Kellemes Nőnapot Minden Olvasómnak!

Ezúton szeretném megragadni az alkalmat, hogy Boldog Nőnapot Kívánjak Minden Női Olvasómnak! :)
Plusz, hamár a témánál vagyunk, szeretném egy kicsit reklámozni Hanna előadását, amire Március 11-én kerül sor. Sajna nagyon valószínű, hogy én nem tudok ott lenni, de ez ne tartóztasson vissza senkit!

Ólomerdő

Ha valaki kezébe vett már mitológiai lexikont vagy mesegyűjteményt, esetleg olvasta Shakespeare-től a Szentivánéji álmot, az tudhatja, hogy a halandók és tündérek kapcsolata korántsem nevezhető egyszerűnek. A legtöbb esetben egy se veled, se nélküled hozzáállás figyelhető meg mindkét fél részéről: a halandók félik a tündéreket, akik vagy idegesítő pondrókként, vagy különös játékszerekként tekintenek rájuk, míg a szépek népe ugyancsak tart a halandók bírvágyától. Ebben a kapcsolatban azonban ott van az egymásrautaltság: az embereknek hinniük kell a tündérekben, ahogy azoknak is szükségük van a halandók hitére.
Persze, erről a fonák viszonyról olvashattunk eleget külföldi fantasy írók műveiben is, mint Neil Gaiman, Terry Pratchett, Raymond E. Feist vagy Tad Williams, csakhogy néhányat említsek a hosszú listáról. Ezek a művészek regényeikben előszeretettel nyúltak a germán és kelta mitológiához, illetve nem egyszer tisztelegtek a Bárd remekműve előtt. Az Ólomerdő ebből a szempontból ezen regények testvérének számít – a különbség annyi, hogy Kleinheincz Csilla magyar meséket vesz alapul.
Ideje volt már, hogy Tündér Ilonát is felkarolja valaki, mert miközben a külföldi írók egyre-másra vesznek elő ismert és kevésbé ismert mítoszokat, és ezeket leporolják vagy teljesen új szempontból mesélik újra, addig sokszor úgy tűnik, hogy nálunk többnyire megelégszenek az importált toposzokkal. Félreértés ne essék, ezekből is lehet valami sajátosat és kiválót alkotni – jó példa erre László Zoltán Nagate c. regénye –, ugyanakkor sokszor tűnik úgy, hogy amennyiben valaki fantasyt akar írni kishazánkban, a világépítés során inkább marad a bevált tünde-törpe-ork receptnél, anélkül, hogy bármi különlegeset is hozzáadna. Örvendetes, hogy a magyar mesék is helyet követelnek maguknak a hazai fantasy porondján – az Ólomerdő mellett például a 77 novelláskötet is –, ugyanis a mi mítoszainkban is rejlik annyi lehetőség, mint a kelta legendákban. Kleinheincz Csilla ki is használja ezeket, mégpedig olyan természetességgel, hogy egyszer sem érezni rajta olyan kellemetlen ízt, mint amikor belefutunk a Hortobágyi Nagy Magyar Csikócsördítő Egylet túzokdürögtetéssel egybekötött gulyásfőző versenyének reklámjába.
A történet főszereplője, Emese anyja révén félig tündér. Igaz, a tündérek és a halandók világát egy mágikus határ választja el egymástól, azonban aki olvasta vagy látta a Csillagport, az tisztában van vele, hogy ez nem jelenthet akadályt egy fiatalembernek, hogy megszerezze Szíve Választottját. A visszaszerzés ezzel szemben már neccesebb, ugyanis a szóban forgó hölgy, Lóna, egy napon elunja a halandó életet, és visszatér Héterdő világába. Kedvese, István pedig hiába is próbál érte menni minden éjszaka, a fák útját állják, és kegyetlenül megbüntetik a pimasz halandót. A férfi már képes lenne bármit megadni kétségbeesésében, ahogy végül ki is csalják tőle legféltettebb kincsét. Az olvasónak kedve is támad felpofozni őt, elvégre az is tisztában van vele, mire hajt az ördög, amikor a szívesség árát homályosan fogalmazza meg, aki csak a könyvekből olvasott a tündérekről, és nem első kézből tapasztalta meg természetüket.
De ne szaladjunk előre, hiszen az író sem teszi: bőven van alkalmunk megismerni Emesét, mire átjut a tündérek erdejébe. Szerencsére a csodák adagolása már korábban megkezdődik, így esélyünk sincs elunni magunkat, míg a főszereplő Héterdőbe kerül, és nem is szakad hirtelen a nyakunkba a varázslatokkal teli világ lehetetlensége.
Márpedig a tündérek világa más szabályok szerint működik. Az erdők az utolsó fűszálig engedelmeskednek uraiknak, a mágia a tündérek életének szerves részét képezi, és minden elkövetett hibának ára van. Tévedés lenne azonban azt hinni, hogy Héterdő világa erkölcsi fölénnyel bír a halandókéval szemben: az apró vétkek tízszer-hússzor nagyobb büntetéseket vonnak maguk után, amik még csak nem is igazságos elvek alapján működnek. Rabonbán, rézerdő lovagja egykor cserbenhagyta barátját, és most azzal vezekel, hogy képtelen másoknak önzetlenül segíteni. Firtos, az apró nyúlszerzet, gyümölcsöt lopott a tündérek kertjéből, így most kénytelen egy rosszindulatú második személyiséggel osztozni testén. Az átkok nem tesznek igazságot, hanem újabb bűnök elkövetésére kényszerítenek.

A hazatérő Lónát is utoléri - és foglyul ejti - egy átok, hőseink küldetése pedig mi más lehetne, mint ennek az átoknak a feloldása? Amiben szinte mindenki más is érdekelt, elvégre a tündérek világa a maga módján ugyanolyan kusza, mint a halandóké. Természetesen ilyenkor kulcsfontosságú, hogy a szereplők élő, lélegző személyek legyenek, különben miért érdekeljen minket, hogy sikerrel járnak, vagy sem?
Emese egy szeretetreméltó kislány, a kamasz vadóc fajtából; az alakja cseppet sem idealizált, ugyanakkor problémáival, dilemmáival mi is képesek vagyunk azonosulni, ugyanis egykor diákokként magunk is átéltük őket, nemtől és kortól függetlenül. A suli-diszkóról például nekem is hasonló véleményem volt kissrácként, mint Emesének, és én is átéltem az iskolai barátságok fonákságait.
Hasonlóan plasztikus István és Adél alakja, ugyanakkor Rabonbán és Firtos is árnyalt személyiséggel bír. Az ő átkuk megtöréséért jobban is szorítottam, mint Lóna megváltásáért. Miért is? Mind Rabonbán, mind Firtos azon van, hogy jóvátegye a múltban elkövetett tévedését, miközben átkuk újabbak elkövetésére sarkalja őket. Az olvasó számára az ő sorsuk legalább olyan fontos, mint az Óz, a nagy varázslóban Dorothy tásaié – azonban a két tündéren ülő rontást cseppet sem olyan könnyű semlegesíteni.

A két nővér, illetve anyjuk, az Özvegy – a regény anta- gonistája – már nem sikerült ilyen maradan- dóra. Közülük messze Firene a legkidol- gozottabb és legszim- patikusabb, a regény végén nála lehetünk tanúi némi jellemfejlődésnek is. Vele szemben Lóna kimondottan szürkének és ellenszenvesnek tűnik. Ugyan ő csábította el Istvánt, ám se kedvese, se gyereke iránti szeretet nem elég ahhoz, hogy maradjon – inkább szembenéz a sorsnemtők ítéletével. Firene élettel teli, Lóna éteri, és a két testvér közül az előbbi érzelmei őszintébbek, és a múlt hibáiból is ő tanul. Ez azért érdekes, mert a tündérmesék dramaturgiája szerint Firene a "gonosz mostoha" és Lóna "az elnyomott Hamupipőke". Igaz, az olvasó Firene fejébe lát bele, mikor még holló – ilyenkor végig jelen időben történik a narráció, azt hiszem, ezt A fogadós éneke c. Peter S. Beagle regény rókájától leshette el ez a jómadár (és vele együtt Kleinheincz Csilla is). Madarunkkal szemben Lóna sosem nyílik meg. A regényben ugyan gyakori a visszatekintés kettejük múltjáról, de sosem érezzük egyiküket sem olyan élőnek, mint akár Adélt vagy Firtost, pedig a történet szempontjából e két karakter egyike sem olyan jelentős figura, mint a két testvér.

Az Özvegy pedig nem több egy generikus boszorkánál, aki egész nap mást sem tesz, mint otthon ül, a bosszún töri a fejét, az egyetlen érzelem, aminek a megélésére képes, az a gyűlölet, és ha valakinek sikerül fájdalmat okoznia, rosszindulatúan kacag fel. Vannak jelenetek, amikor az Özvegy tényleg félelmetes és inkább egy természeti erőnek, semmint személynek érezzük – ilyenkor működik az alakja. Máskor azonban fakónak tűnik, és elvégre Az utolsó egyszarvú Haggard királya is sokszor inkább egy jelenlét volt, mégis markáns személyiséggel bírt, akárcsak A végtelen történet kajánul intelligens Gomorja, vagy Neil Gaiman bohókásan pszichopata bérgyilkosai, Croup és Vandemar. Persze hamár Neil Gaiman, akkor esetünkben a Coraline talán jobb példa lenne, nemcsak a bakfis kontra boszorka miatt, hanem azért is, mert a Másik Anya is inkább egy erő volt, semmint személy - ugyanakkor a Másik Anya egy bizarr, vámpírszerű jelenség volt, akinek a gonoszsága embertelenségében rejlett. Egy gonosznak nem kell összetettnek lennie, elég, ha az ő tettei által ismerhetjük meg a többi szereplő újabb és újabb oldalát, ám bennünk is meg kell mozgatnia valamit, hogy átérezzük hőseink helyzetét.
A stílus gördülékeny, a metaforák mind a helyén vannak – talán néhány hasonlatot lehetett volna rövidebben megfogalmazni –, az erdő kellékeiben pedig rendre ismerünk fel olyan gyerekkori kedvenceinkre, mint a Fehérlófia, aminek szinte az összes jellemzőjével találkozhatunk, néhánnyal többször is, csak más-más kontextusban.
Összességében egy olvasmányos, jól megírt regény az Ólomerdő, amit bátran ajánlok mindenkinek, fiataloknak és öregeknek, férfi és női olvasóknak egyaránt, aki nyitott az intelligens, kicsit komor tündérmesékre, és kedveli Peter S. Beagle, Neil Gaiman vagy Michael Ende történeteit.
Közben pedig készül már a folytatás illetve a fordítás angol nyelvre. Mit is mondhatnék erre? Mindkettőhöz sok sikert a szerzőnek!
(A rajzok Cserny Timea művei, amelyek kis szerencsével be is kerülnek a fordított változatba, hogy az angolajkúaknak ennyivel is jobb legyen, a borító pedig Sánta Kira alkotása)

A Top10 legfélelmetesebb szerzet

A túlzsúfolt, lélekőrlő mindennapok során gyakran jut eszembe, hogy mennyire szebb, szivárvány- és rózsaszínűbb volt az élet gyerekkorunkban... illetve... nos, persze annak is megvolt a maga árnyoldalai, mint kegyetlenkedő nagyok, rideg tanárok, illetve a szembesülés azzal, hogy a felnőttek sem tökéletesek, igazságosak, satöbbi, és ezzel ők még kevésbé tudnak szembenézni. Azonban most nincs kedvem ilyenekkel foglalkozni, úgyis ezek vesznek körül minket... viszont! Viszont van valami olyasmi, ami csipiszekként előtérben voltak, azonban mostanra már súlyát veszítette, sőt, manapság ezen is nosztalgikusan mosolygunk... ez pedig nem más, mint a Szörny az Ágy Alatt. Felnőve tudjuk, hogy szörnyek nincsenek, ágy alatt pedig legfeljebb néhány szuperimmunrendszerű csótány pihen meg, és ezzel próbáljuk lekoptatni az új generációt, amikor arról panaszkodnak, hogy nem mernek elaludni.
Ilyenkor jól jön egy talpraesett leányzó, aki egy piszkavassal megfélemlíti a mumust, ráadásul amúgy a Haláltól sem fél (elvégre az mégis csak a nagyapja).
Sajnos nem mindegyik gyereknek jut ilyen dada vagy bébiszitter, és ilyenkor egyedül néz szembe az éjszaka rémeivel.
Ezen bejegyzésben azon fantasztikumbeli lényeket veszem górcső alá, akik kiskoromban rettegéssel töltöttek el... olyan rettegéssel, amit egy kissrác érezhet. Itt nem kell rögtön pszichológust vizionálni, mint inkább egy éjszakai túrát párnástól szüleink ágyához.
A szempontok ezek alapján adottak... annyit azonban még hozzátennék, hogy a legelső top10-es bejegyzésem és e között találhatók párhuzamok. Mind a kettő a sötét oldalt veszi górcső alá, azonban félreértések elkerülése végett, azon gonoszoktól, akik bekerültek oda, vagy helyhiány miatt nem kerültek be, sosem féltem. Ugyanis véleményem szerint mindegyikünkben ott lapul a kisördög, és őt eléggé ismerjük. Ellenben a mostani jelöltjeink kaput nyitnak az ismeretlenbe, úgy, hogy sokszor pont az ismerős oldal tölt el minket félelemmel.
Ezek után lássuk is a jelöltjeinket!

10. Grendel (Beowulf)



Ebben az összeállításban nem fognak szerepelni agresszívan ijesztő lények... bevallom, hogy én a Predátort előbb venném a legelső listába, a Universal (által megfilmesített) szörnyeket már gyerekkoromban úriembernek tartottam, a Jurassic Park dínói meg csak azt tették, amit az ösztöneik diktáltak. Az agresszívan ijesztőre egy kisgyerek lázas izgalomba jön... ellenben a nyomasztóan ijesztő... az más tészta. Egy farkasember nem más egy kölyöknek, mint a szomszéd mérges kutyája, felszorozva tízzel: tudjuk, hogy ingerlékeny, és támadni fogok, az ösztöneinek engedelmeskedve. Az igazi rém azonban jellemileg olyan, mint egy kísértet - megfoghatatlan. Nem mindig kapunk választ arra, hogy mit-miért tesz, és ezáltal sokkal rémisztőbb, nyugtalanítóbb lesz.
Ezt a hosszas bekezdést azért is írtam, hogy elkülönítsem a Zemeckis-féle változatot az eredetitől. Az előbbi ugyanis az agresszív kategóriába tartozik: beront a terembe, és T-Rexként tombol... ezzel szemben az eredeti beoson a csarnokba, amikor mindenki alszik, elragad néhány lovagot, és véres lábnyomokat hagy maga után. Grendelről azt sem tudjuk, hogy néz ki - bevallom, én 9 évesen nem az eredetit olvastam, hanem a Germán, Kelta Regék és Mondák gyűjtemény fejezetét, de az eredeti vers sem ír róla sokat -, szóval, a maradékot kitölti a képzeletünk. Egy kiskölöknek pedig van képzelete.

9. A Főszámítógép (Egyszer volt, hol nem volt... a világűr)



Nos, ő pedig még Harlan Ellison OKának jószándékú kisöccse... OKkal azonban csak gimnázium után találkoztam, a Főszámítógéppel 8-9 évesen. A Főszámítógépet talán leginkább a Mátrix Építészéhez hasonlíthatnám, csak ő nem beszélt mellé, és egy gép megingathatatlanságával tartotta magát a Robotika alaptörvényeinek egy elcseszett változatához. Nem látta értelmét a zenének, emellett veszélyesnek tartotta az érzelmeket, és a legijesztőbb az volt, hogy valahol mi meg tudtuk érteni őt. Ami pedig kiskölökként új volt, hogy mennyire előkészítették az alakját - sokáig csak a háttérből manipulált.

8. Bármely mutáns egy tetszőleges műből



Itt nem az X-men kirekesztett, de azért menő képességekkel felruházott tagjaira gondolok, hanem bármely torzulással, illetve közvetve-közvetlenül gyenge szociális képességekkel megvert rémségre gondolok. Ami egy kölköt megijeszt egy ilyen torzszülöttben, az nem az a tévképzet, hogy "ami csúf, az értelemszerűen gonosz", ellenkezőleg... a felismerés, hogy a világ milyen igazságtalan tud lenni. Magát a mutánsokat szánjuk, mint a leprásokat... de éppen úgy igyekezünk elhessegetni őket, miközben ujjaink közül mégis bámuljuk őket. Lynch elefántembere, a Kincsvadászok Lotney Fratellije, vagy Richard Matheson Férfitól és asszonytól született novellájának nézőpont karaktere... ha nem is mindegyikük mutáns a szó hagyományos értelmében, egy kiskölyök szemszögéből azoknak tekinthetők.

7. A Szárnyas Lények (Jack Vance: A Túlvilág Szeme)

Ha valaki igazán meg tud engem borzongatni, az Jack Vance. Bevallom, Lovecraft annyira nem tölt el zsigeri rettegéssel, mint kellene, és én a Nazgúlokat sem találtam félelmetesnek...
...ellenben Jack Vance Haldokló Földjének kísértetei azok. Nem leírhatatlan rémek, csupán semmit nem tudunk meg róluk az égvilágon, és ez a semmi is kellő mennyiségű misztikummal (értsd: a helybéliek tudatlanságával és babonásságával) van megfűszerezve. Említésre érdemes az Emberiség Múzeumát megszálló szellemek, A Túlvilág Szemének tengeri kísértetvárosa, de az igazi győztesek a múlt égi rémei. A szárnyas lényekről keveset tudunk meg, és azt is csak közvetve: Jack Vancenél ugyanis nemcsak arra kell figyelni, mit mondanak, hanem hogy milyen (hiányosságokkal rendelkező) szereplő mondja. A múlt babonás emberkéi szerint a szárnyas lények egy isten hírnökei, akik elviszik az embert a Paradicsomba, amikor annak kitelik az ideje... ja, és a barlangjaik környékén mérges gázok vannak, azért kapnak fel ott annyi halandót. Valójában nem sokkal lehetnek többek egyszerű ragadozóknál... ugyanakkor köpenyük teljesen eltakarja őket, és csak kitines szárnyuk látszik ki belőle, emellett melankolikus dal jelzi jöttük, és haláluk során csak a ruházatuk marad meg. A karakterükre rátesz egy lapáttal a környékbeliek babonája, az, hogy az író nem foglal állást egyértelműen, hogy ezeknek a babonáknak mekkora a valóság alapja, illetve (anti)hősünk tudatlanságából történő kiszolgáltatottsága.
Maguk a lények a kevés leírás alapján a Nazgúlok és a Virginiai molyember törvénytelen gyermekeiként képzelhetjük el. Kép nem található róluk, de aki akar, az rajzolhat magának egyet. Vastagon nem ez a lényeg...

6. Az olmekek (A titokzatos aranyvárosok)



Ki ne emlékezne A titokzatos aranyvárosokra? Nos, tapasztalatom alapján sokan, de a neten azért fellelhető ez-az, így akinek esetleg kimaradt, az járjon utána. Az olmekek voltak a sorozat ember-idegen karakterei, akik - a sorozat szerint, ne felejtsük, tényleg létezett ilyen nevű népcsoport - egy technokrata civilizáció túlélői. A háború eltorzította és sterillé tette őket, így idejük nagy részét jegelve töltik. Vezetőjük a képen is látható Menatour, aki sejtátültetéssel próbál kiutat keresni a fajukat sújtó átokból, jobb keze pedig egy Kalmec nevű lelkiismerettel nem rendelkező harcos. Oké, persze az emberi-idegen ellenfelekből Dunát lehetne rekeszteni, de az olmekeket mindig erőteljesebbnek tartottam pl. a Sliders kromaggjainál. Talán ez lehet amiatt is, mert technikai téren nagyobb a kontraszt köztük és hőseink között, ráadásul a motivációjuk is teljesen érthető: az említett technológiájukból sokat veszítettek, a népük elkorcsosult és haldoklik. És ami azt illeti, a főtémájuk is hátborzongató.

5. A légy (szerintetek?)



A légy a jó Isten egyik leggusztustalanabb jószága... ezt pedig hogy máshogy fokozhatnánk, mintha ezt az undorító állatot elkeverjük az emberrel? Direkt nem a Jeff Goldblum-féle verziót raktam ide, ugyanis szerintem a novella pórul járt tudósa (légyfej és jobb kar, illetve ezek kontrasztja az emberi részekkel) sokkal erőteljesebb. Másrészt a novellában a pacáknak felkészülni sincs az átalakulásra, hiszen az nem egy hosszú folyamat, hanem egy gyors csere a teleportálás során, megőrzi a józan eszét, családja van, ráadásul ezt a kedves özvegye feljegyzéséből tudjuk meg, és csak a végén derül ki, hogy a történet igaz volt.
Egy egyszeri embert már az undorít, ha egy légy rászáll... az, hogy a légy a része... nos, hatványozottan nyomasztó.

4. A szörny (Ray Bradbury: A ködkürt)

A vízi rémek mindig is nagyobb rettegéssel töltötték el az embert, mint a szárazföldiek. Mert ott, ahol találkozhatunk velük, halmozott előnyben vannak velünk szemben... észre sem vesszük, és valami máris lehúzott minket a hideg mélybe, ahol nyert ügye van. De tegyük azt is hozzá, hogy a mélység és az ismeretlen közé egyenlőségjelet lehet tenni, és... áh, frászkarikát! Ügyetlenkedéseim helyett átadom a terepet egy ékesszólóbb úriembernek:

- Ó, a tenger az nagy dolog - McDunn idegesen hunyorgatva pöfékelt. Ideges volt már egész nap, de nem mondta meg, miért. - Akármennyi motorunk van, meg úgynevezett tengeralattjárónk, tízezer évszázad is beletelik, mire betehetjük a lábunkat az elsüllyedt földrészek valódi mélységeibe, ezekbe a tündérbirodalmakba, s mire megtudjuk, mi a valódi rémület. Gondold el, odalenn, a mélyben, még mindig Krisztus elõtt 300 000 van. Amíg mi trombitaszóval parádéztunk körös-körül, és nyirbáltuk egymás országát meg fejét, ezek a birodalmak odalenn éltek tizenkét mérföld mélyen, a tenger hidegében, s egy olyan korban, amely az üstökösök farkával egy idõs.

A szörnyeteg nem más, mint egy plesiosaurus. Önmagában már ez is elég lenne, ám van egy plusz csavar, ami miatt előkelő helyet foglal el a listán: hogy számára a világ olyan idegen, mint számunkra ő. És magányos, hihetetlenül magányos.

- Tudod, Johnny, ez a szegény szörny talán egész álló éven át ott fekszik valahol, ezer mérföld messze, és várja, hogy eljöjjön az ideje, és az is lehetséges, hogy már millió esztendeje él ez a magányos teremtmény. Képzeld csak el azt a millió éves várakozást; te vajon tudnál-e ilyen sokáig várni?

Az igazi rém tehát nem a szörny, hanem a magány, a végső magány egy ismeretlen világban. A szörny csupán ennek a szimbóluma.


3. Anthony Fremont (It's a Good Life (The Twilight Zone))



Az ifjú Anthony külsőre olyan, mint egy átlagos kissrác... azonban isteni erőknek parancsol. Ezek alapján lehetne egy gyermekmatiné főhőse is, amelyet megpakolnak mindenféle tanulsággal... ám Jerome Bixby ezt az alapgondolatot továbbvitte. Anthony a városkája lakói szemszögéből egy OKkal egyenrangú szörnyeteg, holott voltaképpen csak egy kisgyerek, akit nem lehet megnevelni (hacsak nem akarsz azonnal a kukoricák közé kerülni), és egy kisgyerek impulzív nézeteivel viszonyul a jó és rossz fogalmához (egy frusztrált felnőtt például egyértelműen az). Anthony nem rosszindulatú, és legalább annyira ki van szolgáltatva hatalmának, mint városkája lakói... csak ő még ahhoz is fiatal, hogy ezt átokként és/vagy csodaként élje meg. És mivel ez a hatalom nagyon hamar pottyant az ölébe, ez elszigeteli őt a többiektől... és mi lehetne embertelenebb, mint egy isteni hatalommal bíró, és ezáltal nevelhetetlen, társakkal és normális motivációkkal (mi leszel, ha nagy lesszel?) nem bíró kisfiú?

2. Földönkívüliek (X-akták, egyebek mellett)



Ugye vannak a koboldok, akik az ágy alatt laknak, éjszaka rabolnak gyermekeket, és a felnőttek szerint nem léteznek. És vannak a földönkívüliek, akik éjszaka rabolnak embereket az ágyukból, és a felnőttek szerint... nos... talán igen, de inkább nem, de lehet, hogy mégis. Míg Dänikenék előszeretettel próbálják bizonyítani a földönkívüliek létezését a koboldmítoszokkal, felnőtt fejjel inkább a földönkívüliek tűnnek a koboldok modernizált utódaiknak. Hogy is mondta William Allingham?

Up the airy mountain
Down the rushy glen,
We daren't go a-hunting,
For fear of little men;

A földönkívüliek a modernkor tündérei: nem értjük a motivációikat, és szenvtelenül állnak az emberi élethez (de sokan reménykednek, hogy azért jófejek). Éjszaka jönnek, halott sápadt vagy szürke a bőrük, csészealjon utaznak (Baba Jaga meg mozsárral nyomult).
Félreértés ne essék, nem azt mondom, hogy nincsenek, hogy nem létezhetnek földönkívüliek, ellenben a szürkékben felnőttként már a koboldmítoszok evolúcióját látom... minden előfordulhat, az is, hogy ők léteznek. Ellenben a popkultúrában nagyon is azt a szerepet töltik be, mint amit korábban a tündérek és manók, és a felépítésüket is le lehet vezetni az ember számára ijesztő dolgokra (pl. a csészealj szem).
Mindegy is... egy kisgyereknek a földönkívüliek a túlélő koboldok, akiket nem pusztított el a felnőttek hitetlensége.
Akárhogy is, jópár filmben előfordul, hogy az elrabolt személyt kifektetik az asztalra, és rengeteg hegyes műszerrel kísérleteznek rajta... olyanok, mint egy fogorvosba oltott nőgyógyász. Azt hiszem, ezt nem is kell nagyon agyonmagyaráznom.
Még az X-akták dallamára is lehet hátborzongató szöveget írni:

Eljöttünk ma érted.
Kivesszük az agyad.
Berakjuk a spájzba,
Holnapra is marad!

1. Morlockok (Herbert George Wells: Az Időgép)



Nos, ők is gyerekeket, pontosabban a gyerekkinézetű eloiokat rabolják el, hogy belerakják a kondérba. Ami ijesztőbb bennük, hogy ők az emberből fejlődtek ki... és voltaképpen MINDAZ elmondható róluk, amit a korábbi összes helyezettről elmondhattunk: ijesztőek az emberi-embertelenségük miatt, ugyanakkor szánalmasak is, és valahol csak az eloiokok vasalják be a tartozást. Másrészt meg Wells egy hihetetlenül tehetséges író, és a morlock-járatokban történő bolyongás egyike a legfélelmetesebb olvasmányélményeimnek. Az ufókkal szemben ők a mi utódaink; az olmekekkel szemben nekik már esélyük sincs visszaszerezni emberségüket; az eloiok félelmében ott van a szárnyas lényekről alkotott babonák.
Gyakran vannak olyan álmaim, hogy a közösség egy pincéje egy morlock-járatba vezet... hmm... azt hiszem, ez a kifejezés King Azában is előfordult.

Nos, ennyit gyermekkorunk rémeiről. Azonban felnőtt fejjel már nem csak hogy mosolygunk rajtuk, de rájövünk, fasorban sem voltak soha az igazi szörnyetegekkel, mint amilyenek olykor embertársaink. Velük szemben a legaljasabb mumus is elmondhat magáról egyfajta korrektséget, ami pedig az öregebbeket illeti... nos, mindenki számára ajánlanám Terry Pratchett Hogfatherjét. Ahogy a Nightwish is mondta:

It's not the monsters under your bed
It is the Man next door
That makes you fear, makes you cry,
Makes you cry for the child
All the wars are fought among those lonely men
Unarmed, unscarred

És ahogy növünk, úgy hívnánk meg gyermekkorunk rémeit egy teára.

Huhhh...

Az idejáróknak bizonyára feltűnt, hogy nem nagyon jegyeztem be semmit ebben a hónapban a blogomba. Sajnos lekötött a nagybetűs ÉLET, így a munka mellett albérletet kellett keresnem, hogy legyen hely a főbérlőm öccsének - hál' istennek sikerült is találnom -, BKV-sztrájk tombolt és ugyanazon időben leépítések is voltak a munkahelyemnél, találkoztam rengeteg emberkével - jóarcokkal, seggfejekkel egyaránt -, szóval, nem lustaságból kifolyóan nem frissítettem az oldalamat.
Bízom benne, hogy a 2010-es év többi része már nem lesz ilyen túlzsúfolt, és így több idő jut ide.
De hogy valamiről írjak is, és ne csak rinyáljak: van esély rá, hogy film készüljön a Mistbornból. Ez... érdekes lesz, ha eljutunk odáig. A Ködszerzetnek ugyanis megvan az a lendülete, ami filmrevitelért kiált, és igazából a történet sem olyan, amivel nagyon mellé lehetne lőni - igen, egy "harcolunk a gonosz Nagyúr ellen" sztori, amit az emel társai fölé, hogy Sanderson tud írni. Nem lenne hülyeség, mondom ezt úgy, hogy pár hónapja még értetlenkedtem egy kolleginámnak, hogy nem értem, miért áll minden fantasztikus regényelemzés végén, hogy ez de jól mutatna vásznon, miközben a regényben éppen az a szép, hogy teret enged a képzeletnek. Ezt nem (csak) sznobizmus végett írtam anno, hanem mert tényleg úgy éreztem, mintha a regény egy kicsit háttérbe szorulna a filmhez képest...
...másrészt viszont fantasy filmek terén olyasmik várhatók, mint például az agyonszteroidozott Titánok Harca-remake, szóval, félredobtam korábbi "elitista" nézeteimet, és jöjjön csak Sanderson, Martin, Williams, meg a többiek, ha ez kell, hogy felnőtt korosztályt megcélzó (Martin mindenképpen) és nem izzadság-adrenalin-izomszagú filmek szülessenek ebben az irányzatban. Oké, persze várható még a Hobbit, meg meglátjuk, mi kerekedik ki a "The Sorcerer's Apprentice"-ből.
Huhh... egyelőre ennyi. Lesznek majd "méjj" elemzések is, csak ahhoz először levegőhöz kell jutnom.

Elmélkedés a munkáról

A munkádban soha sem lehetsz elég jó. Amint végre valahára elérted azt a szintet, amit elvárnak tőled, a főnökeid rögtön meg is emelik, mondván, ha ez ilyen könnyen megy, akkor a több is menni fog.

Évvégi elmélkedés

Nos, először is Mindenkinek Kellemes Újévet szeretnék kívánni!
Másrészt meg hadd tegyek meg itt egy rövid személyes észrevételt, amivel nem muszáj egyetérteni, de talán érdemes megfontolni.
Azt hiszem, már az eddigiekből is kiderült, hogy nagy rajongója vagyok a fantasztikus irodalomnak, és örülök, hogy a fantasy itthon is kezd felzárkózni, gondolok itt az egyre több megjelenő külföldi íróra többek között. Mégis van valami, ami továbbra is bosszant az itthoni mentalitásra fantasy terén, ez pedig a szerepjáték-központúság elterjedtsége.
Hadd magyarázzam meg, mit értek ez alatt! Sajnos az tény és való, hogy mi nálunk nincs akkora háttere a fantasynek, mint Nyugaton, de még a sci-firől sem lehet elmondani ezt... nem feltétlenül azért, mert nincsenek gyökerei, hiszen olyanok írtak tudományos-fantasztikus műveket, mint Jókai, Karinthy vagy Szathmári, mégis, ezen regényekről legfeljebb lábjegyzetben értesülünk irodalomórákon, és egy egyszeri hazai sci-fi olvasó jó eséllyel nem is hallott róluk... ezért is volt mondjuk szimpatikus a Galaktika visszatekintése. Akárhogy is, a fantasynek még ennél is gyérebb a helyzete, hiszen sci-fi fronton még találunk egy Zsoldos Pétert, de a fantasy esetén már egy nagy űr tátong, és egészen a romantikáig kell visszabandukolni, hogy meghatározó, vagy legalábbis ismert művekbe botoljunk, mint a János Vitéz vagy a Csongor és Tünde - más kérdés, hogy őket többnyire nem szokás fantasynek tartani.
Namármost még mielőtt valaki azt hinné, hogy a herderi jóslat fantasy-verzióját vizionálom ide, hadd árnyaljam a helyzetet azzal, hogy én nem valami ízes-magyaros-betyárpörköltes, bajuszpödrően igazzy magyar fantasyért verem az asztalt - Karinthy Frigyes is nagy Herbert George Wells rajongó volt, és Az Időgép analógiájára írta meg a Capilláriát. A Capillária valamilyen szinten ott figyel a köztudatban, fantasy esetén ilyesmiről nem beszélhetünk - míg ezzel szemben az angolszászoknál ott van a Pán Péter, az Alice Csodaországban vagy az Óz, a nagy varázsló... és érdekes módon náluk nem tapasztalni semmilyen előítéletet ezekkel a mesékkel szemben, rengeteg fantasy író, köztük Tad Williams és George R. R. Martin egy lapon emlegetik a "komoly" alkotásokkal, míg sok hazai fantasy-rajongó elnézően mosolyog a Lázár Ervin könyvekre.
Tapasztalataim szerint a hazai közönség zöménél a fantasy még csak nem is A Gyűrűk Uránál kezdődik - pedig az a mű még igencsak jelentős megbecsülésnek örvend nálunk is, ideértve többek között a rajongói klubokat -, sokkal inkább a szerepjátékoknál. Sokszor azt tapasztalom, hogy még mindig elterjedt az a feltételezés, hogy az igazi fantasyhez készült szerepjáték - vagy fordítva. Hál' Istennek a helyzet árnyaltabb, vannak olyan barátaim, akik Drizzt kalandjait le sem emelik a polcról, ugyanakkor megtalálható náluk Az Utolsó Egyszarvú, Gaimantől bármi vagy pár régi fantasztikus regény. Azonban úgy tapasztalom, még mindig a szerepjátékos szemlélet dominál.
Ez persze azért is lehet, mert a rendszerváltás utáni első írógenerációnál meghatározó volt a szerepjáték - akadtak olyanok, akik aktívan játszottak, és felhasználták az élményeiket, másoknál ez közvetettebb volt, vagyis azért írtak kockacsörgetős regényeket, mert azoknak volt nagy keletje. Ha egy kicsit végigmegyünk a hazai fantasy-világokon, akkor rájöhetünk, hogy sokukhoz készült szerepjáték, vagy már eleve annak készültek: Ynev, A Káosz Világa, Codex, Requiem, Túlélők Földje. Viszont azt is meg kell jegyezni, hogy az olyan íróknak, mint Kornya Zsolt, Nemes István vagy Gáspár András nem kevés műveltségük volt nem-szerepjátékos fantasztikus irodalom terén... ez olyasmi, ami nem feltétlen jutott el a rajongókhoz, akik közül páran aztán írásra adták a fejüket, és nem egy közülük meg is jelenhetett... itt elég végignézni a 2000es évek első felének hazai irodalmán.
Félreértés ne essék, én most nem bűnbakokat akarok keresni, vagy ostorozni néhány szerencsétlent, semmint inkább eljutni a probléma gyökeréhez, ez pedig az, hogy a szerepjáték mintha egy kicsit elsőrendűbb lenne a fantasynél.
Ez több okból is káros, vagy inkább visszahúzó lehet. Az első az, hogy azok az emberkék, akiknek csak szerepjátékhoz készült fantasy-irodalommal volt szerencséjük, könnyen azt hihetik, hogy nem is olyan ördöngősség ilyesmit írni. Ez azért is lehet, mert ezeknél a műveknél nem kell - és nem is lehet - nagyon mélyre ásni, mert a regény feladata elsődlegesen az, hogy utazási prospektus gyanánt szolgáljon az adott világhoz, a szereplők pedig szinte csak alibiként vannak ott - utána lehet olvasni, és kiderül, hogy sokszor még a fekete-fehérnek tartott Gyűrűk Ura szereplői is árnyaltabbak náluk, vagy árnyaltabban vannak felkonferálva. Legyen jó, legyen gonosz, legyen barbár, legyen tünde. Ezzel szemben nagyon sok külföldi író azért is adhat valami sokkal mélyebbet, mert ott gond és előítéletek nélkül nyúlhat az elődökhöz, eljátszva a sablonokkal, mintegy új nézőpontból mutatva be őket. A külföldi oldalakon, fórumokon és blogokon gyakran olvashatók olyan viták és értekezések, hogy Oberont vagy Beowulfot miként újította be az író, vagy hogy milyen utalásokat tartalmaz az adott regény más művekre - én gyakrabban botlok itt abba, hogy akkor most szabályrendszer szerint a főhős tudott volna-e egyszerre két tűzlabdát lőni, vagy sem. Persze nálunk a mesék itthon mintha fantasytől függetlenül le lennének nézve, és ezt például egy, A hercegnő és a kobold filmkritika végén is láttam, amikor a kritikus azzal zárta a ledorongoló esszéjét (ez amúgy egy dolog), hogy "nem kellene olyan rossz hírüket kelteni az olyan aranyos lényeknek, mint a koboldok." Külföldön is van tündegiccs, de ott inkább előtérben van, hogy a tündérek és mesebeli lények tudnak rosszindulatúak, kártékonyak, ártalmasak lenni, és ennek megfelelően mintha nagyobb lenne a tisztelet az irányukban. Nálunk azonban mintha hatványozottan élne, hogy meséket nem olvasunk, mert az a gyerekeknek van, viszont mivel gyerekeknek szánjuk őket, ezért az éleket lekoptatjuk, viszont mivel az élek le vannak kopva, ezért igazolva érezzük magunkat, hogy gyerekeknek készültek. Mintha külföldön kicsit nagyobb lenne az átjárhatóság "mese" és "felnőtt" között a köztudatban.
A másik dolog pedig a világ felfedezése. Hogy mit értek ez alatt? Én sokkal jobban szeretem, ha egy író kalauzol minket végig a világon, egy vagy több karaktere által. Rendszeresen visszatérő írói eszköz, hogy a főhős egy zöldfülű karakter, aki még szinte semmit nem látott a világból, ennek megfelelően vele együtt csodálkozhatunk rá az újdonságokra, mindent a maga idejében - ami azt illeti, még egy előadás is készült arról, hogy mennyire meghatározó a csodálkozás A Gyűrűk Urában. Ezzel szemben a szerepjátékokhoz készült regényekben mintegy csak oda van vetve, hogy milyen dolgokkal találkozott a főhős.
Erre hadd hozzak egy példát, és mivel nem akarok valakit kipécézni, ezért hadd maradjon az író egy "átlagos író".

Telefon: Csöng-csöng
Átlagos író: Halló?
Telefon: Halló, Bob, mi a pálya?
Átlagos író: Semmi különös, éppen nagyban dolgozom a legújabb sötét elfes regényemen.
Telefon: Na igen, éppen ezért keresünk téged... na szóval most adjuk ki a Monster's Manual 4-et, és abban van egy jópofa lény, a ráktusz...
Átlagos író: Ráktusz?
Telefon: Igen. Kicsit rák, kicsit kaktusz. Jópofa, mi?
Átlagos író: Igen?
Telefon: Na szóval szeretnénk ha a hősök összefutnának egy ilyennel... megoldható lenne?
Átlagos író: Nos, lett volna egy harc egy mantikórral, de akkor átírom erre a jószágra. Mit kell tudni még róla?
Telefon: Hát, a méregre immúnis, de a tűz duplán sebzi.

Egy év múlva:

Átlagos Író: Sötét Kristályok Suhogása
(Részlet)

És akkor a barlangból előcsörtetett egy ráktusz. Grizzt hallott már erről a lényről, de álmaiban nem gondolta volna, hogy ennyire undorító. Mivel tudta, hogy a szörnyetegnek nem árthat a mérgezett tőrével, elrakta fegyverét, és meggyújtott egy fáklyát.

A szerepjátékregényekbe gyakran nem azért kerülnek ilyen lények, hogy az olvasót kizökkentsék mindennapjaiból vagy az újdonság varázsát adják, ellenkezőleg, azért vannak ott, hogy tudja, még mindig az adott világban jár.
A másik dolog a világ képlékenysége. Williams, Martin és Sanderson is összetett világokat szokott megalkotni, azonban a világok nem nőnek a fejükre, nem béklyók, csupán keretek. Az tény, hogy plasztikusan és átgondoltan megépített világok, ám ha egy kis részlet akadályt jelent a történetben, gond nélkül meg tudják változtatni, és az egyszeri olvasónak nem fog feltűnni. Olyan is előfordul az íróval, hogy egy szereplőből nő ki egy nép, és nem fordítva... persze lehetnek már ködös elképzelések korábban, de az egyén és a nép egymásnak köszönhetően csiszolódik. Mindez azért is lehet, mert az író rádöbbenhet, hogy ami elképzelve jó ötletnek tűnhetett, az a gyakorlatban nem feltétlen az, és lehet, hogy a hibákra pont egy hosszabban végigvezetett történetfonal hívja fel a figyelmét. A világ ad háttért a szereplőnek, de a szereplő fedezi fel a világot, így a kettő a történettel együtt kölcsönösen építi egymást.
A harmadik dolog az, hogy a szerepjátékok világbemutatására a hihetetlen töménység a jellemző. Gondoljunk csak bele, sokan, amikor külföldön nyaralnak, nem kíváncsiak az ország áfatörvényeire, inkább beülnek egy étterembe, aztán majd felderítik maguk a világot. Ezért is jó egy szereplőn keresztül megismerni egy világot, mert egyrészt élettel tölti meg - többek között másképpen is viszonyul egy egyszerűbb karakter az adott viszonyokhoz, mint egy más személyiséggel megáldott valaki, és ez már ad egy ízt a "mindentudó" narrátorral szemben -, másrészt meg az információ eloszlik.
A negyedik a világmegváltás... ha adva van egy szerepjáték, az sokszor nemcsak az író kezét köti meg, de a főhősökét is, elvégre tiszta sor, hogy nagyon nem változhatnak meg a viszonyok, elvégre akkor már nem is ugyanarról a világról beszélhetünk. Így az igazi világmegváltás sokszor elmarad, akkor is, ha a hősök feladata sokszor a status quo megőrzése - pedig már az is mennyivel érdekesebb, ha az ellen küzdenek -, hiszen sejthetjük, hogy a világ nem fordulhat ki a négy sarkából.
Nos, dióhéjban igazából ennyi. Ismétlem, ezzel a bejegyzéssel nem volt célom korábbi művek ostorozása - ellenkezőleg, a célom inkább az volt, hogy a magyar fantasy minél inkább elszakadjon a szerepjátéktól, és minél inkább próbáljon önmagaként megállni a lábán, még több forrásból merítve. Mint említettem, hiba lenne általánosítani, mert szerencsére nem egy példa van már a hazai vonalra e tekintetben, viszont érzéseim szerint ez a trend ennek ellenére makacsul tartja magát - emiatt is született ez a bejegyzés.
Így, év vége felé szerepeljen hát egy jövőbe vetett bizalomként - bizalomként, hogy ez a helyzet változik.

A Top10 legjópofább szuperhatalom

Oké, ez a bejegyzés két okból is született meg: egyrészt arra az esetre, ha valakinek nem lett volna elég geek eddig is ez az oldal, az most nyugodtan hátradőlhessen... másrészt...
Másrészt azért, hogy egy kicsit felidézhessük milyen is volt kissrácként belepillantani egy képregénybe, és felfedezni a Hét Aktuális Legkirályabb Képességét, amit bizony akkoriban nagyon jó érzés lett volna birtokolni, már csak azért is, mert így nagybetűs Valakiknek érezhettük volna magunkat, akik jobbak a Többinél.
Aztán ahogy cseperedtünk, és egyre több hérosszal volt dolgunk, az egész úgy kezdett egyre fásultabb lenni. Az emberfeletti erő mindig is az emberi képzeletet leginkább megmozgató hatalom volt, de emellett nyakra-főre botlik az ember repülésbe, sebezhetetlenségbe, telepátiába, energiacsapásba, és az egész szépen lassan elveszti az ízét, végül már a legújabb Superman-klónra csak legyintünk egyet.
Természetesen nem a szuperképességben mérhető az adott képregény eredetisége, sőt, mi sem áll távolabb ennél, ugyanis a Watchmen, az All-Star Superman, a Rising Stars vagy a Planetary mind a történetükkel, karaktereikkel, többlettartalmukkal emelkedtek ki az átlagból... viszont a szuperképességek jelenthetik a cseresznyét a habos tortán, ugyanis az író ott tudja elsütni a legelvetemültebb sziporkáit, lévén, valljuk be, a szuperhatalmak önmagukban is elvontak - különösen, ha valaki elgondolkodik, hogyan is működne az a való világban.
Akkor ezek után lássuk is a jelölteket sorjában - vannak közöttük olyanok, amelyek szerintem kimondottan eredetire sikerültek, de olyan is akad, ahol inkább a megvalósítás számított.

10. Az Emberi Amőba - Többszörös Ember

Azt hiszem jó páran látták már a Közös Több- szörös című Michael Keaton-filmet - de ha esetleg lennének olyanok, akik nem, nos, gondolom még ők is érezték azt, hogy semmi kedvük elmenni munkába, kivinni a szemetet, bevásárolni, hanem maradnának a kanapén és befejeznék a hátralévő húsz-harminc oldalt a regényből. Úgyis nagy szívfájdalmunk, hogy egyszerre nem lehetünk több helyen, a nap meg csak 24 órából áll.
Emellett az embernek ideje is, illetve kedve is lenne megváltani a világot, elvégre amennyiben az egyik többszöröse otthagyná a fogát... nos, azt is bőven túl lehetne élni.
Plusz a képességgel jópofa egzisztencialista kérdéseket vethetünk fel (ahogy az eltelt évek alatt fel is vetettek): mennyire tekinthető saját magunknak a többszörösünk, mennyire esik szét a személyiségünk, illetve - ez már csak apróság - mennyire fárad ki az ember egy hosszú - öt-hét többszörösös - nap után, miután összeolvad?

9. A Gépben Lakozó Szellemi Vezető - Mitchell Hundred

Brian K. Vaughan egy különös emberke - ahelyett, hogy ezerrel szórná a vadabbnál vadabb ötleteit, fog egyet, és azt viszi végig köteteken keresztül, lásd példának okáért a hazai Vertigo gyűjteményben is megjelenő Y: Az Utolsó Ember sorozatot.
Az Ex Machinában egy olyan politikai babérokra törekvő szuperhőssel találkozhatunk, aki szót ért a gépekkel, illetve képes irányítani őket, bár nem szükségszerűen fogadnak szót.


Mitchell mellett szót érdemel még ebben a mezőnyben a Planetary Dobosa, aki úgy szintén képes kommunikálni a gépekkel, noha az ő esetében a kulcsszó inkább az információ áramlása. Mivel azonban Dobos több mint valószínűleg zakkant, ezért rá nem szavaznék... ugyanakkor akinek interdimenzionális pornóra fájna a foga, az nyugodtan forduljon hozzá.


8. Már itt sem vagy - Jay "Popinjay" Aykroyd

Kevesen tudják George R. R. Martinról - legalábbis hazánkban -, hogy nagy kép- regényrajongó. Az 1980as évek végén meg is alkotott írótársaival - olyanokkal, mint Roger Zelazny és Chris Claremont - egy közös világot, ahol egy földönkívüli vírus gyökeresen megváltoztatta az emberiség történelmét. A ciklus a Wild Cards nevet kapta, ugyanis a vírus embertől függően különböző tüneteket produkált. A leggyakoribb a halál volt (az adott személy a Fekete Királynőt húzta), mások groteszk lényekké torzultak - ők lettek a Jokerek -, míg a szuperképességre szert tevő embereket Ászoknak keresztelték el. Rajtuk kívül még ott vannak a Bubik, akik tökéletesen használhatatlan hatalmak birtokába jutottak, így valamelyikük szakállat tud növeszteni pillanatok alatt, mások arasznyira tudnak lebegni a föld fölött.
Számtalan jópofa figurával találkozhatunk a Wild Cards világán belül, azonban számomra az egyik legsajátosabb Popinjay karaktere, aki képes másokat elteleportálni. Aki találkozott már igazi seggfejjel, az képes értékelni ezt a képességet...

7. Világok Vándora - Luther Arkwright

Szerintem mindenki álmodozott már arról, hogy milyen lenne ellátogatni egy párhuzamos valóságba, ahol a dolgok egy kicsit másképpen alakultak - mindezt a Sliders távirányítója nélkül, mert ugye elveszni azért nem szeretnénk, csupán kiruccanni. Bryan Talbot karaktere, Luther Arkwright puszta akarattal képes átjárni a párhuzamos valóságok között, és... ecsetelnem kell ezt, emberek? Szerintem az idejárók jó eséllyel erre tennék a voksukat.

6. Állati - Animal Man

Az állati képességekkel rendelkező szuperhősökkel Dunát lehetne rekeszteni, Bernhard "Buddy" Baker azonban annyiban mégis egyedi eset, hogy ő a közelében levő jószágok képességeit tudja lemásolni, akkor is, ha anatómiailag fikarcnyit sem változik. Ez a képesség mindnyájuk életébe új színt vihetne, hacsak a labdázásra gondolunk ebünkkel, ha madárlesen tollas barátainkat közelebbről akarnánk megsasolni, vagy versenyt úsznánk Flipperrel. Az olyanokat, mint a bikaviadal, szándékosan nem említettem - egyrészt az Animal Man alapvetően egy állatbarát képregény, másrészt különben is, az ember ne éljen vissza a hatalmával... kivéve ha egy szemtelen szárnyasnak kell megmutatni, mint abban a bizonyos Red Bull reklámban.

5. Éledő Csillagok - a teljes Rising Stars gárda

J. Michael Straczinsky képregényét sokan egy lapon szokták emlegetni a Watchmennel - én legalább is igen -, azzal a kiegészítéssel, hogy míg az utóbbi olyan, mintha Philip K. Dicket kérték volna fel arra, hogy írjon egy szuperhős-történetet, akkor a Rising Stars ugyanez, Ray Bradburyvel.
Maga a mű megérdemel egy külön cikket - és kapni is fog, csak nem tudom mikor: annyi a jó mű, és oly' kevés az idő -, de már maga a gárda sem hétköznapi, még szuperhősös mércével sem. Igen, vannak ugyan kötelező repülő-sebezhetetlen-muszklimiskák, de őket is kellő árnyaltsággal kezeli Straczinsky... azonban az "alapcsomagon" kívül csupa szokatlan emberke van: a sebezhetetlen, aki nem tud semmit kezdeni a képességévél, ugyanis átlagos - vagy azon aluli - ügyességgel és erővel bír, viszont emellett zéró tapintása van; a nő, akiben mindenki Álmai Asszonyát látja; az énekes, akinek dalára senki sem emlékszik, csak annyit, hogy nagyon szép; az álomjáró; a halottlátó; a telekinetikus, aki csupán apró dolgokat képes mozgatni, azokat viszont minden mennyiségben; a gyógyító; a szuperzseni; a pap gyermeke, aki csak lebegni és ragyogni tud.
Persze, mint korábban említettem, ez csak a cseresznye - Straczinsky olyan ügyesen keveri a lapokat, hogy a Rising Stars még azoknak is kötelező olvasmány, akik nem kedvelik a szuperhősöket... de erről később.

4. Mindenkinek Van Egy Álma - Morpheus, Sandman


Freddy Krueger óta tudjuk, hogy a rémálmoknak komoly következményei lehetnek... nos, Morpheus minden álom királya, és mellette Krueger egy pitiáner kispályás, olyan... olyan, mint a követ birtokló Dr. Dee.
Morpheus talán az egyik legérdekesebb képregényfigura, és talán a legnépszerűbb karakter, akit Neil Gaiman kitalált - sokan amúgy az írót vélik felfedezni Sandmanben, és tény, hogy távolról Morpheus tényleg kicsit Gaimanre emlékeztet: fekete ruha, hosszúkás arca, kusza frizura. Akárhogy is, Morpheusnak teljes körű hatalma van az álmok felett, és ezen keresztül mások személyisége felett is - nem akarok spoilerkedni, mert bízom benne, hogy az idejárók is olvasni szeretnék majd magyarul a többi kötetet, de éppenséggel a második történetben van a legkedvencebb ítéletem Sandmantől - hogy ki, vagy kik felett, azt majd mindenki megtudja a maga idejében.
Ja, és most komolyan, ki ne szeretne egy olyan helyen lakni, ahol a házvezető egy tündér, a pedellus egy tökfej, a kézbesítő egy holló, a közelben pedig Káin és Ábel lakik? Ki ne szeretne egy ilyen világ része lenni?

3. A Városok Istene - Jack Hawksmoor

A szuperhősök előszeretettel védelmezik a rendet nagyvárosokban - elsősorban azért is, mert a nagy számok törvénye alapján ott történik a legtöbb randalírozás, másrészt viszont egy szupercsörte csak felhő karcolókkal a háttérben mutat igazán. Emlékszik még valaki arra a történetre, amikor Pókember kénytelen volt kiruccanni a külvárosba? Mivel nem tudott hálóhintázni, ezért kénytelen volt gyalogolni, a kutyák megugatták, és a végén már visszasírta New York koszos-mocskos sikátorait.
Warren Ellis pont ezt szem előtt tartva alkotta meg Jack Hawksmoor karakterét - Nicholas Hawksmoor építészről és Rugóláb Jack városi legendájáról elnevezve. Jack egy öltönyös-mezítlábas karakter, aki úgy gubbaszt a házfalakhoz tapadva, mint Pókember, akkorát ugrik, mint Hulk, képes utazni a városok között, hallja a "gondolataikat", képes újjáépíteni a házakat és az utcákat, vagy éppen irányítani őket, emellett pedig ereje az adott város nagyságában rejlik.
Batmanre szokás mondani, hogy ő egyben Gotham - Jack mindig az éppen általa védelmezett város.

2. Egy Fatalista Isten - Dr. Manhattan


Íme, az ember, aki annyit tud és annyi mindenre képes... hogy nem tesz semmit. Manhattant már kielemeztem egyszer korábban, viszont ez a csavar van annyira ötletes, hogy helyet kapjon ezen a listán.

1. Képzeletbeli Barátok - Dorothy Spinner

Ugye előfordult velünk is néha, amikor képzeletbeli barátokhoz fordultunk - nem, itt most ezalatt nem azt értem, hogy láthatatlan emberkéket vendégeltünk meg teával, csak úgy elképzeltük, hogy de jó is lenne, ha a képzeletünkben élő emberkék valóságosak lennének. A sok hülye gyerek egyből leszállna rólunk, és mi is menőnek érezhetnénk magunkat.
Kis szerencsével azonban viszonylag hamar túljuthatunk ezeken a periódusokon - szegény Dorothy azonban nem ilyen mázlista, ugyanis őt a sors majomképpel verte meg, amit azzal a képességgel kompenzált, hogy képes életre hívni képzeletbeli barátait.
Persze a helyzet nem ilyen rózsaszín, és Dr. Jekyll óta tudjuk, hogy mindnyájunkban él valami, amitől jobb megvédeni a világot - ez Dorothy esetében a Gyertyagyáros, egy emberi félelmekből összegyúrt szörnyeteg.
Dorothy a Doom Patrol nevű dadaista szuperhős-csapat üdvöskéje, ahová olyan karakterek tartoznak, mint Bolond Jane, aki 64 személyiséggel és ennek megfelelő szuperképességgel bír, Danny, a transzvesztita utca, valamint olyan nívós ellenfeleik vannak, mint Állat-Zöldség-Ásvány Ember... ők is megérdemelnének talán egy külön helyet, de Jack Hawksmoor csapátával, az Authorityvel is ugyanez a helyzet... azonban - az Éledő Csillagokkal szemben - őket nagyságrendekkel sajátosabb karaktereknek éreztem a csapatukon belül.

Nos, dióhéjban ennyit az extrémebb képességekről... talán akad még olyan, ami még szót érdemelt volna, de az én szubjektív listámban ezek szerepelnek. Mint mondtam, egy képregényt nem ez tesz naggyá... viszont az vesse rám az első követ, aki nem szokott egy képregény kapcsán ilyesmiről ábrándozni - vagy inkább mégsem, mert nem vagyok sebezhetetlen.