2010 eleddig nem igazán a filmnézés jegyében telt el, az első negyedében például egyetlen új filmet láttam, ami elég zsengének mondható. Azonban az utóbbi napokban volt szerencsém jó néhány alkotáshoz, ezek java része még blogom témájába is vág, így hát gondoltam, megosztom a nagyérdeművel.
Az
Avatár látványos és Pandorát is szépen megtervezték - mondjuk maga a világ Edgar Rice Burroughs Mars-ciklusának Barsoomjából nőtte ki magát -, egyedül az zavart, hogy már azelőtt tudjuk, mi lesz a történet vége, hogy elkezdődött, sőt, azt is, hogy mi lesz a
menete, ami talán nagyobb baj. Egy csomó történet van, aminek legbelül sejtjük a végkifejletét, de azért közben a készítőknek sikerül egy párszor meglepniük. Itt ez nem sikerül, ráadásul a főellenségnek, Quaritchnak is készíteni kellett volna egy "gonosz" kártyát, annyira egy dimenziós lesz a végére. Giovanni Ribisi viszont jól hozza a vállalati igazgató figuráját és Michelle Rodriguez is kimondottan aranyos, pedig ő mindig a hiperkemény katonanőket szokta alakítani.
A főszerepet játszó Sam Worthingtontól volt még szerencsém(?) látni a
Titánok Harca remake-jének első felét. Nem, erre nem áldoztam pénzt, és milyen jól is tettem! Lehet, hogy elfogult vagyok, mert gyermekkorom egyik kedvence volt az eredeti film, amit lehet ugyan szapulni, de rendelkezett pár olyan dologgal, amivel ez nem, úgy mint: történet, szív, szereplők. Oké, igen, az első felét láttam, de amennyiben a második felében történik is valami baromi nagy minőségugrás - a filmvilágban ugyan általában a fordítottja a jellemző -, az már baromi nagy gáz, ha addigra nem ragad magával a film. Márpedig nem ragadott, ugyanis a történet szép gyorsan végigzongorázza az eredeti állomásait, hogy különösen sok idő jusson a harcokra, ráadásul ezt teszi úgy, hogy az egész film nem egyéb egymásra hajigált jelenetek halmazánál, és még azokon belül is vannak ellentmondások. Öreg halász apuka egyik pillanatban lázad az istenek ellen, mert utolsó, önző senkik, egy perccel (nem túlzok!) később pedig csodálja a Zeusz szobor nagyságát... és szörnyülködik azon, hogy azok a nyomorult katonák lemerészelik dönteni. Az sem világos, hogy az olümposzi istenek most a görög halhatatlan seggfejek csürhéje, vagy pediglen a keresztény istenkép megtestesítői (Zeusz: "szeretetből hoztam létre ezeket a nyomorultakat!"): néha ide-odaingázik, néha egyszerre mindkettő, de soha sem érezzük átgondoltnak. Aztán ott van Hádész, az egyszemélyes plot device, aki azért tűnik fel itt-ott, hogy a történet haladjon előre, de amúgy a karakternek nem egyéb Zeusz gégerákos gonosz másolatánál. Egyszer sem tűnik elég motiváltnak, sem elég félelmetesnek vagy bármilyen formában meggyőzőnek - ugyan egyszer átalakul egy porszívó, egy turmixgép és egy kazán keverékévé, de ez inkább nevetséges, mint ijesztő. Ez nem feltétlen szegény Ralph Fiennes hibája, de a karaktert össze sem lehet hasonlítani Maggie Smith Thétiszével, így nem is teszem. Nem szaporítom tovább a szót: a készítők eléggé leegyszerűsítették az eredeti történetet, de még ahhoz sem tudtak elég következetesek maradni. Ja, és fikázzák Bubót, a bagoly R2-D2-t ("Jaj, azt ne is hozd fel!"), de azért Perzeusz fénykardot kap...
A
Vasember 2 is megvolt, ami továbbra is kellemes és szó- rakoztató, de az első jobban tetszett. Érdekes, hogy itt az ellenségeket kicsit comic relief-ebbre vették, és ez különösen Justin Hammeren látszik, de Ivan Vanko is kapott egy madarat, ami egyszerre teszi a karakterét árnyaltabbá és rajzfilmszerűbbé. Bevallom, nekem az első inkább megállja a helyét önálló filmként, de a Vasember 2 továbbra is egyike azon kevés képregényfilmeknek, ahol nem azt érzem, hogy a franchise csupán egy csorda szemüveges geekre (integet) támaszkodik. Annyi kifogásom lenne, hogy én azért inkább a harmadik részt készítettem volna elő, nem pedig a
Bosszú Angyalai filmet.
A
Kick-Ass ezzel szemben csonk nélkül megvett kilóra - meglehet azért, mert abszolút semmit nem vártam tőle, akár csak az első Vasembertől sem. Ehhez képest a négy film közül ezen szórakoztam a legjobban: egyszerre aranyos és véres, szomorú és humoros. Mark Strong zseniálisan hozza a maffiafőnök figuráját, Nicholas Cage és Chloe Grace Moretz kettőse is remekül működik (bár Big Daddy beöltözve a kelleténél kicsit Batmanesebb), és a főszereplő is a
szerethető vesztes. Ugyan a vége sejthető, de van benne nem kevés nézőszívatás, bár ismerve Matthew Vaughn-t és Mark Millart, az ilyesmiket én már el is vártam. Az eredeti képregényt nem olvastam, és képregényes barátom szerint - akivel együtt mentem - pár helyen igencsak szabadon kezelték az alapanyagot... másrészt már készülőben volt a film, amikor a képregény le sem ment, és én inkább annak a híve vagyok, hogy a kész anyag működjön vásznon.
Elolvastam Alan Moore
Tom Strongját is. Sokan előszeretettel legyintenek erre a címre, és való igaz, nem Moore legerősebb képregénye... viszont még így is jópofa, ötletes, friss, más szóval: bőven megéri az árát. A koncepció mintha egy kiegyezés lenne a 30as évek ponyvakalandorai és az aranykor szuperhősei között: a címszereplő karakterben felismerhetőek Doc Savage, Tarzan valamint az aranykori Superman vonásai - egyébiránt meg olyan neve van, mint egy másodvonalbeli pornósztárnak, de efelett most hunyjunk nagyvonalúan szemet.
Mivel az egész sztorivonal egy kikacsintás a képregények, ponyvák és fantasztikus irodalom világára, ezért inkább pár szóban elmondom, mik várnak az olvasóra: fejlett egzotikus civilizáció, gőzrobot, majomkomornyik, időutazás, intelligens főgonosz, náci domina, ponyavaváros, azték hódítók egy párhuzamos világról, egyeduralomra - vagy még inkább egyedlétre - törő gép- és baktériumentitások. Huhh, így ömlesztve elég nagy marhaságnak tűnik, nem igaz?
Pedig a Tom Strong egy okos, humoros képregény, ami nemcsak azzal múlja felől az ihletőforrásait, hogy nem veszi komolyan magát, hanem abban is, hogy jóval humánusabb, ami pedig valahol fura. Fura, mert valaki kimondottan figyelmeztetett rá, hogy Alan Moore egy csapdát állított fel az olvasóknak, mégpedig azt, hogy amennyiben én rajongani kezdek Tom Strongért, annyiban engem a fasiszta Németország propagandája is kilóra megvett volna. Kétségtelen, hogy Alan Moore rájátszik a szuperhősök személyi kultuszára: Tom Strong Millenium City legnépszerűbb polgára és védelmezője, saját felhőkarcolója van amin a tulajdon szobra áll, saját klubja van, és potompénzért kaphatóak a kalandjairól szóló képregények. Ha a város valami rendkívüli katasztrófával néz szembe - mondjuk egy szörnyeteg tarolná le -, akkor mindenki egy emberként kiáltana Tom Strong után, aki jönne, hogy elintézze a szörnyeteget...
...ami nem azt jelenti, hogy végezne vele. Azt sem, hogy szétrúgná a seggét. Nem, Tom Strong nyugtatót pumpálna a Godzilla-jelöltbe, majd elvitetné egy olyan helyre, ahol az háborítatlanul élhet, mondjuk egy párhuzamos világba, például. Annak ellenére, hogy Tom Strong szokta használni az öklét, nincs egyetlen ellenfél, akinek ne ajánlana egy olyan megoldást, ami ne lenne jó mindkét félnek, legyen az tisztalap vagy jegy egy lakatlan bolygóra, ahol a "gonosz" kiépítheti a maga világát. Az egyik, eleinte rosszindulatúnak hitt szuperlény nemcsak, hogy meghálálja Tom Strong bizalmát, de azzal is zárja, hogy logikai értelemben a bizalom sokkal jobb statisztikai eredményekkel jár, mint a széthúzás. Sokszor az az érzésem, mintha Moore tanítani akarna, emellett szembemenni a "grim and gritty" trendnek, és egyiket sem teszi rosszul... viszont nem is tudom magam rosszul érezni, ha szimpatikusnak tartom Tom Strongot. Mindamellett, hogy valahol persze egy hólyag, hiszen szép kis franchise-t hozott létre magából, de ettől inkább emberibb lesz a karakter, mint ellenszenves. Ugyanis egyszer sem éreztem azt, hogy Tom Strong mentalitása az lenne, hogy "baj esetén csak reám számíthatsz", ami a személyi kultuszt támogató propagandák alapja. "A világot gonosz emberek konspirációja teszi tönkre, de egy, csak egy ember legény a gáton, hogy felvegye velük a harcot." Ha Tom Strong mondjuk rémségek gaz armadájával küzdene, és az lenne a hozzáállása, mint... mint a ponyvahősök 90%-ának, hogy a legjobb ellenfél a halott ellenfél, és a nem-emberi civilizációk/kreatúrák csak azért léteznek, hogy megkeserítsék az egyszeri állampolgár életét, akkor inkább érezném az ihletőforrások görbe tükrének. Hiszen az ellenség azért van, hogy ki akarjon irtani/le akarjon igázni minket, nem? Hát akkor meg kötelességünk elpusztítani ezeket az istentelen fajzatokat, hiszen inkább ők, mint mi, nem?
Említhetnék számtalan inváziós filmet, de fantasy-irodalomban is gyakori a "Pokol Serege" toposz, akik állhatnak orkokból, élőholtakból, trallokokból, jégdémonokból, közös bennük, hogy a béke nem opció (az sokkal inkább, hogy számoljuk, mennyit is öltünk meg közülük). A szuperhősös képregények egyik közkedvelt kliséje, hogy jönnek a marslakók/interdimenzionális agresszorok, és egyetlen szerencsénk, hogy vannak ezek a természetfeletti képességgel megáldott jóemberek, akik adnak a mocskok szájának.
Tom Strong nem ad a mocskok szájának. Teszi ezt egy olyan világban, ahol senki nem fedi meg a hőst, ha végez egy csorda bogáremberrel. Miért tennék? Ha csak a bogáremberekkel végzett, már jó munkát végzett. Tom Strong egy liberális humanista egy olyan időben, amikor az - általam amúgy nagyon is kedvelt -
Authority a civil áldozatokat járulékos veszteségnek fogja fel, és az egyetlen módszere az "addig verjük, míg mozog" taktikára épül. Ha köréjük építenének egy hasonló koncepciót, akkor nagyon nagyot ütne. Tom Strong ugyanis a nem-emberiben is az embert látja meg, míg a képregényben fikázni kívánt propagandák zöme démonizálta más országok, kultúrák emberét. Tom Strong nyitott, és nem egy fanatista mint a Red Son kommunista Supermane; nem egy olyan ember, akinek az a szlogenje, hogy "majd
én megoldom minden problémádat", hanem a "csodálkozz rá és fogadd el". Hamár említve lett a náci propaganda, Moore úgy veri el a port az árjákon, ami egy gyengébb írónál már didaktikusnak hatna, az öreg skót azonban elég intelligens ahhoz, hogy ezt okosan tálalja - sőt, még az egyik árja gyereknek is adva van a "rehab". Pedig, megjegyzem, még a jobbfej Pókember is többnyire a börtönbe küldi ellenfeleit...
Ami miatt ezt a személyi kultuszt fenntartásokkal kezelhetném az az, hogy Tom Strongnak nincs számottevő hibája... de még ha el is fogadjuk azt, hogy a Tom Strong egy propagandaképregény a saját világán belül, a főhősnek akkor is roppant szimpatikus eszméi vannak, és a történetek zöme arról szól, hogy élhetünk békében egymás mellett. Nem azt mondja, hogy szép lehetne a világ, csak ezt, és ezt, meg azt ott kell legyőzni, és máris újra itt a Paradicsom. Szóval, ha feltesszük, hogy a Tom Strong egy képregény a képregény világán belül, ami direkt jobb PR-t ad hősünknek (bár én ezt nem éreztem olyan hangsúlyosnak, noha az első rész alapján még ebbe az irányba is elmehetett volna), akkor sem éreztem volna akkora pofonnak, elvégre melyik politikus szóróanyagában található meg az, hogy "ja, amúgy csalom az asszonyt, de a világbékére gyúrok?". Lehet, hogy velem van a baj, de a propagandában is már a mocskolódást szoktam meg.
Akárhogy is, a Tom Strong egy jópofa képregény, csak érdekes, hogy a képregény köré emelt csapda sokkal jobban működne... szinte bármely másik szuperhőssel. És a szintét el is lehet hagyni, ha a Watchmen után megalkotott igazságosztókról beszélünk...
(Pedig de szép is lett volna, ha olyan címet adhattam volna ennek a bejegyzésnek, hogy "
Fasiszta pornósztár a Superman!")
