A tegnap népe - Mark Millar: Újvilág X-men

A múlt évezred végén a Marvel a csőd szélén állt, amiből egyrészt úgy próbált kilábalni, hogy eladta a karakterei megfilmesítési jogát, másrészt igyekezett szélesíteni olvasói táborát. Az elsőnek köszönhetően kerültek moziba az X-men, Fantasztikus Négyes és Pókember filmek, és emiatt van az is, hogy a Marvel Univerzum hősei szétszóródtak egy sereg stúdió között. A másikat, a szélesebb olvasói kör megszólítását úgy próbálták elérni, hogy elindítottak a "hagyományos" Marvel Univerzum mellett egy olyan brancsot - vagy világot -, ami a kiadó ismert hőseinek a történetét, eredetét meséli el modern közegben. Ez lett az Ultimate Universe, magyarul Újvilág.

Az első, vérfrissítésen átesett szuperhős természetesen a barátságos és közkedvelt Pókember lett, amit pár hónappal később - 2001 februárjában - követett az X-men. Az egész elgondolás mögött az állt, hogy sok új potenciális olvasót távol tart negyven év kontinuitása, és azért nem mer levenni egy képregényt a polcról, mert a történet élvezéséhez tisztában kell lennie minimum az előző húsz számban történtekkel. Így a Marvel fejesei elhatározták, olyan, az eredeti képregényektől független történeteket jelentetnek meg, amikben a Marvel Univerzum krémjét vonultatják fel. Magyarán, az Újvilágot voltaképpen már meglévő képregények modernizált képregény-adaptációjának szánták.

Az eredeti célkitűzés az volt, hogy piacra dobják ezeket a képregényeket, amik segítségével egy egyszerű laikus is megértheti, mi fog meg másokat ezekben a karakterekben, és ha tetszik neki az, amit lát, akkor talán megpróbálkozik az eredetiekkel is. Persze, mindig is benne volt a pakliban, hogyha sikeresek lesznek ezek a füzetek, akkor folytatni fogják őket, csak volt már pár hasonló kísérletük az eltelt években, ami kudarcba fulladt.

De ez már egy másik történet, most inkább nézzük meg, miképpen is teljesít az Újvilág X-men első története, mind önmagában, mind az eredeti csapat hagyatékának fényében. Elvégre, ha jól ellátta a feladatát, akkor olyan képregényt kapunk, amit elolvasva mind a laikusok, mind a megrögzött rajongók elégedetten csettintenek.

Tehát nem kis felelősség nehezedett az író vállára, és talán emiatt volt az, hogy állítólag mind Brian Michael Bendis, mind Brian K. Vaughan visszautasította ezt a lehetőséget - hozzátartozik, hogy Bendis akkoriban bőven elégnek találta az Újvilág Pókembert*, és hogy később mindketten írtak Újvilág X-men történeteket. Így végül Mark Millar vállalta el ezt a feladatot, aki világéletében nagy rajongója volt... egy X-men füzetet nem olvasott el, ellenben látta a fél éve korábban mozikba került filmadaptációt.

Persze, ugyan villámgyorsan pótolta is az elmaradást, de ettől függetlenül nem egy olyan íróra bízták hát az Újvilág X-men útjára bocsátását, aki korábban egy kicsit is konyított a szuperhőscsapathoz. Pedig lehet, hogy nem ártott volna olyasvalakire bízni, aki együtt nőtt fel az eredeti gárdával, és így érti őket, hogy mi az, ami megfogott több ezer embert bennük. Nem felszínes, sebtében utánaolvasott-kijegyzetelt megértésről beszélek, hanem passzív, befogadó, rajongói megértésről.

Azt hiszem, ebből a felvezetésből már érződik, hogy Mark Millar műve nem ütötte meg a mércét. Régi rajongói szemmel még csak a közelében sem járt, de ettől eltekintve sem nevezhető az ő x-menes pályafutása emlékezetesnek. Vagy jónak. Pedig én nem vagyok a fickó ellen, a Superman: Red Son máig az egyik kedvencem, de kedvelem tőle a Marvel Könyvek: Pókember, a Különítmény és a Wolverine: Old Man Logan történeteit is. Nem mintha ezekben az alkotásokban nem lennének meg azok a manírjai, amitől olykor hajlamos vagyok a falra mászni, de ezeket ott képes visszafogni, vagy az ötleteivel ellensúlyozni.

Ezek közé a manírok közé tartozik az, hogy a karakterei sokszor nem tesznek mást, mint pop kulturális utalások tömegével teletűzdelt jópofizásokkal csipkedik-marják egymást, egyébként meg Millar szócsövei. Mindegyikük, és ha valaki esetleg kezdetben nem értene egyet, az is csak azért szólal meg, hogy a másiknak legyen mire fel megmondani a frankót. Ez a jellemükön is látszik, mert mindegyikük cinikus nagydumás, akik olyan erőltetett szövegeket nyomnak le egymás között, hogy attól még Schwarzenegger arca is görcsbe rándulna. Persze, hamár pop kultúra meg a mindnyájunk kedvenc kigyúrt osztrákja, az egyik történetben vele is találkozhatunk, ahol az egyik karakter közli vele, mindegyik filmjét szereti, pedig az újak elég ratyik. És ezzel ki is vette a számból a szót. Ugyanis az Újvilág X-men csakúgy dúskál ebben a manírokban, hogy szinte gyomormérgezést kapunk tőlük.

De kezdjük az elején! A legelső szám legelső lapjain tanúi lehetünk, hogy néhány Őr - a mutánsok levadászására kifejlesztett robot - végez egy maroknyi mutánssal, jó nagy járulékos kárt okozva. Szerencsétlenek teljes valószínűséggel ártatlanok voltak, a média mégis úgy állítja be az egészet, mintha veszélyes terroristákat kaptak volna el. Elvégre "akiket megölünk, azok mind gonoszak és megérdemelték" - ez egy olyan igazolás, aminek sajnos teljesen helye van a valóságban is. Más kérdés, hogy rövid idő alatt több, mint száz mutánssal végeznek, plusz még azzal, aki véletlenül ott volt - még az első számban csak úgy kiemelnek egy buszt, amibe azért vannak egy páran, hogy megsüssék az egészet, egy mutánsért -, mindezt látványosan, a tervezőik meg olyan "ez jó mulatság, férfi munka volt!" hozzáállással zárják az egészet.

Aztán kiderül, hogy pár nappal korábban a Mutánsok Testvérisége felrobbantotta Capitol Hillt, ezután élőadásban vezetőjük, Magneto egy olyan beszédet adott le az emberi faj ellen, amitől Hitler is összeszarta volna magát. "Az ember egy parazita, ami szívja a mutánsok levegőjét, a földjét tapodja, a vizét issza, satöbbi, satöbbi..."

És itt álljunk meg egy percre! Én megértem, hogy be kell mutatni az ifjú generáció számára, hogy ki a gonosz. Azt is elhiszem, hogy Millar - akárcsak volt cimborája, Grant Morrison - az eredeti, hatvanas évekbeli Magnetóhoz nyúlt vissza. Azt is, hogy mind Millar, mind Morrison számára egy kicsit riasztónak hathatott, amikor nem egy X-men rajongó szájából azt hallották, Magnetónak van igaza. Az is igaz, hogy az X-menben a mutánsok már szinte minden kisebbségnek az allegóriái voltak, és Magneto modus operandija - robbantások és utána fanatikus beszéd - az arabokra hajaz, ahogy az amerikaiak mutánsokhoz való hozzáállása is arra emlékeztet az eset után.

Valahogy az egész mégsem kóser. Túlságosan is egyszerű, eltúlzott, primitív szöveg ez ahhoz, hogy Magneto szájából elhangozzék. Egyáltalán az egész konfliktus rögtön eltúlzottnak és hatásvadásznak tűnik, az olyan apróságokról nem beszélve, hogy Magnetóék bandája kereken egy héttel ezelőtt robbantott, az amcsiknak máris ott az Őrhadsereg, tervezőjük, Bolivar Trask pedig arról beszél, hogy mióta az eszét tudja, rettegésben kellett élniük a mutánsoktól. Akkor most hogy is van?

Jó, persze, ne ragadjunk le az első néhány oldalon, hátha árnyalodik a helyzet a később. Láthatjuk, mint szedi össze a prof az X-men tagjait Jean Grey segítségével, akik Bestia, Vihar, Kolosszus, Küklopsz lesz, később kiegészülve Jégemberrel és Rozsomákkal. Ez a szemle egyrészt jó, hogy minden szereplővel kicsit megismerkedhetjünk, másrészt jópofa tisztelgés egy meghatározó X-men szám előtt, ami ugyanezt az eszközt használta (Giant-Size X-men 1). Ja, és itt is találkozhatunk egy-az-egyben az X-men film bárjelenetével, csak Rozsomák helyett Bestiával.

Ami viszont hőseinket illeti, édes Istenem... hol is kezdjem? Vihar itt egy kocsitolvaj, ami valahol stimmelne, mert az eredeti is tolvaj volt fiatalkorában Kairóban... de ezután egy darabig visszatért a népéhez, akik viharistennőként imádták, Xaviernél saját kertje van, amit ápol. Itt csak egy kocsitolvaj. De az eredeti Kolosszus is egyszerre volt kolhozgyerek és művészlélek, egy gyermeklelkű, ártatlan kétajtós szekrény, aki a történetek során szembesült, hogy mind ő, mind a világ jóval bonyolultabb, mint azt elsőre hitte. Az eredeti szembement azzal a klisével, hogy egy orosz csak egy rovottmúltú drabális állat lehet. Itt egy orosz fegyverkereskedő, aki a családjának küldi a pénzt haza, de...

De az emigráns fiatalok csak bűnözők lehetnek? Elég szerencsétlenül jön ki ez önmagában, és bár adná magát, társadalom kritikának itt a nyomát sem látjuk. Emellett, azt hiszem, érezhető egy tendencia karakterizáció terén. Vihart és Kolosszust letudtuk, nézzük a többieket! Bestiának az eredetiben kétségei vannak a külseje miatt, de ezt ellensúlyozza műveltségével és emberiségével. Itt kétségei vannak a külseje miatt. Rozsomák az eredetiben egy vadállat, aki igyekszik megfékezni a benne élő fenevadat, tartja magát becsületkódexéhez és lehet rá számítani. Itt egy vadállat, nem kicsit, de nagyon. A régi karakterek közül egyedül talán Jean Grey járt jól, aki itt lazább lett... de az a helyzet, hogy ő Küklopsszal a Marvel Univerzum legszürkébb párosa, szóval, az eredetinél bármi jobb. Még a semmi is. Millar tehát nem újraértelmezte a karaktereket, semmint inkább leegyszerűsítette, visszabutította őket. Lehet, hogy az érzőszívű fenevad egy klisé, de az érzéketlen fenevad egy még nagyobb.

Mielőtt azonban feltűnne Rozsomák, a csapat kimenti a Jégembert az Őrök karmaiból, akik végeznének a 15 éves sráccal, meg azzal, aki közéjük és prédájuk közé áll, ha az X-men el nem intézné őket mindegy szálig. Hogy aztán persze az emberek őket lincseljék meg, kábé abban a hangulatban, amit legutóbb a Gyalog-galopp boszorkányégetésénél láttam. Apuka a vállára ülteti fiacskáját, az meg hozzávág egy üveget Jégember fejéhez, akinek felreped a feje, de előkerülnek hamar a pisztolyok és a husángok. Én nem tudom, ha egyszerű emberként szuperképességgel rendelkező fiatalok és óriásrobotok harcába kerülnék, azonnal elhúznám a csíkot. Talán megsem állnék Floridáig. Ezek meg ehelyett pisztollyal és husánggal támadnak azokra a fiatalokra, akik a szemük előtt rendeztek le egy flotta panelház méretű androidot, lézersugárral, meg mindennel. Szóljak Washingtonnak, hogy hasztalan verte el adózók milliárdjait a projektre, mert egy csapat proli képes ízekre szedni egy acélembert, aki "gyémántokat morzsol szét a kezével"? Ha nem vigyáznak, ezek megeszik Magnetót reggelire...

Aki amúgy fel is figyel az esetre, rájön, hogy Xavier áll az eset mögött, és ráküldi legjobb gyilkosát, Rozsomákot, hogy végezzen vele. Amivel csak ott a hiba, hogy elméletileg eddig modernizálásról beszéltünk, nem nagy átértelmezésekről. Tegyük fel, hogy valaki nem olvasta a képregényeket korábban, csak a filmet látta, mint Millar. Nos, akkor feltűnik neki, hogy:
a) Rozsomák ott a fenébe kívánta az egész konfliktust, és tiszta szívből gyűlölte Magnetót, akit álszent féregnek tartott.
b) Magneto ugyan félre akarta állítani Charlest, de soha nem ennyire szívtelenül. Sőt, Sir Ian McKellen Magnetójában volt egy csendes tekintély, ami még félelmetesebbé tette a karaktert.
Nem kellene összezavarni azokat, akik a film miatt kezdtek el érdeklődni a karakterek iránt, pláne, ha ezek olyan húzások, amik szembemennek az eredeti karakterizációval is.

Ami Rozsomákot illeti, aki látta a filmet, vagy ismeri a képregényt, vagy csak ránézett bármelyik címlapra a korábbi évtized X-men kiadványaiból, tudja, hogy Logan a csapat tagja. Tehát 99.9%, hogy itt is az lesz a történet végére... és tényleg. Az, hogy ez a szerep minden szempontból mennyire karakteridegen tőle, az egy dolog, végül is Millar szabad kezet kapott... csak sajnos semmit nem kezd az ebből fakadó lehetőségekkel, így igazán feszültség sincs a báránybőrbe bújt farkas miatt. Egy abszolút felesleges húzás, mert ráadásul azért áll át Xavierékhez, mert el kezd hinni az igazukban. Ezt csak így, minden valódi előkészítés nélkül. És mivel Millar elég töményen adagolja a cinizmust, ez a megoldás egyszerűen lusta, és ez érződik rajta. Nem hittem volna, hogy ezt mondom, de ha az egész mögött hamvas naivitás állna, azt inkább meg tudnám bocsátani.

Persze, egyáltalán az is rejtély, hogy amikor Rozsomák pislogás nélkül, alpári beszólások tömkelegével végez a csapattagjaival egy szimulátoron, akkor mindenki miért csak jókedvűen mosolyog és jópofizik, ahelyett, hogy cellába dobnák ezt az eszelőst.

De hamár eszelősség, a pálmát Magneto viszi, ami szomorú. Mert mi is az, ami megfogott minket az eredeti és a film Magnetójában? Hogy ha nem is értettünk egyet vele vagy a módszereiben, megértettük, mi mozgatta. Gyerekként megjárta Auschwitzot. Egy ideig jó barátok voltak Xavierrel, míg útjuk külön nem vált. A legtöbb inkarnációjában az emberek lépnek a tyúkszemére, egy karizmatikus, manipulatív úriember, aki remekül tudja forgatni a szavakat, és elég ellentmondásos kapcsolata van a gyermekeivel.

Magneto itt maga kezdeményezi a háborút. Ő nyomorította meg Xaviert, és csak azért alszik nyugtalanul éjszaka, mert nem tudta megölni azt a "kriplit". Nem csinál nagy ügyet abból, hogy maga körül mindenkit beáldozható gyalognak tart. Amikor Xavier merényletének érdekében feldobja Rozsomákot a helyi követőivel együtt, leidiótázza a többieket, amiért azok nem tételezték volna fel ezt róla. Fiát, Higanyszált folyamatosan megalázza. Nem a mutánsok megvédése a célja, hanem az emberek kiirtása. Nem rendelkezik az eredeti tragikus eredettörténetével. Van utalás rá, hogy egy ideig rendszeresen evett emberhúst. Az első számban végez egy arab terroristával, mert az kudarcot vallott a rábízott feladatban. Emellett, az eredetihez képest meglehetősen pitiáner: ő a Mágnesesség Ura, egy rakás szuperképességekkel bíró követővel, és a nagy leszámolást leszámítva bombákra meg videóadásokra meg fontos emberek túszul ejtésére hagyatkozik?

Az eredeti egyszerűen felvonult volna a seregével, spontán széjjelkapva a fél várost. De az eredeti nem végzett volna a barátjával, ha van más lehetősége, ellenben inkább meghalt volna, semmint beismerje, hogy Xaviernek van igaza. Itt nyílt adásban végezné ki Charlest, hogy példát statuáljon, mert elborzasztja, hogy van mutáns, aki békében akar élni az emberekkel. Aztán amikor vesztésre áll, megpróbálja aktiválni a világ összes atomrakétáját... amikor pedig ebben sikerül megállítani, el kezd könyörögni Charleshoz, hogyha életben hagyja, arra gondol, amire Xavier akar. Az eredeti Magneto egy, a hagyományos szuperhősök világában összetett ellenfél volt, az itteninek ott a hátán egy cetli: "Konosz vatyok, rúkj belém!"

Persze, értem én, mit akar vele mondani Millar, hogy a pitiáner robbantgatásaival miért ad indokot az USA Őr-programjára. Mert vannak olyan "vezetők", akik akarattal, tudatosan nehezítik meg a saját fajtájuk sorsát, megfosztva őket rengeteg lehetőségtől, hogy végén egyedül őket tudják csak választani. Nem akarják ők ám valójában megoldani a népük problémáját, akármit is állítsanak, inkább eszkalálják, hogy minél tovább, minél inkább ők lehessenek a Janik.

Az is igaz, hogy alapvető emberi tulajdonság az a korlátoltság, hogy inkább alles zusammen elítélünk egy teljes csoportot - nem pedig csak azokat a személyeket ebből a csoportból, akik ezt kiérdemelték -, aztán meg ha emiatt egyre nő a feszültség a csoportok között, akkor csak igazolva érezzük magunkat. Mégis, Millar csak a szélsőségeket ismeri, holott ez az a téma, ahol - a későbbi íróknál elő is kerülő - visszafogottságra igen is szükség van. Mert társadalmi súrlódások mindig is lesznek, de ez nem jelenti azt, hogy ne kellene küzdenünk ellenük - ahogy félreértések is lesznek mindig mikroszinten, mégis küzdünk ezek elkerüléséért. Mindig lesznek emberek, minden oldalon, akik szeretnék enyhíteni ezeket a súrlódásokat, vagy akik, ha nem is érzik az adott témában megszólítva magukat, emberként viszonyulnak az előttük álló személyhez, akárhova is tartozzon.

Igen, akad számtalan példa a valóságban arra, amikor az emberek hihetetlenül kicsinyesen, felelőtlenül és ostobán viselkednek. De egyrészt a valóságban nemcsak ez van, másrészt a valóságon senki nem kérheti számon a realizmust. Az író munkája pedig már csak azért is nehéz, mert sokszor egyszerre kell írnia arról, hogy milyen a világ, és milyen lehetne. Pont ilyen téma ez is. Mert lehet, hogy az eredeti Magneto háttere elsőre túlbonyolítottnak és mismásolónak tűnik - de nem pont az öreg által tanultuk meg kiskölykökként, hogy a másik oldalon állók sem velejéig romlott gonoszok, hanem emberek, akik hisznek a saját igazukban, és ugyanúgy lehetnek erényeik és hibáik, mint nekünk? Nem az X-men csapattagjai által tanultuk meg, hogy a felszín alatt sokkal több rejtőzhet? Nem ezek voltak azok a kulcsfontosságú dolgok, amik miatt el kezdtünk gondolkodni azon, hogy talán nem nálunk van a Szent Grál, és hogy néha magunkba kell szállnunk? Nem ez a hozzáállás volt az, amiben akkor is ott volt az X-men mondanivalója, amikor huszadjára is űrlények, dinók és démonok ellen küzdöttek?

Persze, az Újvilág X-men kinti pártfogói pont erre érveltek, hogy végre, nincsenek benne ilyen felesleges elemek - de mivel az alapkoncepció ez volt, ezért hadd ne essek már hanyatt ettől. Különösen, mert Magneto itt is először a Vadföldön rendezkedik be, amelyet dinoszauruszok lakják. Miért? Jópofa elem ez az eredetiben, és én nagy dinóbolond vagyok, de hamár a hihetőség volt az egész sorozat lényege, akkor ne küzdjenek T-rexek a háttérben, csakúgy, minden magyarázat nélkül.

Ugyanígy problémásnak érzem, hogy hamár Millar érthető okokból nem tartotta magát az eredeti felálláshoz X-ek terén, hanem Angyalt Viharra, Kolosszusra és Rozsomákra cserélte, akkor a Testvériség eredeti felállása édeskevés, ráadásul hangulatilag is kontrasztot jelent, hogy az egyik modernkori felállás, a másik ezüstkori. De nyugodt szívvel lehetett volna így Haspók helyett Buldózert, Rejtélyt és Kardfogút berakni. Ugyanígy én nem Rozsomákot tettem volna meg téglának, hanem például Vadócot. Vagy Gambitot. Vagy Emma Frostot. De leginkább Vadócot, akinek ez a karaktere szerves részéhez tartozik, szemben Rozsomákkal. Igen, elismerem, ez szőrszálhasogatásnak tűnhet, amíg bele nem gondolunk, hogy az egészet eredetileg kapunak szánták az eredeti képregényekhez. De ezeket lenyelném én, ha az eredeti működne.

Ezzel szemben azt valahogy egy kicsit prosztónak tartom, hogy a közismerten római katolikus horvátokat - akik sok minden mellett a múltban ezért is különböztek össze az ortodox szerbekkel, és bár nem ez a lényeg, de az ilyenek miatt illene tudni ezt - turbános efendikként ábrázolja a képregény, akik tusken raidereket megszégyenítő lelkesedéssel lövöldöznek a levegőbe. Ha ehhez hozzávesszük azt, hogy a történelem során a horvátok nem egyszer küzdöttek meg az Ottomán Birodalommal... nos, ez az ábrázolás elég nagy bunkóság. Olyan rohadt nagy dolog lett volna csak egy kicsit utánajárni? Igen, amikor az X-men WASP karakterekből átváltott egy színes nemzetközi csapatba, akkor is tele voltak sztereotípiákkal - amik az évek során azért csiszolódtak -, de ott elhittem, hogy az alkotók felcsaptak egy könyvet. Itt ez nincs meg.

Jó, persze én itt alázom a képregényt, amikor azért vannak pozitív tulajdonságai is. Például, hogy akciódús és igyekszik epikus lenni. De sajnos nemcsak az írás, de sokszor a rajz sincs a topon. Például amikor a negyedik számban Vihar térdelve nézz Magnetóra, akkor nemcsak, hogy szétesik az arca, mint Michael Jacksonnak, de nem is a Mágnesesség Urára tekint, no, nem is ránk, olvasókra - hanem a mögöttünk álló zsiráfra. Vagy amikor Magneto autót ejtene az elnökre, annak az egyik panel alapján méretekre el kellene hibáznia. Persze, nem ezért éli túl Bush, hanem mert Xavier szétszedi a telekinetikus erejével - említettem már, hogy itt a profnak olyanja is van? Hát, erről Millar is megfeledkezik, pontosabban készpénznek veszi, hogy aki telepata, az tárgyakat is mozgat az akaratával - más kérdés, hogy erről sehol máshol nincs szó.

Szóval, vannak itt apróságok, amikbe bele tudunk kötni ha ismerjük az eredetit, ha nem ismerjük az eredetit, és sajnos, ha ezeket lenyeljük, akkor vannak itt nagyobb problémák is. Például, a professzornak itt annyira nincsenek gátlásai, hogy a kúriáján dolgozó emberek agyát átmossa, ahogy ezt tenné Küklopsszal is, amikor az meg akarja beszélni a kételyeit - már ez elég rázós, de mindegy -, az azonban nem jut eszébe, hogy belenyúljon Traskék fejébe, és leállítsa az Őr-programot? Számtalan mutáns hal meg emiatt, és igazából senkit nem érdekel. Amikor a kormány rájön, vannak jóarc mutánsok is, akkor nem kér elnézést a pusztítások miatt (egyáltalán, ilyen jellegű pusztításnak, ilyen "hát osztán" félváll hozzáállással Bushék sem tették ki az amerikai népet, de még a XX. század diktatúrái sem tették ki ennyire a kirakatba a szennyesüket - és sem az amerikai nép, sem az ENSZ nem küld feléjük egy ejnyebejnyét!) - hanem amolyan "csókolom, hát miért nem teccetek korábban mondani, le van tudva az egész!" hozzáállást tanúsítanak.

Persze, előtte még azért egy utolsót mulatva ráküldik az Őröket Magnetóékra. Amik acélból vannak... ki lehet találni, miért hülye ötlet ez, vagy megkérjem a kölyköket a Klónok támadásából, hogy magyarázzák el? Én nem tudom, nem vagyok oda a népirtás ilyen slendrián kezeléséért, de akkor már egy atomrakéta nem volt a közelben?

Mert az sem világos, hogy miért olyan természetes, hogy a mutánsokat csak lelőni lehet? A kormány egyszer sem hozza fel a regisztrációt, vagy akár a fogolytáborokat, mint alternatívákat, nem, a saját állampolgárait azonnali hatállyal, az utcán kivégzi, azokkal együtt, akik csak véletlenül arra jártak. És senki nem emeli fel a hangját ez ellen a megoldás ellen? Úgy értem, senki? A professzor szerint is teljesen természetes reakció, az utca embere a mutánsokat teszi felelőssé, és...

És én tudom, hogy vannak borzalmak a való életben is, de azért ez akkor is meredek. Mert a kényuralmak ennél rafináltabban adagolják az információt a nagyvilágnak, a demokráciákban pedig ez a hozzáállás tarthatatlan lenne. Kábé olyan, mintha az amcsi kormány napalmot szórt volna azokra a körzetekre, amelyet kicsit nagyobb számban laktak arabok. Igen, voltak konfliktusok, és volt igazságtalanság, és voltak ennek áldozatai, ezt nem szabad elfelednünk... de pont ezért érdemelnénk meg többet olcsó és felületes hatásvadászatnál.

És Millar első hat száma - ami A holnap népe címet viseli - még a történetvonulata csúcsának számít. Ezután kapunk ellenfeleket, akik - meglepetés - velejéig romlottak mind. Jobban, mint Magneto, aki, amikor visszatér, erre rákontráz. Basszus, csak mond valamit, hogy amikor Chuck Austen, a szuperhősös képregényke Anti-Krisztusa két szám erejéig átvette az akkor kórházban gyengélkedő Millartól a stafétát, mintha még emelkedett is volna a színvonal - pedig az ipsét a nagyobb nevektől már régóta eltiltották.

Az egésznek pedig ad egy külön színezetet Millar egyik nyilatkozata, hogy azért fordult ilyen hatásvadász eszközökhöz, mert ő tiszteli a fiatalokat, és Buffy-t tartja a követendő példának, nem a dedós Cartoon Networköt. Hogy is mondta?

"Nem a Cartoon Network a követendő példa ezeknél a történeteknél, hanem a Buffy... ugyan a szuperhős képregények fiataloknak szólnak, de mégsem öt éveseknek írjuk őket."

Nos, erre csak néhány dolgot mondanék. Egyik, hogy olvastam én ám Whedontól, és bár a beszólásokon érződik, hogy Millar tényleg őt tarthatta a követendő példának, azonban míg ő görcsöl, addig Whedon csuklóból képes ezt természetesen szállítani. A másik, hogy a Cartoon Network azért az Újvilág X-mennél jóval nívósabb szórakoztatást tett le az asztalra már korábban is, arról nem beszélve, hogy az interjú ideje alatt már javában ment a Szamuráj Jack, ami minden szempontból keresztben lenyeli ezt a képregényt.

De hamár itt tartunk, nincs egy olyan X-men történet vagy adaptáció, ami valamilyen szempontból nem nyomná le Millar változatát. Kaput szeretnél az X-men világára? Nézd meg a filmeket, vagy, ha kicsit hűbb interpretációt szeretnél, nézd meg a Wolverine and the X-men rajzfilmet! Olyat szeretnél, ami mutánsok és emberek konfliktusáról szól? Olvasd el Morrison Új X-menét! Könnyed X-ment szeretnél olvasni? Olvasd el Whedon Astonishing X-menét! Fiatal tini vagy, és ilyen témájú változatot szeretnél? Nézd az X-men: Evolúció rajzfilmet... hibái ellenére azért jobban megszólítja a fiatalokat annál, minthogy a srácoknak kecskeszakálla van, és néha kirakják a diszkószőrt. Vagy ugord át Millart, és kezd Bendistől... a második történetével inkább, az első Rozsomákról, meg Pókemberről és Fenegyerekről szól.

Száz szónak is egy a vége, Millar Újvilág X-menje nemhogy az idő próbáját nem állta ki, nemhogy vannak nála jobb kapuk, de a még amúgy feszes történet is szétesik, mire a hűtőhöz érünk. Akadnak olyan történetek, mint Morrison All-Star Supermanje, ami tökéletes kezdőpont... ennél viszont azt sem mondhatom, hogy lapozzunk. Mert voltaképpen már rég megtették mások.

*Lábjegyzet: magyarul az Ultimate Spider-Man-t sosem fordították Újvilág Pókembernek, mert másik kiadónál jelent meg, aki a Csodálatos Pókember vol. 2-jeként adta ki hazánkban... azonban mivel mégis csak arról beszélünk, és mivel az egy külön történet, miért is nem az lett a címe, ezért a cikkemben így hivatkozok rá.

Hétfő szelleme

Pocakos uraság ül a hintóban, ami elé lovak híján embereket fogtak be.
Esik az eső, az út csúszik a sártól, az ostor pedig csattog, valahányszor elakad a hintó vagy lassul a tempó.
Az emberek inuk szakadtából húzzák a szekeret, az úr pedig elégedetlenül fintorog, hogy ez sem lesz elég, nem érnek oda időben. De hát mit van mit tenni, azzal tud gazdálkodni, ami adatott neki.
Az emberek nem tudják, meddig tart még a robot. A nemesúr nem kötötte az orrukra, elvégre nem az ő dolguk.
Így mennek már egy ideje egyenletes tempóban, amikor az uraság odacsördít egyet jó erősen.
- Húzzuk, ahogy tudjuk! - kiált hátra elkeseredetten az egyikük.
- Az lehet - feleli az úr -, de nem látom az arcotokon a lelkesedést!

Super 8 - gyerekkorunk sci-fije

Egy éve vetítették a Szuper 8 c. filmet a mozikban. Ennek örömére megemlékeztem róla. Jó olvasást! :)

Sötét Zsaruk régi-új köntösben

A napokban én is elmentem a Sötét Zsaruk harmadik részére. A róla írt ismertetőmet itt találjátok!

Isten Veled, öregúr...

Ma reggel hunyt el korunk egyik legnagyobb írója, Ray Bradbury (1920-2012). Szándékosan nem emelem ki, hogy sci-fi író, ugyanis ő nem csupán sci-fit írt... persze, mindegy is, mit írt, hiszen az a hihetetlen érzék és érzékenység számított, amivel a történeteit írta. Ezért vettük a kezünkbe a műveit, ezért olvastuk el őket újra és újra. A sorai nemhogy olvastatták magukat, hanem magukkal ragadtak és nem eresztettek, míg a végükre nem értünk - mintha egy lelkes öregember fogott volna kézen minket, aki, mint nagyapa az unokájának, meg akar nekünk mutatni mindent a világról, hogy aztán végül elengedjen minket, azt suttogva: "Eredj, és most nézz szét magad!"
A karakterei nemcsak, hogy lélegeztek, de valóságosabbá tették számunkra az embereket az utcán, a boltban, a szomszéd házban. Megmutatták, mi az, ami fájhat másnak, és mi az, ami örömet okozhat. Sokan hirdetik azt, hogy az emberek gonoszak és az élet hiábavaló, Bradbury pedig megtanított arra, hogy tévednek: az emberek gyarlók, az élet pedig nehéz, mert mindkettő olyan bonyolult, olyan összetett... de mindenütt van szépség, csak keresni kell.
Az első mű, amit olvastam Tőle, A ködkürt volt. Két férfi találkozását mutatja be az őskor egy tengeri szörnyetegével. Másoknál a szörny félelmetes és vad lett volna, mint a zabolátlan természet, amely fölött az ember a végén úgyis győzedelmeskedik - Bradburynél az igazi rém a magány, amivel szemben mi is kiszolgáltatottak vagyunk. Mások arra használták volna a tengeri szörnyet, hogy a Mást jelképezze - Bradburynél együtt éreztünk vele és szántuk őt minden idegensége és félelmetessége ellenére.
És most, mint a főhős, én kívánom azt, hogy bár tudnék mondani valamit, valamit, ami csak távolról méltó lenne az öregúrhoz. De nem tudok, így inkább maradok a kényelmes megoldásnál, hogy Tőle idézek, mégpedig a Fahrenheit 451 utolsó sorait, Loránd Imre tolmácsolásában:

"Montag érezte,hogyan formálódnak, fortyognak benne a szavak. S amikor majd rá kerül a sor, mit ad hozzá egy ilyen napon ahhoz, hogy megkönnyítse az utat? Mindennek rendelt ideje van. Igen. Ideje a rontásnak , és ideje az építésnek. Igen. Ideje a hallgatásnak, és ideje a szólásnak. Igen - ez minden. De mi mást tud még, mi mást? Még valamit...
"...és a folyóvizen innen és túl életnek fája vala, mely tizenkét gyümölcsöt terem vala: minden hónapban meghozván gyümölcsét, és levelei a népek gyógyítására valók."
Igen, gondolta Montag, ezt őrzöm magamban délig, délig...
Amikor a városba érünk.

Pár gondolat a meleg szuperhős-házasságról

A Marvel bejelentette Obama melegházasságot támogató nyilatkozata után, hogy egy teljes számot szán az X-men csapatát gyarapító Northstar (magyarul Sarkcsillag) esküvőjének. Ez pedig nagy vihart kavart a neten, voltak, akik azt mondták, a szuperhősös képregények műfaja már régóta adós ezzel, mások álszent politikai korrektséget látnak az egész mögött. Tehát a net rögtön két hangos táborra oszlott, mi szerint: "erre már rég szükség volt" és "mi szükség van erre?"

Ha a kérdés az, hogy én melyik mottót vallom magaménak ebben a vitában, akkor a válasz erre az: egyiket sem. Ha az én véleményemet kéne így tömören összefoglalni, akkor az ez lenne: "oké, miért ne?" Bevallom őszintén, én nem ugráltam körbe a házat hússzor örömömben, és nem is kezdtem el a Parlament előtt tüntetni ellene "RUINED FOREVER" táblával a kezemben, egyszerűen az volt a reakcióm, hogy "oké, ennek is megvan a helye a szuperhősök világában". Ezt a cikket azért írom, mert úgy veszem észre, hogy ennél a témánál mindkét oldal hajlamos rögtön az elvekkel jönni, és közben elveszik az, hogy mint annyi minden, ez is emberekről szól. Azért, mert úgy érzem, írnom kell róla, és nem azért, mert bizonyítani akarom, hogy én "évszázados erkölcsökre adó derék jóember" vagy "nagyon nyitott és haladó gondolkodású legény" vagyok. Alapjaiban hibás az a hozzáállás, hogy azért nyilvánítsak véleményt, vagy kötelezzem el magam egy mellett, hogy azzal bizonyítsam hovatartozásomat - úgyis elkerülhetetlenül lesznek szerintem mindkét oldalról, akik a másik oldal képviselői közé fognak besorolni, csak mert nem 100% egyezik a véleményem az övékkel. De ez már legyen az ő bajuk, rá is térek a témára!

Kezdjük az elején: én teljesen egyetértek ennek az egésznek az apropójával, azaz Obama melegházasságot támogató nyilatkozatával. Nem azért, mert szeretem polkorrekt emberkének érezni magam, egyszerűen azért, mert nem hiszem, hogy jogom van beleszólni két ember kapcsolatába. Úgy vélem, nincs is közöm hozzá, ahogy például a szomszéd házban lakó teljesen hagyományosan hetero pár házasságához sem. Nem hiszem, hogy más emberek kapcsolatai olyan létfontosságúaknak kell lennie az én kapcsolatom meghatározásában, hogy amennyiben mások összeházasodhatnak, az alapján érezzem az én házasságomat - vagy kapcsolatomat - devalválva. Ez arra a két emberre tartozik, akik közt ez köttetet. Ahogy az én kapcsolatom is rám és a páromra tartozik.

Akadnak olyan emberkék, akik előszeretettel ferdítenek ilyenkor, előhozva, hogy akkor most ezzel az elvvel az is rendjén van, ha egy felnőtt kiskorúakat szed fel - egy frászt van rendjén, és ez a fent leírtakból következik. Ugyanis abban, amit leírtam, a működő kapcsolatban, ott a kölcsönösség és a felelősségvállalás egymás iránt. Érdekes és szomorú például, hogy a melegeknél gyakran előhozzák a gyermekrontást, összemosva vele, nem látva be, hogy a gyermekrontás esetén már rég nem a homoszexualitással van a probléma, hanem azzal, hogy az egyik fél kihasználásával történik. És ez baj nemi vonzódástól függetlenül - az egyik fél kizsákmányolása és elnyomása mindig baj, akkor is, ha ez két ellenkező nemű fél között történik. De hogy egy másik példát hozzak erre, amiben nincs meg a kölcsönösség - a házastársi erőszak. Érdekes, hogy míg sokan elvből ellenzik a melegházsságot, vagy azt, hogy valaki csupán élettársi kapcsolatban éljen párjával, mert ezeknél érintve érzik magukat, addig más bántalmazásával már úgy vannak, hogy hát ez nem tartozik rájuk.

És valahol szomorú, hogy ezt egyáltalán le kell írnom, mert egy józanabb világban már rég megkaptam volna ezért a Nyilvánvaló Kapitány érdemrendet. És én meg is adnám másoknak a bizalmat... aztán bele futok egy ilyenbe.

De hamár józanság, legyünk olyanok a másik oldalról is, mert eddig csak annyit írtam, hogy az apropóval egyetértek. Ami a képregényiparbeli lecsengését illeti, bármilyen cinikusan hangzik, az üzletpolitika, hogy miért most kerítettek erre sort. "Az amerikai elnök erről beszélt, felkapott a téma, gyerekek, írjunk erről, mert azzal megnöveljük az eladást!" Ha tényleg olyan nyitottak lennének erre, azt megtették volna már korábban, és nem vártak volna erre addig, amíg az Egyesült Államok vezetője is rábólint erre. Pont azért, mert talán akkor kellene ez ellen leginkább felszólalni vagy kiállni, amikor nagy az ellenállás vele szemben. Ha Obama hamarabb szólal meg ebben a témában, akkor hamarabb kapunk melegházasságot a szuperhősök világában, ha nem szólal meg, még most sem kapnánk. A felhajtás a lényeg, mert ugye, mint mondtam, az egész üzletpolitika.

De, bármilyen szomorúan hangzik, az érem másik oldala: a képregényiparban minden az. Az egy dolog, hogy nagyon sok művész igenis írna erről a témáról, mert bennük is megvan az, hogy írjanak, de a kiadóvezetőé az utolsó szó. Ott van a házasságban érintett Sarkcsillag, akit állítólag már a kezdetek kezdetén melegnek szánt alkotója, John Byrne, csak ezt a botránytól tartva megvétózták felülről. Hogy egy kicsit árnyaljam a képet, a pakliban az is benne van, hogy az ötvenes években nagyrészt éppen azért indult boszorkányvadászat Friedrich Wertham vezetésével a képregények ellen, merthogy "a szuperhősök homokossá változtatják a fiatalokat", és ez kis híján csődbe vitte az ipart, és komoly kompromisszumok árán sikerült csak túlélni.

Bármilyen keserűen hangzik, a képregényalkotók is csak emberek, akiknek fizetniük kell a számlákat és a családjukról gondoskodni, ahogy a kiadóvezetőnek is igenis feladata ügyelni a kiadó jóhírére (ami, tetszik vagy sem, mást jelent most, mint harminc és hatvan éve), és ha visszatekintve hajlamosak is vagyunk elítélni őket, mégsem hibáztatjuk azért, mert Wertham miatt ott volt a zabszem a seggükben. És most ugyan jól hangzik, hogy ezek a konzervatív kiadó(vezető)k, ej, ők a felelősek azért, hogy nincs jó képünk a melegekről...

...De az amerikai közönség mindig is nagyon jól értett ahhoz, hogy hárítsa el a felelősséget magáról. Ez alapvető emberi tulajdonság, de a szóbanforgó esetnél látványos. Az ötvenes évek boszorkányüldözésénél az volt a jellemző, hogy a legártatlanabb képregényekbe is beleláttak olyan homoerotikus tartalmat, ami ott sem volt, és bár kívül fel voltak háborodva, belül nagy kő esett le a szívükről. Mert, és ezt tegyük hozzá, Wertham nemcsak a homoszexualitásért tette felelőssé a képregényeket, hanem a kiskorú bűnözésért is, vagy a droghasználatért. Az emberek pedig fellélegeztek: "Ó, végre megvan a forrása minden rossznak, hát én tudtam, hogy ezek egyikéért sem terhelhet véletlenül sem engem a felelősség, hanem aljas emberek műve, akiket ha meghurcolunk, jobb lesz a világ!" Mert mások meghurcolása lényegesen egyszerűbb, mint szembenézni, hogy teszem azt, a gyerekkori bűnözésért felelős lehet a szegénység és/vagy szülők, vagy hogy léteznek meleg emberek, akik egyszerűen ilyenek. A korra jellemzők voltak a kiadók becsődölése, vagy a képregényégetések.

De azt hiszem, jobb ha kimondjuk már most: Wertham egy fasz volt, aki csak ártott minden fronton, legyen szó képregényről vagy szociális problémák megoldásáról. Túl kell lépni rajta. Nem egyszerű, mert, hogy tartsam magam a szavamhoz, nem tehetem egyedül Werthamt felelőssé, mikor ott van a közönsége. De ez a közönség képes volt mindent sátánistának és gyermekrontónak titulálni, anélkül, hogy megpróbálták volna kicsit is megérteni az adott jelenséget (pl. szerepjáték, számítógépes játék, etc.), mert pánikolni könnyebb. Meg hát ha esetleg tényleg kikerül egy olyan képregény a polcra, ami felnőtteknek szól, hát ne már, még a végén oda kell figyelniük a gyerekükre, hogy az mit vesz magának, esetleg olyan dolgokról kérdez, ami az "Úrnak nem tetsző"... pedig szerves része az életnek (i.e. beszélgetnünk kell a büdös kölyökkel).

És igen, ez a mentalitás olyan sokáig kitartott, hogy nagyon nagy dolognak számított, ha a szuperhősök lapjain foglalkoznak droggal vagy egyáltalán szexualitással. Még a nyolcvanas években is nagy dobás volt, amikor a Watchmen egyik visszaemlékezéséből kiderül, hogy a hősök közül nem egy meleg volt. Pedig Alan Moore aztán nagyon szíven viseli a témát. És sokáig a képregényrajongók "nagy örömére" nagy divat volt az is, hogy mezei szuperhősös képregényekbe - például Batman - homoszexualitást lássunk, aztán azzal poénkodjunk egy sort. Igen, ezt egyébként pont az a laikus média is generálta, aki most megint csak elelmélkedik egy sort nagy bölcsen ezen a témán, miközben a szövegből süt, hogy ragaszkodnak a sztereotípiákhoz. Nem kis részben ezeknek is köszönhető, hogy sok képregény-rajongó érzékenyen reagál. És azt nem kicsit tartom mosolyogtatónak, hogy bár ugyan az alkotóknak megvan a maga felelőssége, de ilyen eseteknél a tömeg a sajátját is előszeretettel testálja át rájuk - csak ők a felelősek, hogy így gondolkodnak az emberek. Nem, azok az emberek nem gondolkodnak.

De srácok, mint írtam, ideje túllépni Werthamen! Ideje túllépni azon is, hogy adjunk a laikus média és a hisztérikus tömeg véleményére, akiknél akár fejünk tetejére is állhatunk, vagy azon fognak mosolyogni, "ez mekkora b*ziság" - már elnézést -, vagy azon, hogy "a szuperhősös képregények mennyire homofóbok, ideje változtatni!" A laikus média az összes szubkultúránál hajlamos jóindulatúan, joviálisan mosolyogni, miközben azok igyekeznek bemutatni, ez bővebb, gazdagabb, árnyaltabb, más, mint az a kép, ami róluk a köztudatban él - aztán nagyvonalúan megsimogatják a buksijukat ezeknek a rajongóknak, majd kikerül egy olyan cikk a netre, ami az összes létező sztereotípiát erősíti úgy róluk, hogy a cikkíró majd elalél a saját nyitottságától - egy ismerősöm panaszkodott erről az egyik AnimeCom kapcsán, többek között. A cikk apropójához hasonló esetekkor többféle sztereotípia is előjön, a melegek mellett a "geekeké" is, akiknél "jaj de vicces az, hogy melegeknek tűnnek, meg biztos sekélyesek, hiszen úgyis CSAK képregényeket olvasnak". Számtalan sztereotípia van, és ezek nagyon makacsul hajlamosak tartani magukat, de azt mondom, egy kicsit tegyünk az aranyhal memóriával bíró médiára. És azért, a helyzet lehetne rosszabb számunkra is. A nyolcvanas évek közepén például egy képregényolvasó így élt a köztudatban:

A rend kedvéért hozzá kell tennem, hogy ráadásul ez a téma annyira nem is újdonság, elvégre a The Authority sorozat alatt a Batmanre hajazó Midnighter a Superman-epigon Apollóval összekötötte az életét, és örökbe fogadtak egy kislányt, Jenny Sparks utódját, Jenny Quantumot. Ez éppen 10(!) éve történt, 2002 júliusában. Csak hát ugye a The Authority mindig is jóval bevállalósabb volt, mint a fősodorbeli szuperhősös képregények. (És sajnálom, de egyszerűen nem tudok szó nélkül elmenni amellett, hogy a fent belinkelt cikk csak és kizárólag azért hasonlíthatja Apollót Robinhoz, hogy ezzel lovagolja meg Batman-Robin sztereotípiáját, annyira nem rá hajaz az a karakter, amivel kicsit sem segít az ügyön... és az közismert dolog, hogy a "gay" szó egykor vidámat jelentett, így azt felhozni mosolyogtató bizonyítéknak egy "két legyet egy csapásra" húzás a melegek és a képregényrajongók felé.)

Ezeket a köröket letudva térjünk is rá Sarkcsillag házasságára! Az egyszerűség kedvéért néhány pontban leírom, én miként vélekedek erről és a rá érkezett reakciókról:

1. A helyzet az, hogy bizony vannak meleg képregényolvasók is. A kiadók bolondok lennének, ha nem céloznák meg őket is. Indokok ide vagy oda, eddig ritka kivételtől eltekintve nem találkozhattunk meleg házassággal az eltelt évtizedek alatt, miközben hetero házasságokkal szuperhős fronton Dunát lehet rekeszteni - sokan mégis úgy élik meg ezt a döntést, mintha a képregények világát ellepték volna a melegek, és innentől kezdve heterónak oda tilos a belépés. Nem erről van szó. A képregényhősök zöme még mindig hetero, egy hetero emberke szabadon válogathat közöttük, legyen szabad vagy párkapcsolatban élő - ez eddig nem volt jellemző a melegekre, házasokról meg aztán szó sem esett. Van egy karakter, ami most házas melegeket céloz meg, szemben egy sereggel, melyek heterokat. Ne tegyünk azért úgy sem, mintha az arány most a fordítottja lenne!

2. A képregények mindig is az adott korra reflektáltak, és a jelen szerves részét képezi a melegházasságok kérdése. Ennek ráadásul teljesen helye van a kirekesztést és előítéleteket vizsgáló - vagy vizsgálását megcélzó - X-men képregények hasábjain. Mielőtt egy ideig jó útra tért volna, Magneto - akárcsak Hancock - a törvény előtt vállalt felelősséget a bűneiért, ahol egy hosszú beszédben tett vallomást arról, mi áll a cselekedetei mögött. Röviden az, hogy az ember hajlamos gyűlölni, elítélni azokat, akik eltérnek az általa elvárt normáktól, és szíve szerint elfojtaná, visszaszorítaná ezeket a vadhajtásokat. Ebben a beszédben hangzik el a következő:

El kell végre fogadnotok a tényt. A mutánsok itt vannak köztetek. Nem tűnünk el vezényszóra, nem lehet nem tudomást venni rólunk. Mi vagyunk a ti gyermekeitek...

Persze az egésznek ad egy csavart, hogy Magnetót azóta három filmben is a felvállaltan meleg Sir Ian McKellen játszotta el, de a mondat általánosan is ül, ahogy ennél a jelenségnél is.

3. Srácok, senki sem kötelezett titeket arra, hogy megvegyétek ezt a számot! Én nagyon kedveltem Peter Parker és Mary Jane házasságát, ahogy más házasságoknak is örültem, azért, mert ez egyfajta jelzés is volt, hogy a szuperhősök is érnek, öregszenek, új oldalt nyitnak az életükben, azaz kicsit élőbbé tették őket (és most abba nem akarok belemenni, hogy ezek közül jó néhányat retconnoltak az elmúlt években... azt is arra hivatkozva, hogy a tinik nem tudnak együtt érezni egy házasemberrel). DE! Egyetlen egy olyan képregényem sincs, ami szuperhősök esküvőjéről szól. Pedig van belőlük rengeteg, még az olyan sidekickeknek is jutott esküvői különszám, mint Rick Jones! Fiatalkoromban néhányat (köztük az előbb említettet) olvastam is, de egyik sem ragadott meg igazán. Nem hinném, hogy kivételt tennék ezzel a számmal...

Viszont én kedvelem az írónőt, és ha egy olyan kötetbe kerül be, ami érdekel, akkor emiatt nem fogom visszatenni. A legtöbb ilyen esküvői kiadással úgyis az a gondom, hogy hát ahogy megírták őket, akkor már inkább harcoljanak Intergalaktikus Gekkók ellen (jó, a Rick Jones-os legalább jópofa volt valahol, de bármilyen blaszfémia, Küklopsz - Jean Grey esküvőjéből csak annyira emlékszem, untam, nagyon). Szóval, azért nem fogom megvenni, mert mérföldkő, azért nem fogok nem megvenni egy gyűjteményes kötetet, mert van benne egy melegekről szóló szám. De ennek a számnak attól még megvan a közönsége.

Persze, sok geekben most azért is benne van a frász, mert a DC bejelentette, hogy az egyik aranykori hősükről kiderül, hogy meleg. Mint fent írtam, sokakban nagyon ott maradt Wertham - és követői - tüskéje, és nagyon félnek attól, hogy Batman lesz, vagy Robin. Ők pedig igen is úgy érzik, hogy eddig azért csesztette őket a nagyvilág, mert hogy ilyen "b*ziságot" olvasnak, aztán kis szünet elteltével pedig most azért cseszteti, mert hogy a "képregények nem képviselik kellőképpen a melegeket" - és közben ugyanazt a lekezelő hozzáállást érzik mindkét esetben, és azon tűnődnek, megkérdezik már a nagyvilágtól, füstszűrővel vagy anélkül kérik a cigit? Részben azért is, mert a laikus médiánál maradva, azért megkapják a magukét, mint iskolában az erőszakoskodó nagyoktól, hogy egyrészt "miért nem nyitottak", másrészt pedig "nektek ez a b*zi a hősötök? Hahaha!"

"Nem, tanárnő, a Pistikét én nem bántottam, nem gatyáztam meg, csak meg akartam igazítani a ruháját, mert nézze már a kis trehánynak hogy kilóg az alsója!"

Nos, ezeknek a geekeknek a korábbiak mellett (laikus média) azt mondom, hogy a szuperhősöket és -gonoszokat mindig is rendre újraértelmezték. És bár a retconok arról szólnak, hogy úgy teszünk, mintha visszamenőleg is olyan lett volna a karakter, erről szó nincs. Lex Luthor, Joker, a korábban említett Magneto - ha végignézzük a történetüket, a különböző ábrázolásuk összeegyeztethetetlen, ők mégis vígan elvannak az adott történetben.

Tegyük fel hát, hogy végeredményben a DC Alan Scottról, a legelső Zöld Lámpásról rántja le a leplet. Én kedvelem Alan Scottot, kedvelem a csapatát is, a JSA-t, pont a kicsit ártatlan aranykori hangulatuk miatt... olyan, mint egy nagyapa karakter, akire feltétel nélkül felnéz az ember, aki egy olyan egyszerű, ártatlan kort képvisel, ami talán nem is létezett, nekünk mégis szükségünk volt, hogy erről meséljen nekünk vasárnapi ebédek után. Ha őt megteszik melegnek, arra én két dolgot mondok:

1. Ehhez egy nagyon jó író kellene, de lecsapva a koncepcióban rejlő labdát, lehetne egy jó történetet kerekíteni. Valószínűleg Wildcatet rázná meg jobban, és Jay Garrick lenne az, aki megértené. És lehetne ezt a nagypapás szálat is feszegetni, hogy mennyit számít ez azoknak az ifjaknak, akik úgy látták Alan Scottot, mint ahogy mi. Elvégre, az a valóságban is előfordulhat, hogy egy öregúrról derül ki, hogy a saját neméhez vonzódik. Mindezt didakszis nélkül, ha egy mód van rá.

2. Ez egy értelmezés a sok közül, ahogy Batmannek és Supermannek is van számtalan változata; ha valakinek pont Alan Scott A Hős, és ezért érinti érzékenyen ez a változás, nos, számára még mindig ott vannak a régi történetek, amelyben hetero. De az első pontnál maradva: lehet egy meleg olyan ember, akire felnézhetünk, mégha heterók vagyunk, az ezen röhögő erőszakoskodók meg elmehetnek a francba.

Van egy Rém rendes család epizód, amiben Peggy félrelép, és egy ismeretlen férfival táncol... hamarosan Dan Castelanta kopogtat Al ajtaján, és közli: "A felesége megcsalja magát a férjemmel!" Az egyik legtalálóbb történet, amit a témában valaha is láttam. Al megkedveli a pasast, mégha "a szexről hallani sem akar". Mi pedig teljes szívünkből egyetértünk vele. Ahogy az is nagyon aranyos, hogy utána helyreteszi a csalfa férjet, nem azért, mert a feleségével táncol, hát nézzen rá - viszont nem bánhat így azzal a jó emberrel!

És ez már csak azért is ül, mert nagyon sok olyan embert ismerek, akik egy-az-egyben olyanok ebben a kérdésben, mint Al. Ódzkodnak a témától, de egyébként jóemberek, akikre számíthatnak meleg ismerőseik-barátaik. Ellentmondásos? Az ember már csak ilyen. És az egy dolog, hogy a szexről hallani sem akarnak - de arról, őszintén, én sem akarok... ez szerintem egy ízlésbeli dolog, amit tiszteletben lehet tartani (pl. egyik rokonom egy trauma miatt rá nem tud nézni a sült kacsára). De egy meleg emberkével nem is csak arról lehet beszélgetni, ahogy egy geekkel sem csak képregényekről.

Azt hiszem, hogy a téma kapcsán rengeteg olyan cikk fog születni, ami nem az előítéletekkel számol le, hanem éppenséggel meglovagolja őket. Ezért is ragadtam klaviatúrát - mert ilyenkor a viták nagy hevében a két oldal hajlamos elítélni a másikat, amivel persze egyáltalán nem használnak semmit. Nekem pedig nincs kedvem elítélni sem a melegeket, sem az "Al Bundykat". Mert mindnyájan emberek vagyunk, és mindnyájan érintve vagyunk az előítéletekben - akár adunk, akár kapunk -, az általános ítélkezés meg olyan, mint egy koffeinnel és sztereoiddal tuningolt elefánt a porcelánboltban.

A penge maga

Mostanság jellemző, hogyha egy fantasy író sikeres és elismert lesz, kapásból George R R Martinhoz hasonlítjuk, ahogy a művét is a Jég és tűz dalához. Ezt kevésszer érzem igazán indokoltnak - azonban A penge maga esetén ez a helyzet. Jó, persze azért sötét és mocskos középkori Európa-klónokból azért Dunát lehet rekeszteni - csak simán középkori Európa-klónokból meg Amazonast -, ám olvasás alatt azt éreztem, hogy a Trónok harca kisöccsét tartom a kezemben. Mégpedig - melankolikus bátyjával szemben - egy önironikus, sötét humorú kisöcsköst. Egyrészt tehát van saját stílusa, másrészt személy szerint ez a stílus egy kicsit jobban is tetszik, minden Martin iránt érzett tiszteletem ide vagy oda.

Pedig miről is szól A penge maga?

Nem, nem róla! Hanem egy sereg más karakterről...

Ott van például a barbár Kilencujjú Logen Északról, aki próbál túlélni, illetve maga mögött hagyni rovott múltját... csak sajnos, mint az lenni szokott, semmi sem ilyen egyszerű - különösen, ha az emberre felfigyel a világ legnagyobb mágusa, hogy felhasználja saját céljaira. Jezal dan Luthar egy elkényeztetett nemes, akinek apuci vett katonai rangot, és aki bizonyítani az évente megrendezett vívóbajnokságon szeretne - bár amennyi vesződséggel jár, igazából ott sem. Sand Dan Glokta valaha ezen a vívóversenyen volt többszörös bajnok, és a hadszíntéren is jól szerepelt... egészen addig, míg az ellenséges sereg el nem fogta, és a kínvallatások során egy emberi roncsot nem csináltak belőle. Glokta most a "rablóból pandúr" elv (vagy valami hasonló) alapján inkvizítorként keresi a napi betevőt, ami hiányos fogazat miatt kizárólag zabkása... egyébként bottal jár, és mellette Gregory House daliás ifjúnak minősülne, a stílusuk azonban nem áll olyan messze egymásétól.

E három főkarakter mellett még három kevésbé frekventált nézőpont karakterrel találkozhatunk: West századossal, Jezal polgári származású ivócimborájával és Glokta egykori barátjával, aki a vívóbajnokság megnyerésével verekedte fel magát; Kilencujjú Logen Északon maradt társaival, közülük is elsősorban Kutyaemberrel, akinek jó az orra, és folyton vészhelyzetekben jön rá a vizelhetnék; és végül Ferro Baldzsinnal, egy déli szökött rabszolganővel, aki veszettebb, mint az eddig említett karakterek együtt.

A 3+3 felosztás feszesebb, mint a már említett Trónok harcának 8 nézőpont karaktere. Pedig A penge magában fele annyi nem történik, mint a Trónok harcában... sőt, valójában tényleg nem is szól még másról, mint a karakterekről... de valahogy akkor is olvastatja magát. Talán a pakliban az is benne van, hogy míg a Trónok harcának karaktergárdája önmarcangoló, köldöknéző egyénekből áll - ami valahol érthető, hiszen a felük fiatal, tapasztalatlan kölyök -, akik rendre sopánkodnak azon, hogy a világ nem olyan, mint azt a tolkieni eposzokban reklámozták, addig az itteniek felnőtt emberek, akik megtanultak ezzel együtt élni. Jó, persze Gloktának mindenképpen össze kellene ülnie egy italra Tyrionnal, de ez most annyira nem lényeges. A másik, hogy a Trónok harcának nézőpont karakterei mind a legfontosabb nemes családjainak az első számú ágából kerültek ki, addig A penge maga hősei jóval lejjebb állnak a ranglétrán. Még a nemesi származású karakterek is senkik a vezetőkhöz képest... és ezzel egy kicsit alapból közelebb vannak az átlagemberhez.

Nem mindegyik karakter lesz persze szimpatikus a maga ellenszenves módján - eddig Ferrót tartom a leggyengébb láncszemnek, köszönhetően annak, hogy egy gyűlölködő perszóna, aki csak bajba keveredni és másokat bajba keverni tud. Állítólag a folytatásokban őt is meg tudjuk kedvelni, nos, kíváncsian várom, ahogy azt is, hogy minél több derüljön ki a hátteréről. Rajta kívül még ott van West százados, aki sokáig a legszimpatikusabb karakter, aztán tesz valami olyasmit magánéleti fronton, ami pszichológiailag indokolt(nak minősíthető), mégis, a karaktere sokak szemében nagyot fog zuhanni... nos, reméljük, ki tud belőle kászálódni. Amúgy a karakterek között még szót érdemel Ardee, West húga, aki Jezallal kezd flörtölni a maga szabadszájú, enyhén tenyeres-talpas módján. Illetve Frost és Severard, Glokta két segédje - az első egy termetes albínó, félig kivágott nyelvvel, a másik leginkább egy Shakespeare-darabokban szereplő orgyilkos-mellékkarakterre emlékeztet. És akkor majdnem kihagytam Bayazt, a világ legnagyobb mágusát, aki leginkább Maphlaves sötét inkarnációjára emlékeztet - az egyik legnagyobb jelenete az, amikor összekülönbözik az egyház vezető alakjával... aki mellett Richelieu bíboros is komolyan fontolóra venné a nyugdíjba vonulást valami biztonságosan távoli helyen.

Figyelem, a regényben minden karaktert meg lehet szeretni... de a valóéletben a legtöbbjüket messzire elkerülnénk. Akit ez zavar, az csak óvatosan kezdjen a könyvbe... mondjuk a sötét humor számomra ezt emészthetővé teszi.

A másik, amiben A penge maga kiegyensúlyozottabb a Trónok harcánál, a mágia kérdése. Míg az utóbbiban a prológusban és az utolsó fejezetben találkozhatunk csak természetfelettivel, itt végig keresztülszövi a történetet úgy, hogy közben elhisszük, hogy sokan a világban a mágiát babonának és mesének tartják. Szellemek, ghoulok, pusztító varázslatok, a természet törvényeit a feje tetejére állító varázslótornyok... végig ott vannak, a háttérből integetve, mindig annyira, hogy a mágia visszafogottan, egyenletesen képviselje magát. És ott vannak a sankák, akik elsőre neandervölgyieknek tűnnek, később az eredettörténetük által kerül beléjük egy kis uruk-hai... ők annyiban a Másokra hajaznak, hogy északon, az emberektől elzárva élnek, és senki nem hisz bennük, ám a történet elején megindulnak az emberek ellen, akik inkább egymást marják. Bevallom, a Másokat hangulatosabbnak tartom, ellenben a sankákkal már itt annyit találkozunk, mint a Másokkal az első három Jég és tűz dala regényben. Másrészt meg az észak továbbra is legjobb helynek számít az embertelen hordák számára - egyrészt ugye már a mitológiák jégóriásai is északról jöttek, tehát hagyomány, másrészt a kelettel, nyugattal és déllel szemben senki nem lát bele semmi kirekesztőt... ugyan azért néhány skandináv származású emberkét megkérdeznék erről, de ők többnyire a világ legnyugodtabb emberei. (Amennyiben pedig ez csak álca, és egyszer megindulnak a déliek ellen, nos, én akkor is velük vagyok. Vagy még inkább.)

Ami a világot illeti, az leginkább egy XVI.-XVII. századi Európára hajaz, bár az író nagyon sok mindent hagy meg a bizonytalanság ködében. Nincs térkép, és a központnak számító Aduát körülvevő országokról sem sok derül ki... ez alól egyedüli kivétel Észak, ami nem csak egy irány, hanem a hely neve is. Sandersonnal és társaival szemben nem találkozhatunk kifinomultan bonyolult mágiarendszerrel sem, de a varázslatok az emberek hozzáállása miatt mégis ütősekre sikeredtek.

Mit mondhatnék még? Én kíváncsian várom a folytatást, és ajánlom mindazoknak, akik a Trónok harcához hasonló, mégis más élményre vágynak - kiváltképp, ha örülnek neki, hogy a melankóliát fekete humor váltja fel.