2010. november 28., vasárnap

Szolgálati közlepény


Rám nem jellemző módon rövid leszek és tömény, mint az orosz vodka: nemrégiben indult egy szimpatikus kezdeményezés, a SFmag, amit rengeteg titkolózás előzött meg. Ennek örömére ki is tettem az általam ajánlott oldalak közé, elvégre a titkolózást mégis csak kövesse a hangosabb kampány. Nem, nem megyek ki a Balatonra, hogy a napozók között ordítsam világgá: MEGNYÍT A SFMAG, INGYÉ MEGNÉZHETŐ! Többek között azért, mert nincs szezon, meg különben is.
Mit is mondhatnék hát? Bízom benne, hogy egy szép, erős virág hajt majd ki ebből a magból.

2010. november 26., péntek

Reklámfelület


Szuperhősök. Az evolúció következő lépcsőfokai, az újkor istenei, körberajongott vagy éppen gyűlölt hírességek. Egyes alkotók szerint az igazság, igazságosság és az amerikai út hirdetői, mások szerint annak megtestesítői, hogy az amerikaiak csak akkor hajlandóak játszani az eszüket, ha jelentős erőfölényben érzik magukat.
Igen, a kulcsszó itt az amerikain van, elvégre a szuperhős újvilági jelenség. De mi történne, ha egy tipikus amerikai szuperhős csapatot újragondolunk kis hazánkra, ellenségestől-mindenestől?
Ugyanúgy az emberiség felvirágoztatásán törnék a fejüket, vagy az álom még csírájában belefulladna a valóság szürke mocsarába? És mi lenne a helyzet a gonoszokkal - elvégre hiába a terv a sok szép végítélet-gépezetre, ha a villanyszolgáltatást is megvonták tőlük, mikor az utolsó felszólítás sem érte el a kellő hatást (kellő hatás: az illető szépen kifizeti a számláit, és nem a világ leigázásának elfojthatatlan vágyát tüzeli tovább). A különféle képességek segítségével szuperhősökké válnának, vagy maradnának átlag-átlagemberek? Oké, a rengeteg költői kérdésből ez utóbbit azért válaszoljuk meg tisztességgel: 99.9914%, hogy a második opcióról beszélhetünk.
Ezzel csak azt akartam bejelenteni, hogy végre valahára ténylegesen elindult az X-embörök oldala, és ez alatt azt értem, hogy már az első két szám is olvasható fent - akit érdekel, a linken megtalálhatja. A pofámat ezennel be is fognám, annyit azonban hadd mondjak még, hogy remélhetőleg megmarad a kezdeti lendület.

2010. október 26., kedd

Hungry Crab's Tentacles

"Rhm-rhm-rhm, Jack Sparrow, te igencsak fűszeres vagy!"
Úgy látom, nem csak én vagyok pihent agyú, illetve nem csak nekem kedvencem* a jóöreg rákdoktor a Futuramából, hanem valaki másnak is. Mindenesetre ez a kép zseniális. All heil to Davy Jones Zoidberg! Rhm-rhm-rhm.



*Annyira, hogy egyszer Halloweenkor Zoidbergnek öltöztem. Egyszer Dr. McCoynak is fogok. Henrynek, nem Leonardnak.

2010. október 20., szerda

II. Szegedi Képregényfesztivál és Vásár


Ezennel közhírré tétetik, hogy November 13-án, Szombaton, megrendezésre kerül a II. Szegedi Képregényfesztivál és Vásár. Nyálcsorgatás végett ide is rakom a teljes programot (már csak azért is, mert tudom, hogy sokan lusták egyet kattintani, és különben is, nem-e jobban néz ki? ;))

Szóval, itt is van a program, ni:

2010. november 13. (szombat) 10.00-18.00 óra
Program:
10:00 Megnyitó

10:30-11:00 Képregény fapapucsban - előadó: Pilcz Roland
Miközben nálunk gyerekcipőben jár a képregénykultúra, vajon mi a helyzet a „fapapucsos képregénynél"? Hollandia apró ország, mégis annál szembetűnőbb mikor egy képregényfesztivál egész várost képes elfoglalni. Rövid képes beszámoló a Stripdagen Haarlem-en szerzett élményekről.

11:00-11:30 Atomizált múltból a fényes jövő felé - előadó: Tóth LászlóAz ötvenes évek atommániájától a science fiction képregény aranykorán át a televízió térfoglalásáig. Az új energiaforrás és az ufó-észlelések mintegy új teret nyitottak a földi civilizáció továbbgondolására, az inváziós történetektől az űrkolóniákon át egészen a tragikus poszt-apokaliptikus jövőképig.

11:30-12:00 Az aranykor megrontása ­– a „bekódolt" ifjúság? - előadók: Váradi Gábor és Szabó Gergő
Előadás felvázolja, hogyan változott a korábban a hazafias összefogást elősegítő képregény megítélése, fogadtatása az 1950-es évek Amerikájában. Megismerhetjük, hogyan viszonyult a háború utáni, kertvárosi társadalom a képregények lapjain ábrázolt drog-, deviancia- és erőszakhullámhoz; hogyan hatottak ezek az ifjú olvasókra; és miként alakította át, szinte megszüntetve a korábbi évtizedek vezető médiumát.

12:00-12:20 SZÜNET

12:20-12:50 Az indián mítosz a képregényekben és a valóság – beszélgetés Fujkin Istvánnal , előadók: Kertész Sándor és Fujkin István
Fujkin István a Wikipédián
Fujkin István honlapja
Kertész Sándor a Debrecen Online oldalán

12:50-13:20 Promenád a gyönyörbe - sikerkalauz magyar képregényalkotóknak - előadók: Vadas Máté és Torjai Ádám
Az alkotók az eddigi képregényes pályafutásukat mutatják be, annak „fentjeivel”, és „lentjeivel”. Megismerkedhetünk korai munkáikkal, a szerzők betekintést nyújtanak az alkotási folyamatokba, valamint annak változásaiba az évek során. Egy tipikusan keserédes magyar történet vár ránk, ahol végkövetkeztetés: Csak azért is sikeres vagy, ha szereted, amit csinálsz!

13:20-13:50 Usagi kontra Kensin: párhuzamos képregényelemzés 3+1 menetben - előadó: Bayer Antal
A hazánkban egyaránt a kilencedik köteténél tartó Usagi Yojimbo és Ruróni Kensin sorozatok témája hasonló: egy magányos japán harcos kalandjairól és vándorlásairól szólnak. Három szempontból hasonlítjuk össze a két képregényt: a szöveges és a képi elemek használatának, illetve a narrációs technikáknak a tekintetében. Befejezésül kitérünk arra is, hogy milyen módon használja a nyugati stílusban készült Usagi a keleti kultúra, illetve a Kensin manga az amerikai comics elemeit. A gazdagon illusztrált előadást Bayer Antal, a Buborékhámozó képregényes szaklap szerkesztője tartja.

13:50-14:10 SZÜNET

14:10-15:30 Kincses Kolozsvártól Rákosszentmihályig – beszélgetés az örökifjú Rusz Líviával, a „Csipike, az óriás törpe" megalkotójával - előadók: Kiss Ferenc és Rusz Lívia
Rusz Lívia grafikus, festőművész és képregényrajzoló lesz a Somogyi-könyvtárban rendezett II. Szegedi Képregényfesztivál díszvendége. A kolozsvári születésű művész Csipike, a törpe mesekönyv-illusztrációi majd képregény-sorozata mellett megrajzolta még többek között Verne Kétévi vakációját, Kempelen Farkas sakk-automatájának történetét (A turbános titka), Tolkien A babó című regényét – ugyancsak képregények formájában.
A 80. születésnapját szeptemberben ünneplő Rusz Lívia munkásságáról szóló könyvet a művésznővel közösen mutatja be a kötet szerzője, Kiss Ferenc.
Rusz Lívia a Wikipédián
Rusz Lívia a db.kepregeny.net oldalon
Rusz Lívia a wiki.kepregeny.net oldalon

15:30-16:00 SZÜNET

16:00-16:30 Karakterek 3D-ben - előadó: Rozgonyi Zalán
3D-s karakterek építése: a megjelenés csak egy dimenzió. De kell még másik kettő, amitől egy karakter életre is kel - hogy a történet se legyen lapos.

16:30-17:00 Művészet vagy üzlet? – a Shuukan Shounen Jump felemelkedése és tündöklése - előadó: Márki Szabolcs
Az előadás alapvetően történeti áttekintést kíván adni Japán – és ezáltal a világ legnépszerűbb, hetente megjelenő manga antológiájáról. Hogyan lett az egykori 3. helyezettből piacvezető lap? Mi a sikerük titka, kitekintés a nagyobb címekre, különösen az itthon is megjelentekre. Minek köszönhető a 90-es évek aranykora, majd az azt követő hanyatlás, illetve merre tart ma a magazin?

17:00-17:30 Lencsilány és egyéb vidámságok - előadó: Lakatos István és Szabó Zoltán Ádám
Lakatos István az utóbbi néhány évben korábban soha nem látott lendületre kapott fiatal képregényalkotó hullám széles közönség által is kedvelt tagja. Ismertségét több szakmai díj és elismerés övezi. Első egészestés, önéletrajzi elemekkel tűzdelt kötete idén jelent meg „Lencsilány” címmel. Mindezek ellenére a hazánkra jellemző szűk piac nem kecsegteti nagy reményekkel. Minderről, valamint hatásokról, skatulyákról, alkotási folyamatokról és egyéb vidámságokról beszélget az alkotóval Szabó Zoltán Ádám, a kepregeny.net portál és a Panel képregényes szaklap szerkesztője.

18:30-tól a Grand Caféban (Szeged, Deák Ferenc u. 18.) Rajzfilmek 8 mm-es filmszalagokon, eredeti technikával vetítve a Super 8-as akrobatacsoport közreműködésével

2010. október 2., szombat

A folyó és a holló - Greg Keyes: Folyamszülött


Mielőtt belevágnék az ismertetőbe, úgy vélem, tartozom egy magyarázattal a hallgatásomat illetően. Az ok meglehetősen prózai: a főfőnökeink nyáron közölték velünk, hogy nagyszerűek vagyunk, hiszen a rengeteg hiba ellenére elégedetten távoztsk tőlünk az ügyfelek, és emiatt terjeszkedni is tudtak... viszont Európán kívül olcsóbbak az ügyfélszolgálatosok, úgyhogy ismételten köszönik, ősz végéig teljesen felszámolják az itteni kirendeltséget. Szóval azóta energiáimat a munkakeresésre fordítom, az albérletemben fent pedig amúgy sincs net. Most viszont van egy kis időm fellélegezni, és bízom benne, hogy ez gyakrabban fog előfordulni a jövőben, hiszen jó néhány regényről tervezek idén írni, többek között Az utolsó egyszarvúról, illetve az olyan sorozatokról, mint a Memory, Sorrow and Thorn, a Látnok-ciklus, valamint A tűz és jég dala (annak pontosabban az első három kötetéről lesz szó). Ezután az inkább Midnight Nationhöz illő bevezető után pedig térjünk is rá a műre!
Részemről nem kevés várakozás előzte meg a regény hazai megjelenését, ugyanis kimondottan kedvelem az egzotikus fantasy világokat, amelyek megalkotásánál a szerző mer nagy kanállal merteni a különböző kultúrákból, hogy aztán abból valami sajátosat főzzön. Aztán nem sokkal a megjelenése előtt futottam bele egy olyan - ironikus módon pozitív - megjegyzésbe, ami enyhe egyszerűsítéssel Keyest a szegénye emberek George R. R. Martinjaként írta le egy másik ciklusa alapján. Ez egy icipici elővigyázatosságra intett engem. Furcsa módon nem is elsősorban azzal volt gondom, hogy az írót egy "epigonként" írják le, hanem sokkal inkább Martin említése zavart. Még mielőtt a rajongók nekem ugranának, megemlíteném: kiváló írónak tartom Martint, csupán akkoriban voltam túl a Királyok csatáján, és valami nagyon más hangra vágytam - addigra már csömöröm lett az übercinikus mentalitásból, a regiment nézőpont karakterből illetve a majdnem középkori európai világból. Olyan ez, mint amikor az egyszeri ember a sokadik pizza után már inkább vágyik töltött káposztára. Kiderült, hogy alaptalan volt minden aggodalmam, ugyanis Keyesnek van saját hangja.
A Folyamszülött ugyanis nem cinikus - ugyanakkor nem is bárgyúan naiv -, a cselekmény két és fél szálon fut, a világ pedig minden, csak nem középkori Európa. A regény egyik szépsége, hogy a hátteréhez nem lehet egyértelműen belőni egy valós érát és földrészt. Nhól városa például egyszerre emlékeztet minket az ókori keleti városállamokra és a mezoamerikai kultúrákra, míg a tőlük jóval északabbra élő klánok az észak-amerikai őslakókat és a szibériai népeket juttatják eszünkbe (az előbbi nem véletlen, hiszen Keyes gyermekéveit egy navahó rezervátumban töltötte, később pedig ennek köszönhetően antropológiát tanult; érdeklődése továbbra sem szűnt meg az amerikai népek hagyományai iránt). Hamár itt tartunk, érdekes, hogy manapság sokszor elfelejtjük, hogy az amerikai őslakosók kultúrája milyen gazdag volt, és ennek megfelelően nem egy nép faházban lakott sátor helyett, ahogy a szibériai népek is jóval sokszínűbbek a "hidegben vodkán élő majdnem oroszoknál", ahogy tapasztalataim szerint a köztudatban sokszor élnek. Ja, és van még egy összekötő kapocs: Kelet-Szibériában és Nyugat-Amerikában az egyik legnépszerűbb teremtőszellem a Holló. Nem egy monda szerepel arról, hogy ez a jószág megszerezte a túlvilági hatalmaktól a Napot, miközben eredetileg színes tolla feketére égett, máskor az embereket karolja fel, segít nekik a párválasztásban illetve beavatja őket a különféle gombák tudatmódosító hatásainak rejtelmébe. Máskor előszeretettel vág át mindenkit a palánkon, ha úgy tartja kedve vagy érdeke. Ez hát Holló: teremtő, formáló és pusztító erő egy személyben. Ezzel el is érkeztünk a könyv egyik fontos alakjához.
Holló és a Folyamisten konfliktusa már az idők hajnala óta tart: Holló rászedte az akkor még tó formájában létező testvérét, aki folyó alakjában megőrült. A Folyamisten nem csak a beletorkoló patakokat és ereket nyeli el, hanem a területére tévedő isteneket is. A Folyamisten teljes odaadást kíván el híveitől, ennek köszöbhetően a vallásába nem férnek bele a többi istenek; nem politeista (több isten létezik, aki elfér egymás mellett), még csak nem is henoteista (több isten létezik, de számomra csak egy van), hanem mereven monoteista (egy isten van, a többi maximum démon. Pont.). Nhól városának nemessége a Folyamistentől eredezteti magát, és ez az eredet emeli őket a nép fölé - ugyanakkor a család némely tagjába több jutott az isteni vérből, ami nem feltétlen jó dolog, kiváltképpen a szóban forgó tagoknak, akik hajlamosak eltűnni.
Az uralkodó lányát, Hezsit is ez a rejtély hajtja, ugyanis az egyik szerettét is elnyeli a föld - vagy talán inkább a folyó? Ki tudja! -, és gyanítja, hogy ő is rajta van a fekete listán. Miután a hősök módszere - vessük bele magunkat gondolkodás nélkül a kalandba - nem válik be, a lány elhatározza, hogy megtanul mindent a palota csatornahálózatáról illetve magáról a Folyamistenről. Ebben segítségére van egy meglehetősen mizantróp könyvtáros, illetve félóriás testőre.
A világ másik végén élő Perkart egészen más fából faragták, noha neki is van oka gyűlölni a Foiyamistent: a szíve választottja ugyanis egy forrás istennője, akit elnyel a folyó. Mivel egy ifjú sem tűrheti, hogy kedvesét akármilyen őrült halhatatlan bántsa, ezért elhatározza, hogy végez a Folyamistennel. Kapóra is jön neki, hogy a klánok vezetője, a kapaka az Erdő Urát készül meglátogatni, hogy új földeket kérjen tőle, mivel a mítoszok szerint az Úr különféle varázsfegyverekkel vértezte fel magát testvérérével szemben. Perkarék világa ugyanis erős animista beütéssel bír: minden létező dolognak megvan a maga istene/szelleme, amit/akit itallal és füstölővel illik kiengesztelni. Megkülönböztetnek helyek és tárgyak szellemét, ennek megfelelően lehet szelleme egy mezőnek, de egy fűszálnak is. Röviden és tömören a világképük Nhól lakóinak tökéletes ellentéte, a klánok pedig ennek megfelelően nem egy istennek nyílvánítják ki tiszteletüket.
Nem mintha az ifjú Perkar olyan tisztelettudó lenne: meg van győződve róla, hogy ő a világ közepe, emellett hirtelen, önérzetes, előítéletes és, főleg, ostoba. Ebben pedig társakra is talál a kapaka kísérőiben. A regény egyik erénye, hogy képes Perkar hülyeségét megfelelően adagolni, és így kapunk egy olyan karaktert, aki méltó a szimpátiánkra, ugyanakkor nem kevés ellenszenves tulajdonsággal bír, ami nem egyszer okoz komoly problémát, sőt, tragédiát.
A másik oldalról viszont Hezsi alakja is sokat fejlődik, és noha balfaszságokat ő ugyan nem követ el, Keyes az ő történetfonalába is kellő feszültséget adagol, egy ostoba és felszínes udvarlótól kezdve rideg családján át a nagybetűs Titok felfedezéséig.
Nem akarok mindent lelőni a történetről, hiszen nem szeretném senki olvasmányélményét elrontani - márpedig a Folyamszülöttet mindenkinek ajánlom, aki kedveli a fantasy zsánerét -, de annyit elárulhatok, hogy a két szál a két isten áldásos tevékenysége következtében összefonódik, hogy aztán együtt felvehessék a harcot azzal a bizonyos feledik szállal.
Pár dolgoz azért még említenék: az egyik az, hogy nagyon eltaláltak Perkarék énekei. Ezek nincsenek rímekbe faragva, nem is kacifántos költemények, melyeket trubadúrok adnak elő nemesek udvarában, sokkal inkább a(z európaiaknál) természeti(bb) népek egyszerű, mégis markáns énekei, amelyek kábé így néznek ki:
Apám tűz volt, harapó lánggal égő,
Anyám agyag volt, víz alatt megbúvó,
Így lettem én fazék.

A másik, hogy az isteni világot még Keyes megbolondítja azzal, hogy az istenek és szellemek már eónokkal ezelőtt léteztek, így nem egy vízi szellem a mi világunkban is egykor létező, de mára kihalt jószágok alakját veszi fel (ősrákok, páncélos halak, ilyenek).
A harmadik , hogy egy istenségnek számtalan alakja, személyisége és megnyilvánulása lehet, amelyek képesek egy időben egymás mellett létezni, és homlokegyenest különböző döntéseket hozni.
Végezetül pedig azok a részek kimondottan tetszettek, ahol Hezsi többet tud meg a saját kultúrájáról, legyen szó csupán olyan apróságról, mint az írásjelek.
Száz szónak is egy a vége, a Folyamszülött kötelező olvasmány azoknak, akiket érdekelnek a nem szokványos fantasy-világok, melyekbe nem kevés ötletet és utánaolvasást invesztáltak, de a többieknek is kellemes perceket okozhat. Várjuk a folytatás hazai megjelenését!

2010. június 20., vasárnap

Filmélmények, miegyebek

2010 eleddig nem igazán a filmnézés jegyében telt el, az első negyedében például egyetlen új filmet láttam, ami elég zsengének mondható. Azonban az utóbbi napokban volt szerencsém jó néhány alkotáshoz, ezek java része még blogom témájába is vág, így hát gondoltam, megosztom a nagyérdeművel.


Az Avatár látványos és Pandorát is szépen megtervezték - mondjuk maga a világ Edgar Rice Burroughs Mars-ciklusának Barsoomjából nőtte ki magát -, egyedül az zavart, hogy már azelőtt tudjuk, mi lesz a történet vége, hogy elkezdődött, sőt, azt is, hogy mi lesz a menete, ami talán nagyobb baj. Egy csomó történet van, aminek legbelül sejtjük a végkifejletét, de azért közben a készítőknek sikerül egy párszor meglepniük. Itt ez nem sikerül, ráadásul a főellenségnek, Quaritchnak is készíteni kellett volna egy "gonosz" kártyát, annyira egy dimenziós lesz a végére. Giovanni Ribisi viszont jól hozza a vállalati igazgató figuráját és Michelle Rodriguez is kimondottan aranyos, pedig ő mindig a hiperkemény katonanőket szokta alakítani.


A főszerepet játszó Sam Worthingtontól volt még szerencsém(?) látni a Titánok Harca remake-jének első felét. Nem, erre nem áldoztam pénzt, és milyen jól is tettem! Lehet, hogy elfogult vagyok, mert gyermekkorom egyik kedvence volt az eredeti film, amit lehet ugyan szapulni, de rendelkezett pár olyan dologgal, amivel ez nem, úgy mint: történet, szív, szereplők. Oké, igen, az első felét láttam, de amennyiben a második felében történik is valami baromi nagy minőségugrás - a filmvilágban ugyan általában a fordítottja a jellemző -, az már baromi nagy gáz, ha addigra nem ragad magával a film. Márpedig nem ragadott, ugyanis a történet szép gyorsan végigzongorázza az eredeti állomásait, hogy különösen sok idő jusson a harcokra, ráadásul ezt teszi úgy, hogy az egész film nem egyéb egymásra hajigált jelenetek halmazánál, és még azokon belül is vannak ellentmondások. Öreg halász apuka egyik pillanatban lázad az istenek ellen, mert utolsó, önző senkik, egy perccel (nem túlzok!) később pedig csodálja a Zeusz szobor nagyságát... és szörnyülködik azon, hogy azok a nyomorult katonák lemerészelik dönteni. Az sem világos, hogy az olümposzi istenek most a görög halhatatlan seggfejek csürhéje, vagy pediglen a keresztény istenkép megtestesítői (Zeusz: "szeretetből hoztam létre ezeket a nyomorultakat!"): néha ide-odaingázik, néha egyszerre mindkettő, de soha sem érezzük átgondoltnak. Aztán ott van Hádész, az egyszemélyes plot device, aki azért tűnik fel itt-ott, hogy a történet haladjon előre, de amúgy a karakternek nem egyéb Zeusz gégerákos gonosz másolatánál. Egyszer sem tűnik elég motiváltnak, sem elég félelmetesnek vagy bármilyen formában meggyőzőnek - ugyan egyszer átalakul egy porszívó, egy turmixgép és egy kazán keverékévé, de ez inkább nevetséges, mint ijesztő. Ez nem feltétlen szegény Ralph Fiennes hibája, de a karaktert össze sem lehet hasonlítani Maggie Smith Thétiszével, így nem is teszem. Nem szaporítom tovább a szót: a készítők eléggé leegyszerűsítették az eredeti történetet, de még ahhoz sem tudtak elég következetesek maradni. Ja, és fikázzák Bubót, a bagoly R2-D2-t ("Jaj, azt ne is hozd fel!"), de azért Perzeusz fénykardot kap...


A Vasember 2 is megvolt, ami továbbra is kellemes és szó- rakoztató, de az első jobban tetszett. Érdekes, hogy itt az ellenségeket kicsit comic relief-ebbre vették, és ez különösen Justin Hammeren látszik, de Ivan Vanko is kapott egy madarat, ami egyszerre teszi a karakterét árnyaltabbá és rajzfilmszerűbbé. Bevallom, nekem az első inkább megállja a helyét önálló filmként, de a Vasember 2 továbbra is egyike azon kevés képregényfilmeknek, ahol nem azt érzem, hogy a franchise csupán egy csorda szemüveges geekre (integet) támaszkodik. Annyi kifogásom lenne, hogy én azért inkább a harmadik részt készítettem volna elő, nem pedig a Bosszú Angyalai filmet.


A Kick-Ass ezzel szemben csonk nélkül megvett kilóra - meglehet azért, mert abszolút semmit nem vártam tőle, akár csak az első Vasembertől sem. Ehhez képest a négy film közül ezen szórakoztam a legjobban: egyszerre aranyos és véres, szomorú és humoros. Mark Strong zseniálisan hozza a maffiafőnök figuráját, Nicholas Cage és Chloe Grace Moretz kettőse is remekül működik (bár Big Daddy beöltözve a kelleténél kicsit Batmanesebb), és a főszereplő is a szerethető vesztes. Ugyan a vége sejthető, de van benne nem kevés nézőszívatás, bár ismerve Matthew Vaughn-t és Mark Millart, az ilyesmiket én már el is vártam. Az eredeti képregényt nem olvastam, és képregényes barátom szerint - akivel együtt mentem - pár helyen igencsak szabadon kezelték az alapanyagot... másrészt már készülőben volt a film, amikor a képregény le sem ment, és én inkább annak a híve vagyok, hogy a kész anyag működjön vásznon.


Elolvastam Alan Moore Tom Strongját is. Sokan előszeretettel legyintenek erre a címre, és való igaz, nem Moore legerősebb képregénye... viszont még így is jópofa, ötletes, friss, más szóval: bőven megéri az árát. A koncepció mintha egy kiegyezés lenne a 30as évek ponyvakalandorai és az aranykor szuperhősei között: a címszereplő karakterben felismerhetőek Doc Savage, Tarzan valamint az aranykori Superman vonásai - egyébiránt meg olyan neve van, mint egy másodvonalbeli pornósztárnak, de efelett most hunyjunk nagyvonalúan szemet.
Mivel az egész sztorivonal egy kikacsintás a képregények, ponyvák és fantasztikus irodalom világára, ezért inkább pár szóban elmondom, mik várnak az olvasóra: fejlett egzotikus civilizáció, gőzrobot, majomkomornyik, időutazás, intelligens főgonosz, náci domina, ponyavaváros, azték hódítók egy párhuzamos világról, egyeduralomra - vagy még inkább egyedlétre - törő gép- és baktériumentitások. Huhh, így ömlesztve elég nagy marhaságnak tűnik, nem igaz?
Pedig a Tom Strong egy okos, humoros képregény, ami nemcsak azzal múlja felől az ihletőforrásait, hogy nem veszi komolyan magát, hanem abban is, hogy jóval humánusabb, ami pedig valahol fura. Fura, mert valaki kimondottan figyelmeztetett rá, hogy Alan Moore egy csapdát állított fel az olvasóknak, mégpedig azt, hogy amennyiben én rajongani kezdek Tom Strongért, annyiban engem a fasiszta Németország propagandája is kilóra megvett volna. Kétségtelen, hogy Alan Moore rájátszik a szuperhősök személyi kultuszára: Tom Strong Millenium City legnépszerűbb polgára és védelmezője, saját felhőkarcolója van amin a tulajdon szobra áll, saját klubja van, és potompénzért kaphatóak a kalandjairól szóló képregények. Ha a város valami rendkívüli katasztrófával néz szembe - mondjuk egy szörnyeteg tarolná le -, akkor mindenki egy emberként kiáltana Tom Strong után, aki jönne, hogy elintézze a szörnyeteget...
...ami nem azt jelenti, hogy végezne vele. Azt sem, hogy szétrúgná a seggét. Nem, Tom Strong nyugtatót pumpálna a Godzilla-jelöltbe, majd elvitetné egy olyan helyre, ahol az háborítatlanul élhet, mondjuk egy párhuzamos világba, például. Annak ellenére, hogy Tom Strong szokta használni az öklét, nincs egyetlen ellenfél, akinek ne ajánlana egy olyan megoldást, ami ne lenne jó mindkét félnek, legyen az tisztalap vagy jegy egy lakatlan bolygóra, ahol a "gonosz" kiépítheti a maga világát. Az egyik, eleinte rosszindulatúnak hitt szuperlény nemcsak, hogy meghálálja Tom Strong bizalmát, de azzal is zárja, hogy logikai értelemben a bizalom sokkal jobb statisztikai eredményekkel jár, mint a széthúzás. Sokszor az az érzésem, mintha Moore tanítani akarna, emellett szembemenni a "grim and gritty" trendnek, és egyiket sem teszi rosszul... viszont nem is tudom magam rosszul érezni, ha szimpatikusnak tartom Tom Strongot. Mindamellett, hogy valahol persze egy hólyag, hiszen szép kis franchise-t hozott létre magából, de ettől inkább emberibb lesz a karakter, mint ellenszenves. Ugyanis egyszer sem éreztem azt, hogy Tom Strong mentalitása az lenne, hogy "baj esetén csak reám számíthatsz", ami a személyi kultuszt támogató propagandák alapja. "A világot gonosz emberek konspirációja teszi tönkre, de egy, csak egy ember legény a gáton, hogy felvegye velük a harcot." Ha Tom Strong mondjuk rémségek gaz armadájával küzdene, és az lenne a hozzáállása, mint... mint a ponyvahősök 90%-ának, hogy a legjobb ellenfél a halott ellenfél, és a nem-emberi civilizációk/kreatúrák csak azért léteznek, hogy megkeserítsék az egyszeri állampolgár életét, akkor inkább érezném az ihletőforrások görbe tükrének. Hiszen az ellenség azért van, hogy ki akarjon irtani/le akarjon igázni minket, nem? Hát akkor meg kötelességünk elpusztítani ezeket az istentelen fajzatokat, hiszen inkább ők, mint mi, nem?
Említhetnék számtalan inváziós filmet, de fantasy-irodalomban is gyakori a "Pokol Serege" toposz, akik állhatnak orkokból, élőholtakból, trallokokból, jégdémonokból, közös bennük, hogy a béke nem opció (az sokkal inkább, hogy számoljuk, mennyit is öltünk meg közülük). A szuperhősös képregények egyik közkedvelt kliséje, hogy jönnek a marslakók/interdimenzionális agresszorok, és egyetlen szerencsénk, hogy vannak ezek a természetfeletti képességgel megáldott jóemberek, akik adnak a mocskok szájának.
Tom Strong nem ad a mocskok szájának. Teszi ezt egy olyan világban, ahol senki nem fedi meg a hőst, ha végez egy csorda bogáremberrel. Miért tennék? Ha csak a bogáremberekkel végzett, már jó munkát végzett. Tom Strong egy liberális humanista egy olyan időben, amikor az - általam amúgy nagyon is kedvelt - Authority a civil áldozatokat járulékos veszteségnek fogja fel, és az egyetlen módszere az "addig verjük, míg mozog" taktikára épül. Ha köréjük építenének egy hasonló koncepciót, akkor nagyon nagyot ütne. Tom Strong ugyanis a nem-emberiben is az embert látja meg, míg a képregényben fikázni kívánt propagandák zöme démonizálta más országok, kultúrák emberét. Tom Strong nyitott, és nem egy fanatista mint a Red Son kommunista Supermane; nem egy olyan ember, akinek az a szlogenje, hogy "majd én megoldom minden problémádat", hanem a "csodálkozz rá és fogadd el". Hamár említve lett a náci propaganda, Moore úgy veri el a port az árjákon, ami egy gyengébb írónál már didaktikusnak hatna, az öreg skót azonban elég intelligens ahhoz, hogy ezt okosan tálalja - sőt, még az egyik árja gyereknek is adva van a "rehab". Pedig, megjegyzem, még a jobbfej Pókember is többnyire a börtönbe küldi ellenfeleit...
Ami miatt ezt a személyi kultuszt fenntartásokkal kezelhetném az az, hogy Tom Strongnak nincs számottevő hibája... de még ha el is fogadjuk azt, hogy a Tom Strong egy propagandaképregény a saját világán belül, a főhősnek akkor is roppant szimpatikus eszméi vannak, és a történetek zöme arról szól, hogy élhetünk békében egymás mellett. Nem azt mondja, hogy szép lehetne a világ, csak ezt, és ezt, meg azt ott kell legyőzni, és máris újra itt a Paradicsom. Szóval, ha feltesszük, hogy a Tom Strong egy képregény a képregény világán belül, ami direkt jobb PR-t ad hősünknek (bár én ezt nem éreztem olyan hangsúlyosnak, noha az első rész alapján még ebbe az irányba is elmehetett volna), akkor sem éreztem volna akkora pofonnak, elvégre melyik politikus szóróanyagában található meg az, hogy "ja, amúgy csalom az asszonyt, de a világbékére gyúrok?". Lehet, hogy velem van a baj, de a propagandában is már a mocskolódást szoktam meg.
Akárhogy is, a Tom Strong egy jópofa képregény, csak érdekes, hogy a képregény köré emelt csapda sokkal jobban működne... szinte bármely másik szuperhőssel. És a szintét el is lehet hagyni, ha a Watchmen után megalkotott igazságosztókról beszélünk...
(Pedig de szép is lett volna, ha olyan címet adhattam volna ennek a bejegyzésnek, hogy "Fasiszta pornósztár a Superman!")

2010. június 6., vasárnap

Gáz...

Gáz, hogy a Május csakúgy kimaradt, pedig lenne miről beszámolnom, csupán időm nincs reá... nem sokat vagyok Szegeden, az albérletemben pedig nincsen netem, de sebaj, amint visszatérítik adóm egy részét, ez is változni fog.
Még nagyobb gáz, hogy másodjára jövök idén haza Pestről úgy, hogy a vonatot megállítják öngyilkosság miatt. Jó, persze, nyilván az elkövető sem jókedvében tette, másrészt meg ugye több száz embernek okoz úgy kellemetlenséget, hogy emellett a mozdonyvezetőt is kemény lelki terrornak teszi ki (ő ugye már nem tud semmit tenni, hiszen mire észreveszi a sínen heverő embert, ha hirtelen fékez is, azzal csak az utasoknak okoz jó eséllyel balesetet, a vonat annyival tovább megy, hogy még éppen elcsapja a szerencsétlent). Szerencsére ez a mostani Dorozsmánál történt, így akkora kellemetlenséget nem okozott, hogy bejussak...
Igaz, amikor kiléptem a fülkében, a válltáskám szíja gondolt egyet, és elszakadt...
Igaz, tíz lépést tettem meg a vonattól, amikor a bőröndöm fogója baráti szolidaritás végett letört...
Mindkettőnek rohadt vacak a fogása, de az állomáson legalább várt egy jó barátom, így azért nem kellett nagyon szentségelnem.
Néha azért úgy érzem, hogy az életemet megkapta valami sitcom író, aki a Dokik stílusában alkot. Mondjuk erre mondta azt Alan Moore, hogy legtöbbször azon fikciók alapján éljük meg az életünket, amelyek hatással voltak ránk.