Mostanság jellemző, hogyha egy fantasy író sikeres és elismert lesz, kapásból George R R Martinhoz hasonlítjuk, ahogy a művét is a Jég és tűz dalához. Ezt kevésszer érzem igazán indokoltnak - azonban A penge maga esetén ez a helyzet. Jó, persze azért sötét és mocskos középkori Európa-klónokból azért Dunát lehet rekeszteni - csak simán középkori Európa-klónokból meg Amazonast -, ám olvasás alatt azt éreztem, hogy a Trónok harca kisöccsét tartom a kezemben. Mégpedig - melankolikus bátyjával szemben - egy önironikus, sötét humorú kisöcsköst. Egyrészt tehát van saját stílusa, másrészt személy szerint ez a stílus egy kicsit jobban is tetszik, minden Martin iránt érzett tiszteletem ide vagy oda.
Pedig miről is szól A penge maga?
Nem, nem róla! Hanem egy sereg más karakterről...
Ott van például a barbár Kilencujjú Logen Északról, aki próbál túlélni, illetve maga mögött hagyni rovott múltját... csak sajnos, mint az lenni szokott, semmi sem ilyen egyszerű - különösen, ha az emberre felfigyel a világ legnagyobb mágusa, hogy felhasználja saját céljaira. Jezal dan Luthar egy elkényeztetett nemes, akinek apuci vett katonai rangot, és aki bizonyítani az évente megrendezett vívóbajnokságon szeretne - bár amennyi vesződséggel jár, igazából ott sem. Sand Dan Glokta valaha ezen a vívóversenyen volt többszörös bajnok, és a hadszíntéren is jól szerepelt... egészen addig, míg az ellenséges sereg el nem fogta, és a kínvallatások során egy emberi roncsot nem csináltak belőle. Glokta most a "rablóból pandúr" elv (vagy valami hasonló) alapján inkvizítorként keresi a napi betevőt, ami hiányos fogazat miatt kizárólag zabkása... egyébként bottal jár, és mellette Gregory House daliás ifjúnak minősülne, a stílusuk azonban nem áll olyan messze egymásétól.
E három főkarakter mellett még három kevésbé frekventált nézőpont karakterrel találkozhatunk: West századossal, Jezal polgári származású ivócimborájával és Glokta egykori barátjával, aki a vívóbajnokság megnyerésével verekedte fel magát; Kilencujjú Logen Északon maradt társaival, közülük is elsősorban Kutyaemberrel, akinek jó az orra, és folyton vészhelyzetekben jön rá a vizelhetnék; és végül Ferro Baldzsinnal, egy déli szökött rabszolganővel, aki veszettebb, mint az eddig említett karakterek együtt.
A 3+3 felosztás feszesebb, mint a már említett Trónok harcának 8 nézőpont karaktere. Pedig A penge magában fele annyi nem történik, mint a Trónok harcában... sőt, valójában tényleg nem is szól még másról, mint a karakterekről... de valahogy akkor is olvastatja magát. Talán a pakliban az is benne van, hogy míg a Trónok harcának karaktergárdája önmarcangoló, köldöknéző egyénekből áll - ami valahol érthető, hiszen a felük fiatal, tapasztalatlan kölyök -, akik rendre sopánkodnak azon, hogy a világ nem olyan, mint azt a tolkieni eposzokban reklámozták, addig az itteniek felnőtt emberek, akik megtanultak ezzel együtt élni. Jó, persze Gloktának mindenképpen össze kellene ülnie egy italra Tyrionnal, de ez most annyira nem lényeges. A másik, hogy a Trónok harcának nézőpont karakterei mind a legfontosabb nemes családjainak az első számú ágából kerültek ki, addig A penge maga hősei jóval lejjebb állnak a ranglétrán. Még a nemesi származású karakterek is senkik a vezetőkhöz képest... és ezzel egy kicsit alapból közelebb vannak az átlagemberhez.
Nem mindegyik karakter lesz persze szimpatikus a maga ellenszenves módján - eddig Ferrót tartom a leggyengébb láncszemnek, köszönhetően annak, hogy egy gyűlölködő perszóna, aki csak bajba keveredni és másokat bajba keverni tud. Állítólag a folytatásokban őt is meg tudjuk kedvelni, nos, kíváncsian várom, ahogy azt is, hogy minél több derüljön ki a hátteréről. Rajta kívül még ott van West százados, aki sokáig a legszimpatikusabb karakter, aztán tesz valami olyasmit magánéleti fronton, ami pszichológiailag indokolt(nak minősíthető), mégis, a karaktere sokak szemében nagyot fog zuhanni... nos, reméljük, ki tud belőle kászálódni. Amúgy a karakterek között még szót érdemel Ardee, West húga, aki Jezallal kezd flörtölni a maga szabadszájú, enyhén tenyeres-talpas módján. Illetve Frost és Severard, Glokta két segédje - az első egy termetes albínó, félig kivágott nyelvvel, a másik leginkább egy Shakespeare-darabokban szereplő orgyilkos-mellékkarakterre emlékeztet. És akkor majdnem kihagytam Bayazt, a világ legnagyobb mágusát, aki leginkább Maphlaves sötét inkarnációjára emlékeztet - az egyik legnagyobb jelenete az, amikor összekülönbözik az egyház vezető alakjával... aki mellett Richelieu bíboros is komolyan fontolóra venné a nyugdíjba vonulást valami biztonságosan távoli helyen.
Figyelem, a regényben minden karaktert meg lehet szeretni... de a valóéletben a legtöbbjüket messzire elkerülnénk. Akit ez zavar, az csak óvatosan kezdjen a könyvbe... mondjuk a sötét humor számomra ezt emészthetővé teszi.
A másik, amiben A penge maga kiegyensúlyozottabb a Trónok harcánál, a mágia kérdése. Míg az utóbbiban a prológusban és az utolsó fejezetben találkozhatunk csak természetfelettivel, itt végig keresztülszövi a történetet úgy, hogy közben elhisszük, hogy sokan a világban a mágiát babonának és mesének tartják. Szellemek, ghoulok, pusztító varázslatok, a természet törvényeit a feje tetejére állító varázslótornyok... végig ott vannak, a háttérből integetve, mindig annyira, hogy a mágia visszafogottan, egyenletesen képviselje magát. És ott vannak a sankák, akik elsőre neandervölgyieknek tűnnek, később az eredettörténetük által kerül beléjük egy kis uruk-hai... ők annyiban a Másokra hajaznak, hogy északon, az emberektől elzárva élnek, és senki nem hisz bennük, ám a történet elején megindulnak az emberek ellen, akik inkább egymást marják. Bevallom, a Másokat hangulatosabbnak tartom, ellenben a sankákkal már itt annyit találkozunk, mint a Másokkal az első három Jég és tűz dala regényben. Másrészt meg az észak továbbra is legjobb helynek számít az embertelen hordák számára - egyrészt ugye már a mitológiák jégóriásai is északról jöttek, tehát hagyomány, másrészt a kelettel, nyugattal és déllel szemben senki nem lát bele semmi kirekesztőt... ugyan azért néhány skandináv származású emberkét megkérdeznék erről, de ők többnyire a világ legnyugodtabb emberei. (Amennyiben pedig ez csak álca, és egyszer megindulnak a déliek ellen, nos, én akkor is velük vagyok. Vagy még inkább.)
Ami a világot illeti, az leginkább egy XVI.-XVII. századi Európára hajaz, bár az író nagyon sok mindent hagy meg a bizonytalanság ködében. Nincs térkép, és a központnak számító Aduát körülvevő országokról sem sok derül ki... ez alól egyedüli kivétel Észak, ami nem csak egy irány, hanem a hely neve is. Sandersonnal és társaival szemben nem találkozhatunk kifinomultan bonyolult mágiarendszerrel sem, de a varázslatok az emberek hozzáállása miatt mégis ütősekre sikeredtek.
Mit mondhatnék még? Én kíváncsian várom a folytatást, és ajánlom mindazoknak, akik a Trónok harcához hasonló, mégis más élményre vágynak - kiváltképp, ha örülnek neki, hogy a melankóliát fekete humor váltja fel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése