Fekete-fehér, igen-nem

Fotó: Nikki Nelson/WENN

Ma tudtam meg, hogy a legújabb Superman-filmben szerepet kap Lawrence Fishburne, és megörültem neki. Tehetséges, karizmatikus színész, aki egyből képes a jelenlétével megnövelni a produkció színvonalát.

Aztán megtudtam, hogy Perry White-ot fogja alakítani, és lelkesedésem rögtön el is párolgott. És mivel nem ez az első eset, hogy képregényfilmben egy eredetileg fehér karakter szerepét fekete színészre osztják, úgy éreztem, ideje már szót ejtenem erről a jelenségről is, bármennyire is kényes téma. Ugyanis, véleményem szerint, ez a fajta hozzáállás inkább árt annak az ügynek, amire hivatkozva igazolni akarják, és ennél létezik jobb megoldás is. Előre bocsátom, hogy nem hergelni akarom a jó népet, mindössze arról írnék, miért is tartom túlhaladottnak ezt a hozzáállást.

De kezdjük az elején! Mi is az a bizonyos ügy, amit korábban említettem? Hát az, hogy a szereplőgárda többszínű legyen, és ne csak WASP karaktereknek osszanak lapot, ami teljesen helyénvaló. A XXI. században vagyunk, és most kötelezően említhetném az Egyesült Államok elnökét, Barack Obamát és még egy sereg példát híres és elismert színesbőrű emberekre, hogy miért is nem állja meg a helyét az, hogy kizárólag fehérek kerüljenek a rivaldafénybe, míg pl. a fekete szereplők statiszták legyenek, akik hangosan kiáltással esnek a szakadékba. A gond az, hogy én sokszor azt érzem, a kedves alkotók mindössze azért törekednek a diverzitásra, hogy elmondhassák magukról, mennyire nyitottak és elfogadók ők - de ha ezt kicsit komolyabban gondolnák, akkor ezt nem ilyen slendriánul intéznék el.

Ezt mindig is azzal a kérdéssel igyekeznek kivédeni, hogy "de hát nem vagyunk már elég nyitottak, hogy ne legyen akadály egy feketének sem, hogy eljátszhasson egy fehér karaktert?" És ilyenkor akinek aggályai vannak, az elszégyelli magát. Holott mint említettem, én örülök Lawrence Fishburne-nek, és egyet értek abban, hogy a szereplők legyenek diverzek. Az azonban soha nem tetszett, amikor a készítők nagyvonalúan odavetettek egy kevésbé fontosnak ítélt fehér karaktert egy fekete színésznek, mikor annyi kiaknázatlan, jól sikerült fekete karakter van a képregények világában.

Mondjuk ki: szerintem Fishburne tökéletes John Henry Irons lehetne. Még csak nem is kellene eljutni addig (az első filmben, mert gyanítom, sagában gondolkoznak a készítők), hogy átalakuljon Steelé. Supermannek az olyan ellenfelekkel szemben, mint Toyman, Metallo vagy Brainiac, kimondottan jól jönne egy olyan zseniális feltaláló segítsége, mint Irons - igaz, ezen ellenfelek sosem fognak a vászonra jutni, de ez már egy másik morfond. Irons így aktívabb karakter lehetne, mint Perry. Mi több, ez vissza is hatna a képregények világára annyiban, hogy akkor újra rivaldafénybe kerülne Steel, egy híres fekete szuperhős.

Perry White-tal ezzel szemben az a probléma, hogy ő már ott van 70 éve a köztudatban. Számtalan inkarnációban létezett, ugyanakkor mégis egy élénk képünk van róla, amit nem bírunk kiverni a fejünkből, és ennek következtében disszonáns lesz a végeredmény. Pontosabban: el kell vonatkoztatnunk az addigi Perry-képünkről, hogy el tudjuk fogadni Lawrence Perryjét, viszont ugyanakkor ott lesz bennünk az, hogy mégis csak egy adaptációt látunk, azaz öntudatlanul is elvárjuk, hogy minél zökkenőmentesebben ültessék át a vászonra egyik kedvenc képregényünk. Egy másik megoldás a problémára az lehetne, hogy Lawrence egy teljesen új karaktert kapna, aki attól még a Daily Planet szerkesztője. Teszem azt, Perry-t korábbi cikkei miatt Luthorék leváltják, ne adj Isten, merénylet miatt kórházban van, és addig a helyére érkezik Lawrence karaktere, aki azonban maga is egy elszánt és becsületes szerkesztő lehetne, aki tiszteli Perry-t és az elveit. Mennyi potenciál lehetne ebben a verzióban, sőt, ez is visszahatna a képregényre, lenne egy új fekete képregényhős. És lehetne egy jó karakter.

Igen, tudom, emögött a döntés mögött az is ott van, hogy sokak szemében egy most alkotott, vagy ifjú (10-20 éve kitalált) karakter nem egyenrangú egy 60-70 éve megalkotott szereplővel. Ez azonban, szerény véleményem szerint, egy ostoba hozzáállás. A képregényeknek mindig szükségük van a vérfrissítésre, hogy fiatalosak maradjanak, tehát egy új karaktert, ha az jól sikerült, mindig tárt karokkal várnak. Hé, Harley Queen is milyen nagy népszerűségre tett szert, pedig őt az 1992-től '95-ig futó rajzfilmsorozathoz találták ki. Ezzel szemben az, hogy ebben a verzióban egy fekete Perry White-ot fogunk kapni, a lehető legkisebb visszahatást fogja kiváltani, elvégre már 70 éve egy fehér Perry él a köztudatban. Nem valószínű, hogy lecserélnék őt, mint azt tették Nick Furyval, és nem is ez lenne a legjobb megoldás, a fent írtak miatt.

Mielőtt még bárki is fehér csuklyát vizionálna rám, hadd hozzak pár példát más oldalról is. Ott van az a szörnyűséges Spawn film, ahol a fekete Terry Fitzgeraldot a fehér D. B. Sweeney alakítja. Nem csak, hogy az alkotás sem volt jó, de Terry-t kimondottan rossz volt nézni - ha egyszer fekete volt a képregényben, ami hozzátartozott a karakteréhez, miért is nem lehet erre ügyelni a filmben? Azt hiszem, ennél a filmnél az általam felhozott probléma nyilvánvaló, és senki nem látna mögé rasszizmust, holott ugyanerről van szó.

De hogy még egy példát mondjak: én kedveltem a 2008-as Vasember Rhodey-ját, akit Terrence Howard játszott. Ilyen-olyan okok miatt két évre rá a folytatásban ugyanazt a karaktert Don Cheadle alakította. Mindkét színész afroamerikai, ám ugyanakkor két teljesen különböző kinézetű ember, akik teljesen máshogy alakították a karaktert. Nekem mégis el kellett volna fogadnom, hogy ez a két Rhodey egy és ugyanaz, ugyanazon kontinuitásban, és ez ugyanannyira problémás volt, mintha Downey Jr.-t cserélik le John Malkovichra. Kicsit mintha az lett volna az akaratlan, ám mégis szerencsétlen üzenete, hogy "egyik fekete olyan, mint a másik." Nem láttam és nem is hiszem, hogy egyhamar bepótlom, de ebből a szempontból elismerés illeti a harmadik Transformers filmet, ahol Megan Fox Mikaeláját a színésznő távozásával nem tartották meg, hanem az új színésznőre írtak egy új karaktert. (Igen, említhetném most azt, hogy jé, hát Schumachernél is előbb Val Kilmer, majd George Clooney lett a Batman, de azoknak a filmeknek nem ez volt az egyetlen hibájuk, és amúgy is el akarjuk felejteni.)



Persze azt is említenem kell, hogy ez a jelenség önmagában nem feltétlen negatívum. Erre a legragyogóbb példa a Men in Black, amit elsősorban Will Smith és Tommy Lee Jones párosa visz el a hátán. A képregényben persze Smith karaktere (is) egy fehér, szőke fazon, azonban ez mégsem zavaró, több okból. Az egyik a már említett chemistry (amiben Jonesnak ugyanakkora szerepe van, mint Smithnek), de ugyanakkora szerepet játszik az is, hogy nem egy évtizedek óta futó, ismert képregényből adaptálták. Az is eltér a többitől, hogy nem egy mellékkaraktert "vetettek oda" nagylelkűen, hanem egy főszereplőről van szó, ahogy azt is meg kell említenem, hogy a film inkább inspirációként tekintett a képregényre, nem pedig Bibliaként. A Men in Black film egy teljes mértékben sajátosan, eredetitől elrugaszkodottan kezelt adaptáció volt, saját stílussal és hanggal - és valljuk be, sokkal inkább meg is állja filmként a helyét, mint jelenünk képregény-adaptációinak 95%-a.

Itt kell azt megjegyeznem, hogy én személy szerint Michael Clarke Duncan Vezérét is kedveltem - ott a megírt karakterrel voltak apróbb problémák. Ehhez persze hozzátartozik, hogy a képregényben is minimum két, különböző személyt takart ez az álnév... és különben is, Michael Clarke Duncan nagydarab és karizmatikus. Merd őt nem kedvelni...

Itt említeném azokat a karaktereket is, ahol ezt a több személy - ugyanazon/hasonló szuperhős személyiségről beszélhetünk. Az egyik ilyen példa a DC Zöld Lámpásai, de War Machine is idetartozik, akárcsak az Astro City Crackerjackje. De az Astro Citynek egy mondatában több inspiráció és önelemzés van, mint egy tipikus képregényfilmben.

De visszatérnék inkább a kiindulópontomra, nevezetesen: "azonban soha nem tetszett, amikor a készítők nagyvonalúan odavetettek egy kevésbé fontosnak ítélt fehér karaktert egy fekete színésznek, mikor annyi kiaknázatlan, jól sikerült fekete karakter van a képregények világában."



És most tegyük a kezünket a szívünkre, és valljuk be: nem voltunk annyira elkényeztetve színesbőrű karakterek terén a képregényadaptációk világában. Joseph "Robbie" Robbertson a Pókember világának egy meghatározó alakja, J. Jonah Jameson ellenpólusa, aki sokszor bírja jobb belátásra rossz természetű főnökét. A filmadaptációkban csak pár pillanat erejéig villan fel a háttérben, de nem osztanak neki lapot. Miután elolvastam a hírt, az is eszembe jutott, hogy Fishburne nagyszerű Robbertson lehetne - de gyanítom, az új Pókember filmszériában sem fogunk többet kapni Robbie-ból.

Ororo Munroe, alias Vihar az X-men egyik legmeghatározóbb karaktere: istennő, vezető, extolvaj, anyafigura, aki klausztrofóbiától szenved. A filmekben alig volt több egy két lábon járó képességnél, amit csak a harmadik részben igyekeztek csiszolni. Én szívem szerint örülnék, ha a mostani új szériában a fiatal Ororo is felbukkanna, és kiderülne róla... bármi. Apropó, Az elsők... 60as évek, mégis van két fekete mutánsunk, ami jó. Ami kár, hogy kettejük közül az egyik, Darwin szinte azonnal meg is hal - pedig az ő képessége a túlélés.



És ezzel most nem is a filmkészítők fejére akartam fehér csuklyát vizionáltatni - egyszerűen arról beszélek, hogy mi lenne, ha már meglévő, kiforrott fekete karaktereket dolgoznának át a filmvászonra, ahol az ottani történetre kidolgoznák (képregények világában már ugye ki vannak dolgozva) és tényleges szerepet kapnának, ahelyett, hogy fehér karaktereket dobnának oda fekete színészeknek. Ez ugyanis egyrészt azt sugallja, hogy a képregények világában egy fia említésre méltó fekete sincs, ami nem igaz. Másrészt nagyon levetett cipő szaga van, ami sosem kellemes - nekünk, fehéreknek ez már nem kell, így te, fekete ezt nyugodtan viselheted. Ha ez túlzásnak tűnik, akkor mindenki gondoljon bele abba, hogy mennyi esély lenne arra, hogy Clark Kent/Superman szerepét osszák például Omar Eppsre, akit speciel kimondottan kedvelek... de nem hiszem, hogy sokan elfogadnák (Elseworldsként engem mondjuk kifejezetten érdekelne).

Tegyük hozzá, hogy emögött a jelenség mögött ott van a jó szándék, csak hát a megvalósítás esetlen. Ugyanis nem oldja meg azt a problémát, hogy nincsen elég meghatározó színesbőrű karakter - és tegyük hozzá, kezdetben nem is volt, bár 70 évvel ezelőtt más világ volt -, hanem kiemeli és felnagyítja. Olyan, mint amikor vendégségben leverünk egy vázát, és ahelyett, hogy összeszednénk a cserepeket, arrébb húzzuk a szekrényt, felkaristolva a padlót és felgyűrve a szőnyeget.

Nem is emeltem volna billentyűzetet emiatt, ha nem ez lenne a sokadik példa a képregény-adaptációk terén. Ha a készítők szeretnének nyitottnak tűnni, javaslom, adjanak több esélyt már meglévő fekete karaktereknek, engedjék szóhoz jutni őket. De a most jellemző megoldás szerencsétlen és hajlamos visszaütni. Ez nem háborgás, csupán egy morfond, ami már számtalanszor felmerült bennem.

És végül is az eddigi eseteknél le lehetett engem fegyverezni a fent említett kérdéssel, hogy "nem baj". De milyen megoldás az, amire ez a válasz: nem baj?