2011. szeptember 21., szerda

Interjú Kleinheincz Csillával


Kleinheincz Csilla a hazai fantasztikus irodalom ismert alakja. Olyan művek fűződnek a nevéhez, mint a Város két fül között, az Ólomerdő, vagy a Nyulak, sellők, viszonyok novelláskötet. Emellett a DeltaVision kiadó szerkesztője, és az ő fordításában jelennek meg nálunk Peter S. Beagle vagy Kelly Link művei – mi több, ő fordítja az Erikson-regényekben található verseket is. Az írónő vállalta, hogy egy interjú keretében válaszol néhány kérdésemre, így szócséplés helyett vágjunk is bele!

Halihó! Köszönöm, hogy elfogadtad az interjút! Ha megengeded, rögtön a dolgok közepébe is vágnék – miért pont a fantasztikus irodalom? Úgy értem, műveid zömét nyugodtan ide lehet sorolni, mint az Ólomerdő, vagy az Írók, rítusok… mi az, ami vonz Téged ebben a műfajban?

Részben az olvasói preferenciáim miatt: gyerekkoromtól fogva szeretem a fantasztikus irodalmat. Az általam kedvelt SF (és ebbe most nem csupán a sci-fi, de a fantasy és a mágikus realizmus is beletartozik) a különleges, a természetfeletti segítségével világít meg jobban egy-egy témát. Szeretem az epikus és hősies fantasyt is, de a legmélyebben azok a regények, novellák hatottak rám, amelyek szimbolikájától elválaszthatatlan a fantasztikus. Lázár Ervin, Jonathan Carroll, Kelly Link és Michael Ende mind arra tanítottak, hogy a világnak számos rétege létezik, és ezeket a nem evilági, a különleges, a furcsa révén olyan módon lehet megmutatni, hogy a megértés zsigeri szinten szülessen meg. Természetes, hogy ezek után magam is szívesen írok, írnék ilyen műveket – bár nem köteleztem el magam kizárólagosan a fantasztikus mellett.

Mi taszít a műfajban? Mitől óvnál minden írópalántát – köztük egykori önmagadat is –, aki ebben a zsánerben akarja kipróbálni magát?

Először is: olvasson mást! Másodszor: olvasson értőn! A fantasy-vel az a gond, hogy – mint minden zsánerben – könnyű a külsőségekkel azonosítani. A toposzok felületes ismerete mellett azonosnak tűnhetnek magával a zsánerrel, és ez sivár, ötlettelen és unalmas művekhez vezet. A fantasy-nek az ötletekről kéne szólnia, a határtalan képzeletről, amely ugyanakkor a témát, az írót szolgálja, ehhez képest rengeteg olyan mű születik, ahol ugyanazok a klisék és fordulatok kerülnek elő újra meg újra (elfek, orkok és sötét urak, rátok vetem vádló tekintetem). Aki fantasy írására adja a fejét, próbáljon elfelejteni mindent, amit korábbi fantasy történetekben olvasott, és saját magából merítsen, ne a példaképekből, ne a trendekből! Könnyű az elején receptre írni, de nagyon nehéz aztán kiszakadni a klisék közül. Meg aztán: minek írna az ember olyat, ami már létezik?

Mi volt az az esemény vagy hatás, ami miatt írásra adtad a fejed? Mikor határoztad el, hogy komolyan fogsz az írással foglalkozni, azaz amikor nem csak magadnak, a fióknak és pár családtagnak, barátodnak írsz?

Gyerekkoromban akkor kezdtem el „komolyan” írni, amikor az egyik barátnőmről kiderült, hogy fantasztikus történeteket ír. Először csak nem akartam lemaradni mögötte, aztán, több fióknyi teleírt spirálfüzet után, már felnőttként találkoztam a külvilág elvárásaival és bírálatával is. Akkor már azért akartam írni, hogy a falat áttörve eljusson az olvasókhoz az, amit mondani akarok. Mert akkor már volt saját mondanivalóm – de annak előbb meg kellett érnie bennem.

Kezdetben az írás játék volt; mondjuk így: bolyongtam Perelin Éjvadonában, és élveztem. De nem volt elég. Aztán jött Góba, vagyis a kínlódás, az elszántság, hogy jól is csináljam, amit csinálok. Ez most már életforma, nem igazán választás kérdése. Ha egyszer átállítottad az agyadat arra, hogy összefüggéseket keress, történetekké képezz le látszólag különálló eseményeket és mozzanatokat, nem tudod egyszerűen csak kikapcsolni.

Kik azok az írók, akik hatással voltak Rád? Kik azok az írók, akiknek a műveit elolvasva azt mondtad, „igen, ezt szeretném én is elérni”? Egyáltalán, rengeteg író van, és mindegyiktől mást lehet tanulni… tudnál pár példát mondani arra, hogy bizonyos íróktól mit tanultál?

Néhányat már el is árultam az imént… Rengeteg olyan könyv van, amelyik hatott rám, vagy amelyik után azt mondtam, hogy ezt a szintet el szeretném érni: Lázár Ervin, Ray Bradbury, Salman Rushdie, Ursula K. Le Guin, Michael Ende, Peter S. Beagle, Kelly Link, Geoff Ryman, Tennessee Williams, Szabó Magda művei, és még sok másik, soroljam? :) Simone de Beauvoirtól A minden ember halandó, Ingmar Bergamantól a Jelenetek egy házasságból, Illés Endrétől a Szávitri... Inkább a lírikusabb írók érintettek meg és formáltak. Fontos számomra, hogy zenéljen a szöveg; a történet önmagában nem elég, bár csodálni tudom a tisztán intellektuális műveket is.

Hogy pontosan mit tanultam? Tudatosítani csak azután kezdtem az eszközöket, hogy utánaolvastam az írástechnikának, bár már jóval korábban elkezdődött a tanulás. De ezek csak eszközök. A legfontosabb, amit tanultam, az, hogy mindig szívvel írjon az ember, arról, amitől fél, ami megindítja, ami fáj, ami örömet okoz neki. Lehetőleg őszintén, de ha hazudnia kell az írásban, hogy elmondhassa az igazságot, megteheti azt is.

De Kelly Linktől tanultam például a merészséget, hogy nyugodtan kísérletezzek szimbólumokkal, narrációs technikákkal, szerkezetekkel, metaszövegekkel. Le Guin segítségével pedig fölfedeztem, hogy milyen gyönyörű lehet a szöveg folyása és zenéje. Az eddigi legfurcsább novellámat nekik köszönhetem – a furcsaságának köszönhetően még mindig nem találta meg a helyét, de majd annak is eljön az ideje.

Orson Scott Card párszor eltűnődött azon, hogy az írók motivációja a megvetés kellene legyen, nem pedig a tisztelet. Neked erről mi a véleményed? Hányszor ragadtál tollat azért, hogy valami hasonlót tegyél le az asztalra, mint példaképeid, és hányszor azért, mert úgy érezted, ennél te jobbat tudsz írni? Sőt, volt már olyan, hogy egyszerre érezted a kettőt, például, hogy „ennek az írónak a leírásai csapnivalóak, de a párbeszédei és a szereplői olyanok, hogy én is így szeretnék tudni”?

Alapvetően rossznak tartom, amikor az az író legerősebb motivációja, hogy jól „megmutassa” – akár azt, hogy ő is tud olyat, mint a példakép, akár azt, hogy ő mennyivel jobbat tud, mint XY –, mert ilyenkor kevésbé épít önmagából. Lehet kitűzni egy absztrakt célt, például „olyan szintű szöveget akarok írni, mint Gabriel García Marquez”, és aztán törekedni arra, hogy megfeleljünk neki; de ez nem azonos azzal, hogy „olyat akarok írni, mint Marquez”. Sokan egyébként a kezdők közül ebbe a csapdába futnak bele: a példaképeket csodálva összemossák az „olyan szinten írni” és az „olyat írni” két eltérő célját, és olyankor születnek az epigonok. Szó se róla, nekem is volt ilyen korszakom.

Volt már olyan is, hogy annyira dühített, amit egy író egy szerintem izgalmas témából – megint csak szerintem – laposan és ötlettelenül kihozott, hogy fogtam az alapszituációt, és megírtam úgy, ahogy szerintem meg kellett volna. Aztán írtam haragból is... de megvetésből? Nem igazán. Belőlem az elvesztegetett lehetőség és elpocsékolt téma inkább frusztrációt és dühöt vált ki.

George R. R. Martin két írótípust különböztet meg, a mérnököt és a kertészt. A mérnök már előre tudja, mit hova fog helyezni, mielőtt az első sort leírná. Ezzel szemben a kertész elültet egy magot, amiről tudja, hogy mi fog kikelni belőle, de azt nem, hogy mekkora és milyen alakú. Te melyiknek tartod magad inkább, és milyen arányban?

Szerintem egy bizonyos tudatossági szint után mindkettő létezik az íróban. Alapvetően kertész típus vagyok, ugyanakkor a sok évnyi írókörözés és írástechnikai tanulmány után jóval tudatosabban választok például szerkezetet, narrációs eszközöket. Még mindig a szereplő, a történet és annak érzelmi magva visznek előre, de menet közben már tudatosan választom ki, milyen eszközzel tudom legtisztábban átadni azt, amit akarok.

Brandon Sanderson ezt még továbbvitte háttér, történet és szereplők szerint. A saját bevallása szerint ő inkább tekinthető mérnöknek háttér és történet tekintetében, szereplőket illetően azonban kertész: hónapokat szán a világ és a cselekmény kidolgozására, aztán jó ideig kísérletezik, hogy ki legyen a regény főszereplője. Megint másoknak előbb a szereplőket kell valamennyire megismerniük, mielőtt színpadot adnak nekik, hogy megírják a történetük. Te hogy vagy ezzel?

Mindig tudnom kell, kik a szereplőim, mielőtt nekiülnék a történetnek; ami nem jelenti azt, hogy nem okoznak nekem közben meglepetéseket, vagy nem jut eszembe róluk sok újabb részlet írás közben. A szereplők ugyanakkor elválaszthatatlanok a világuktól, tehát körülbelül egyszerre születnek meg vele.

Az elődökön kívül az írók a saját életükből, tapasztalataikból is merítenek. David Morrell szerint az írók alkotásaiban nem kevés önéletrajzi elem lelhető fel. Neked mi erről a véleményed?

Amit az író megél, valamilyen formában beleépül a írásába, hacsak nem falazza el önmagát. Az már más kérdés, mennyire felismerhetőek ezek az elemek egy kívülálló számára. Az élet fontos kérdéseiről alkotott véleménye, viselkedése emberi kapcsolataiban, még a szokásai is beszivárognak a műbe. Nagyon kell ahhoz fókuszálni, hogy saját magát ki tudja küszöbölni.

Nem olyan régen anya lettél. Hogyan hatott ez ki az írásaidra? Vannak-e olyan pontok – teszem azt, egy szülő karaktere –, amit már másként látsz és másként is írnál meg?

Természetesen hatott rám; van egy sor olyan élmény, amit most már saját magam is megéltem, nem csupán elképzelem vagy megértem mások elbeszéléseiből. Fontosabbá is váltak a szülő karakterek. Eleve nem igazán kedvelem, amikor a fantasy történetekben a hősök szülei halottak vagy ismeretlenek – kényelmes megoldásnak tűnik, így nem kell foglalkozni velük. A szülők hatnak a gyerekre és fordítva; és nagyon izgalmas, ha ez egy történeten belül is megjelenik, ha a főszereplőnek van múltja és családja.

Az Ólomerdő folytatása, amit most írok, anya–lánya kisregény. Eredetileg nem annak indult, de így lesz kerek. Lehet, hogy nem is írtam volna meg, ha nincs gyerekem (még akkor is, ha Lóna és Emese viszonya a legkevésbé sem hajaz a saját kapcsolatomra a lányommal). Azt hiszem, igazán csak az apró mozzanatokban fölfedezhető a változás; mélyebben és hitelesebben vagyok – remélem – képes ábrázolni a szülők és a gyerekek kapcsolatát. De még annyi minden van, amit én sem tudok róla! :) Hol van még az iskolás kor, nem beszélve a kamaszodásról? Bőven lesz még mit tanulnom a témáról.

Az írói oldaladon gyakran kerül szóba a szerkesztő fontossága. Egyrészt Te is voltál már szerkesztő, másrészt az Ólomerdő kapcsán nem egyszer írtad, hogy a szerkesztőd volt az, aki szőke hercegként a megmentésedre sietett, valahányszor elakadtál. Te hogyan mutatnád be a szerkesztő feladatát?

Szögezzük le: amit Gábor csinált, az jóval több volt annál, mint ami egy szerkesztőtől elvárható, elvégre nem csak a szöveggondozást végezte el, hanem végig jelen volt a szöveg formálódásakor is. Ő nem csupán szerkesztő, hanem az úgynevezett Első Olvasó is. Ha kell, ötletekkel bombáz, ha kell, visszakérdez, ha kell, tükröt mutat. Nagyon jól rá tud hangolódni a témára, a stílusomra; általában nincs vita közöttünk, mert nagyon jó meglátásai vannak a szöveggel kapcsolatban.

Amikor én szerkesztek, akkor többnyire kész kéziratot véleményezek, és bár próbálom elemezni, visszafejteni, nem hatok közvetlenül a történet alakulására. Előfordult már, hogy egy írónak egyúttal Első Olvasója is voltam, és remélem, lesz is még ilyen alkalom; de azért alapvetően igyekszem mezei szerkesztőként helyt állni.

Magyarországon gyakori az angolszász álnevek használata, míg Te felvállalod a nevedet az általad írt regényeken. Ugyanakkor tegyük azt is hozzá, hogy az írói álnév külföldön sem ritka, ott van például Robin Hobb, Tad Williams és Robert Jordan. Neked mi a véleményed az írói álnevekről hazai fronton és általában?

Számos oka lehet annak, hogy valaki álnevet használ. Ha van oka álnév mögé rejtőzni; mondjuk mert a civil énjét külön akarja választani az íróitól, vagy mert a saját neve furcsán cseng – miért ne vehetne föl újat? Nekem inkább azzal van gondom, amikor az álnévválasztás nagyzolás, ha csak azért keres magának valaki egy adott esetben szürke (többnyire angolszász) nevet, mert „mások is ezt csinálják”. Arról nem is beszélve, amikor még olyannyira kezdő az illető, hogy még csak nem is publikált.

Tegyük hozzá, volt időszak, amikor az álnévhasználat egyúttal gazdasági döntés is volt; és a mai nickneves, internetes korszakban a nick gyakran átvesz a valódi név helyét. Aki az interneten publikál, az sokszor kitart eredeti, választott nickneve mellett, akkor is, ha később kiadják a könyvét. Ez olykor persze furcsán hat, és a könyvespolcokon már inkább komolytalannak tűnik a könyvgerincre nyomott nicknév, mégis sokan élnek ezzel a megoldással.

Én is használtam amúgy a múltban álnevet, de sosem tartósan. Ezek közül csak az egyik nőtt hozzám, de azt végül egy novellában használtam fel.


Az Ólomerdő egy számomra kedves, de – hazai téren – roppant szokatlan fantasy mű volt. Elvégre, ha jobban körül nézünk, hazai művek terén inkább a heroikus fantasynek megy a szekere, a többi – akár városi, akár high – fantasy inkább csak döcög. Mi az, ami miatt mégis ezt a fantasy-történetet írtad meg?

Az elfek számomra idegenek. A mi tündéreink mások. Érdekes, hogy a magyar szerzők mennyire nem merítenek a saját kulturális örökségükből – őszintén szólva nem nekem kéne a kivételnek lennem.

A Hetvenhét novellapályázat az én fantáziámat is megmozgatta; egyrészről töprengeni kezdtem azon, hogy a mi meséinkben miért úgy viselkednek a tündérek, ahogy. Ha nem csupán dramaturgiai funkciójuk van, akkor milyen szabályok kényszerítik őket, hogy a mesehősök segítői vagy épp ellenségei legyenek. Lassan felépült egy rendszer, és közben összetalálkozott a vággyal, hogy egy kötött szerkezetű regényt írjak (77 jelenet, hármas tagolások, bővülő nézőpontok, szabályozott flashbackek), aztán az egész életre kelt, amikor Emese és Lóna megszülettek. A könyv végső soron a felnőtté válásról és a felelősségről szól – akkor éppen ezt akartam elmesélni.

Mind az Ólomerdő, mind az általad szerkesztett Hetvenhét antológia magyar népmesékből merít. Erről eszembe jut, hogy egyrészt az angolszász írókkal szemben mi nem vagyunk olyan bőségesen ellátva folklór és elődök terén, és ezért sokszor az angolszász anyaghoz fordulunk… másik oldalról Karinthy is H. G. Wells hatására írta meg a Capilláriát. Mennyire van szerinted szükség a hazai front (Fehérlófia, etc.) előtérbe helyezésére, és mennyire érzed problémának az angolszász behatást?

Az angolszász fantasy kulturális hatásáról volt szó korábban, például a női írós kerekasztal-beszélgetésben is. Ez nem csupán a fantasy irodalomra korlátozódik: az angol nyelv globális közvetítőnyelvvé lépett elő, és ez magával hozta azt is, hogy az irodalom terén is közvetítő közeggé vált. Sokkal nagyobb arányban fordítunk le angolszász műveket magyarra, mint más nyelvekből, a visszafelé áramlás viszont jóval csekélyebb. Ha jól emlékszem, az Amerikában megjelenő műveknek csupán három százaléka lefordított mű.

Ezek után nem csoda, ha a fantasy, ami angolszász szerzők művei által került be hozzánk, egyúttal angolszász toposzokat is magával hozott: elfeket, keltákat, tündéreket. A mai fantasy írók ezeken a történeteken nőttek fel, nem meglepő, ha részben ezekhez az előképekhez fordulnak a saját kulturális gyökerek helyett. Vannak persze elvétve kivételek; Fonyódi Tibor, Szélesi Sándor is írtak magyar mitológián alapuló regényeket, Bán János is a Kárpáthia-könyvekkel lett igazán ismert. A Hetvenhét antológia pedig nagyon sokakat megmozgatott, néhány novellája a magyar fantasy irodalom nagykövete lehetne.

Szerény véleményem szerint Firtos és Tartód kettőse az egyik legkedvesebb elem az Ólomerdőben – akkor is, ha a fantasyben nem ő az első jó és rossz félre hasadt személyiséggel rendelkező karakter, hiszen elődöknek ott van Dr. Jekyll és Mr. Hyde, illetve Szméagol és Gollam. Mit mondanál kezdő szerzőknek, akik még a szárnyaikat próbálják? Mettől kezdve vállalható toposz valami, amihez hasonlót láthattunk korábban, és mettől kezdve klisé?

Firtos és Tartód kettőse tudat alatti toposz. Igazság szerint épp az Ólomerdőnél nehéz lenne kiirtani a toposzokat, mivel népmesei elemekre épül, és ezek a történet szerves részét alkotják. A kezdő szerzőknek csak azt tudom mondani, amit magam próbáltam elérni: hogy ha toposzt is használnak, töltsék fel tartalommal, legyen funkciója a történeten belül, legyen tétje, jelentsen valami fontosat. Nem az a gond, ha valaki toposzt használ, hanem az, ha azt üresen teszi, akkor csak csilivili dísz lesz, egy nagy lufi.

Roger Ebert szerint minden történet csak olyan jó, mint a benne levő gonosz. Te mi alapján alkotod meg a műveid negatív szereplőit, mint amilyen az Özvegy is?

Megértéssel. Minden „gonosz” egyúttal érző lény is, a tetteinek általában van kiváltó oka, magyarázata, ami legalább önmaga számára hihető és logikus. Az Özvegy szemben áll a szimpatikusabb hősökkel, de az ő szemszögéből nézve szükségszerű, mi több, elkerülhetetlen, amit tesz. Szó sincs arról, hogy képtelen lenne a szeretetre vagy a gyengédségre, neki is vannak egészen emberi pillanatai – ugyanakkor önző, sérült és bizonytalan. A lényeg, hogy az író értse, miért olyan a gonosz, amilyen, mit akar elérni és miért.

Bár a műveid nem hemzsegnek a harcoktól, Te egy időben mégis gladiátorkodtál. Mi az, ami alapján egy harcjelenetet jónak tartasz, és mennyiben fordulnál gladiátori tapasztalataidhoz, ha egyszer Te is írnál egy csatajelenetet?

Általában nem kötnek le a harcjelenetek; nem kell elnyújtani őket. A harc, akárcsak a konfliktus más formái, akkor tartalmas, ha nem csupán a kardcsattogásról szól. Az a lényeg, miért harcolnak a felek, ki ellen és mi a tét. Nem az, hogy alsó harántvágásra hogyan blokkolt a másik. A koreográfiát olvasni nagyon unalmas. Éppen ezért, ha csatajelenetet írnék, biztosan inkább a szereplőkre és az érzelmi ellentéteikre koncentrálnék, arra, hogy mit akarnak elérni és mi forog kockán (az életükön túl).

Egyáltalán, honnan jött az ötlet, hogy felcsapsz gladiátornak?

Egy volt osztálytársam megkérdezte, érdekel-e, így aztán az öcsémmel együtt lementem megnézni, és ott ragadtam. Nem csupán a sport fogott meg, a harc, vagy a római hagyományok felelevenítése, hanem maga a közösség is, a bajtársiasság.

Gladiátorkodáson kívül szerepjátékoztál is. Mi az, ami vonzott ebben az időtöltésben?

Komoly? :) Természetesen az, hogy mesélhetem és más karakterek bőrébe bújhattam. Már akkor bennem volt mindkettő. Most ugyan nem nagyon van időm szerepjátékozni, de írok és színjátszó körbe járok.

Mennyire tartod károsnak az élményre a kockacsörgetést? Egyáltalán, hogyan telt egy tipikus játékalkalom, amiben részt vettél?

Dobáltuk mi is a kockákat, mint bárki más. Ugyanakkor a barátnőimmel gyakran meséltünk egymásnak személyre szabott történeteket, amelyekhez nem kellett se kocka, se karakterlap – és ezeket élveztem jobban. Nem volt kötött világ, csak amit kitaláltunk menet közben, a történet pedig aszerint haladt, mit éreztünk meg, mit szeretne a másik tenni vagy megismerni.

Mik a kedvenc szerepjáték-világaid, és miért?

Nagyon sokat játszottam a Changelinggel, tetszett a bája, ami mögött ugyanakkor komoly témák is meghúzódtak. Maga a játék is a felnőtté válásról szólt, az önfeledtség és a gondtalan kalandok és a való világ kötelezettségei közti ellentétről. Nem csoda, ha kamaszkorunkban megfogott bennünket, hiszen mi is épp azzal küszködtünk, hogy felvállaljuk a saját tetteink következményeit és önállóvá váljunk.

De szerettem az Engelt is, mert remek háttértörténete van, a világa pedig különleges, nyomasztó és lenyűgöző.

Sok író mesél arról, hogy szeret zenére írni. És Te? Ha a válasz igen, milyen együtteseket és milyen számokat szeretsz hallgatni? Van olyan, amikor egy jelenet hangulatához válogatod össze őket?

Én vagyok a kivétel. Akkor tudok a legjobban írni, ha csend van. Ha már mindenáron muszáj zenét hallgatnom közben ( például, hogy a külvilágot kizárjam), akkor valami szöveg nélküli, nem túl tolakodó zenét teszek be. Bár igazából mindegy. Ha belemerülök a szövegbe, minden megszűnik körülöttem; úgysem tudnék a zenére figyelni.

Kipróbálnád-e magad más műfajokban, mint például képregény?

Gyerekkoromban rajzolgattam képregényeket magamnak, de gondolom, nem erre céloztál. A képregény-forgatókönyv kicsit más műfaj. Próbálkoztam vele, de nem vagyok elég vizuális típus, és zavar, hogy nem tudom használni azt, amiben erősebb vagyok, nevezetesen a stílusomat. A párbeszéd és a cselekmény leírása nekem kevés. Kéne egy rajzoló hozzá, akivel együtt dolgozhatnék már a kezdetektől fogva.

Van-e már esetleg valami ötletcsíra a fejedben?

Nincs konkrét ötletem, amit csak képregényben tudnék elképzelni, ugyanakkor ha adódna ilyen feladat, szívesen elbíbelődnék vele.

Ha akár megjelenne egy képregényed vagy egy Csillagporhoz hasonló illusztrált regényed, kit választanál ki rajzolónak?

Cserny Timi Pookah-t. Nagyon tetszik, amit a Vízválasztóval elkezdett és nagyon szerettem az Ólomerdőhöz készített illusztrációit. Simán rábíznám magam.

Vannak-e kedvenc képregényeid, és ha igen, melyek azok?

Szerettem a Sandmant, a Gloomcookie-t, a Watchment, de például webcomicokat is olvasok: a Gunnerkrigg Courtot, a Sinfestet, az Order of the Sticket. Tetszett a már lezárult Salamander Dream és a Phoenix Requiem is.

Nem egy novellád jelent meg külföldön. Milyen érzés volt, milyen visszajelzéseket kaptál, egyáltalán, milyen változást hozott a számodra a külföldi megjelenés?

Idehaza nem éreztem változást; aki egyáltalán szóba szokta hozni, az – úgy érzem – amúgy is kedveli az írásaimat, akinek meg a bögyében vagyok, az nem ettől fog jobban megszeretni. :) Viszont sok külföldi íróval, szerkesztővel megismerkedtem, cikket kérnek tőlem, szólnak, ha adódik valami tematikus antológia. Úgy érzem, kicsit jobban belekapcsolódtam a globális SF életbe, bár még mindig világtól elzárkózott remetének számítok.

Nagyon jó érzés olvasni külföldi recenziókat, de nem jobb, mint a hazaiakat. Inkább érdekes látni, hogy körülbelül hova tudom belőni magamat a világ SF irodalmán belül, és hogy tényleg van lehetőség kijutni a határainkon túlra. Tényleg el lehet érni bármit, csak kitartóan dolgozni kell érte.


Hogy áll most az Ólomerdő angol nyelvre történő fordítása? Mit vársz attól, ha sikerül betörnöd az angolszász piacra?

Abbahagytam a fordítását, részben idő-, részben pénzhiányból. Ha netán mégis befejezném, és ne adj isten, kint meg is jelenne, hatalmas változást akkor sem várok tőle. Új olvasókat. Kis magyar színt a világ SF irodalmában. Honoráriumot. :D De semmiképp sem világmegváltást vagy arannyal szegett párnát a fenekem alá.

Sőt, még ijesztő is: ha megjelenne kint regényem, még többet kéne dolgoznom, még keményebben, hiszen még több olvasót kéne megszólítanom. Nem tudom: menne-e. Meddig tudok még fejlődni, nyújtózni. De érdekes lenne rájönni, nem? :)

Melyik öt olyan külföldi fantasztikus regényt szeretnéd magyar kiadásban látni, amelyek nem jelentek meg, és miért ajánlod őket?

Melyik ötöt? Nem egyszerű kérdés.

Szeretném végre magyarul olvasni Catherynne M. Valente valamelyik művét. Legutóbb a Deathlesst olvastam tőle (nemsokára lesz ismertető róla az SFmagon), de szinte mindegyik írásával elvarázsol, nem véletlen, hogy nagyon gyorsan az A-listás szerzők közé került. Költészet, ami ír, csodálatos feladat lenne lefordítani (és ez a többi könyvre is igaz, amit felsorolok).

Ursula K. Le Guin: Changing Planes című kötetének megjelenésére van némi esély: különleges világokba tett utazásokat ír le, amelyek görbe, de igaz tükröt mutatnak nekünk. Elgondolkodtató, szépséges gulliveriáda.

Kelly Link első kötetének fogadtatását leginkább a közöny jellemezte, pedig az egyik legkülönlegesebb kortárs fantasztikus novellista. A Magic for Beginners pedig a legjobb elbeszélések egyike: invenciózus, furcsa, mitikus.

Hogy egy férfit is mondjak: Ian McDonald Desolation Roadja maga a marsi Száz év magány; összefonódó történetek egy közösség életéből, amelyek néhol kegyetlen, néhol varázslatos szőttessé állnak össze.

És végül a The King's Last Song Geoff Rymantől. Kambodzsáról és az ország sebeiről ír Pol Pot uralma után, sok-sok emberséggel, megértéssel és megbocsátással

Melyik három magyar fantasztikus művet szeretnéd külföldi kiadásban látni és miért?

Szeretnék egy Juhász Viktor novelláskötetet, egyszerűen mert ő az egyik legjobb magyar fantasztikus novellista, és minden egyes műve más és egyedi. Ugyanezen okból László Zoltántól is jó lenne egy angol nyelvű kötet (vagy A Keringés). Azért kardoskodom ennyire a novellák mellett, mert a kisprózához húz a szívem, és mert egyetlen kötettel nagyon sok színt meg lehet mutatni. A harmadik pedig Lázár Ervin. Nem értem, miért nem fordították még le a Csillagmajort vagy a Buddha szomorú-t – hiszen csodálatosak, mágikusak és szívszorítóak a történetei.

Mennyire lehet megélni írásból?

Itthon? Ha igényesen, mindent át- és megrágva, alaposan írsz? Semennyire. Kell, hogy legyen mellette állásod, akár irodalomhoz köthető (cikkírás, szerkesztés, fordítás), akár más. Vagy megteheted, hogy egymás után darálod le a sztorikat. Az is írás, csak másfajta.

Gyakran szóba kerül különböző oldalakon a fantasztikus irodalom szépirodalmi körökben való elismertetése. Te mennyire tartod ezt a kérdést fontosnak és mit vársz ezen a fronton? Hogyan hat szerinted vissza az olvasókra az, ha a fantasztikus irodalom végül megkapja ezen körök elismerését?

Nem kéne ezen ennyit rágódni. Az olvasó a fontos. Nekik írunk, őket akarjuk elgondolkodtatni, megérinteni. Nem tíz kritikusra vagy irodalmárra kéne koncentrálni, hanem azokra, akik olvasnak. Ha az ember jól végzi a dolgát, alázattal és tudása legjavát adva ír, akkor az elismerés is meg fogja találni.

Úgy érzem, túl sok fölösleges kört futottunk már le ekörül, és semmivel nem jutottunk előrébb. Inkább írni kéne, jókat.

Utasították már vissza kéziratodat? Mik azok az okok, amik miatt vissza szoktak utasítani egy kéziratot?

Persze, ez mindenkivel előfordul, és számos oka lehet. Először is: nem jó a mű. Vagy jó, de épp nincs rá keret. Vagy tematikailag nem illik az adott kiadványba. Vagy most épp másokkal telt be a hely. Vagy eladhatatlan a témája miatt. Vagy volt az elmúlt időszakban még tíz hasonló. Ezek a leggyakoribb okok, és persze köztük van az is, hogy „csak”. Sajnos nekem legtöbbször azért kellett visszautasítanom kéziratot, mert nem volt jó.

Írás mellett fordítasz is, többek között Beagle-et. Ezek a fordítások mennyiben segítettek csiszolni a stílusodat?

Biztosan csiszolják, bár ezt az olvasás is megteszi. No és persze nem mindig kap az ember olyan szöveget, ami igényes. Kelly Link fordítása után azért kicsit megváltozott a stílusom.

Mit tanácsolnál kezdő íróknak azon túl, hogy olvassanak és írjanak sokat?

Legyenek őszinték önmagukhoz.

33 megjegyzés:

aniko írta...

Csilla, gratulálok. Muszáj lesz elolvasnom tőled valamit:)

Névtelen írta...

"Kell, hogy legyen mellette állásod, akár irodalomhoz köthető (cikkírás, szerkesztés, fordítás), akár más."

Kis helyesbítés, Hanna. Nem _állás_ kell, hanem _munka_. A kettő nem ugyanaz. Én is fordítok és szerkesztek az írás mellett, de szabadúszóként: állásom soha életemben nem volt, nem is vágyok rá, hogy legyen.

RR

Névtelen írta...

Tetszett a megjegyzés a fantasy hősökről, akiknek se múltja, se családja. De úgy általában véve is jó és vállalható nézetek hangoztak el.

Justin

Hanna írta...

@RR: Jogos, ott a pont. :) Sőt, egy írói ösztöndíj sem lenne ellenemre, de azt zsánerszerző végképp nem kaphat.

Névtelen írta...

Tehát RR-nek végeredményben nincs igaza. Épp fordított ugyanis a helyzet. Nem munka kell (mert semmi nem veszi el annyira az időt, mint a munka), hanem ÁLLÁS. Méghozzá olyan, ahol az ember jó sokat tud írni munkaidőben (persze nem hivatalosan...), és állandó fizetést kap. Van ilyen, nem is kevés, csak nekem nem sikerült soha megcsípni egyet sem... :-)

Justin

Névtelen írta...

Jó, akkor pontosítsunk. Tehát olyan munka kell, ahol hivatalból könyvekkel foglalkozol és sokat olvasol, mert ez ugye alapból szükséges az írói fejlődéshez. Vagy olyan munka, amivel rendesen benne vagy az élet sűrűjében (tehát nem irodai tötymörgés, filozopterség, belterjes környezet, egész nap a gép előtt), mert abból meg jócskán tudsz gyűjteni feldolgozható élményanyagot.

RR

Névtelen írta...

Nekem ez a "riport" meglehetősen belterjesnek tűnik. Barátok lapogatják egymás hátát és alákérdeznek szépen oda, ahova kell.

Két regény és egy novelláskötet után (elnézést ha azóta többet nem olvastam tőle) finoman szólva is nagyképűnek érzem a válaszokat.

Publikálni ott ahol én vagyok a szerkesztő? Talán egy pöttyet könnyebb és talán a mérce sem annyira magas.

Beagle? Kelly Link? Megnéztem a dátumot, nem, nem 2008 ban készült azóta ezek a könyvek az olcsókönyvesnél szoronganak potom áron.

Azóta ugyan mi történt?
Én itt nem az írót látom, hanem a lelkes amatőrt aki a munkahelyén a címhiányban és deadline fogságában vergődő munkahelyén HMCS.

Talán nem ártana több alázat az olvasók és a műfajok felé mielőtt ilyen sommás kinyilatkoztatásokba bocsátkozna Hanna.

Itthon egy kezemen meg tudom számolni mindazon szerzőket, akik nemhogy maradandót, de olvashatót produkáltak a váltás óta eltelt immár több mint 20 évben. És ebben ez a szerkesztői és írói hozzáálás (is) ludas.

Szerintem mind a tehetség mind az irói alázat, mind a jómunkásember termelékenysége dolgában nagyok a hiányaink.
Az ilyen önelégült, belterjes társaságokkal terhelt magyar szubkultúrában amilyen a miénk, cseppet sem sem lesz egyszerű az egyhelyben toporgásból továbblépni.

Sebaj addig maradnak a külföldi szerzők, meg a magyar klasszikusok.

Névtelen írta...

Kérjük a zenekart, húzzon egy vérpezsdítő tust bátran odamondogató trollunk névtelen beböfögése alá!

RR

Hanna írta...

Kedves Névtelen!

Úgy érzem, hogy nem feltétlen velem vitatkozol, hanem inkább a magyar fantasztikum általános helyzetével, mert olyasmikre is reflektálsz, amikről nem is beszéltem...

Nem véletlenül kerültem a válaszokban a saját írásaim minőségével kapcsolatos véleményemet, mivel azt, hogy milyenek, elsősorban az olvasók dolga megítélni. Hogy aztán az értékelésüktől hitelesnek tűnök-e, vagy jó szándékú, de küszöbön pofára esett amatőrnek, megint csak nem rajtam múlik.

Mondjuk azt nem értem, hogy a tanulással, alázattal, őszinteséggel és a saját hang keresésével mi a probléma; de mivel én így állok hozzá az íráshoz, nyilvánvalóan egyben vakfoltom is.

A magyar fantasztikus művekkel és a belterjeséggel kapcsolatban nagyjából egyetértünk (erről nem volt kérdés), nem véletlenül emeltem ki azokat, akik viszont szerintem megérdemlik a figyelmet.

Igen, a két regényem annál a kiadónál jelent meg, ahol dolgoztam (az első kéziratának elejét mondjuk akkor olvasták, amikor még nem voltam náluk), a novelláskötetem meg máshol, a novelláim meg szerte a világban. Valóban nehéz úgy, ha a kiadón belül nincs szerkesztői kontroll, ilyenkor kell az embernek külső szerkesztővel és sok előolvasóval megoldania a dolgot.

Peter S. Beagle és Kelly Link magyar sikerei enyhén szólva nem mérvadóak. Példányszám és minőség között nincs feltétlenül egyenes arányosság. Beagle a nagy fantasy mesélők egyike, Kelly Link pedig egy sokat kísérletező, szabályoknak nemien engedelmeskedő novellista, aki teljesen új hangot hozott be az irodalomba. De nem muszáj nekem elhinni, hogy nagyszerű írók: Link oldalán fent van néhány novella ingyen is; meg lehet nézni.

Még valami: az olvasó a legfontosabb. Kérlek, mutass rá a válaszaimban, hol gondoltam ezt másként.

Névtelen írta...

Ugyan, Hanna, nincs értelme ezzel az anonim lángésszel vitatkozni. Figyeld a logikáját: ha megjelensz, akkor belterjes vagy, ha meg nem, akkor tehetségtelen. Kivéve persze őt, aki a Nagy Meg Nem Értett Zseni, és fölötte áll az ilyen primitív kategorizálásnak. Annyi azért telhetett volna tőle, hogy legalább valami fals nicket odabiggyeszt az agymenése alá, de nyilván jobban szeret sunyítva észt osztani.

RR

Névtelen írta...

Természetesen, be lehet állítani a dolgokat úgy is hogy: Lám, van itt minden, mint a búcsúban; Írókör, meg pályázat, meg magyar-mítosz fantasy, aranymetszés meg nemzetközi írókapcsolat.

Csak éppen a sok vásárló nincs sehol sem akik bázist jelenthetnének a fejlődéshez.

Vagy nezhetjük onnan is, hogy önelégültségnek tekintjük a két publikált regénnyel rendelkező, ötszáz eladott példánnyal bíró író szavait.

Esetleg szerénytelenségnek vélhetem, nem tapasztaljuk azokat az írói és szerkesztői eredményeket amik alapján ilyen elégedett lehet önmagával a riportalany.

Kérek engedélyt, hogy ezt gondoljam a riport tartalmáról és hangneméről.

A széklábfaragó mesternek a hozzászólásai pedig szépen példázzák a belterjes egymásnak vakarjuk a hátát hozzáállást.

A honi pózőr-fantasy mesterének, szobatudorának, bolygó hollandiként kisértő, majd évekre újra eltűnő jelenléte mind itt, mind a pocsolya-közéletben sokatmondó.
A DV kiadói életére, megítélésére nézve ugyancsak.

Így -mint végzetesen csalódott troll- rájuk bízom, mint amúgy az összes szereplő által ismert személyem névtelenségénak okát is.

Hanna írta...

Őszintén sajnálom, ha számodra ezek csapódtak le a fentiekből.

Aki ismer, tudja, mennyire nem vagyok még elégedett az eddigi eredményekkel, ugyanakkor nem szeretném értéktelennek beállítani az eddig kapott visszajelzéseket sem.

Kérdés, én mutatok a sorok között valami egészen torz képet, vagy a szemüveged.

Bár igazából mindegy is. Most őszintén: meggyőzhetnélek bármivel? Az írásaimmal, a nézeteimmel, a munkámmal ezek szerint nem. Mást meg nem adhatok.

Mindenesetre köszönöm. Majd azon leszek, hogy utolérjem és túlhaladjam az elvárásokat; egyszer majd talán sikerül. A drive mondjuk alapból megvolt, most csak újabb megerősítést nyert.

Nihil írta...

" alákérdeznek szépen oda, ahova kell."

Meg lehet nézni egy külföldi interjút... teszem azt, ami George R R Martinnal vagy Tad Williamsszel készült, vagy akár egy ifjonccal, akinek most jelent meg az első regénye. Ott is az eredményeikről és a véleményeikről kérdezik, utánajárva munkásságuknak.

Tervezem ezt egyébként megtenni más hazai fantasztikus írókkal, más kiadóktól, etc. Ugyanígy a munkásságukat is szem előtt tartva, ugyanakkor jó pár kérdést megtartva az eddigiekből, hogy mindenkinek legyen alkalma ezeket megválaszolni.

Ezekből mellesleg akár egy írópalánta is tanulhat, és eldöntheti, hogy mi az, amit megszívlel, mi az, amit nem. Persze, eddig Kleinheincz Csilla véleményét olvashattuk, de apránként majd jön a többi.

Másrészt annyit hadd jegyezzek meg, hogy indok ide vagy oda, az alapvető netes udvariassághoz hozzátartozik egy nickname. Akkor is, ha esetleg soha nem találkozunk a való életben, ha nem egy szubkultúrális körhöz tartozunk. Annak ellenére, hogy az internet anoním, mégis, egy átlagember felvesz egy nicket, amihez ragaszkodik, és ezzel már felvállalja a véleményét, mert valószínűleg a többi hozzászólását is ezen a néven írta. Persze az, hogy nem látjuk egymás arcát, gesztusait, még így is félreértésekhez vezethet.

Viszont a teljes névtelenség azt sugallja, hogy az illető nem meri felvállalni a nézeteit, és a velük járó következményeket, mint a - valódi - konfliktust, azt, hogy esetleg valaki más színben látja - netes közegben, persze. A véleményhez mindenkinek joga van, viszont a véleményhez az is odatartozik, hogy valaki felvállalja hozzá - akár netes - személyiségét.

Ellenkező esetben mindenki a legrosszabbat fogja feltételezni a bekiabálóról - és a legrosszabbat fogja kihozni belőle. Arról nem beszélve, hogy az itt eddig hozzászólók mindegyikéről lehet tudni, hogy kik ők, lám RR nickjéből is ki lehet találni, kit takar. Ez csak egy udvarias tanács, semmi több, hogy egy percre se feledjük el még véletlenül se, itt emberek vitatkoznak mindkét oldalon, és egyiken sem képviselik magukat "ctulhuid csápos idegenek", akik az emberiség elpusztítására törekednek. Aztán lesz, aki megfogadja, lesz, aki nem. :)

Névtelen írta...

"A széklábfaragó mesternek a hozzászólásai pedig szépen példázzák a belterjes egymásnak vakarjuk a hátát hozzáállást."

Már hogy én vakarom annak a kollégának a hátát, akivel a kapcsolatunk évekig a köszönésre szorítkozott? Húha, ezt aztán eltaláltad, cimbora, ide nekem a rozsdás bökőt.

"Vagy nezhetjük onnan is, hogy önelégültségnek tekintjük a két publikált regénnyel rendelkező, ötszáz eladott példánnyal bíró író szavait."

Tök mindegy az neked, hány regény és mekkora példányszám, hiszen szerinted én is nagy fene önelégült vagyok. Van sapka rajta? nincs sapka?...

"A honi pózőr-fantasy mesterének, szobatudorának, bolygó hollandiként kisértő, majd évekre újra eltűnő jelenléte mind itt, mind a pocsolya-közéletben sokatmondó."

Szobatudor... Hát ezen vinnyogva röhögtem. Faszt se tudsz te rólam, édes öregem, arról meg végképp nem, hogy miért tűnök el évekig a színről. Elárulom: nem a kényelmes kis szobámban szoktam kuksolni ilyenkor.

"Így -mint végzetesen csalódott troll- rájuk bízom, mint amúgy az összes szereplő által ismert személyem névtelenségénak okát is."

A névtelenségednek az az oka, hogy te is vastagon benne vagy a hazai szcénában, és savanyú neked a szőlő. Ha meg kiírnád ide a nickedet, ez egyből kínosan nyilvánvaló lenne mindenki számára.

Hanna és Nihil udvarias, én nem vagyok az. Szóval: eredj szépen vissza a szopóágra, torkosborz!

RR

Névtelen írta...

Mivel borz barátunk elég sikeresen tematizálta itt a diskurzust (és nyilván ez volt a célja), feldobok egy másik labdát.

„Dobáltuk mi is a kockákat, mint bárki más. Ugyanakkor a barátnőimmel gyakran meséltünk egymásnak személyre szabott történeteket, amelyekhez nem kellett se kocka, se karakterlap – és ezeket élveztem jobban.”

Az lfg.hu-n nemrégiben volt egy igen jó cikk erről a fajta játékról, „Szappanoperoida játékstílus” címmel. Írói szempontból ez sokkal nagyobb élményanyagot nyújt a szöveges feldolgozáshoz a kockacsörgésnél, mivel eleve érzelmi azonosulásból és drámai helyzetek kialakításából táplálkozik. Én emelt fővel vallom magam a követőjének – bár jobban szeretem „drámai stílusnak” nevezni, ahogy elGabor teszi a Kard és mágia mesélői tanácsokat tartalmazó kiegészítőjében.

„De szerettem az Engelt is, mert remek háttértörténete van, a világa pedig különleges, nyomasztó és lenyűgöző.”

Végre találtam valakit, aki ismeri ezt a szerepjátékot… :)

RR

Nihil írta...

"Az lfg.hu-n nemrégiben volt egy igen jó cikk erről a fajta játékról, „Szappanoperoida játékstílus” címmel. Írói szempontból ez sokkal nagyobb élményanyagot nyújt a szöveges feldolgozáshoz a kockacsörgésnél, mivel eleve érzelmi azonosulásból és drámai helyzetek kialakításából táplálkozik."

Cool... szeretném az ilyet közelebbről megismerni. Tinikoromban én is szerepjátékoztam - mégha nem is olyan aktívan, mint sokan mások :) -, de a szerepjáték rákfenéje az volt számomra, hogy háromszor kell dobni azért, hogy sikeresen lehúzd a budit, és ez azért rendesen eszi a parti idejét.

"Végre találtam valakit, aki ismeri ezt a szerepjátékot… :)"

Én is ismerem, bár játszani még nem játszottam vele... de az elárasztott Európa térképe már megvett kilóra. :)

Névtelen írta...

"...de a szerepjáték rákfenéje az volt számomra, hogy háromszor kell dobni azért, hogy sikeresen lehúzd a budit, és ez azért rendesen eszi a parti idejét."

Már akinél. Pár hete játszottam egy olyan partiban, ahol négy játékos közül háromnak lila gőze nem volt a szabályokról. A boszorkányunknak (aki nem hűdecsábos femme fatale volt, hanem vén cigány banya) verseket kellett rögtönöznie az átkaihoz, és a mesélő aszerint bírálta el a sikerüket, hogy mennyire volt rendben a kis költemény (rím, ritmus, szótagszám, egyebek). Ha épp nem az ő karakteréről szólt a játék, a játékos megszállottan körmölt a jegyzetfüzetébe... :D

RR

Nihil írta...

"Ha épp nem az ő karakteréről szólt a játék, a játékos megszállottan körmölt a jegyzetfüzetébe... :D"

Hehe, ez jópofa... és sokkal kreatívabb, mint a dobálgatás. :D

(Arról nem beszélve, hogy a kockák miatt jöttek ám létre Monty Python-féle abszurd jelenetek, méghozzá nem is egyszer! :D)

Névtelen írta...

Nem temetem azért a kockát, mi is használjuk a Carcosa-kampányban, hozott pár látványos jelenetet; de minden döntési szituációban a random faktorra támaszkodni szerintem rossz gyakorlat. És hogy visszakanyarodjak az eredeti fölvetésemhez: írói ihletésnek a kockacsörgéses kampányok sokkal kevésbé alkalmasak, mint a szappanoperoida jellegűek.

RR

Nihil írta...

"És hogy visszakanyarodjak az eredeti fölvetésemhez: írói ihletésnek a kockacsörgéses kampányok sokkal kevésbé alkalmasak, mint a szappanoperoida jellegűek."

Nekem a szappanoperoidákhoz még nem volt szerencsém... kicsit mesélnél róla? Hogy nézett ki egy játékalkalom, ilyenek? :) (Jó, sejtéseim vannak, hogy milyen lehetett, de azok csak sejtések. :))

Névtelen írta...

Egyszerűbb lesz, ha adok egy linket az eredeti cikkhez (meg a hozzá fűzött 114 kommenthez):

http://lfg.hu/44584/rpg/szappanoperoida-jatekstilus/

RR

Hanna írta...

@RR: Az Engellel szívesen játszottam volna többet is. A Dreamseed kiegészítő meg az egyik leghátborzongatóbb és legérdekesebb Szörnyek könyve.
Egy baja volt: a háttér nagy titkát csak egyszer lehet egy partiban ellőni - ugyanakkor elég sok kalandra van lehetőség a világban annak ismeretében is.

Nihil írta...

RR: köszönöm szépen, megyek, és megnézem! :)

Névtelen írta...

Nohát, Hanna, ezúttal viszont én foglak kritizálni. Méghozzá – mivel sok szó esett már itt az olvasókkal kapcsolatos kötelezettségeinkről – nyilvánosan.

Az egyik Tükörálarc riasztott az éjszaka kellős közepén, egy fórumbejegyzéssel kapcsolatban, itt ni:

http://www.deltavision.hu/forum/viewtopic.php?pid=15248#p15248

Innentől átvettem tőle a stafétabotot, előszedtem a magyar kiadást, és elborzadtam
Nem ragozom sokáig, a lényeg: az Our Lady of Darkness szerkesztését úgy elbasztad, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Ez egy sokrétű intertextuális szöveg, tele áthallásokkal és parafrázisokkal: a fordító nem értett hozzá és laposra vasalta, te meg úgy hagytad. Technikailag oké a meló, de mivel a fordító marhára nem vágta a természetfölötti irodalmat, a vájtfülűeknek szánt mélyebb jelentésrétegek, a fantasztikus irodalmon belüli rejtett önreflexiók mind ki lettek nyírva. Olyan alapvető dolgok nem jönnek át, mint a Byers = Ambrose Bierce azonosság: az eredetiben a Byers által előadott fejezetekbe egész szövegblokkok vannak egy az egyben átemelve az igazi Bierce írásaiból, a fordításban ennek nyoma sincs. Másutt a fordító „küszöbön álló dolgok”-ról hadovál, ahol Lovecraft „Az a dolog a küszöbön” c. novellájáról van szó, ennek következtében a rákövetkező monológ totálisan értelmét veszti, mert ugye a főhős abban végig erre a novellára reflektál. A nagy végjelenetben Leiber meg tudatosan M. R. James „Oh, Whistle…” c. írását parafrazeálja, nem teljesen ugyanazokkal a szavakkal, de ugyanazzal a szövegstruktúrával és mondatszerkezettel; na, ebből sem maradt semmi. Etcetera, etcetera, ez csak három példa a sok közül; egészen elhűltem, mikor kézbe vettem a magyar szöveget. Az Our Lady of Darkness azért mégiscsak egy komoly mű, van bőven szakirodalma; ezeknek mind utána lehetett, sőt utána kellett volna nézni. Te ehelyett palacsintává lapítva tálaltál fel az olvasóknak egy emeletes tortát. Mit tudsz felhozni mentségedre?

RR

Névtelen írta...

@RR: "Végre találtam valakit, aki ismeri ezt a szerepjátékot… :)"

Ezek szerint soha nem meséltem, hogy anno lefordítottam az eredeti szabálykönyvet. :D
Ezen ismertetőn fellelkesülve még lobbizni is próbáltam a különböző kiadóknál, hogy hozzák át a magyar piacra: http://lfg.hu/7908/
Ma már belátom a bölcsességüket, hogy nem vágtak bele egy ilyen egyáltalán nem profitáló vállalkozásba.

@Hanna: A kortárs magyar fantasztikus irodalom felhozatalából az Ólomerdő mai napig egyik kedvencem, remélem mielőbb olvashatjuk a folytatását. További jó alkotást!

P.

Hanna írta...

@RR: Teljesen jogos, én is úgy látom, hogy nem voltam alkalmas a szerkesztésére. A fórumban válaszoltam.

@P: Az Engelt a DV elkezdte fordíttatni, volt róla szó, hogy megjelenik (a német rendszerrel, nem a d20-assal), de aztán olyan elkeserítően változott a szerepjátékkiadás helyzete, hogy föladtuk a tervet.
És köszönöm, dolgozom a folytatáson. :)

Névtelen írta...

@Hanna: Korrekt eljárás, rendben vagyunk. A szöveg ettől persze marad palacsinta, de legalább ehető. És idővel, ha észben tartja az ember, lehet majd korrigálni. Ugyanazt a fajta kritikát kaptad meg tőlem, amit én Illéstől a szerkesztőként jegyzett két régi Howard-kötetem után. A szívemre vettem, és többek között ebből lett később a MesterMűvek.

RR

Névtelen írta...

@P: "Ezek szerint soha nem meséltem, hogy anno lefordítottam az eredeti szabálykönyvet. :D "

Na lássuk csak... Játszol a kampányomban, dolgozol a műhelyemben, együtt borozol velem a karneválon - és erről eddig egy szót se szóltál? A te hibád, nyavalyás!!!

RR

Névtelen írta...

Beismerem, így történt. Mea culpa, mea maxima culpa! :)

P.

Hanna írta...

@RR: Kár, hogy akkor még nem ismertem Illést személyesen, mert nekem is ő jutott utána eszembe... :)

(Azt meg, hogy mennyire szívemre veszek minden malőrt, te is tudod. Az a 77-es baki azóta is bánt.)

Visszakapcsolódva a magyar népmesei gyökerekhez: ma végigjátszottuk a napot a Zöld Péter mesejátszótéren. Esküszöm, ha több ilyen varázslatos, egyedi hely lenne (és nem csak játszótér, de bármi, ami kreatív és jellegzetesen, politikamentesen a mienk), kevésbé lenne meglepő, ha valaki a magyar mesékhez nyúl...

Nihil írta...

Hanna: ne is mondd! Ha megdicsérsz valakin egy... nem is tudom... Kapanyányi Monyót ábrázoló nyakbavalót, akkor rögtön rázendít a "magyar nép zivataros évszázadai" opuszra, és közben lövése sincs, hogy honnan van az adott motívum - és nem is igazán érdekli.

Névtelen írta...

Kapanyányi Monyók, plz. Klasszikusokat csak gondosan, szépen...

Amúgy meg kissé igazságtalan vagy: ne az ótvar seggfejekből indulj ki. Az én ismeretségi körömben akad jó néhány csóka, aki varkocsba eresztett hajjal, hiteles szkíta tetkókkal és rovásírásos névjeggyel virít. De meg is ülik a lovat derekasan, a közönségtalálkozókon szépen forgatják a szablyát meg az íjat, és nem vitatják a nyelvünk finnugor eredetét. Bár őstörténet terén kétségkívül tendálnak László Gyula és Vékony Gábor elméletei felé. :)

RR

Nihil írta...

"Kapanyányi Monyók"

Ó, basszus, tényleg, ezt elírtam! :O Hát, azt hiszem, ilyen hibára nincs mentségem... :(