annak megtestesítői, hogy az amerikaiak csak akkor hajlandóak játszani az eszüket, ha jelentős erőfölényben érzik magukat.
Igen, a kulcsszó itt az amerikain van, elvégre a szuperhős újvilági jelenség. De mi történne, ha egy tipikus amerikai szuperhős csapatot újragondolunk kis hazánkra, ellenségestől-mindenestől?
Ugyanúgy az emberiség felvirágoztatásán törnék a fejüket, vagy az álom még csírájában belefulladna a valóság szürke mocsarába? És mi lenne a helyzet a gonoszokkal - elvégre hiába a terv a sok szép végítélet-gépezetre, ha a villanyszolgáltatást is megvonták tőlük, mikor az utolsó felszólítás sem érte el a kellő hatást (kellő hatás: az illető szépen kifizeti a számláit, és nem a világ leigázásának elfojthatatlan vágyát tüzeli tovább). A különféle képességek segítségével szuperhősökké válnának, vagy maradnának átlag-átlagemberek? Oké, a rengeteg költői kérdésből ez utóbbit azért válaszoljuk meg tisztességgel: 99.9914%, hogy a második opcióról beszélhetünk.
Ezzel csak azt akartam bejelenteni, hogy végre valahára ténylegesen elindult az X-embörök oldala, és ez alatt azt értem, hogy már az első két szám is olvasható fent - akit érdekel, a linken megtalálhatja. A pofámat ezennel be is fognám, annyit azonban hadd mondjak még, hogy remélhetőleg megmarad a kezdeti lendület.

Hungry Crab's Tentacles

"Rhm-rhm-rhm, Jack Sparrow, te igencsak fűszeres vagy!"
Úgy látom, nem csak én vagyok pihent agyú, illetve nem csak nekem kedvencem* a jóöreg rákdoktor a Futuramából, hanem valaki másnak is. Mindenesetre ez a kép zseniális. All heil to Davy Jones Zoidberg! Rhm-rhm-rhm.



*Annyira, hogy egyszer Halloweenkor Zoidbergnek öltöztem. Egyszer Dr. McCoynak is fogok. Henrynek, nem Leonardnak.

II. Szegedi Képregényfesztivál és Vásár

Ezennel közhírré tétetik, hogy November 13-án, Szombaton, megrendezésre kerül a II. Szegedi Képregényfesztivál és Vásár. Nyálcsorgatás végett ide is rakom a teljes programot (már csak azért is, mert tudom, hogy sokan lusták egyet kattintani, és különben is, nem-e jobban néz ki? ;))

Szóval, itt is van a program, ni:

2010. november 13. (szombat) 10.00-18.00 óra
Program:
10:00 Megnyitó

10:30-11:00 Képregény fapapucsban - előadó: Pilcz Roland
Miközben nálunk gyerekcipőben jár a képregénykultúra, vajon mi a helyzet a „fapapucsos képregénynél"? Hollandia apró ország, mégis annál szembetűnőbb mikor egy képregényfesztivál egész várost képes elfoglalni. Rövid képes beszámoló a Stripdagen Haarlem-en szerzett élményekről.

11:00-11:30 Atomizált múltból a fényes jövő felé - előadó: Tóth LászlóAz ötvenes évek atommániájától a science fiction képregény aranykorán át a televízió térfoglalásáig. Az új energiaforrás és az ufó-észlelések mintegy új teret nyitottak a földi civilizáció továbbgondolására, az inváziós történetektől az űrkolóniákon át egészen a tragikus poszt-apokaliptikus jövőképig.

11:30-12:00 Az aranykor megrontása ­– a „bekódolt" ifjúság? - előadók: Váradi Gábor és Szabó Gergő
Előadás felvázolja, hogyan változott a korábban a hazafias összefogást elősegítő képregény megítélése, fogadtatása az 1950-es évek Amerikájában. Megismerhetjük, hogyan viszonyult a háború utáni, kertvárosi társadalom a képregények lapjain ábrázolt drog-, deviancia- és erőszakhullámhoz; hogyan hatottak ezek az ifjú olvasókra; és miként alakította át, szinte megszüntetve a korábbi évtizedek vezető médiumát.

12:00-12:20 SZÜNET

12:20-12:50 Az indián mítosz a képregényekben és a valóság – beszélgetés Fujkin Istvánnal , előadók: Kertész Sándor és Fujkin István
Fujkin István a Wikipédián
Fujkin István honlapja
Kertész Sándor a Debrecen Online oldalán

12:50-13:20 Promenád a gyönyörbe - sikerkalauz magyar képregényalkotóknak - előadók: Vadas Máté és Torjai Ádám
Az alkotók az eddigi képregényes pályafutásukat mutatják be, annak „fentjeivel”, és „lentjeivel”. Megismerkedhetünk korai munkáikkal, a szerzők betekintést nyújtanak az alkotási folyamatokba, valamint annak változásaiba az évek során. Egy tipikusan keserédes magyar történet vár ránk, ahol végkövetkeztetés: Csak azért is sikeres vagy, ha szereted, amit csinálsz!

13:20-13:50 Usagi kontra Kensin: párhuzamos képregényelemzés 3+1 menetben - előadó: Bayer Antal
A hazánkban egyaránt a kilencedik köteténél tartó Usagi Yojimbo és Ruróni Kensin sorozatok témája hasonló: egy magányos japán harcos kalandjairól és vándorlásairól szólnak. Három szempontból hasonlítjuk össze a két képregényt: a szöveges és a képi elemek használatának, illetve a narrációs technikáknak a tekintetében. Befejezésül kitérünk arra is, hogy milyen módon használja a nyugati stílusban készült Usagi a keleti kultúra, illetve a Kensin manga az amerikai comics elemeit. A gazdagon illusztrált előadást Bayer Antal, a Buborékhámozó képregényes szaklap szerkesztője tartja.

13:50-14:10 SZÜNET

14:10-15:30 Kincses Kolozsvártól Rákosszentmihályig – beszélgetés az örökifjú Rusz Líviával, a „Csipike, az óriás törpe" megalkotójával - előadók: Kiss Ferenc és Rusz Lívia
Rusz Lívia grafikus, festőművész és képregényrajzoló lesz a Somogyi-könyvtárban rendezett II. Szegedi Képregényfesztivál díszvendége. A kolozsvári születésű művész Csipike, a törpe mesekönyv-illusztrációi majd képregény-sorozata mellett megrajzolta még többek között Verne Kétévi vakációját, Kempelen Farkas sakk-automatájának történetét (A turbános titka), Tolkien A babó című regényét – ugyancsak képregények formájában.
A 80. születésnapját szeptemberben ünneplő Rusz Lívia munkásságáról szóló könyvet a művésznővel közösen mutatja be a kötet szerzője, Kiss Ferenc.
Rusz Lívia a Wikipédián
Rusz Lívia a db.kepregeny.net oldalon
Rusz Lívia a wiki.kepregeny.net oldalon

15:30-16:00 SZÜNET

16:00-16:30 Karakterek 3D-ben - előadó: Rozgonyi Zalán
3D-s karakterek építése: a megjelenés csak egy dimenzió. De kell még másik kettő, amitől egy karakter életre is kel - hogy a történet se legyen lapos.

16:30-17:00 Művészet vagy üzlet? – a Shuukan Shounen Jump felemelkedése és tündöklése - előadó: Márki Szabolcs
Az előadás alapvetően történeti áttekintést kíván adni Japán – és ezáltal a világ legnépszerűbb, hetente megjelenő manga antológiájáról. Hogyan lett az egykori 3. helyezettből piacvezető lap? Mi a sikerük titka, kitekintés a nagyobb címekre, különösen az itthon is megjelentekre. Minek köszönhető a 90-es évek aranykora, majd az azt követő hanyatlás, illetve merre tart ma a magazin?

17:00-17:30 Lencsilány és egyéb vidámságok - előadó: Lakatos István és Szabó Zoltán Ádám
Lakatos István az utóbbi néhány évben korábban soha nem látott lendületre kapott fiatal képregényalkotó hullám széles közönség által is kedvelt tagja. Ismertségét több szakmai díj és elismerés övezi. Első egészestés, önéletrajzi elemekkel tűzdelt kötete idén jelent meg „Lencsilány” címmel. Mindezek ellenére a hazánkra jellemző szűk piac nem kecsegteti nagy reményekkel. Minderről, valamint hatásokról, skatulyákról, alkotási folyamatokról és egyéb vidámságokról beszélget az alkotóval Szabó Zoltán Ádám, a kepregeny.net portál és a Panel képregényes szaklap szerkesztője.

18:30-tól a Grand Caféban (Szeged, Deák Ferenc u. 18.) Rajzfilmek 8 mm-es filmszalagokon, eredeti technikával vetítve a Super 8-as akrobatacsoport közreműködésével

A folyó és a holló - Greg Keyes: Folyamszülött

Mielőtt belevágnék az ismertetőbe, úgy vélem, tartozom egy magyarázattal a hallgatásomat illetően. Az ok meglehetősen prózai: a főfőnökeink nyáron közölték velünk, hogy nagyszerűek vagyunk, hiszen a rengeteg hiba ellenére elégedetten távoztsk tőlünk az ügyfelek, és emiatt terjeszkedni is tudtak... viszont Európán kívül olcsóbbak az ügyfélszolgálatosok, úgyhogy ismételten köszönik, ősz végéig teljesen felszámolják az itteni kirendeltséget. Szóval azóta energiáimat a munkakeresésre fordítom, az albérletemben fent pedig amúgy sincs net. Most viszont van egy kis időm fellélegezni, és bízom benne, hogy ez gyakrabban fog előfordulni a jövőben, hiszen jó néhány regényről tervezek idén írni, többek között Az utolsó egyszarvúról, illetve az olyan sorozatokról, mint a Memory, Sorrow and Thorn, a Látnok-ciklus, valamint A tűz és jég dala (annak pontosabban az első három kötetéről lesz szó). Ezután az inkább Midnight Nationhöz illő bevezető után pedig térjünk is rá a műre!
Részemről nem kevés várakozás előzte meg a regény hazai megjelenését, ugyanis kimondottan kedvelem az egzotikus fantasy világokat, amelyek megalkotásánál a szerző mer nagy kanállal merteni a különböző kultúrákból, hogy aztán abból valami sajátosat főzzön. Aztán nem sokkal a megjelenése előtt futottam bele egy olyan - ironikus módon pozitív - megjegyzésbe, ami enyhe egyszerűsítéssel Keyest a szegénye emberek George R. R. Martinjaként írta le egy másik ciklusa alapján. Ez egy icipici elővigyázatosságra intett engem. Furcsa módon nem is elsősorban azzal volt gondom, hogy az írót egy "epigonként" írják le, hanem sokkal inkább Martin említése zavart. Még mielőtt a rajongók nekem ugranának, megemlíteném: kiváló írónak tartom Martint, csupán akkoriban voltam túl a Királyok csatáján, és valami nagyon más hangra vágytam - addigra már csömöröm lett az übercinikus mentalitásból, a regiment nézőpont karakterből illetve a majdnem középkori európai világból. Olyan ez, mint amikor az egyszeri ember a sokadik pizza után már inkább vágyik töltött káposztára. Kiderült, hogy alaptalan volt minden aggodalmam, ugyanis Keyesnek van saját hangja.
A Folyamszülött ugyanis nem cinikus - ugyanakkor nem is bárgyúan naiv -, a cselekmény két és fél szálon fut, a világ pedig minden, csak nem középkori Európa. A regény egyik szépsége, hogy a hátteréhez nem lehet egyértelműen belőni egy valós érát és földrészt. Nhól városa például egyszerre emlékeztet minket az ókori keleti városállamokra és a mezoamerikai kultúrákra, míg a tőlük jóval északabbra élő klánok az észak-amerikai őslakókat és a szibériai népeket juttatják eszünkbe (az előbbi nem véletlen, hiszen Keyes gyermekéveit egy navahó rezervátumban töltötte, később pedig ennek köszönhetően antropológiát tanult; érdeklődése továbbra sem szűnt meg az amerikai népek hagyományai iránt). Hamár itt tartunk, érdekes, hogy manapság sokszor elfelejtjük, hogy az amerikai őslakosók kultúrája milyen gazdag volt, és ennek megfelelően nem egy nép faházban lakott sátor helyett, ahogy a szibériai népek is jóval sokszínűbbek a "hidegben vodkán élő majdnem oroszoknál", ahogy tapasztalataim szerint a köztudatban sokszor élnek. Ja, és van még egy összekötő kapocs: Kelet-Szibériában és Nyugat-Amerikában az egyik legnépszerűbb teremtőszellem a Holló. Nem egy monda szerepel arról, hogy ez a jószág megszerezte a túlvilági hatalmaktól a Napot, miközben eredetileg színes tolla feketére égett, máskor az embereket karolja fel, segít nekik a párválasztásban illetve beavatja őket a különféle gombák tudatmódosító hatásainak rejtelmébe. Máskor előszeretettel vág át mindenkit a palánkon, ha úgy tartja kedve vagy érdeke. Ez hát Holló: teremtő, formáló és pusztító erő egy személyben. Ezzel el is érkeztünk a könyv egyik fontos alakjához.
Holló és a Folyamisten konfliktusa már az idők hajnala óta tart: Holló rászedte az akkor még tó formájában létező testvérét, aki folyó alakjában megőrült. A Folyamisten nem csak a beletorkoló patakokat és ereket nyeli el, hanem a területére tévedő isteneket is. A Folyamisten teljes odaadást kíván el híveitől, ennek köszöbhetően a vallásába nem férnek bele a többi istenek; nem politeista (több isten létezik, aki elfér egymás mellett), még csak nem is henoteista (több isten létezik, de számomra csak egy van), hanem mereven monoteista (egy isten van, a többi maximum démon. Pont.). Nhól városának nemessége a Folyamistentől eredezteti magát, és ez az eredet emeli őket a nép fölé - ugyanakkor a család némely tagjába több jutott az isteni vérből, ami nem feltétlen jó dolog, kiváltképpen a szóban forgó tagoknak, akik hajlamosak eltűnni.
Az uralkodó lányát, Hezsit is ez a rejtély hajtja, ugyanis az egyik szerettét is elnyeli a föld - vagy talán inkább a folyó? Ki tudja! -, és gyanítja, hogy ő is rajta van a fekete listán. Miután a hősök módszere - vessük bele magunkat gondolkodás nélkül a kalandba - nem válik be, a lány elhatározza, hogy megtanul mindent a palota csatornahálózatáról illetve magáról a Folyamistenről. Ebben segítségére van egy meglehetősen mizantróp könyvtáros, illetve félóriás testőre.
A világ másik végén élő Perkart egészen más fából faragták, noha neki is van oka gyűlölni a Foiyamistent: a szíve választottja ugyanis egy forrás istennője, akit elnyel a folyó. Mivel egy ifjú sem tűrheti, hogy kedvesét akármilyen őrült halhatatlan bántsa, ezért elhatározza, hogy végez a Folyamistennel. Kapóra is jön neki, hogy a klánok vezetője, a kapaka az Erdő Urát készül meglátogatni, hogy új földeket kérjen tőle, mivel a mítoszok szerint az Úr különféle varázsfegyverekkel vértezte fel magát testvérérével szemben. Perkarék világa ugyanis erős animista beütéssel bír: minden létező dolognak megvan a maga istene/szelleme, amit/akit itallal és füstölővel illik kiengesztelni. Megkülönböztetnek helyek és tárgyak szellemét, ennek megfelelően lehet szelleme egy mezőnek, de egy fűszálnak is. Röviden és tömören a világképük Nhól lakóinak tökéletes ellentéte, a klánok pedig ennek megfelelően nem egy istennek nyílvánítják ki tiszteletüket.
Nem mintha az ifjú Perkar olyan tisztelettudó lenne: meg van győződve róla, hogy ő a világ közepe, emellett hirtelen, önérzetes, előítéletes és, főleg, ostoba. Ebben pedig társakra is talál a kapaka kísérőiben. A regény egyik erénye, hogy képes Perkar hülyeségét megfelelően adagolni, és így kapunk egy olyan karaktert, aki méltó a szimpátiánkra, ugyanakkor nem kevés ellenszenves tulajdonsággal bír, ami nem egyszer okoz komoly problémát, sőt, tragédiát.
A másik oldalról viszont Hezsi alakja is sokat fejlődik, és noha balfaszságokat ő ugyan nem követ el, Keyes az ő történetfonalába is kellő feszültséget adagol, egy ostoba és felszínes udvarlótól kezdve rideg családján át a nagybetűs Titok felfedezéséig.
Nem akarok mindent lelőni a történetről, hiszen nem szeretném senki olvasmányélményét elrontani - márpedig a Folyamszülöttet mindenkinek ajánlom, aki kedveli a fantasy zsánerét -, de annyit elárulhatok, hogy a két szál a két isten áldásos tevékenysége következtében összefonódik, hogy aztán együtt felvehessék a harcot azzal a bizonyos feledik szállal.
Pár dolgoz azért még említenék: az egyik az, hogy nagyon eltaláltak Perkarék énekei. Ezek nincsenek rímekbe faragva, nem is kacifántos költemények, melyeket trubadúrok adnak elő nemesek udvarában, sokkal inkább a(z európaiaknál) természeti(bb) népek egyszerű, mégis markáns énekei, amelyek kábé így néznek ki:

Apám tűz volt, harapó lánggal égő,
Anyám agyag volt, víz alatt megbúvó,
Így lettem én fazék.

A másik, hogy az isteni világot még Keyes megbolondítja azzal, hogy az istenek és szellemek már eónokkal ezelőtt léteztek, így nem egy vízi szellem a mi világunkban is egykor létező, de mára kihalt jószágok alakját veszi fel (ősrákok, páncélos halak, ilyenek).
A harmadik , hogy egy istenségnek számtalan alakja, személyisége és megnyilvánulása lehet, amelyek képesek egy időben egymás mellett létezni, és homlokegyenest különböző döntéseket hozni.
Végezetül pedig azok a részek kimondottan tetszettek, ahol Hezsi többet tud meg a saját kultúrájáról, legyen szó csupán olyan apróságról, mint az írásjelek.
Száz szónak is egy a vége, a Folyamszülött kötelező olvasmány azoknak, akiket érdekelnek a nem szokványos fantasy-világok, melyekbe nem kevés ötletet és utánaolvasást invesztáltak, de a többieknek is kellemes perceket okozhat. Várjuk a folytatás hazai megjelenését!

Filmélmények, miegyebek

2010 eleddig nem igazán a filmnézés jegyében telt el, az első negyedében például egyetlen új filmet láttam, ami elég zsengének mondható. Azonban az utóbbi napokban volt szerencsém jó néhány alkotáshoz, ezek java része még blogom témájába is vág, így hát gondoltam, megosztom a nagyérdeművel.


Az Avatár látványos és Pandorát is szépen megtervezték - mondjuk maga a világ Edgar Rice Burroughs Mars-ciklusának Barsoomjából nőtte ki magát -, egyedül az zavart, hogy már azelőtt tudjuk, mi lesz a történet vége, hogy elkezdődött, sőt, azt is, hogy mi lesz a menete, ami talán nagyobb baj. Egy csomó történet van, aminek legbelül sejtjük a végkifejletét, de azért közben a készítőknek sikerül egy párszor meglepniük. Itt ez nem sikerül, ráadásul a főellenségnek, Quaritchnak is készíteni kellett volna egy "gonosz" kártyát, annyira egy dimenziós lesz a végére. Giovanni Ribisi viszont jól hozza a vállalati igazgató figuráját és Michelle Rodriguez is kimondottan aranyos, pedig ő mindig a hiperkemény katonanőket szokta alakítani.


A főszerepet játszó Sam Worthingtontól volt még szerencsém(?) látni a Titánok Harca remake-jének első felét. Nem, erre nem áldoztam pénzt, és milyen jól is tettem! Lehet, hogy elfogult vagyok, mert gyermekkorom egyik kedvence volt az eredeti film, amit lehet ugyan szapulni, de rendelkezett pár olyan dologgal, amivel ez nem, úgy mint: történet, szív, szereplők. Oké, igen, az első felét láttam, de amennyiben a második felében történik is valami baromi nagy minőségugrás - a filmvilágban ugyan általában a fordítottja a jellemző -, az már baromi nagy gáz, ha addigra nem ragad magával a film. Márpedig nem ragadott, ugyanis a történet szép gyorsan végigzongorázza az eredeti állomásait, hogy különösen sok idő jusson a harcokra, ráadásul ezt teszi úgy, hogy az egész film nem egyéb egymásra hajigált jelenetek halmazánál, és még azokon belül is vannak ellentmondások. Öreg halász apuka egyik pillanatban lázad az istenek ellen, mert utolsó, önző senkik, egy perccel (nem túlzok!) később pedig csodálja a Zeusz szobor nagyságát... és szörnyülködik azon, hogy azok a nyomorult katonák lemerészelik dönteni. Az sem világos, hogy az olümposzi istenek most a görög halhatatlan seggfejek csürhéje, vagy pediglen a keresztény istenkép megtestesítői (Zeusz: "szeretetből hoztam létre ezeket a nyomorultakat!"): néha ide-odaingázik, néha egyszerre mindkettő, de soha sem érezzük átgondoltnak. Aztán ott van Hádész, az egyszemélyes plot device, aki azért tűnik fel itt-ott, hogy a történet haladjon előre, de amúgy a karakternek nem egyéb Zeusz gégerákos gonosz másolatánál. Egyszer sem tűnik elég motiváltnak, sem elég félelmetesnek vagy bármilyen formában meggyőzőnek - ugyan egyszer átalakul egy porszívó, egy turmixgép és egy kazán keverékévé, de ez inkább nevetséges, mint ijesztő. Ez nem feltétlen szegény Ralph Fiennes hibája, de a karaktert össze sem lehet hasonlítani Maggie Smith Thétiszével, így nem is teszem. Nem szaporítom tovább a szót: a készítők eléggé leegyszerűsítették az eredeti történetet, de még ahhoz sem tudtak elég következetesek maradni. Ja, és fikázzák Bubót, a bagoly R2-D2-t ("Jaj, azt ne is hozd fel!"), de azért Perzeusz fénykardot kap...


A Vasember 2 is megvolt, ami továbbra is kellemes és szó- rakoztató, de az első jobban tetszett. Érdekes, hogy itt az ellenségeket kicsit comic relief-ebbre vették, és ez különösen Justin Hammeren látszik, de Ivan Vanko is kapott egy madarat, ami egyszerre teszi a karakterét árnyaltabbá és rajzfilmszerűbbé. Bevallom, nekem az első inkább megállja a helyét önálló filmként, de a Vasember 2 továbbra is egyike azon kevés képregényfilmeknek, ahol nem azt érzem, hogy a franchise csupán egy csorda szemüveges geekre (integet) támaszkodik. Annyi kifogásom lenne, hogy én azért inkább a harmadik részt készítettem volna elő, nem pedig a Bosszú Angyalai filmet.


A Kick-Ass ezzel szemben csonk nélkül megvett kilóra - meglehet azért, mert abszolút semmit nem vártam tőle, akár csak az első Vasembertől sem. Ehhez képest a négy film közül ezen szórakoztam a legjobban: egyszerre aranyos és véres, szomorú és humoros. Mark Strong zseniálisan hozza a maffiafőnök figuráját, Nicholas Cage és Chloe Grace Moretz kettőse is remekül működik (bár Big Daddy beöltözve a kelleténél kicsit Batmanesebb), és a főszereplő is a szerethető vesztes. Ugyan a vége sejthető, de van benne nem kevés nézőszívatás, bár ismerve Matthew Vaughn-t és Mark Millart, az ilyesmiket én már el is vártam. Az eredeti képregényt nem olvastam, és képregényes barátom szerint - akivel együtt mentem - pár helyen igencsak szabadon kezelték az alapanyagot... másrészt már készülőben volt a film, amikor a képregény le sem ment, és én inkább annak a híve vagyok, hogy a kész anyag működjön vásznon.


Elolvastam Alan Moore Tom Strongját is. Sokan előszeretettel legyintenek erre a címre, és való igaz, nem Moore legerősebb képregénye... viszont még így is jópofa, ötletes, friss, más szóval: bőven megéri az árát. A koncepció mintha egy kiegyezés lenne a 30as évek ponyvakalandorai és az aranykor szuperhősei között: a címszereplő karakterben felismerhetőek Doc Savage, Tarzan valamint az aranykori Superman vonásai - egyébiránt meg olyan neve van, mint egy másodvonalbeli pornósztárnak, de efelett most hunyjunk nagyvonalúan szemet.
Mivel az egész sztorivonal egy kikacsintás a képregények, ponyvák és fantasztikus irodalom világára, ezért inkább pár szóban elmondom, mik várnak az olvasóra: fejlett egzotikus civilizáció, gőzrobot, majomkomornyik, időutazás, intelligens főgonosz, náci domina, ponyavaváros, azték hódítók egy párhuzamos világról, egyeduralomra - vagy még inkább egyedlétre - törő gép- és baktériumentitások. Huhh, így ömlesztve elég nagy marhaságnak tűnik, nem igaz?
Pedig a Tom Strong egy okos, humoros képregény, ami nemcsak azzal múlja felől az ihletőforrásait, hogy nem veszi komolyan magát, hanem abban is, hogy jóval humánusabb, ami pedig valahol fura. Fura, mert valaki kimondottan figyelmeztetett rá, hogy Alan Moore egy csapdát állított fel az olvasóknak, mégpedig azt, hogy amennyiben én rajongani kezdek Tom Strongért, annyiban engem a fasiszta Németország propagandája is kilóra megvett volna. Kétségtelen, hogy Alan Moore rájátszik a szuperhősök személyi kultuszára: Tom Strong Millenium City legnépszerűbb polgára és védelmezője, saját felhőkarcolója van amin a tulajdon szobra áll, saját klubja van, és potompénzért kaphatóak a kalandjairól szóló képregények. Ha a város valami rendkívüli katasztrófával néz szembe - mondjuk egy szörnyeteg tarolná le -, akkor mindenki egy emberként kiáltana Tom Strong után, aki jönne, hogy elintézze a szörnyeteget...
...ami nem azt jelenti, hogy végezne vele. Azt sem, hogy szétrúgná a seggét. Nem, Tom Strong nyugtatót pumpálna a Godzilla-jelöltbe, majd elvitetné egy olyan helyre, ahol az háborítatlanul élhet, mondjuk egy párhuzamos világba, például. Annak ellenére, hogy Tom Strong szokta használni az öklét, nincs egyetlen ellenfél, akinek ne ajánlana egy olyan megoldást, ami ne lenne jó mindkét félnek, legyen az tisztalap vagy jegy egy lakatlan bolygóra, ahol a "gonosz" kiépítheti a maga világát. Az egyik, eleinte rosszindulatúnak hitt szuperlény nemcsak, hogy meghálálja Tom Strong bizalmát, de azzal is zárja, hogy logikai értelemben a bizalom sokkal jobb statisztikai eredményekkel jár, mint a széthúzás. Sokszor az az érzésem, mintha Moore tanítani akarna, emellett szembemenni a "grim and gritty" trendnek, és egyiket sem teszi rosszul... viszont nem is tudom magam rosszul érezni, ha szimpatikusnak tartom Tom Strongot. Mindamellett, hogy valahol persze egy hólyag, hiszen szép kis franchise-t hozott létre magából, de ettől inkább emberibb lesz a karakter, mint ellenszenves. Ugyanis egyszer sem éreztem azt, hogy Tom Strong mentalitása az lenne, hogy "baj esetén csak reám számíthatsz", ami a személyi kultuszt támogató propagandák alapja. "A világot gonosz emberek konspirációja teszi tönkre, de egy, csak egy ember legény a gáton, hogy felvegye velük a harcot." Ha Tom Strong mondjuk rémségek gaz armadájával küzdene, és az lenne a hozzáállása, mint... mint a ponyvahősök 90%-ának, hogy a legjobb ellenfél a halott ellenfél, és a nem-emberi civilizációk/kreatúrák csak azért léteznek, hogy megkeserítsék az egyszeri állampolgár életét, akkor inkább érezném az ihletőforrások görbe tükrének. Hiszen az ellenség azért van, hogy ki akarjon irtani/le akarjon igázni minket, nem? Hát akkor meg kötelességünk elpusztítani ezeket az istentelen fajzatokat, hiszen inkább ők, mint mi, nem?
Említhetnék számtalan inváziós filmet, de fantasy-irodalomban is gyakori a "Pokol Serege" toposz, akik állhatnak orkokból, élőholtakból, trallokokból, jégdémonokból, közös bennük, hogy a béke nem opció (az sokkal inkább, hogy számoljuk, mennyit is öltünk meg közülük). A szuperhősös képregények egyik közkedvelt kliséje, hogy jönnek a marslakók/interdimenzionális agresszorok, és egyetlen szerencsénk, hogy vannak ezek a természetfeletti képességgel megáldott jóemberek, akik adnak a mocskok szájának.
Tom Strong nem ad a mocskok szájának. Teszi ezt egy olyan világban, ahol senki nem fedi meg a hőst, ha végez egy csorda bogáremberrel. Miért tennék? Ha csak a bogáremberekkel végzett, már jó munkát végzett. Tom Strong egy liberális humanista egy olyan időben, amikor az - általam amúgy nagyon is kedvelt - Authority a civil áldozatokat járulékos veszteségnek fogja fel, és az egyetlen módszere az "addig verjük, míg mozog" taktikára épül. Ha köréjük építenének egy hasonló koncepciót, akkor nagyon nagyot ütne. Tom Strong ugyanis a nem-emberiben is az embert látja meg, míg a képregényben fikázni kívánt propagandák zöme démonizálta más országok, kultúrák emberét. Tom Strong nyitott, és nem egy fanatista mint a Red Son kommunista Supermane; nem egy olyan ember, akinek az a szlogenje, hogy "majd én megoldom minden problémádat", hanem a "csodálkozz rá és fogadd el". Hamár említve lett a náci propaganda, Moore úgy veri el a port az árjákon, ami egy gyengébb írónál már didaktikusnak hatna, az öreg skót azonban elég intelligens ahhoz, hogy ezt okosan tálalja - sőt, még az egyik árja gyereknek is adva van a "rehab". Pedig, megjegyzem, még a jobbfej Pókember is többnyire a börtönbe küldi ellenfeleit...
Ami miatt ezt a személyi kultuszt fenntartásokkal kezelhetném az az, hogy Tom Strongnak nincs számottevő hibája... de még ha el is fogadjuk azt, hogy a Tom Strong egy propagandaképregény a saját világán belül, a főhősnek akkor is roppant szimpatikus eszméi vannak, és a történetek zöme arról szól, hogy élhetünk békében egymás mellett. Nem azt mondja, hogy szép lehetne a világ, csak ezt, és ezt, meg azt ott kell legyőzni, és máris újra itt a Paradicsom. Szóval, ha feltesszük, hogy a Tom Strong egy képregény a képregény világán belül, ami direkt jobb PR-t ad hősünknek (bár én ezt nem éreztem olyan hangsúlyosnak, noha az első rész alapján még ebbe az irányba is elmehetett volna), akkor sem éreztem volna akkora pofonnak, elvégre melyik politikus szóróanyagában található meg az, hogy "ja, amúgy csalom az asszonyt, de a világbékére gyúrok?". Lehet, hogy velem van a baj, de a propagandában is már a mocskolódást szoktam meg.
Akárhogy is, a Tom Strong egy jópofa képregény, csak érdekes, hogy a képregény köré emelt csapda sokkal jobban működne... szinte bármely másik szuperhőssel. És a szintét el is lehet hagyni, ha a Watchmen után megalkotott igazságosztókról beszélünk...
(Pedig de szép is lett volna, ha olyan címet adhattam volna ennek a bejegyzésnek, hogy "Fasiszta pornósztár a Superman!")

Gáz...

Gáz, hogy a Május csakúgy kimaradt, pedig lenne miről beszámolnom, csupán időm nincs reá... nem sokat vagyok Szegeden, az albérletemben pedig nincsen netem, de sebaj, amint visszatérítik adóm egy részét, ez is változni fog.
Még nagyobb gáz, hogy másodjára jövök idén haza Pestről úgy, hogy a vonatot megállítják öngyilkosság miatt. Jó, persze, nyilván az elkövető sem jókedvében tette, másrészt meg ugye több száz embernek okoz úgy kellemetlenséget, hogy emellett a mozdonyvezetőt is kemény lelki terrornak teszi ki (ő ugye már nem tud semmit tenni, hiszen mire észreveszi a sínen heverő embert, ha hirtelen fékez is, azzal csak az utasoknak okoz jó eséllyel balesetet, a vonat annyival tovább megy, hogy még éppen elcsapja a szerencsétlent). Szerencsére ez a mostani Dorozsmánál történt, így akkora kellemetlenséget nem okozott, hogy bejussak...
Igaz, amikor kiléptem a fülkében, a válltáskám szíja gondolt egyet, és elszakadt...
Igaz, tíz lépést tettem meg a vonattól, amikor a bőröndöm fogója baráti szolidaritás végett letört...
Mindkettőnek rohadt vacak a fogása, de az állomáson legalább várt egy jó barátom, így azért nem kellett nagyon szentségelnem.
Néha azért úgy érzem, hogy az életemet megkapta valami sitcom író, aki a Dokik stílusában alkot. Mondjuk erre mondta azt Alan Moore, hogy legtöbbször azon fikciók alapján éljük meg az életünket, amelyek hatással voltak ránk.

Tényleg félperces, tényleg egyszemélyes (anti-)egzisztencialista misztikus krimi

- Ezek szerint tényleg én tettem! - tűnődik a kísértet a holtteste felett.

Megvan az elkövető, de mi lehetett vajon az indíték? A következő szeánszon lehull a lepel! Izgalom, borzongás, rejtély! Maradjanak velünk!

Következő szeánsz: - De olyan egyedül voltam...

Az első két mozgalmas epizódon túl is vagyunk, de milyen további rejtelmek várnak minket a jövőben? Kiderül: A Következő Szeánszban!

Itthon

Húsvét alkalmából hazajöttem, hogy az ünnepet a kis családommal töltsem. Közben eszembe jutott, hogy bizony illene Kellemes Húsvétot kívánni a kedves olvasóimnak, így hát ezennel meg is ragadnám az alkalmat.
Közben valahol tervezem utolérni magamat blogolás terén, elvégre Pesten az albérletben nincs net, a munkahelyen meg korlátozva van, így egy kisebb bejegyzés sem fér be. Meglátjuk, most hogymint lesz, mert van miről írni, de ebben a jó időben nem is tervezek egész nap a gép előtt ülni (meg persze öcsém is idejön arénázni... no nem velem, hanem WoW-ban).

Kellemes Nőnapot Minden Olvasómnak!

Ezúton szeretném megragadni az alkalmat, hogy Boldog Nőnapot Kívánjak Minden Női Olvasómnak! :)
Plusz, hamár a témánál vagyunk, szeretném egy kicsit reklámozni Hanna előadását, amire Március 11-én kerül sor. Sajna nagyon valószínű, hogy én nem tudok ott lenni, de ez ne tartóztasson vissza senkit!

Ólomerdő

Ha valaki kezébe vett már mitológiai lexikont vagy mesegyűjteményt, esetleg olvasta Shakespeare-től a Szentivánéji álmot, az tudhatja, hogy a halandók és tündérek kapcsolata korántsem nevezhető egyszerűnek. A legtöbb esetben egy se veled, se nélküled hozzáállás figyelhető meg mindkét fél részéről: a halandók félik a tündéreket, akik vagy idegesítő pondrókként, vagy különös játékszerekként tekintenek rájuk, míg a szépek népe ugyancsak tart a halandók bírvágyától. Ebben a kapcsolatban azonban ott van az egymásrautaltság: az embereknek hinniük kell a tündérekben, ahogy azoknak is szükségük van a halandók hitére.
Persze, erről a fonák viszonyról olvashattunk eleget külföldi fantasy írók műveiben is, mint Neil Gaiman, Terry Pratchett, Raymond E. Feist vagy Tad Williams, csakhogy néhányat említsek a hosszú listáról. Ezek a művészek regényeikben előszeretettel nyúltak a germán és kelta mitológiához, illetve nem egyszer tisztelegtek a Bárd remekműve előtt. Az Ólomerdő ebből a szempontból ezen regények testvérének számít – a különbség annyi, hogy Kleinheincz Csilla magyar meséket vesz alapul.
Ideje volt már, hogy Tündér Ilonát is felkarolja valaki, mert miközben a külföldi írók egyre-másra vesznek elő ismert és kevésbé ismert mítoszokat, és ezeket leporolják vagy teljesen új szempontból mesélik újra, addig sokszor úgy tűnik, hogy nálunk többnyire megelégszenek az importált toposzokkal. Félreértés ne essék, ezekből is lehet valami sajátosat és kiválót alkotni – jó példa erre László Zoltán Nagate c. regénye –, ugyanakkor sokszor tűnik úgy, hogy amennyiben valaki fantasyt akar írni kishazánkban, a világépítés során inkább marad a bevált tünde-törpe-ork receptnél, anélkül, hogy bármi különlegeset is hozzáadna. Örvendetes, hogy a magyar mesék is helyet követelnek maguknak a hazai fantasy porondján – az Ólomerdő mellett például a 77 novelláskötet is –, ugyanis a mi mítoszainkban is rejlik annyi lehetőség, mint a kelta legendákban. Kleinheincz Csilla ki is használja ezeket, mégpedig olyan természetességgel, hogy egyszer sem érezni rajta olyan kellemetlen ízt, mint amikor belefutunk a Hortobágyi Nagy Magyar Csikócsördítő Egylet túzokdürögtetéssel egybekötött gulyásfőző versenyének reklámjába.
A történet főszereplője, Emese anyja révén félig tündér. Igaz, a tündérek és a halandók világát egy mágikus határ választja el egymástól, azonban aki olvasta vagy látta a Csillagport, az tisztában van vele, hogy ez nem jelenthet akadályt egy fiatalembernek, hogy megszerezze Szíve Választottját. A visszaszerzés ezzel szemben már neccesebb, ugyanis a szóban forgó hölgy, Lóna, egy napon elunja a halandó életet, és visszatér Héterdő világába. Kedvese, István pedig hiába is próbál érte menni minden éjszaka, a fák útját állják, és kegyetlenül megbüntetik a pimasz halandót. A férfi már képes lenne bármit megadni kétségbeesésében, ahogy végül ki is csalják tőle legféltettebb kincsét. Az olvasónak kedve is támad felpofozni őt, elvégre az is tisztában van vele, mire hajt az ördög, amikor a szívesség árát homályosan fogalmazza meg, aki csak a könyvekből olvasott a tündérekről, és nem első kézből tapasztalta meg természetüket.
De ne szaladjunk előre, hiszen az író sem teszi: bőven van alkalmunk megismerni Emesét, mire átjut a tündérek erdejébe. Szerencsére a csodák adagolása már korábban megkezdődik, így esélyünk sincs elunni magunkat, míg a főszereplő Héterdőbe kerül, és nem is szakad hirtelen a nyakunkba a varázslatokkal teli világ lehetetlensége.
Márpedig a tündérek világa más szabályok szerint működik. Az erdők az utolsó fűszálig engedelmeskednek uraiknak, a mágia a tündérek életének szerves részét képezi, és minden elkövetett hibának ára van. Tévedés lenne azonban azt hinni, hogy Héterdő világa erkölcsi fölénnyel bír a halandókéval szemben: az apró vétkek tízszer-hússzor nagyobb büntetéseket vonnak maguk után, amik még csak nem is igazságos elvek alapján működnek. Rabonbán, rézerdő lovagja egykor cserbenhagyta barátját, és most azzal vezekel, hogy képtelen másoknak önzetlenül segíteni. Firtos, az apró nyúlszerzet, gyümölcsöt lopott a tündérek kertjéből, így most kénytelen egy rosszindulatú második személyiséggel osztozni testén. Az átkok nem tesznek igazságot, hanem újabb bűnök elkövetésére kényszerítenek.

A hazatérő Lónát is utoléri - és foglyul ejti - egy átok, hőseink küldetése pedig mi más lehetne, mint ennek az átoknak a feloldása? Amiben szinte mindenki más is érdekelt, elvégre a tündérek világa a maga módján ugyanolyan kusza, mint a halandóké. Természetesen ilyenkor kulcsfontosságú, hogy a szereplők élő, lélegző személyek legyenek, különben miért érdekeljen minket, hogy sikerrel járnak, vagy sem?
Emese egy szeretetreméltó kislány, a kamasz vadóc fajtából; az alakja cseppet sem idealizált, ugyanakkor problémáival, dilemmáival mi is képesek vagyunk azonosulni, ugyanis egykor diákokként magunk is átéltük őket, nemtől és kortól függetlenül. A suli-diszkóról például nekem is hasonló véleményem volt kissrácként, mint Emesének, és én is átéltem az iskolai barátságok fonákságait.
Hasonlóan plasztikus István és Adél alakja, ugyanakkor Rabonbán és Firtos is árnyalt személyiséggel bír. Az ő átkuk megtöréséért jobban is szorítottam, mint Lóna megváltásáért. Miért is? Mind Rabonbán, mind Firtos azon van, hogy jóvátegye a múltban elkövetett tévedését, miközben átkuk újabbak elkövetésére sarkalja őket. Az olvasó számára az ő sorsuk legalább olyan fontos, mint az Óz, a nagy varázslóban Dorothy tásaié – azonban a két tündéren ülő rontást cseppet sem olyan könnyű semlegesíteni.

A két nővér, illetve anyjuk, az Özvegy – a regény anta- gonistája – már nem sikerült ilyen maradan- dóra. Közülük messze Firene a legkidol- gozottabb és legszim- patikusabb, a regény végén nála lehetünk tanúi némi jellemfejlődésnek is. Vele szemben Lóna kimondottan szürkének és ellenszenvesnek tűnik. Ugyan ő csábította el Istvánt, ám se kedvese, se gyereke iránti szeretet nem elég ahhoz, hogy maradjon – inkább szembenéz a sorsnemtők ítéletével. Firene élettel teli, Lóna éteri, és a két testvér közül az előbbi érzelmei őszintébbek, és a múlt hibáiból is ő tanul. Ez azért érdekes, mert a tündérmesék dramaturgiája szerint Firene a "gonosz mostoha" és Lóna "az elnyomott Hamupipőke". Igaz, az olvasó Firene fejébe lát bele, mikor még holló – ilyenkor végig jelen időben történik a narráció, azt hiszem, ezt A fogadós éneke c. Peter S. Beagle regény rókájától leshette el ez a jómadár (és vele együtt Kleinheincz Csilla is). Madarunkkal szemben Lóna sosem nyílik meg. A regényben ugyan gyakori a visszatekintés kettejük múltjáról, de sosem érezzük egyiküket sem olyan élőnek, mint akár Adélt vagy Firtost, pedig a történet szempontjából e két karakter egyike sem olyan jelentős figura, mint a két testvér.

Az Özvegy pedig nem több egy generikus boszorkánál, aki egész nap mást sem tesz, mint otthon ül, a bosszún töri a fejét, az egyetlen érzelem, aminek a megélésére képes, az a gyűlölet, és ha valakinek sikerül fájdalmat okoznia, rosszindulatúan kacag fel. Vannak jelenetek, amikor az Özvegy tényleg félelmetes és inkább egy természeti erőnek, semmint személynek érezzük – ilyenkor működik az alakja. Máskor azonban fakónak tűnik, és elvégre Az utolsó egyszarvú Haggard királya is sokszor inkább egy jelenlét volt, mégis markáns személyiséggel bírt, akárcsak A végtelen történet kajánul intelligens Gomorja, vagy Neil Gaiman bohókásan pszichopata bérgyilkosai, Croup és Vandemar. Persze hamár Neil Gaiman, akkor esetünkben a Coraline talán jobb példa lenne, nemcsak a bakfis kontra boszorka miatt, hanem azért is, mert a Másik Anya is inkább egy erő volt, semmint személy - ugyanakkor a Másik Anya egy bizarr, vámpírszerű jelenség volt, akinek a gonoszsága embertelenségében rejlett. Egy gonosznak nem kell összetettnek lennie, elég, ha az ő tettei által ismerhetjük meg a többi szereplő újabb és újabb oldalát, ám bennünk is meg kell mozgatnia valamit, hogy átérezzük hőseink helyzetét.
A stílus gördülékeny, a metaforák mind a helyén vannak – talán néhány hasonlatot lehetett volna rövidebben megfogalmazni –, az erdő kellékeiben pedig rendre ismerünk fel olyan gyerekkori kedvenceinkre, mint a Fehérlófia, aminek szinte az összes jellemzőjével találkozhatunk, néhánnyal többször is, csak más-más kontextusban.
Összességében egy olvasmányos, jól megírt regény az Ólomerdő, amit bátran ajánlok mindenkinek, fiataloknak és öregeknek, férfi és női olvasóknak egyaránt, aki nyitott az intelligens, kicsit komor tündérmesékre, és kedveli Peter S. Beagle, Neil Gaiman vagy Michael Ende történeteit.
Közben pedig készül már a folytatás illetve a fordítás angol nyelvre. Mit is mondhatnék erre? Mindkettőhöz sok sikert a szerzőnek!
(A rajzok Cserny Timea művei, amelyek kis szerencsével be is kerülnek a fordított változatba, hogy az angolajkúaknak ennyivel is jobb legyen, a borító pedig Sánta Kira alkotása)

A Top10 legfélelmetesebb szerzet

A túlzsúfolt, lélekőrlő mindennapok során gyakran jut eszembe, hogy mennyire szebb, szivárvány- és rózsaszínűbb volt az élet gyerekkorunkban... illetve... nos, persze annak is megvolt a maga árnyoldalai, mint kegyetlenkedő nagyok, rideg tanárok, illetve a szembesülés azzal, hogy a felnőttek sem tökéletesek, igazságosak, satöbbi, és ezzel ők még kevésbé tudnak szembenézni. Azonban most nincs kedvem ilyenekkel foglalkozni, úgyis ezek vesznek körül minket... viszont! Viszont van valami olyasmi, ami csipiszekként előtérben voltak, azonban mostanra már súlyát veszítette, sőt, manapság ezen is nosztalgikusan mosolygunk... ez pedig nem más, mint a Szörny az Ágy Alatt. Felnőve tudjuk, hogy szörnyek nincsenek, ágy alatt pedig legfeljebb néhány szuperimmunrendszerű csótány pihen meg, és ezzel próbáljuk lekoptatni az új generációt, amikor arról panaszkodnak, hogy nem mernek elaludni.
Ilyenkor jól jön egy talpraesett leányzó, aki egy piszkavassal megfélemlíti a mumust, ráadásul amúgy a Haláltól sem fél (elvégre az mégis csak a nagyapja).
Sajnos nem mindegyik gyereknek jut ilyen dada vagy bébiszitter, és ilyenkor egyedül néz szembe az éjszaka rémeivel.
Ezen bejegyzésben azon fantasztikumbeli lényeket veszem górcső alá, akik kiskoromban rettegéssel töltöttek el... olyan rettegéssel, amit egy kissrác érezhet. Itt nem kell rögtön pszichológust vizionálni, mint inkább egy éjszakai túrát párnástól szüleink ágyához.
A szempontok ezek alapján adottak... annyit azonban még hozzátennék, hogy a legelső top10-es bejegyzésem és e között találhatók párhuzamok. Mind a kettő a sötét oldalt veszi górcső alá, azonban félreértések elkerülése végett, azon gonoszoktól, akik bekerültek oda, vagy helyhiány miatt nem kerültek be, sosem féltem. Ugyanis véleményem szerint mindegyikünkben ott lapul a kisördög, és őt eléggé ismerjük. Ellenben a mostani jelöltjeink kaput nyitnak az ismeretlenbe, úgy, hogy sokszor pont az ismerős oldal tölt el minket félelemmel.
Ezek után lássuk is a jelöltjeinket!

10. Grendel (Beowulf)



Ebben az összeállításban nem fognak szerepelni agresszívan ijesztő lények... bevallom, hogy én a Predátort előbb venném a legelső listába, a Universal (által megfilmesített) szörnyeket már gyerekkoromban úriembernek tartottam, a Jurassic Park dínói meg csak azt tették, amit az ösztöneik diktáltak. Az agresszívan ijesztőre egy kisgyerek lázas izgalomba jön... ellenben a nyomasztóan ijesztő... az más tészta. Egy farkasember nem más egy kölyöknek, mint a szomszéd mérges kutyája, felszorozva tízzel: tudjuk, hogy ingerlékeny, és támadni fogok, az ösztöneinek engedelmeskedve. Az igazi rém azonban jellemileg olyan, mint egy kísértet - megfoghatatlan. Nem mindig kapunk választ arra, hogy mit-miért tesz, és ezáltal sokkal rémisztőbb, nyugtalanítóbb lesz.
Ezt a hosszas bekezdést azért is írtam, hogy elkülönítsem a Zemeckis-féle változatot az eredetitől. Az előbbi ugyanis az agresszív kategóriába tartozik: beront a terembe, és T-Rexként tombol... ezzel szemben az eredeti beoson a csarnokba, amikor mindenki alszik, elragad néhány lovagot, és véres lábnyomokat hagy maga után. Grendelről azt sem tudjuk, hogy néz ki - bevallom, én 9 évesen nem az eredetit olvastam, hanem a Germán, Kelta Regék és Mondák gyűjtemény fejezetét, de az eredeti vers sem ír róla sokat -, szóval, a maradékot kitölti a képzeletünk. Egy kiskölöknek pedig van képzelete.

9. A Főszámítógép (Egyszer volt, hol nem volt... a világűr)



Nos, ő pedig még Harlan Ellison OKának jószándékú kisöccse... OKkal azonban csak gimnázium után találkoztam, a Főszámítógéppel 8-9 évesen. A Főszámítógépet talán leginkább a Mátrix Építészéhez hasonlíthatnám, csak ő nem beszélt mellé, és egy gép megingathatatlanságával tartotta magát a Robotika alaptörvényeinek egy elcseszett változatához. Nem látta értelmét a zenének, emellett veszélyesnek tartotta az érzelmeket, és a legijesztőbb az volt, hogy valahol mi meg tudtuk érteni őt. Ami pedig kiskölökként új volt, hogy mennyire előkészítették az alakját - sokáig csak a háttérből manipulált.

8. Bármely mutáns egy tetszőleges műből



Itt nem az X-men kirekesztett, de azért menő képességekkel felruházott tagjaira gondolok, hanem bármely torzulással, illetve közvetve-közvetlenül gyenge szociális képességekkel megvert rémségre gondolok. Ami egy kölköt megijeszt egy ilyen torzszülöttben, az nem az a tévképzet, hogy "ami csúf, az értelemszerűen gonosz", ellenkezőleg... a felismerés, hogy a világ milyen igazságtalan tud lenni. Magát a mutánsokat szánjuk, mint a leprásokat... de éppen úgy igyekezünk elhessegetni őket, miközben ujjaink közül mégis bámuljuk őket. Lynch elefántembere, a Kincsvadászok Lotney Fratellije, vagy Richard Matheson Férfitól és asszonytól született novellájának nézőpont karaktere... ha nem is mindegyikük mutáns a szó hagyományos értelmében, egy kiskölyök szemszögéből azoknak tekinthetők.

7. A Szárnyas Lények (Jack Vance: A Túlvilág Szeme)

Ha valaki igazán meg tud engem borzongatni, az Jack Vance. Bevallom, Lovecraft annyira nem tölt el zsigeri rettegéssel, mint kellene, és én a Nazgúlokat sem találtam félelmetesnek...
...ellenben Jack Vance Haldokló Földjének kísértetei azok. Nem leírhatatlan rémek, csupán semmit nem tudunk meg róluk az égvilágon, és ez a semmi is kellő mennyiségű misztikummal (értsd: a helybéliek tudatlanságával és babonásságával) van megfűszerezve. Említésre érdemes az Emberiség Múzeumát megszálló szellemek, A Túlvilág Szemének tengeri kísértetvárosa, de az igazi győztesek a múlt égi rémei. A szárnyas lényekről keveset tudunk meg, és azt is csak közvetve: Jack Vancenél ugyanis nemcsak arra kell figyelni, mit mondanak, hanem hogy milyen (hiányosságokkal rendelkező) szereplő mondja. A múlt babonás emberkéi szerint a szárnyas lények egy isten hírnökei, akik elviszik az embert a Paradicsomba, amikor annak kitelik az ideje... ja, és a barlangjaik környékén mérges gázok vannak, azért kapnak fel ott annyi halandót. Valójában nem sokkal lehetnek többek egyszerű ragadozóknál... ugyanakkor köpenyük teljesen eltakarja őket, és csak kitines szárnyuk látszik ki belőle, emellett melankolikus dal jelzi jöttük, és haláluk során csak a ruházatuk marad meg. A karakterükre rátesz egy lapáttal a környékbeliek babonája, az, hogy az író nem foglal állást egyértelműen, hogy ezeknek a babonáknak mekkora a valóság alapja, illetve (anti)hősünk tudatlanságából történő kiszolgáltatottsága.
Maguk a lények a kevés leírás alapján a Nazgúlok és a Virginiai molyember törvénytelen gyermekeiként képzelhetjük el. Kép nem található róluk, de aki akar, az rajzolhat magának egyet. Vastagon nem ez a lényeg...

6. Az olmekek (A titokzatos aranyvárosok)



Ki ne emlékezne A titokzatos aranyvárosokra? Nos, tapasztalatom alapján sokan, de a neten azért fellelhető ez-az, így akinek esetleg kimaradt, az járjon utána. Az olmekek voltak a sorozat ember-idegen karakterei, akik - a sorozat szerint, ne felejtsük, tényleg létezett ilyen nevű népcsoport - egy technokrata civilizáció túlélői. A háború eltorzította és sterillé tette őket, így idejük nagy részét jegelve töltik. Vezetőjük a képen is látható Menatour, aki sejtátültetéssel próbál kiutat keresni a fajukat sújtó átokból, jobb keze pedig egy Kalmec nevű lelkiismerettel nem rendelkező harcos. Oké, persze az emberi-idegen ellenfelekből Dunát lehetne rekeszteni, de az olmekeket mindig erőteljesebbnek tartottam pl. a Sliders kromaggjainál. Talán ez lehet amiatt is, mert technikai téren nagyobb a kontraszt köztük és hőseink között, ráadásul a motivációjuk is teljesen érthető: az említett technológiájukból sokat veszítettek, a népük elkorcsosult és haldoklik. És ami azt illeti, a főtémájuk is hátborzongató.

5. A légy (szerintetek?)



A légy a jó Isten egyik leggusztustalanabb jószága... ezt pedig hogy máshogy fokozhatnánk, mintha ezt az undorító állatot elkeverjük az emberrel? Direkt nem a Jeff Goldblum-féle verziót raktam ide, ugyanis szerintem a novella pórul járt tudósa (légyfej és jobb kar, illetve ezek kontrasztja az emberi részekkel) sokkal erőteljesebb. Másrészt a novellában a pacáknak felkészülni sincs az átalakulásra, hiszen az nem egy hosszú folyamat, hanem egy gyors csere a teleportálás során, megőrzi a józan eszét, családja van, ráadásul ezt a kedves özvegye feljegyzéséből tudjuk meg, és csak a végén derül ki, hogy a történet igaz volt.
Egy egyszeri embert már az undorít, ha egy légy rászáll... az, hogy a légy a része... nos, hatványozottan nyomasztó.

4. A szörny (Ray Bradbury: A ködkürt)

A vízi rémek mindig is nagyobb rettegéssel töltötték el az embert, mint a szárazföldiek. Mert ott, ahol találkozhatunk velük, halmozott előnyben vannak velünk szemben... észre sem vesszük, és valami máris lehúzott minket a hideg mélybe, ahol nyert ügye van. De tegyük azt is hozzá, hogy a mélység és az ismeretlen közé egyenlőségjelet lehet tenni, és... áh, frászkarikát! Ügyetlenkedéseim helyett átadom a terepet egy ékesszólóbb úriembernek:

- Ó, a tenger az nagy dolog - McDunn idegesen hunyorgatva pöfékelt. Ideges volt már egész nap, de nem mondta meg, miért. - Akármennyi motorunk van, meg úgynevezett tengeralattjárónk, tízezer évszázad is beletelik, mire betehetjük a lábunkat az elsüllyedt földrészek valódi mélységeibe, ezekbe a tündérbirodalmakba, s mire megtudjuk, mi a valódi rémület. Gondold el, odalenn, a mélyben, még mindig Krisztus elõtt 300 000 van. Amíg mi trombitaszóval parádéztunk körös-körül, és nyirbáltuk egymás országát meg fejét, ezek a birodalmak odalenn éltek tizenkét mérföld mélyen, a tenger hidegében, s egy olyan korban, amely az üstökösök farkával egy idõs.

A szörnyeteg nem más, mint egy plesiosaurus. Önmagában már ez is elég lenne, ám van egy plusz csavar, ami miatt előkelő helyet foglal el a listán: hogy számára a világ olyan idegen, mint számunkra ő. És magányos, hihetetlenül magányos.

- Tudod, Johnny, ez a szegény szörny talán egész álló éven át ott fekszik valahol, ezer mérföld messze, és várja, hogy eljöjjön az ideje, és az is lehetséges, hogy már millió esztendeje él ez a magányos teremtmény. Képzeld csak el azt a millió éves várakozást; te vajon tudnál-e ilyen sokáig várni?

Az igazi rém tehát nem a szörny, hanem a magány, a végső magány egy ismeretlen világban. A szörny csupán ennek a szimbóluma.


3. Anthony Fremont (It's a Good Life (The Twilight Zone))



Az ifjú Anthony külsőre olyan, mint egy átlagos kissrác... azonban isteni erőknek parancsol. Ezek alapján lehetne egy gyermekmatiné főhőse is, amelyet megpakolnak mindenféle tanulsággal... ám Jerome Bixby ezt az alapgondolatot továbbvitte. Anthony a városkája lakói szemszögéből egy OKkal egyenrangú szörnyeteg, holott voltaképpen csak egy kisgyerek, akit nem lehet megnevelni (hacsak nem akarsz azonnal a kukoricák közé kerülni), és egy kisgyerek impulzív nézeteivel viszonyul a jó és rossz fogalmához (egy frusztrált felnőtt például egyértelműen az). Anthony nem rosszindulatú, és legalább annyira ki van szolgáltatva hatalmának, mint városkája lakói... csak ő még ahhoz is fiatal, hogy ezt átokként és/vagy csodaként élje meg. És mivel ez a hatalom nagyon hamar pottyant az ölébe, ez elszigeteli őt a többiektől... és mi lehetne embertelenebb, mint egy isteni hatalommal bíró, és ezáltal nevelhetetlen, társakkal és normális motivációkkal (mi leszel, ha nagy lesszel?) nem bíró kisfiú?

2. Földönkívüliek (X-akták, egyebek mellett)



Ugye vannak a koboldok, akik az ágy alatt laknak, éjszaka rabolnak gyermekeket, és a felnőttek szerint nem léteznek. És vannak a földönkívüliek, akik éjszaka rabolnak embereket az ágyukból, és a felnőttek szerint... nos... talán igen, de inkább nem, de lehet, hogy mégis. Míg Dänikenék előszeretettel próbálják bizonyítani a földönkívüliek létezését a koboldmítoszokkal, felnőtt fejjel inkább a földönkívüliek tűnnek a koboldok modernizált utódaiknak. Hogy is mondta William Allingham?

Up the airy mountain
Down the rushy glen,
We daren't go a-hunting,
For fear of little men;

A földönkívüliek a modernkor tündérei: nem értjük a motivációikat, és szenvtelenül állnak az emberi élethez (de sokan reménykednek, hogy azért jófejek). Éjszaka jönnek, halott sápadt vagy szürke a bőrük, csészealjon utaznak (Baba Jaga meg mozsárral nyomult).
Félreértés ne essék, nem azt mondom, hogy nincsenek, hogy nem létezhetnek földönkívüliek, ellenben a szürkékben felnőttként már a koboldmítoszok evolúcióját látom... minden előfordulhat, az is, hogy ők léteznek. Ellenben a popkultúrában nagyon is azt a szerepet töltik be, mint amit korábban a tündérek és manók, és a felépítésüket is le lehet vezetni az ember számára ijesztő dolgokra (pl. a csészealj szem).
Mindegy is... egy kisgyereknek a földönkívüliek a túlélő koboldok, akiket nem pusztított el a felnőttek hitetlensége.
Akárhogy is, jópár filmben előfordul, hogy az elrabolt személyt kifektetik az asztalra, és rengeteg hegyes műszerrel kísérleteznek rajta... olyanok, mint egy fogorvosba oltott nőgyógyász. Azt hiszem, ezt nem is kell nagyon agyonmagyaráznom.
Még az X-akták dallamára is lehet hátborzongató szöveget írni:

Eljöttünk ma érted.
Kivesszük az agyad.
Berakjuk a spájzba,
Holnapra is marad!

1. Morlockok (Herbert George Wells: Az Időgép)



Nos, ők is gyerekeket, pontosabban a gyerekkinézetű eloiokat rabolják el, hogy belerakják a kondérba. Ami ijesztőbb bennük, hogy ők az emberből fejlődtek ki... és voltaképpen MINDAZ elmondható róluk, amit a korábbi összes helyezettről elmondhattunk: ijesztőek az emberi-embertelenségük miatt, ugyanakkor szánalmasak is, és valahol csak az eloiokok vasalják be a tartozást. Másrészt meg Wells egy hihetetlenül tehetséges író, és a morlock-járatokban történő bolyongás egyike a legfélelmetesebb olvasmányélményeimnek. Az ufókkal szemben ők a mi utódaink; az olmekekkel szemben nekik már esélyük sincs visszaszerezni emberségüket; az eloiok félelmében ott van a szárnyas lényekről alkotott babonák.
Gyakran vannak olyan álmaim, hogy a közösség egy pincéje egy morlock-járatba vezet... hmm... azt hiszem, ez a kifejezés King Azában is előfordult.

Nos, ennyit gyermekkorunk rémeiről. Azonban felnőtt fejjel már nem csak hogy mosolygunk rajtuk, de rájövünk, fasorban sem voltak soha az igazi szörnyetegekkel, mint amilyenek olykor embertársaink. Velük szemben a legaljasabb mumus is elmondhat magáról egyfajta korrektséget, ami pedig az öregebbeket illeti... nos, mindenki számára ajánlanám Terry Pratchett Hogfatherjét. Ahogy a Nightwish is mondta:

It's not the monsters under your bed
It is the Man next door
That makes you fear, makes you cry,
Makes you cry for the child
All the wars are fought among those lonely men
Unarmed, unscarred

És ahogy növünk, úgy hívnánk meg gyermekkorunk rémeit egy teára.

Huhhh...

Az idejáróknak bizonyára feltűnt, hogy nem nagyon jegyeztem be semmit ebben a hónapban a blogomba. Sajnos lekötött a nagybetűs ÉLET, így a munka mellett albérletet kellett keresnem, hogy legyen hely a főbérlőm öccsének - hál' istennek sikerült is találnom -, BKV-sztrájk tombolt és ugyanazon időben leépítések is voltak a munkahelyemnél, találkoztam rengeteg emberkével - jóarcokkal, seggfejekkel egyaránt -, szóval, nem lustaságból kifolyóan nem frissítettem az oldalamat.
Bízom benne, hogy a 2010-es év többi része már nem lesz ilyen túlzsúfolt, és így több idő jut ide.
De hogy valamiről írjak is, és ne csak rinyáljak: van esély rá, hogy film készüljön a Mistbornból. Ez... érdekes lesz, ha eljutunk odáig. A Ködszerzetnek ugyanis megvan az a lendülete, ami filmrevitelért kiált, és igazából a történet sem olyan, amivel nagyon mellé lehetne lőni - igen, egy "harcolunk a gonosz Nagyúr ellen" sztori, amit az emel társai fölé, hogy Sanderson tud írni. Nem lenne hülyeség, mondom ezt úgy, hogy pár hónapja még értetlenkedtem egy kolleginámnak, hogy nem értem, miért áll minden fantasztikus regényelemzés végén, hogy ez de jól mutatna vásznon, miközben a regényben éppen az a szép, hogy teret enged a képzeletnek. Ezt nem (csak) sznobizmus végett írtam anno, hanem mert tényleg úgy éreztem, mintha a regény egy kicsit háttérbe szorulna a filmhez képest...
...másrészt viszont fantasy filmek terén olyasmik várhatók, mint például az agyonszteroidozott Titánok Harca-remake, szóval, félredobtam korábbi "elitista" nézeteimet, és jöjjön csak Sanderson, Martin, Williams, meg a többiek, ha ez kell, hogy felnőtt korosztályt megcélzó (Martin mindenképpen) és nem izzadság-adrenalin-izomszagú filmek szülessenek ebben az irányzatban. Oké, persze várható még a Hobbit, meg meglátjuk, mi kerekedik ki a "The Sorcerer's Apprentice"-ből.
Huhh... egyelőre ennyi. Lesznek majd "méjj" elemzések is, csak ahhoz először levegőhöz kell jutnom.