Leharcolt Ragadozók

A napokban pótoltam a legújabb Ragadozó filmet. Egyrészt azért, mert gyerekkorom meghatározó élménye volt az első két rész, másrészt mert Antal Nimród ült a rendezői székben, és kíváncsi voltam, mit hoz ki az alapanyagból. Az elvárásaim nem voltak azért vészesen nagyok, valljuk be, az első két rész sem a bonyolult karaktereivel, a csavaros történetével vagy a mély mondanivalójával vett le a lábamról. Mégis szerethetőknek tartom a maguk módján, és kellemesen kikapcsolnak, annak ellenére, hogy amúgy hidegen hagynak azok az alkotások, amiknek tesztoszteron folyik a füléből. Azonban ha elkapom valahol őket, akkor nem kapcsolok el, hanem képes vagyok újra és újra végignézni őket.

Jelentem, ez az, ami a Ragadozókkal véletlen sem fog megtörténni. Pedig a film nagy ambíciókról tanúskodik, egyáltalán, a cím utalás a testvér-franchise második részére (Alien -> Aliens), és a producer, Robert Rodriguez nyilatkozata szerint a Ragadozó 2-t nem is tekintették kanonikusnak, sőt, éppenséggel egy méltó folytatást szerettek volna az eredeti résznek. Azonban a végeredményt látva a Ragadozók nemhogy nem lett olyan ütős film, ami indokolttá teszi a második rész meg nem történtté nyilvánítását, de még annak a poros nyomába sem ér. Félreértés ne essék, jó pár más folytatással szemben én nem haragszom erre a filmre. Nem éreztem dühöt, csalódottságot, frusztrációt a megtekintése során. Ellenkezőleg - a végére olyan erőteljes hiányérzetem volt, hogy ennyi erővel akár a falat is bámulhattam volna egész idő alatt. Persze, a falbámulástól az ember nem vár el semmit, szemben Antaltól, Rodrigueztől vagy a Ragadozótól.

Mint említettem, az első két rész sem volt összetett és mély, mégis megfogtak, amire az új rész képtelen. Hogy mégis, mi lehet ennek az oka? Nos, megpróbálom néhány pontba foglalni, mi az, ami miatt az első két film működött a számomra, míg az új nem. Vágjunk is bele!

Az első és legfontosabb, a Ragadozó karaktere maga. Az első két filmben egy olyan földönkívüliről van szó, aki idegen világokat látogat meg (esetünkben a Földet), és ott próbára teszi a képességeit vadászat és túlélés terén. Igen, fejlett arzenállal és egy láthatatlanná tevő erőtérrel rendelkezik, de ezen kívül magára van utalva egy számára idegen terepen. Itt a Ragadozók maguk importálják a prédát egy általuk jól ismert bolygóra. Hiba volt ezt a fajt nem a Földön tartani, több szempontból is, ami nem csak a főellenségek karakterét érinti, hanem mindenki másét is, amire kicsit később visszatérek.

Egy, általam gyakran hangoztatott - és Roger Eberttől ellopott - szempont, hogy egy film/könyv/képregény/etc. annyit ér, amennyit a gonosz. Persze ezt lehet általánosítani arra, hogy a főszereplők igen is a rájuk váró kihívások és rájuk leselkedő veszélyek által mérettetteknek meg, és ezeknek nem kell kézzelfoghatónak lenniük... de esetünkben mégis erről van szó. Adva van a Ragadozó, egy emberekre vadászó űrlény, akit meg kell állítani. Tehát nagyon is lényeges pont az ő személye.

Azon kívül, hogy az első két filmben egy számára idegen bolygóra ment el egymaga vadászni, hogy a saját képességeit ezen a rituálén felmérje és bizonyítson a fajtái előtt, rendelkezett egyfajta becsületkódexszel, ami megtiltotta, hogy fegyvertelen prédát öljön... vagy terhes nőt. Nem kell itt semmi szentimentalizmusra gondolni - a Ragadozó volt a sci-fi filmek Nagy Fehér Vadásza, aki tartotta magát a Nagy Fehér Vadászok előírásaihoz. Márpedig az afrikai expedíciókról visszatérő urak is a több tonnás orrszarvúk leterítésével szoktak volt dicsekedni, nem pedig a borjak és a vemhes nőstények leölésével. Az utóbbi márcsak az utánpótlás miatt sem volna szerencsés.

Ezzel szemben az itteni Ragadozók a Földről rabolnak el embereket, akik ugyan mind félelmetes gyilkosok a maguk módján, ennek ellenére ez a hozzáállás mégis a Leharcolt oroszlánok két öregurát juttatja eszembe, akik megrendelnek egy cirkuszi oroszlánt, hogy még egyszer utoljára belevaló vadászoknak érezzék magukat. Mégsem puffantják le, mert a belevaló vadászok nem lőnek le házhoz szállított vadat. Ez az, amivel ezek az új, elit-Ragadozók nincsenek tisztában, ők az eBayről egyre-másra rendelik a "Rossz arcú zsoldosokat/orgyilkosokatTM", hogy a kertben kiengedve ők lehessenek a kemény legények. Kíváncsi vagyok, mennyi lehet a postaköltség egy távoli bolygóra, és mennyi borravalót illik fizetni a postásnak. Egyáltalán, van-e egy szervezet a Ragadozóknál, ami ebből a kiszállításból él? "Megunta, hogy más bolygókra utazzon trófeáért? Nem engedheti meg magának az utat? Elege van, hogy a szomszéd a xenomorf gyűjteményével henceg? Akkor azonnal írjon a ikillforfun@predator.com címre, és két héten belül házhoz szállítjuk a megrendelt prédát! Az első száz megrendelőnk ajándék na'vit is kapnak a szállítmány mellé!" Komolyan, nem poénkodnék ezzel, de még a más fajok számára fenntartott, dzsungelben szétszórt dobozok is ezt az érzetet erősítik bennem.

De tegyük túl magunkat azon, hogy megéri elmenni a Földre, ott kiválasztani a megfelelő célpontot, elrabolni, majd egy másik bolygóra vinni, és ott ledobni, ahelyett, hogy csak ők látogatnának el! Biztos akadnak otthonülő Ragadozók... attól még lehetnek belevalók ők is, nem igaz?

Sajnos azonban hamar kiderül, hogy ezek a yautják nem csak a saját terepre esküsznek. Az első két film Ragadozója egyedül vadászott, ezek hármasban. Az első két film Ragadozója megelégedett az erőterével és a fegyverarzenáljával. Ezek a Ragadozók nem aprózzák el, egy csorda űrkutyával, egy felderítő gépsólyommal és egy agyoncsapdázott táborral keserítik meg az emberek sorsát. A Pokolba is, hol a fenébe van részükről ebben a kihívás? Míg eredetileg a Ragadozóról egy űrbéli Lord Roxton vagy Allan Quatermain juthatott eszünkbe, addig ezek a fiúk legjobb esetben sem többek egy csoport alsó-középosztálybeli amerikainál, akik számára az izgalmat az jelenti, ha a házhoz szállított nyúl mellé még a legmodernebb vadászfegyvereket is berendeljék, biztos, ami biztos, aztán végül mégis egymást lőjék seggbe vele.

Ugyanis egy ellenfelet nemcsak a fizikuma határoz meg, hanem a szellemi ereje is. Lássuk be, egy olyan vadász, aki egymaga fejest ugrik a mélyvízbe, jóval félelmetesebb, mint a saját terepen csoportban, kiegészítőkkel dolgozó wannabék. Annál is inkább, mert a korábbi filmekben mindig az volt a jellemző, hogy a végéig az emberek oldalán voltak komoly veszteségek, amitől a yautja megállíthatatlannak tűnt, míg nagy nehezen le nem gyűrte a főhős. Itt viszont a háromból szép lassan leforgácsolódik kettő, egyikkel ráadásul egy haldokló végez. Van, amikor a kevesebb több, és ez igaz a Ragadozóra is. Elég belőle egy, ahogy Darth Vader mellé sem kaptunk Redd Vadert meg Green Vadert (oké, helyette kaptunk mást, de ez most nem tartozik ide).

Pedig elméletileg ők az über-Ragadozók, akik erősebbek és jobbak a korábbiaknál... mit tesz Isten, kiderül, hogy az újak és a régiek nincsenek is jóban egymással, az über-Ragadozók táborában ott is van kifeszítve egy "mezei". Mert hát ugye az AvP filmekben nem kaptunk eleget az "ellenségem ellensége a barátom" közhelyből. Végül is, erre egy jó Ragadozó filmnek szüksége van... mindegy, lépjünk tovább!

Elvégre, az sem elhanyagolandó, kikért is szorítunk - fontosak az emberi szereplők is. Mint említettem, az első két rész hősei nem voltak ám bonyolult jellemek, mégis tudtunk szorítani értük. Talán azért, mert nem csak úgy bedobták őket a film elején egy dzsungelbe, hogy aztán előbb egymással próbáljanak végezni, majd perceket izmozzanak végig azon, hogy kik ők és egyáltalán mi az ördögöt keresnek itt.

Szó szerint, bedobták - az első jelenetben Adrien Brody arcát látjuk, amint kezd magához térni, miközben zuhan lefele. Valahogy nem az a kép, ami a retinánkba ég, egyáltalán, fölösleges effekt-pazarlás az egész. Hiszen akár ébredhetett is volna a Földön - az, hogy a yautják ejtőernyőket aggatnak a prédájukra, majd ledobják őket úgy, hogy azok még magukhoz sem tértek... nos, a fenti ügyintézéshez ezt még hozzávéve, sok lesz már a jóból. Különösen, hogy az egyik préda így odavész.

De visszatérve a szereplőkre, az előző két film hősei összeszokott csapatot alkottak, akiknek voltak céljaik azon túl, hogy túléljék a találkát a szörnnyel. Dutchék egy lezuhant helikopter legénységét akarták megtalálni, Mike Harriganék a bűnhullámot akarták visszaszorítani. Már az elején láttuk, hogy van saját történetük, emellett addig nem is kapták a Ragadozót a nyakukba, amíg meg nem ismertük őket. Ó, ott volt ő már az elejétől, de csak a háttérben, hogy amikor hőseinkre támad, számítson. Plusz, ha Schaeffer és Harrigan kemény legények is voltak, alapjában véve a jó oldalon álltak, így még könnyebb volt azonosulni velük. Ez nem lenne szempont, mert sok markáns filmkarakter van, akivel Isten őrizz, hogy azonosuljunk, de érdekesek, így érdekel minket is, mi történik velük.

Sajnos, a Ragadozók szereplőire ez nem igaz. Teljes mértékben érdektelenek, még annyit sem tudunk meg róluk, mint az első két film hőseiről. Egyedül az elítélt fegyencben van valami említésre méltó, a többiek mind egy-dimenziós karakterek: a jakuza, a mexikói drogkartell katonája, a sierra leone-i zsoldos... sajnos ha megfeszülnék, sem tudnék ennél többet elmondani róluk. Ez igaz Adrien Brody figurájára, illetve az orvlövésznőre is... ugyan Brody lenne a nagyon rideg, mindenkire tevő profi, míg a másik egyetlen nőként a csapat lelkiismerete... de az egészbe olyan kevés energiát fektettek az alkotók, hogy még kliséknek is kevesek. Szegény Laurence Fishburne is szerepel egy kisidőre, de minek. Oké, oké, ott az orvos, akivel van egy nagy csavar, kivéve akkor, ha belegondolunk, hogy a Ragadozók tudatosan veszélyes embereket szedtek össze, mert akkor csak a fejünket fogjuk, hogy ez másnak miért nem jutott eszébe. Mert nagyon más magyarázatot sem akarnak rá adni a forgatókönyvírók, pedig adná magát...

Ugyanis abban, hogy a Ragadozó a Földre érkezett, volt egy feszültség... ugyanis vadászkódex ide vagy oda, az előző két film hősének feje mégis főhetett, nehogy a földönkívüli ártatlanokat veszélyeztessen közvetetten, legyen szó egy gerillanőről vagy egy amerikai város lakosságáról. Azzal, hogy a helyszín egy idegen bolygó lett, ez a feszültségforrás is elveszett. Lenne lehetőség, hogy kicsit játszanak a doktort illetően, például, hogy azért küldték, hogy a prédát valaki összekaparja a harcok után, de nem, marad a jól kiszámítható fordulat, amikor valaki teljes gőzzel vágja maga alatt a fát, ha más is ül rajta.

Ami pedig a bolygót illeti... nos, ennyi erővel bármelyik földi dzsungel lehetett volna, hisz' nemcsak a körülmények (levegő, gravitáció) egyeznek meg, de a növényzet is. Az egész kimerül abban, hogy az égen egy jelenet erejéig egy gázóriás meg néhány hold látható fényes nappal, meghogy a bolygó napja egy kicsit sem mozdul a film első felében - a végére már éjszaka van, hogy legalább ebben se legyenek következetesek. A Ragadozók vérebei meg... olyan tüskések, mintha Todd McFarlane rémálmából kerültek volna elő. Az egy dolog, hogy őserdőben simán fennakadnának a kinövéseik miatt a gyökereken, ágakon és indákon, de amikor egy fegyvertelen férfi azzal képes megakadályozni, hogy az egyik megharapja, hogy a szarvánál megfogja... nos, ott már komoly gond van.

És persze a másik bolygóra való szállításból ott a lehetőség az elveszettség érzetére, de ez is elmarad... nincs semmi olyasmi, amit egy földi dzsungel kellős közepe nem adhatna ugyanúgy. Még a hazajutás terén sem tűnik problémásabbnak - ugyan a Ragadozók gépe agyon van bombázva, de ennyi erővel a yautják kilőhetnének egy mentőhelikoptert is, emellett a filmből úgy tűnik, nem olyan nehéz kormányozni egy ilyen istenverte űrhajót. Persze, miért is szurkolnánk hőseink hazajutásáért, ha semmit nem tudunk róluk, különösen, hogy várja-e őket egyáltalán valami otthon? Hiányzik belőlük az az emberi elem, ami Harriganékben ott volt, és nem helyettesíti semmi más.

Mindent egybevéve, a Ragadozók egy teljesen felesleges film - senki nem veszít semmit vele, ha kihagyja. A főszereplők érdektelenek, a Ragadozók vérszegényebbek, a történet pedig erőteljes eufémizmus arra a valamire, amit a forgatókönyv nyújt. Azzal, amivel hozzá akar adni a Ragadozó-mitológiához, voltaképpen elvesz belőle. Az eredeti hangulatának megidézésére pedig a Long Tall Sally stáblista alatt történő játszása pedig nemcsak édeskevés, de még esetlen is, tekintve, hogy nem passzol a film hangulatához.

Sajnálom, mert kedvelem az előző két Ragadozó filmet, és szeretnék azzal is dicsekedni, hogy egy hazámbéli rendezte a legutóbbit (nem beszélve, hogy a főszereplőben is csörgedezik némi magyar vér). Csak sajnos nem tudok. Ebben a filmben nincs izgalom, nincs fantázia, nincs szív - csak fájó üresség.

Generációs probléma

A napokban olvastam egy nyílt levelet egy, az én generációmba tartozó illetőtől, akinek már elege lett abból, hogy mindig megkapja a magáét az idősebb korosztályoktól. Hogy az ő korában már ők többre vitték, hogy már családot alapítottak, hogy sokkal keményebben küzdöttek, és, mindent egybe véve, túl kellene már lépnie azon a tévhiten, hogy különleges. Amire az írónő megjegyzi, hogy tisztában van, és ezt a tévhitet pont az előző generáció verte beléjük.

A cikk a szülőket is megcélozza, ami szerencsére engem nem érint, ugyanis nekem remek anyukám van, ellenben általánosan sajnos sok szempontból egyet kell értenem a hölggyel. Tényleg más a világ, mint amilyen egy évtizede volt, és tényleg olyan problémákkal találjuk magunkat szembe, amikre nem készítettek fel minket, mert akkoriban nem voltak ott olyan erősen. És valóban vannak súrlódások a korosztályok között, nem személyesen, inkább általános szinten, hozzáállás szintjén. Az egyik az, hogyha nem keresünk jól, vagy ne adj' Isten nincs munkahelyünk, azt magunknak köszönhetjük, mert lusták vagyunk, és ha keményen dolgoznánk, hamar megtérülne.

Sajnos, szembe kell nézni a ténnyel, hogy ez nem így van. Lehet, hogy egykor így volt, és ez esetben nagyon jó lenne, ha megint így lenne - mert most nem így van. Rengetegen voltunk, akik színjeles tanulók voltak, akik színjeles érettségit szereztek, lediplomáztak és felsőfokú nyelvvizsgát is szereztek (és bár van morgás a túlképzésre, az előbbiek mégis alapelvárásnak számítanak). Sőt, olyan is akad közülünk, akinek már van munkatapasztalata is, ne adj' Isten egy kiváló ajánlólevele. Mégsem találunk magunknak egyszerűen munkahelyet. Arról nem beszélve, hogy ez állandó legyen, és rendszeresen fizessen.

Jó, persze ennek a gazdasági helyzet is az oka, tudom. Igen ám, de ha valamit megtanultunk az előző válságból, az az, hogy sajnos nem múlik el magától, hanem szembe kell nézni vele. Ahogy szembe kell nézni a tüneteivel is. Ezek közé tartozik az is, hogy nagy a munkanélküliség, és nem csak a mi generációnkat érinti. És itt van a kutya elásva. Elvégre, lehetünk, lehettünk bármilyen jó tanulók, tapasztalat terén nem vesszük fel a versenyt egy negyvenévessel. Tévedés ne essék, én most nem is őket okolom, nyilván "jó érzés" lehet nekik is több évi munkával a hátuk mögött pályakezdőkkel megküzdeni a munkahelyért, olyan feltételeket elfogadva, amik jók lehetnek egy pályakezdőknek, de ők a fogukat szívják emiatt. Ahogy a pályakezdők is, mivel ők sokszor nem rúghatnak labdába, mint említettem.

És ez az egyik gond, hogy az előző generáció már nem az utódainak tekint minket, hanem a riválisaiknak. Én személy szerint például megkaptam egy hölgytől, hogy nem számít, mik a képességeim, ő akkor sem fogja megfizetni a tanulópénzt - nincs ebben semmi személyes, ezt akkor sem tenné, ha a tulajdon lányáról lenne szó. Nem mondom, hogy ez az egyetlen hozzáállás, van egy barátom, aki az előző generációhoz tartozik, és mindig számíthatok rá. Csak sajnos általánosságban az első a jellemző, és ott nem barátságról volt szó, egyszerűen arról, hogy pályakezdőt alkalmazzanak, akit be kell tanítani. Akkor is, ha az nem tartott volna olyan hosszú ideig, inkább olyasvalakit alkalmaznak, aki évek óta nyomja az ipart.

Én pedig ezt valahol meg is érteném. Azt, hogy a munkáltató a legjobbat szeretné. Ez mindig így volt, mindig így lesz, ez hozzátartozik a motivációhoz. Az ember tegye oda magát. A gond akkor van, ha azt érzi, hogy akár feje tetejére is állhat, akkor sem kap mást egy atyáskodó mosolynál - "jaj, tudja, fiam, hányan jelentkeztek erre a munkára?" Sejtem. A probléma viszont akkor van, amikor ezekért a kudarcokért minket tesznek felelőssé. A mi hibánk, hogy nincs húsz év tapasztalatunk, és amennyiben mégis dolgoztunk tanulmányaink alatt, nos, az sem ér annyit.

Visszatekintve egyszerűbb lehetett egykor, amikor a pályakezdőket a feletteseik, régi öreg rókák mentorálták. Elvártak tőlük, de mentorálták őket, mert tudták, hogy egyszer a helyükre lépnek. Persze, ezeknek a régi motorosoknak nem is egy zöldfülű bérével szúrták ki a szemüket. Másrészt meg a mostani veteránokban ott a félsz, hogy a fiatalok túl hamar a helyükre lépnek... elvégre a munkahelyek a védett korba kerülőket sem szeretik. Mint említettem: nem utódok vagyunk többé, hanem riválisok.

Ami gáz, mert azért mégis csak utódok vagyunk, és a negyvenéves kollégától vagy kolléganőtől a fortélyokat akarjuk ellesni, nem a földbe döngölni őket. Persze, mivel sokan szeretnénk dolgozni, ezért levisszük az árainkat, megelégedünk a kevéssel. Így sincs sokszor szerencsénk, és ami a keveset illeti, az nem a jövőnk megalapozásához kevés, hanem a jelenünk fenntartásához.

Az a generáció vagyunk, aki egy csomó adósságot örökölt a korábbiaktól, és most azt kell törlesztenie, a kamatos kamataival együtt. Akadnak olyanok, akik nemhogy nem tudnak elköltözni a szüleik házából, hanem attól félnek, hogy azt is eladják a fejük fölül. Mert persze, az elmaradást ki kell fizetni, ezt is megértjük... csak hát annyi mindent megértünk, miközben minket meg senki nem ért meg. Megértjük, hogy nem tudnak annyi pénzt fizetni nekünk, és megértjük, hogy nekünk viszont annyit kell. Csak hát, ha nem kapunk annyit, akkor nincs miből fizetnünk. Tudjuk, ez a mi gondunk, és nem érdekel senkit... csak ha ez így marad, akkor nem a miénk lesz egyedül. És igen, erre az a reakció, hogy majd megoldjuk, legfeljebb kölcsön kérünk a barátainktól. Csakhogy a barátainkat sem veti fel a pénz. És ha nem tudjuk legálisan megoldani, és nem legálissal próbálkozunk, akkor az a baj.

Igaza van a belinkelt cikk írójának. Túl sokat várnak el tőlünk. Nemcsak hozott tapasztalatot, de jó anyagi körülményeket is. B kategóriás jogosítványt és saját járgányt, miközben a benzin ára megfizethetetlen, és nemhogy saját autóra nincs pénzünk sem nekünk, sem a rokonoknak, de apuét is el kellett adni. Persze ezekről nem beszélünk, mert a szorult helyzetben levő maga tehet a bajáról. Figyelt volna oda jobban. Bűntudatot és szégyent érzünk ezekért a kudarcokért, és nem merünk segítséget kérni, mert félünk társaink megvetésétől. Végül is, az ember mindig is értett ahhoz, hogy áldozatokat bűnösöknek kiáltsa ki. Ugyanígy, ahogy egy ilyen helyzetbe kerülő rendre megkapja azt, "nem kellett volna". Elvégre, az az erősebb kiváltsága, hogy megmondja a gyengének, "nem kellett volna". Vagy nem is az erősebbé, csak a jobb pozícióban levőé.

De ettől még sokan maradnak szegények. És mintha a tervezet az lett volna, hogy a fiatalok aztán tudjanak serényen családot alapítani, minimum három gyerekkel, mert fogy a magyar. Osztán meg még a saját szüleiket is kötelesek eltartani. Jó, oké, a szándék meglenne, tényleg, de egyszerűen nincs miből. Sokan nemhogy félrerakni nem tudnak, de el kell dönteniük, esznek-e vagy a tartozásuk fizetik. Iszonyúan nyomasztó döntés. A gyerekeknek pedig anyagi biztonságra van szükségük. Nekünk is, de nekik aztán tényleg, mert nekik nem mondhatjuk, hogy ma nem volt pénz kiflire. Nem most fogjuk tudni megalapozni a családalapítást, és a mostani felállás miatt sokunknak kétséges, hogy valaha is fogja - itthon, legalábbis.

Arról nem beszélve, hogy a munkahelyek sem nagyon támogatják az ötletet, fiatalkorú nőktől állásinterjúknál rutinkérdés, hogy tervezik-e a gyereket. Sőt, olyat is hallottam, hogy valaki úgy kapta volna meg az állást, hogy szerződésben rögzíti, öt évig nem vállal gyereket. És ha közben mégis összejön? Elmegy az orvoshoz, hátra fekszik, és a hiteltörlesztésére gondol?

Ezek mind olyan dolgok, amikről beszélnünk kell, mert a beszéd az első lépés a megoldás felé. Csak sajnos erről beszélni nem kívánatos dolog, és betudják a negatív hozzáállásnak, uszításnak, pedig nem erről van szó. Arról van szó, hogy miközben mind áltatjuk magunkat, a valóság egyre távolodik attól, amit kitűztünk magunk elé. De ez talán orvosolható, ha beszélünk róla.

Töredelmesen bevallom, én nem vagyok annyira vádló az előző generációval szemben, mint a cikk írója, noha hozzá kell tennem, hogy az a hangnem számos, ugyanilyen hangnemben történő megjegyzésnek köszönhető. Tisztában vagyok vele, hogy nekik sem könnyű, éppen ezért sem kellene egymást marni, hanem valami megoldáson agyalni. Nem mondom, hogy olyan egyszerű ez, de úgy vettem észre, hogy így is sok felesleges agyi energiánkat fordítjuk arra, hogy a másik nem olyan, mint mi, osztán ez így nincs rendjén. Az utóbbi időben túl sok volt a bűnbak keresés, mindig volt valaki, aki mindig is tehetett az egészről, aki miatt szenved az ország. Ráadásul kábé úgy, ahogy az 1984-ben történt, csak nagyhatalmak helyett különböző társadalmi csoportokkal.

És amikor ilyen jelenségek vannak, az sosem jelent jót. Nem arra kéne ügyelni, hogy a "másiknak bezzeg jobb", mert neki sem jobb, és attól, mert neki rosszabb lesz, nekünk még nem lesz jobb. Nem is leszünk jobbak attól, mert másról bebizonyítottuk, hogy rosszabb. Sajnos, ez elég gyakori retorika, ahogy az is, hogy úgy megyünk szembe a másik érvelésével, hogy belekötünk minden egyes mondatába, aztán meg az nem baj, ha hússzor ellentmondtunk magunknak. Elvégre az a lényeg, hogy neki nincs igaza, tehát nekem igen. Esetleg felhánytorgatjuk, mit tett anno a dédnagybátyja. Csak ezek nem vezetnek megoldáshoz.

Elmondom, mikkel szembesülnek sokunk: hiába keresnek állást, egyszerűen nem találnak, és ez esetben ugye rosszak, mert élősdi munkanélküliek. És ha szerencséjük van és találnak, nos, jelenleg az sem úgy fizet, hogy törleszteni tudjanak, így még mindig rosszak. Ha ezért elvállalnak fekete munkát, akkor meg azért rosszak, mert bűnözők. Ha meg végül kimennek külföldre, akkor meg azért rosszak, mert hátat fordítottak az országuknak, és különben is, mekkora luxus már ilyet megengedni magunknak (közben meg azért mégis menjenek, mert majd akkor annak az országnak lesz problémája a munkáltatásuk, meg küldik haza a pénzt, de pszt, lesz majd mire hivatkozva még többet nyúlni tőlük). Mint mondtam, fejünk tetejére is állhatunk.

De ezért végre beszéljünk erről is. Pont azért nem nyitottam ki eddig a számat, mert féltem, hogy az foltot jelent a renomémon, és ez egy munkámba kerül. Nem akartam azt, hogy a családom emiatt rosszabb helyzetbe kerüljön. De ettől nem is lett jobb. Számtalan olyan munkalehetőség volt, ami két állásinterjú közt végül visszamondásra került, mert egyszerűen nem volt rá pénz. Azt is megtanultuk, hogy ma már az sem számít, van-e ismerősöd valahol, aki szól néhány szót az érdekedben, mert annyi embernek múlik már csak ezen, hogy nem számít, még egy állásinterjúra sem hívnak be emiatt. És sokszor nagyon tehetetlennek és kiszolgáltatottnak éreztük magunkat, ráadásul még ezeket a problémákat is visszahárították ránk.

Tévedés ne essék, én lelkes vagyok, és minden újdonságba lelkesen vetem bele magam - de egy idő után a lelkesedés is elkopik, ha nem táplálja semmi. Ha felőrli az idegeskedés és a rengeteg kudarc. Ha szánt szándékkal letörik mások, majd hozzáteszik, hogy ez a legkevesebb, amit elvárnak tőlünk. És persze, ha nincs beszéd, akkor idővel mindenki levonja a maga tanulságát, és aszerint cselekszik (a fenti lehetőségek közül kiválaszt egyet).

De abból nem lesz három gyerek meg sziklaszilárd magyar gazdaság. A probléma túlnőtt rajtunk, úgyhogy ideje beszélnünk, ahelyett, hogy ragaszkodunk ahhoz: a délibábok valódi kastélyok.

Astro City kritika az SFmagon

'Nuff said! :D

Ez háború!

Hmm... a következő Marvel nagy crossover a Megtorló vs. Marvel Univerzum felállásról fog szólni.

Az azért érdekes, hogy 2000es évek óta a Marvelt (és visszafogottabban, a DC-t) a hősök belső konfliktusai határozzák meg. Ez persze nem véletlen, elég az akkori Zeitgeistre, a Bush adminisztrációra, a terror elleni háború és az a körüli súrlódásokra gondolni.

Csak a Marvel nagyobb crossovereire a hős vs. hős volt a meghatározó 2004 óta: Angyalok: Oszolj!, Magnus-ház, Polgárháború, World War Hulk, Secret Invasion (ahol alakváltó idegenek épültek be a hősök közé), Shadowland (Fenegyerek beáll Vezérnek), majd végül a Siege, ami ennek a lecsengése.

Most legutóbb az X-ek küzdtek az Angyalokkal (ez ugye már lassan hagyomány), és ez lesz a következő. Igen ám, csakhogy lassan ideje továbblépni. Igaz, azóta ott volt a Fear Itself, ahol egy régi isten ütötte fel a fejét, hogy félelmet keltsen a halandók szívében, felhasználva másokat...

És annak ellenére, hogy a képregényt még nem olvastam, és állítólag erre is igaz a rétestészta effektus, az ötlet nem rossz. Úgy értem, most már az embereket már rég nem a terror elleni harc foglalkoztatja, hanem a válság. A hősöknek már nem egymással kellene torzsalkodniuk, hanem olyan külső veszélyekkel, gondokkal kellene szembeszállniuk, ami könnyen elsöpörheti őket. Ezek lehetnek katasztrófák, vagy lehetnek katasztrófák, problémák megszemélyesítései - i.e. csúf, elfeledett istenek.

Most mondhatnám azt, hogy kicsit hanyagoljuk a régi belső konfliktusokat, és inkább vegyük alapul az Éledő csillagokat... persze, a Marvel Univerzum tragédiája, hogy nem térhet el nagyon a mi világunktól, mert az olvasókat idegeníthet el. De hát szegény hősök nemhogy a világot, de a saját életüket sem változtathatják meg, mert rögtön arra kényszerítik őket a fejesek, hogy kössön alkut az Ördöggel. (És most eszembe jutott, hogy mivel voltaképpen a hősök legnagyobb ellensége a status quo, ezért egyszer harcolhatnának annak a megtestesülésével is... de ez túl elvont, tudom.)

Nem mondom, hogy tudjuk le egyszer és mindenkorra a hős a hős ellen felállást, mert ez árnyaltabbá teheti a jó és a rossz egymás elleni harcát, azonban az utóbbi időben olyan sűrűn kaptuk, hogy közhellyé vált. Igen is, legyenek új utak, legyenek új kihívások.

Legyen egy kicsit most más a meghatározó.

A tegnap népe - Mark Millar: Újvilág X-men

A múlt évezred végén a Marvel a csőd szélén állt, amiből egyrészt úgy próbált kilábalni, hogy eladta a karakterei megfilmesítési jogát, másrészt igyekezett szélesíteni olvasói táborát. Az elsőnek köszönhetően kerültek moziba az X-men, Fantasztikus Négyes és Pókember filmek, és emiatt van az is, hogy a Marvel Univerzum hősei szétszóródtak egy sereg stúdió között. A másikat, a szélesebb olvasói kör megszólítását úgy próbálták elérni, hogy elindítottak a "hagyományos" Marvel Univerzum mellett egy olyan brancsot - vagy világot -, ami a kiadó ismert hőseinek a történetét, eredetét meséli el modern közegben. Ez lett az Ultimate Universe, magyarul Újvilág.

Az első, vérfrissítésen átesett szuperhős természetesen a barátságos és közkedvelt Pókember lett, amit pár hónappal később - 2001 februárjában - követett az X-men. Az egész elgondolás mögött az állt, hogy sok új potenciális olvasót távol tart negyven év kontinuitása, és azért nem mer levenni egy képregényt a polcról, mert a történet élvezéséhez tisztában kell lennie minimum az előző húsz számban történtekkel. Így a Marvel fejesei elhatározták, olyan, az eredeti képregényektől független történeteket jelentetnek meg, amikben a Marvel Univerzum krémjét vonultatják fel. Magyarán, az Újvilágot voltaképpen már meglévő képregények modernizált képregény-adaptációjának szánták.

Az eredeti célkitűzés az volt, hogy piacra dobják ezeket a képregényeket, amik segítségével egy egyszerű laikus is megértheti, mi fog meg másokat ezekben a karakterekben, és ha tetszik neki az, amit lát, akkor talán megpróbálkozik az eredetiekkel is. Persze, mindig is benne volt a pakliban, hogyha sikeresek lesznek ezek a füzetek, akkor folytatni fogják őket, csak volt már pár hasonló kísérletük az eltelt években, ami kudarcba fulladt.

De ez már egy másik történet, most inkább nézzük meg, miképpen is teljesít az Újvilág X-men első története, mind önmagában, mind az eredeti csapat hagyatékának fényében. Elvégre, ha jól ellátta a feladatát, akkor olyan képregényt kapunk, amit elolvasva mind a laikusok, mind a megrögzött rajongók elégedetten csettintenek.

Tehát nem kis felelősség nehezedett az író vállára, és talán emiatt volt az, hogy állítólag mind Brian Michael Bendis, mind Brian K. Vaughan visszautasította ezt a lehetőséget - hozzátartozik, hogy Bendis akkoriban bőven elégnek találta az Újvilág Pókembert*, és hogy később mindketten írtak Újvilág X-men történeteket. Így végül Mark Millar vállalta el ezt a feladatot, aki világéletében nagy rajongója volt... egy X-men füzetet nem olvasott el, ellenben látta a fél éve korábban mozikba került filmadaptációt.

Persze, ugyan villámgyorsan pótolta is az elmaradást, de ettől függetlenül nem egy olyan íróra bízták hát az Újvilág X-men útjára bocsátását, aki korábban egy kicsit is konyított a szuperhőscsapathoz. Pedig lehet, hogy nem ártott volna olyasvalakire bízni, aki együtt nőtt fel az eredeti gárdával, és így érti őket, hogy mi az, ami megfogott több ezer embert bennük. Nem felszínes, sebtében utánaolvasott-kijegyzetelt megértésről beszélek, hanem passzív, befogadó, rajongói megértésről.

Azt hiszem, ebből a felvezetésből már érződik, hogy Mark Millar műve nem ütötte meg a mércét. Régi rajongói szemmel még csak a közelében sem járt, de ettől eltekintve sem nevezhető az ő x-menes pályafutása emlékezetesnek. Vagy jónak. Pedig én nem vagyok a fickó ellen, a Superman: Red Son máig az egyik kedvencem, de kedvelem tőle a Marvel Könyvek: Pókember, a Különítmény és a Wolverine: Old Man Logan történeteit is. Nem mintha ezekben az alkotásokban nem lennének meg azok a manírjai, amitől olykor hajlamos vagyok a falra mászni, de ezeket ott képes visszafogni, vagy az ötleteivel ellensúlyozni.

Ezek közé a manírok közé tartozik az, hogy a karakterei sokszor nem tesznek mást, mint pop kulturális utalások tömegével teletűzdelt jópofizásokkal csipkedik-marják egymást, egyébként meg Millar szócsövei. Mindegyikük, és ha valaki esetleg kezdetben nem értene egyet, az is csak azért szólal meg, hogy a másiknak legyen mire fel megmondani a frankót. Ez a jellemükön is látszik, mert mindegyikük cinikus nagydumás, akik olyan erőltetett szövegeket nyomnak le egymás között, hogy attól még Schwarzenegger arca is görcsbe rándulna. Persze, hamár pop kultúra meg a mindnyájunk kedvenc kigyúrt osztrákja, az egyik történetben vele is találkozhatunk, ahol az egyik karakter közli vele, mindegyik filmjét szereti, pedig az újak elég ratyik. És ezzel ki is vette a számból a szót. Ugyanis az Újvilág X-men csakúgy dúskál ebben a manírokban, hogy szinte gyomormérgezést kapunk tőlük.

De kezdjük az elején! A legelső szám legelső lapjain tanúi lehetünk, hogy néhány Őr - a mutánsok levadászására kifejlesztett robot - végez egy maroknyi mutánssal, jó nagy járulékos kárt okozva. Szerencsétlenek teljes valószínűséggel ártatlanok voltak, a média mégis úgy állítja be az egészet, mintha veszélyes terroristákat kaptak volna el. Elvégre "akiket megölünk, azok mind gonoszak és megérdemelték" - ez egy olyan igazolás, aminek sajnos teljesen helye van a valóságban is. Más kérdés, hogy rövid idő alatt több, mint száz mutánssal végeznek, plusz még azzal, aki véletlenül ott volt - még az első számban csak úgy kiemelnek egy buszt, amibe azért vannak egy páran, hogy megsüssék az egészet, egy mutánsért -, mindezt látványosan, a tervezőik meg olyan "ez jó mulatság, férfi munka volt!" hozzáállással zárják az egészet.

Aztán kiderül, hogy pár nappal korábban a Mutánsok Testvérisége felrobbantotta Capitol Hillt, ezután élőadásban vezetőjük, Magneto egy olyan beszédet adott le az emberi faj ellen, amitől Hitler is összeszarta volna magát. "Az ember egy parazita, ami szívja a mutánsok levegőjét, a földjét tapodja, a vizét issza, satöbbi, satöbbi..."

És itt álljunk meg egy percre! Én megértem, hogy be kell mutatni az ifjú generáció számára, hogy ki a gonosz. Azt is elhiszem, hogy Millar - akárcsak volt cimborája, Grant Morrison - az eredeti, hatvanas évekbeli Magnetóhoz nyúlt vissza. Azt is, hogy mind Millar, mind Morrison számára egy kicsit riasztónak hathatott, amikor nem egy X-men rajongó szájából azt hallották, Magnetónak van igaza. Az is igaz, hogy az X-menben a mutánsok már szinte minden kisebbségnek az allegóriái voltak, és Magneto modus operandija - robbantások és utána fanatikus beszéd - az arabokra hajaz, ahogy az amerikaiak mutánsokhoz való hozzáállása is arra emlékeztet az eset után.

Valahogy az egész mégsem kóser. Túlságosan is egyszerű, eltúlzott, primitív szöveg ez ahhoz, hogy Magneto szájából elhangozzék. Egyáltalán az egész konfliktus rögtön eltúlzottnak és hatásvadásznak tűnik, az olyan apróságokról nem beszélve, hogy Magnetóék bandája kereken egy héttel ezelőtt robbantott, az amcsiknak máris ott az Őrhadsereg, tervezőjük, Bolivar Trask pedig arról beszél, hogy mióta az eszét tudja, rettegésben kellett élniük a mutánsoktól. Akkor most hogy is van?

Jó, persze, ne ragadjunk le az első néhány oldalon, hátha árnyalodik a helyzet a később. Láthatjuk, mint szedi össze a prof az X-men tagjait Jean Grey segítségével, akik Bestia, Vihar, Kolosszus, Küklopsz lesz, később kiegészülve Jégemberrel és Rozsomákkal. Ez a szemle egyrészt jó, hogy minden szereplővel kicsit megismerkedhetjünk, másrészt jópofa tisztelgés egy meghatározó X-men szám előtt, ami ugyanezt az eszközt használta (Giant-Size X-men 1). Ja, és itt is találkozhatunk egy-az-egyben az X-men film bárjelenetével, csak Rozsomák helyett Bestiával.

Ami viszont hőseinket illeti, édes Istenem... hol is kezdjem? Vihar itt egy kocsitolvaj, ami valahol stimmelne, mert az eredeti is tolvaj volt fiatalkorában Kairóban... de ezután egy darabig visszatért a népéhez, akik viharistennőként imádták, Xaviernél saját kertje van, amit ápol. Itt csak egy kocsitolvaj. De az eredeti Kolosszus is egyszerre volt kolhozgyerek és művészlélek, egy gyermeklelkű, ártatlan kétajtós szekrény, aki a történetek során szembesült, hogy mind ő, mind a világ jóval bonyolultabb, mint azt elsőre hitte. Az eredeti szembement azzal a klisével, hogy egy orosz csak egy rovottmúltú drabális állat lehet. Itt egy orosz fegyverkereskedő, aki a családjának küldi a pénzt haza, de...

De az emigráns fiatalok csak bűnözők lehetnek? Elég szerencsétlenül jön ki ez önmagában, és bár adná magát, társadalom kritikának itt a nyomát sem látjuk. Emellett, azt hiszem, érezhető egy tendencia karakterizáció terén. Vihart és Kolosszust letudtuk, nézzük a többieket! Bestiának az eredetiben kétségei vannak a külseje miatt, de ezt ellensúlyozza műveltségével és emberiségével. Itt kétségei vannak a külseje miatt. Rozsomák az eredetiben egy vadállat, aki igyekszik megfékezni a benne élő fenevadat, tartja magát becsületkódexéhez és lehet rá számítani. Itt egy vadállat, nem kicsit, de nagyon. A régi karakterek közül egyedül talán Jean Grey járt jól, aki itt lazább lett... de az a helyzet, hogy ő Küklopsszal a Marvel Univerzum legszürkébb párosa, szóval, az eredetinél bármi jobb. Még a semmi is. Millar tehát nem újraértelmezte a karaktereket, semmint inkább leegyszerűsítette, visszabutította őket. Lehet, hogy az érzőszívű fenevad egy klisé, de az érzéketlen fenevad egy még nagyobb.

Mielőtt azonban feltűnne Rozsomák, a csapat kimenti a Jégembert az Őrök karmaiból, akik végeznének a 15 éves sráccal, meg azzal, aki közéjük és prédájuk közé áll, ha az X-men el nem intézné őket mindegy szálig. Hogy aztán persze az emberek őket lincseljék meg, kábé abban a hangulatban, amit legutóbb a Gyalog-galopp boszorkányégetésénél láttam. Apuka a vállára ülteti fiacskáját, az meg hozzávág egy üveget Jégember fejéhez, akinek felreped a feje, de előkerülnek hamar a pisztolyok és a husángok. Én nem tudom, ha egyszerű emberként szuperképességgel rendelkező fiatalok és óriásrobotok harcába kerülnék, azonnal elhúznám a csíkot. Talán megsem állnék Floridáig. Ezek meg ehelyett pisztollyal és husánggal támadnak azokra a fiatalokra, akik a szemük előtt rendeztek le egy flotta panelház méretű androidot, lézersugárral, meg mindennel. Szóljak Washingtonnak, hogy hasztalan verte el adózók milliárdjait a projektre, mert egy csapat proli képes ízekre szedni egy acélembert, aki "gyémántokat morzsol szét a kezével"? Ha nem vigyáznak, ezek megeszik Magnetót reggelire...

Aki amúgy fel is figyel az esetre, rájön, hogy Xavier áll az eset mögött, és ráküldi legjobb gyilkosát, Rozsomákot, hogy végezzen vele. Amivel csak ott a hiba, hogy elméletileg eddig modernizálásról beszéltünk, nem nagy átértelmezésekről. Tegyük fel, hogy valaki nem olvasta a képregényeket korábban, csak a filmet látta, mint Millar. Nos, akkor feltűnik neki, hogy:
a) Rozsomák ott a fenébe kívánta az egész konfliktust, és tiszta szívből gyűlölte Magnetót, akit álszent féregnek tartott.
b) Magneto ugyan félre akarta állítani Charlest, de soha nem ennyire szívtelenül. Sőt, Sir Ian McKellen Magnetójában volt egy csendes tekintély, ami még félelmetesebbé tette a karaktert.
Nem kellene összezavarni azokat, akik a film miatt kezdtek el érdeklődni a karakterek iránt, pláne, ha ezek olyan húzások, amik szembemennek az eredeti karakterizációval is.

Ami Rozsomákot illeti, aki látta a filmet, vagy ismeri a képregényt, vagy csak ránézett bármelyik címlapra a korábbi évtized X-men kiadványaiból, tudja, hogy Logan a csapat tagja. Tehát 99.9%, hogy itt is az lesz a történet végére... és tényleg. Az, hogy ez a szerep minden szempontból mennyire karakteridegen tőle, az egy dolog, végül is Millar szabad kezet kapott... csak sajnos semmit nem kezd az ebből fakadó lehetőségekkel, így igazán feszültség sincs a báránybőrbe bújt farkas miatt. Egy abszolút felesleges húzás, mert ráadásul azért áll át Xavierékhez, mert el kezd hinni az igazukban. Ezt csak így, minden valódi előkészítés nélkül. És mivel Millar elég töményen adagolja a cinizmust, ez a megoldás egyszerűen lusta, és ez érződik rajta. Nem hittem volna, hogy ezt mondom, de ha az egész mögött hamvas naivitás állna, azt inkább meg tudnám bocsátani.

Persze, egyáltalán az is rejtély, hogy amikor Rozsomák pislogás nélkül, alpári beszólások tömkelegével végez a csapattagjaival egy szimulátoron, akkor mindenki miért csak jókedvűen mosolyog és jópofizik, ahelyett, hogy cellába dobnák ezt az eszelőst.

De hamár eszelősség, a pálmát Magneto viszi, ami szomorú. Mert mi is az, ami megfogott minket az eredeti és a film Magnetójában? Hogy ha nem is értettünk egyet vele vagy a módszereiben, megértettük, mi mozgatta. Gyerekként megjárta Auschwitzot. Egy ideig jó barátok voltak Xavierrel, míg útjuk külön nem vált. A legtöbb inkarnációjában az emberek lépnek a tyúkszemére, egy karizmatikus, manipulatív úriember, aki remekül tudja forgatni a szavakat, és elég ellentmondásos kapcsolata van a gyermekeivel.

Magneto itt maga kezdeményezi a háborút. Ő nyomorította meg Xaviert, és csak azért alszik nyugtalanul éjszaka, mert nem tudta megölni azt a "kriplit". Nem csinál nagy ügyet abból, hogy maga körül mindenkit beáldozható gyalognak tart. Amikor Xavier merényletének érdekében feldobja Rozsomákot a helyi követőivel együtt, leidiótázza a többieket, amiért azok nem tételezték volna fel ezt róla. Fiát, Higanyszált folyamatosan megalázza. Nem a mutánsok megvédése a célja, hanem az emberek kiirtása. Nem rendelkezik az eredeti tragikus eredettörténetével. Van utalás rá, hogy egy ideig rendszeresen evett emberhúst. Az első számban végez egy arab terroristával, mert az kudarcot vallott a rábízott feladatban. Emellett, az eredetihez képest meglehetősen pitiáner: ő a Mágnesesség Ura, egy rakás szuperképességekkel bíró követővel, és a nagy leszámolást leszámítva bombákra meg videóadásokra meg fontos emberek túszul ejtésére hagyatkozik?

Az eredeti egyszerűen felvonult volna a seregével, spontán széjjelkapva a fél várost. De az eredeti nem végzett volna a barátjával, ha van más lehetősége, ellenben inkább meghalt volna, semmint beismerje, hogy Xaviernek van igaza. Itt nyílt adásban végezné ki Charlest, hogy példát statuáljon, mert elborzasztja, hogy van mutáns, aki békében akar élni az emberekkel. Aztán amikor vesztésre áll, megpróbálja aktiválni a világ összes atomrakétáját... amikor pedig ebben sikerül megállítani, el kezd könyörögni Charleshoz, hogyha életben hagyja, arra gondol, amire Xavier akar. Az eredeti Magneto egy, a hagyományos szuperhősök világában összetett ellenfél volt, az itteninek ott a hátán egy cetli: "Konosz vatyok, rúkj belém!"

Persze, értem én, mit akar vele mondani Millar, hogy a pitiáner robbantgatásaival miért ad indokot az USA Őr-programjára. Mert vannak olyan "vezetők", akik akarattal, tudatosan nehezítik meg a saját fajtájuk sorsát, megfosztva őket rengeteg lehetőségtől, hogy végén egyedül őket tudják csak választani. Nem akarják ők ám valójában megoldani a népük problémáját, akármit is állítsanak, inkább eszkalálják, hogy minél tovább, minél inkább ők lehessenek a Janik.

Az is igaz, hogy alapvető emberi tulajdonság az a korlátoltság, hogy inkább alles zusammen elítélünk egy teljes csoportot - nem pedig csak azokat a személyeket ebből a csoportból, akik ezt kiérdemelték -, aztán meg ha emiatt egyre nő a feszültség a csoportok között, akkor csak igazolva érezzük magunkat. Mégis, Millar csak a szélsőségeket ismeri, holott ez az a téma, ahol - a későbbi íróknál elő is kerülő - visszafogottságra igen is szükség van. Mert társadalmi súrlódások mindig is lesznek, de ez nem jelenti azt, hogy ne kellene küzdenünk ellenük - ahogy félreértések is lesznek mindig mikroszinten, mégis küzdünk ezek elkerüléséért. Mindig lesznek emberek, minden oldalon, akik szeretnék enyhíteni ezeket a súrlódásokat, vagy akik, ha nem is érzik az adott témában megszólítva magukat, emberként viszonyulnak az előttük álló személyhez, akárhova is tartozzon.

Igen, akad számtalan példa a valóságban arra, amikor az emberek hihetetlenül kicsinyesen, felelőtlenül és ostobán viselkednek. De egyrészt a valóságban nemcsak ez van, másrészt a valóságon senki nem kérheti számon a realizmust. Az író munkája pedig már csak azért is nehéz, mert sokszor egyszerre kell írnia arról, hogy milyen a világ, és milyen lehetne. Pont ilyen téma ez is. Mert lehet, hogy az eredeti Magneto háttere elsőre túlbonyolítottnak és mismásolónak tűnik - de nem pont az öreg által tanultuk meg kiskölykökként, hogy a másik oldalon állók sem velejéig romlott gonoszok, hanem emberek, akik hisznek a saját igazukban, és ugyanúgy lehetnek erényeik és hibáik, mint nekünk? Nem az X-men csapattagjai által tanultuk meg, hogy a felszín alatt sokkal több rejtőzhet? Nem ezek voltak azok a kulcsfontosságú dolgok, amik miatt el kezdtünk gondolkodni azon, hogy talán nem nálunk van a Szent Grál, és hogy néha magunkba kell szállnunk? Nem ez a hozzáállás volt az, amiben akkor is ott volt az X-men mondanivalója, amikor huszadjára is űrlények, dinók és démonok ellen küzdöttek?

Persze, az Újvilág X-men kinti pártfogói pont erre érveltek, hogy végre, nincsenek benne ilyen felesleges elemek - de mivel az alapkoncepció ez volt, ezért hadd ne essek már hanyatt ettől. Különösen, mert Magneto itt is először a Vadföldön rendezkedik be, amelyet dinoszauruszok lakják. Miért? Jópofa elem ez az eredetiben, és én nagy dinóbolond vagyok, de hamár a hihetőség volt az egész sorozat lényege, akkor ne küzdjenek T-rexek a háttérben, csakúgy, minden magyarázat nélkül.

Ugyanígy problémásnak érzem, hogy hamár Millar érthető okokból nem tartotta magát az eredeti felálláshoz X-ek terén, hanem Angyalt Viharra, Kolosszusra és Rozsomákra cserélte, akkor a Testvériség eredeti felállása édeskevés, ráadásul hangulatilag is kontrasztot jelent, hogy az egyik modernkori felállás, a másik ezüstkori. De nyugodt szívvel lehetett volna így Haspók helyett Buldózert, Rejtélyt és Kardfogút berakni. Ugyanígy én nem Rozsomákot tettem volna meg téglának, hanem például Vadócot. Vagy Gambitot. Vagy Emma Frostot. De leginkább Vadócot, akinek ez a karaktere szerves részéhez tartozik, szemben Rozsomákkal. Igen, elismerem, ez szőrszálhasogatásnak tűnhet, amíg bele nem gondolunk, hogy az egészet eredetileg kapunak szánták az eredeti képregényekhez. De ezeket lenyelném én, ha az eredeti működne.

Ezzel szemben azt valahogy egy kicsit prosztónak tartom, hogy a közismerten római katolikus horvátokat - akik sok minden mellett a múltban ezért is különböztek össze az ortodox szerbekkel, és bár nem ez a lényeg, de az ilyenek miatt illene tudni ezt - turbános efendikként ábrázolja a képregény, akik tusken raidereket megszégyenítő lelkesedéssel lövöldöznek a levegőbe. Ha ehhez hozzávesszük azt, hogy a történelem során a horvátok nem egyszer küzdöttek meg az Ottomán Birodalommal... nos, ez az ábrázolás elég nagy bunkóság. Olyan rohadt nagy dolog lett volna csak egy kicsit utánajárni? Igen, amikor az X-men WASP karakterekből átváltott egy színes nemzetközi csapatba, akkor is tele voltak sztereotípiákkal - amik az évek során azért csiszolódtak -, de ott elhittem, hogy az alkotók felcsaptak egy könyvet. Itt ez nincs meg.

Jó, persze én itt alázom a képregényt, amikor azért vannak pozitív tulajdonságai is. Például, hogy akciódús és igyekszik epikus lenni. De sajnos nemcsak az írás, de sokszor a rajz sincs a topon. Például amikor a negyedik számban Vihar térdelve nézz Magnetóra, akkor nemcsak, hogy szétesik az arca, mint Michael Jacksonnak, de nem is a Mágnesesség Urára tekint, no, nem is ránk, olvasókra - hanem a mögöttünk álló zsiráfra. Vagy amikor Magneto autót ejtene az elnökre, annak az egyik panel alapján méretekre el kellene hibáznia. Persze, nem ezért éli túl Bush, hanem mert Xavier szétszedi a telekinetikus erejével - említettem már, hogy itt a profnak olyanja is van? Hát, erről Millar is megfeledkezik, pontosabban készpénznek veszi, hogy aki telepata, az tárgyakat is mozgat az akaratával - más kérdés, hogy erről sehol máshol nincs szó.

Szóval, vannak itt apróságok, amikbe bele tudunk kötni ha ismerjük az eredetit, ha nem ismerjük az eredetit, és sajnos, ha ezeket lenyeljük, akkor vannak itt nagyobb problémák is. Például, a professzornak itt annyira nincsenek gátlásai, hogy a kúriáján dolgozó emberek agyát átmossa, ahogy ezt tenné Küklopsszal is, amikor az meg akarja beszélni a kételyeit - már ez elég rázós, de mindegy -, az azonban nem jut eszébe, hogy belenyúljon Traskék fejébe, és leállítsa az Őr-programot? Számtalan mutáns hal meg emiatt, és igazából senkit nem érdekel. Amikor a kormány rájön, vannak jóarc mutánsok is, akkor nem kér elnézést a pusztítások miatt (egyáltalán, ilyen jellegű pusztításnak, ilyen "hát osztán" félváll hozzáállással Bushék sem tették ki az amerikai népet, de még a XX. század diktatúrái sem tették ki ennyire a kirakatba a szennyesüket - és sem az amerikai nép, sem az ENSZ nem küld feléjük egy ejnyebejnyét!) - hanem amolyan "csókolom, hát miért nem teccetek korábban mondani, le van tudva az egész!" hozzáállást tanúsítanak.

Persze, előtte még azért egy utolsót mulatva ráküldik az Őröket Magnetóékra. Amik acélból vannak... ki lehet találni, miért hülye ötlet ez, vagy megkérjem a kölyköket a Klónok támadásából, hogy magyarázzák el? Én nem tudom, nem vagyok oda a népirtás ilyen slendrián kezeléséért, de akkor már egy atomrakéta nem volt a közelben?

Mert az sem világos, hogy miért olyan természetes, hogy a mutánsokat csak lelőni lehet? A kormány egyszer sem hozza fel a regisztrációt, vagy akár a fogolytáborokat, mint alternatívákat, nem, a saját állampolgárait azonnali hatállyal, az utcán kivégzi, azokkal együtt, akik csak véletlenül arra jártak. És senki nem emeli fel a hangját ez ellen a megoldás ellen? Úgy értem, senki? A professzor szerint is teljesen természetes reakció, az utca embere a mutánsokat teszi felelőssé, és...

És én tudom, hogy vannak borzalmak a való életben is, de azért ez akkor is meredek. Mert a kényuralmak ennél rafináltabban adagolják az információt a nagyvilágnak, a demokráciákban pedig ez a hozzáállás tarthatatlan lenne. Kábé olyan, mintha az amcsi kormány napalmot szórt volna azokra a körzetekre, amelyet kicsit nagyobb számban laktak arabok. Igen, voltak konfliktusok, és volt igazságtalanság, és voltak ennek áldozatai, ezt nem szabad elfelednünk... de pont ezért érdemelnénk meg többet olcsó és felületes hatásvadászatnál.

És Millar első hat száma - ami A holnap népe címet viseli - még a történetvonulata csúcsának számít. Ezután kapunk ellenfeleket, akik - meglepetés - velejéig romlottak mind. Jobban, mint Magneto, aki, amikor visszatér, erre rákontráz. Basszus, csak mond valamit, hogy amikor Chuck Austen, a szuperhősös képregényke Anti-Krisztusa két szám erejéig átvette az akkor kórházban gyengélkedő Millartól a stafétát, mintha még emelkedett is volna a színvonal - pedig az ipsét a nagyobb nevektől már régóta eltiltották.

Az egésznek pedig ad egy külön színezetet Millar egyik nyilatkozata, hogy azért fordult ilyen hatásvadász eszközökhöz, mert ő tiszteli a fiatalokat, és Buffy-t tartja a követendő példának, nem a dedós Cartoon Networköt. Hogy is mondta?

"Nem a Cartoon Network a követendő példa ezeknél a történeteknél, hanem a Buffy... ugyan a szuperhős képregények fiataloknak szólnak, de mégsem öt éveseknek írjuk őket."

Nos, erre csak néhány dolgot mondanék. Egyik, hogy olvastam én ám Whedontól, és bár a beszólásokon érződik, hogy Millar tényleg őt tarthatta a követendő példának, azonban míg ő görcsöl, addig Whedon csuklóból képes ezt természetesen szállítani. A másik, hogy a Cartoon Network azért az Újvilág X-mennél jóval nívósabb szórakoztatást tett le az asztalra már korábban is, arról nem beszélve, hogy az interjú ideje alatt már javában ment a Szamuráj Jack, ami minden szempontból keresztben lenyeli ezt a képregényt.

De hamár itt tartunk, nincs egy olyan X-men történet vagy adaptáció, ami valamilyen szempontból nem nyomná le Millar változatát. Kaput szeretnél az X-men világára? Nézd meg a filmeket, vagy, ha kicsit hűbb interpretációt szeretnél, nézd meg a Wolverine and the X-men rajzfilmet! Olyat szeretnél, ami mutánsok és emberek konfliktusáról szól? Olvasd el Morrison Új X-menét! Könnyed X-ment szeretnél olvasni? Olvasd el Whedon Astonishing X-menét! Fiatal tini vagy, és ilyen témájú változatot szeretnél? Nézd az X-men: Evolúció rajzfilmet... hibái ellenére azért jobban megszólítja a fiatalokat annál, minthogy a srácoknak kecskeszakálla van, és néha kirakják a diszkószőrt. Vagy ugord át Millart, és kezd Bendistől... a második történetével inkább, az első Rozsomákról, meg Pókemberről és Fenegyerekről szól.

Száz szónak is egy a vége, Millar Újvilág X-menje nemhogy az idő próbáját nem állta ki, nemhogy vannak nála jobb kapuk, de a még amúgy feszes történet is szétesik, mire a hűtőhöz érünk. Akadnak olyan történetek, mint Morrison All-Star Supermanje, ami tökéletes kezdőpont... ennél viszont azt sem mondhatom, hogy lapozzunk. Mert voltaképpen már rég megtették mások.

*Lábjegyzet: magyarul az Ultimate Spider-Man-t sosem fordították Újvilág Pókembernek, mert másik kiadónál jelent meg, aki a Csodálatos Pókember vol. 2-jeként adta ki hazánkban... azonban mivel mégis csak arról beszélünk, és mivel az egy külön történet, miért is nem az lett a címe, ezért a cikkemben így hivatkozok rá.

Hétfő szelleme

Pocakos uraság ül a hintóban, ami elé lovak híján embereket fogtak be.
Esik az eső, az út csúszik a sártól, az ostor pedig csattog, valahányszor elakad a hintó vagy lassul a tempó.
Az emberek inuk szakadtából húzzák a szekeret, az úr pedig elégedetlenül fintorog, hogy ez sem lesz elég, nem érnek oda időben. De hát mit van mit tenni, azzal tud gazdálkodni, ami adatott neki.
Az emberek nem tudják, meddig tart még a robot. A nemesúr nem kötötte az orrukra, elvégre nem az ő dolguk.
Így mennek már egy ideje egyenletes tempóban, amikor az uraság odacsördít egyet jó erősen.
- Húzzuk, ahogy tudjuk! - kiált hátra elkeseredetten az egyikük.
- Az lehet - feleli az úr -, de nem látom az arcotokon a lelkesedést!

Super 8 - gyerekkorunk sci-fije

Egy éve vetítették a Szuper 8 c. filmet a mozikban. Ennek örömére megemlékeztem róla. Jó olvasást! :)