25.

Egy negyed évszázad. Most illene egy kicsit a köldökömet néznem, és számot vetnem arról, mit értem el, mit nem, elmerengeni a megannyi szép emléken és elpuffogtatni pár vaskos közhelyet.
De a mai nap most ahhoz túlságosan szép, szóval, talán újabb huszonöt év múlva. Mindenkinek hasonlóan kellemes, vidámságban és sünökben gazdag mai napot kívánok!

Plusz!

Végre nyilvánossá vált, hogy a Heroes of The Might and Magic VI-ban lesz egy hatodik frakció, és nem, az eddigi híresztelésekkel ellentétben nem a Dungeon lesz, hanem Feyforest, és hogy kicsit eltérjenek az eddigi kelta beütéstől, ezért ez a csoport tündék helyett Kleinheincz Csilla Ólomerdőjét veszi alapul. A Feyforest mágiahasználói rendelkeznek a varázsszövés különleges képességgel, mely a bűbájok használatát sokkal rugalmasabbá teszi, emellett a seregek a Sorsnővérek támogatását élvezik... amennyiben tartják magukat az adott szavukhoz. Feyforest erődítményét falak helyett varázsfák védelmezik, melyek kegyetlenül lesújtanak a közöttük áthaladni kívánó seregre.

A frakció előnye a sokszínűség és az emberfeletti erő, hátránya a kiszámíthatatlanság és csalfaság.

És akkor most következzék néhány lény, a teljesség igénye nélkül, nyálcsorgatónak:

Tartód (fejlesztett változata Firtos/Firtosh): Tartód Feyforest gyalogja, aki képes orvtámadással nagyobb sebeket okozni az ellenséges hadakon, ám az első visszacsapásra elmenekül. Fejlesztett változatában, Firtosban több tartás van.
Holló/Raven (fejlesztett változata Firené): Holló sokszor képtelen eldönteni, melyik félhez húz, ugyanakkor az ellenséges sereg legyőzéséhez nélkülözhetetlen információkkal szolgál. Firenéként már nem árt szövetségeseinek, és képes néhány egyszerűbb varázslat elmondására is.
Sziklazúzó/Stonecrusher (fejlesztett változata Vasgyúró/Ironkneader): Sziklazúzó és Vasgyúró voltaképpen a HoMM VI Szikla- és Acélgóleme, elődeiknek megfelelő tulajdonságokkal, mint varázslat-ellenállás és sebezhetetlenség.
Szívtelen lovag/Heartless Knight (fejlesztett változata Rabonbán): valahányszor a Szívtelen lovagot csatába küldöd, aranytartalékod öt tallérral fog csökkenni, amennyiben pedig a kincstár kiürült, úgy a lovag is otthagyja a csatamezőt - ennek ellenére hasznos szövetséges tud lenni, ugyanis harctudása párját ritkítja. Rabonbán már híján van a lovagra jellemző számításnak.
Sárkányasszony/Dragonlady (fejlesztett változata Özvegy/Widow): ugyan a Sárkányasszony csupán házasság révén áll rokonságban a legendák fenevadjával, de a természete van olyan nehéz. Ám azonban még ő is ártatlan bárány fejlesztett változatához, Özvegyhez képest...

No, ennyi, további információk hamarosan várhatók a Black Hole Entertainmenttől! Megjegyzem, ezt a hírt már korábban is említeni akartam, de féltem, hogy április elseje miatt senki nem fog hinni nekem!

Új cikk az SFmagon

Ismételten kikerült egy cikkem a SFmagra, Alan Moore Rendkívüli Úriembereinek Szövetségéről, gőzpunk hét alkalmából. Sipirc elolvasni!

Nosztalgia földtörténeti léptékben - Jurassic Park

Az egyik legutóbbi Kevin Smith filmben (ha emlékeim nem csalnak, a Clerks második részében) a generációkat az alapján állították egymással szembe, hogy a Csillagok Háborújára vagy a Gyűrűk Urára tették le a voksukat. Ez valahol nagyon jópofa, ugyanakkor én azon tűnődtem, hogyha nekem szegeznék ezt a kérdést, mit válaszolnék rá? Mindkét szériának megvannak a maga érdemei és hibái, úgyhogy ez bizony fogós, ravasz kérdés, különösen, hogy a válasz már ott figyel a bejegyzés címében. Így van, ha hajnali kettőkor egy sötét sikátorban álarcos bűnözők támadnának rám, és csak akkor engednének el élve, amennyiben bölcsen felelek meg a Gyűrűk Ura vs. Csillagok Háborúja talányra, én egy harmadik lehetőséget választanék: a Jurassic Parkot.

A félreértések elkerülése végett itt nem a szériáról beszélek - tehát figyelem, nagyban csalok - hanem szigorúan az első filmről. A folytatásokba annyira nagyon nem mennék bele, elég legyen annyi, hogy speciel a sokat szapult harmadik résszel szemben én megbocsátóbb vagyok, mert nem egy létező regényt marcangolt szét... ugyanakkor öcsém barátja meg a második részre esküszik, ezzel is bizonyítva, hogy a generációs különbségek nem korlátozódnak GyU/SW frontra. Ám ez most mellékes... a lényeg az, hogy igazi varázslat az első filmben volt, ami még Gandalf és Kenobi bűbájait is lazán kenterbe veri. Tehát, Jurassic Park!

A filmet magát először a premierén, 1993-ban láttam, kisiskolásként, legutóbb pedig egy hete, ami azt jelenti, hogy a bemutató óta eltelt tizennyolc év. Az idő repül, kissrácból én is nagy mamlasz lettem, és már az alkotáson is érezni, hogy nem ma készült... de ez semmit nem von le az értékéből, épp ellenkezőleg. A Jurassic Parkban ugyanis megvan mindaz, amit én sok mostani szórakoztató filmből hiányolok. Sok minden változik, ám a filmet nézve én mindig képes vagyok visszaváltozni hétéves kölyökké.



Maga a film Michael Crichton eredetiben hasonló című, magyarra Őslényparknak fordított könyvén alapul. Mindenkinek szívből tudom ajánlani ezt a regényt, és folytatását, a Szörnyek szigetét. Az első adaptáció voltaképpen elég hűen is követi az eredeti történetét, annyi eltéréssel, hogy a jelenetek kétharmadát ki kellett hagyni, hogy ne egy öt órás film legyen az eredmény. Ez persze nem azt jelenti, hogy ne lennének változtatások az alkotói szabadság jogán, így karakterek olvadnak össze, cserélődnek ki, íródnak át, ám ezek megbocsáthatóak. Amíg a film működik a vásznon és megőrzi eredeti szellemiségét, addig minden rendben van.



A történetet egy szóban össze lehet foglalni: dinoszauruszok. És hogy lesz ebből cselekmény? Képzeld el, hogy egy ilyen üldöz, és máris rájössz magad is! Persze ennél kicsit bővebben: egy Costa Ricától nem messze elterülő rejtélyes rezervátumban baleset történik, aminek következtében az egyik alkalmazott életét veszti. Mivel a befektetőknek emiatt igencsak az inába száll a bátorságuk, ezért két szaktekintély jóváhagyása kell, hogy a parkot elindíthassák. A park létrehozója, egy milliomos öregúr, John Hammond fel is kéri erre a mogorva Alan Grantet, aki társával, Ellie Sattlerrel el is fogadja a meghívást. A másik szaktekintély Ian Malcolm, egy excentrikus matematikus, a káosz elmélet hirdetője, és mint ilyen, már alapból szkeptikusan áll Hammond művéhez. A csapathoz csatlakoznak Hammond unokái, Tim és Lex, a gyerekgyűlölő Alan nagy örömére. A túra azonban hamar életveszélyessé válik, amikor egy elégedetlen alkalmazott machinációi miatt a dinoszauruszok kiszabadulnak ketreceikből, és kedvükre randalíroznak.



Annak ellenére, hogy számtalanszor láttam a filmet - bár beismerem, hogy a legutóbbi és az azt megelőző alkalom között talán négy-öt év is eltelhetett -, mindig meg tudok lepődni pár dolgon, ami korábban elkerülte a figyelmemet. Például nem is emlékeztem már rá, hogy Ian Malcolm egy ekkora pojáca, mindamellett, hogy alapvetően nem rossz ember - csak próbálja megmenteni a gyerekeket, mégha ostobán is cselekszik. De teljesen meg lehet érteni Hammondot, amikor azon morog, hogy mennyire utálja őt. Egy öntelt nőcsábász, aki saját bevallása szerint is mindig a következő ex-Mrs. Malcolmra hajt - ha emberünkön múlna, ez Ellie lenne. (Jut eszembe, a második regényben sérülése miatt bottal jár, morfiumot szed, borostát növeszt, és megmarad annak a kiállhatatlan zseninek. Ismerős valahonnan? Így van, a proto-House már a Jurassic Park korában élt, és az éhes Tyrannosaurusok elől mellékhelyiségek romjai alatt húzta meg magát, míg a ragadozó ügyvédekkel csillapította étvágyát.)



Ugyanígy említést - és dicséretet - érdemel Wayne Knight karaktere, a programozó Dennis Nedry. Egyszerűen zseniális, ahogy idegesen kamuzik munkatársainak, miután már leállította a rendszert és szorít az idő. A filmnek nincs igazi gonosza - az egyetlen ember, akire ez illene, Lewis Dodgson csupán pár percre tűnik fel, a feszültség forrást pedig az éhes dinók jelentik, akik, ahogy Grant is mondja, csak a dolgukat teszik -, Nedry voltaképpen egy balfácán, akinek akár valódi anyagi gondjai is lehetnek - vagy csak kapzsi, ez nem derül ki, hanem ránk, nézőkre van bízva -, és aki nem rosszindulatból, semmint önzésből és meggondolatlanságból állítja le a park biztonsági rendszerét.



Töredelmesen bevallom, én üdvös változtatásnak tartom a regényhez képest John Hammond karakterét. A könyvben Hammond egy korrupt, kapzsi, ellenszenves üzletember volt, aki jellemileg nem sokkal volt Dodgson felett, márha felette volt egyáltalán. Nem arról van szó, hogy egy ilyen karakter hiteltelen lenne, elvégre a való életben Amazonast lehetne rekeszteni a hasonszőrű emberekből, mégis, szerintem a történet dramaturgiájának jót tesz, hogy Hammond egy joviális öregúr egy gyerek őszinte lelkesedésével és - ami a parkot illeti - meggondolatlanságával. Persze Hammond nem látványosan, a néző-képébe-bele módon ostoba, elhisszük, hogy a helyében mi is "optimistán" szemet hunynánk a park problémái felett, mondván, hogy lesz ez még jobb is. Igazából legbelül szeretnénk is, hogy neki legyen igaza, így annál megrendítőbb, amikor a film végén látjuk őt, amint csalódottan, megtörve tekint vissza a művére, és szinte úgy kell őt bevonszolni a helikopterbe. Persze a "Nem spóroltam semmit!" jelmondatával Nedry vitába szállna, de ugye az alkalmazottak fizetését nem kötik az orrunkra, így akár programozóként ő is kereshet jól, ám ettől még érezheti úgy, hogy egy ilyen luxus park rendszergazdájaként több járna neki - különösen ha adósságokat halmozott fel.



A regényhez képest eltérés az is, hogy Alan Grant a történet elején még nincs oda a gyerekekért... de mivel ez voltaképpen egy családi film, ezért ezen a fronton várható a jellemfejlődés. Hirtelen, ám a körülményekre való tekintettel nem hiteltelen - Sam Neillnek jól is áll ez a szerep. Roppant eltalált az a jelenet is, amikor eldobja a raptorkarmot.



Aranyos a talpraesett Ellie Sattler figurája is, bevallom, benne megvan mindaz, amit a második film Sarah Hardingjából hiányolok. Persze az sem utolsó, hogy Laura Dern számomra szimpatikusabb ebben a szerepben, mint Juliane Moore a folytatásban - és ezen a magyar szinkron Vándor Évája csak segít. Röviden összefoglalva: Ellie nem rohan fejjel előre a veszélybe, vészhelyzet esetén mégis lehet rá számítani. Nem mellesleg nem hagyja hidegen egy beteg triceratops sorsa, mégha ezért be is kell piszkítania a kezét.



Igazából a többi színészre sem lehet panasz, de ezt rövidre is zárnám: a kölykök okék, pedig tőlük manapság a falra mászom, szimpatikus volt számomra Bob Peck Muldoonja, B. D. Wong Wuja, és érdekes látni Samuel L. Jacksont ebben a szerepben. Az igazi sztárok mégis csak a dinók, ezért vegyük is sorra őket: Tyrannosaurus Rex, Brachiosaurus, Triceratops, Velociraptor, Dilophosaurus, Gallimimus valamint Parasaurolophus. Annak ellenére, hogy a folytatásokkal szemben kevesebb faj képviseli magát, ebben a filmben található a legtöbb nyugisabb-ámulósabb dinójelenet. A legelésző Brachiosaurus; a kikelő Velociraptor fióka; a beteg Triceratops; még több Brachiosaurus. A második részben hirtelen csak egy hasonlóra emlékszem a Stegosaurusokkal, az is életveszélybe torkollott, így inkább a menekülő Gallimimusokkal tenném azt párhuzamba.



Persze most említhetném azt, hogy vajon a dinók mennyire valósághűek, de hát a helyzethez az is hozzátartozik, hogy a tudásunk ezekről a lényekről hiányosabb, mint a megmaradt DNS láncok, és ezeket a réseket nem is tudjuk békákkal kitölteni. Kérdés, hogy a T-Rex dögevő volt, vagy ragadozó (én inkább Bakkerrel értek egyet ezen a fronton)? Grant említi, hogy a Velociraptornak több köze volt a madarakhoz, mint a hüllőkhöz, ma már azt is feltételezik róla, hogy testét toll borította. A Dilophosaurusnak az eddigi leletek alapján nem volt nyakgallérja és nem köpött mérget, de ennyi alkotói szabadság belefér.



Ami a méreteket illeti, valójában a Dilophosaurus volt olyan magas, mint egy megtermett ember, és a raptorok voltak akkorák, mint a film dilója. Azonban ez sem megmagyarázhatatlan baklövés: a Dilophosaurus szemmel láthatóan egy kölyök példány, ami a raptorokat illeti, ők méretben inkább egy ismertebb rokonukra, a Deinonychusra hajaznak. A sors iróniája, hogy a forgatás alatt fedeztek fel egy olyan raptor fajtát, a Utahraptort, ami tényleg megnőtt akkorára, mint amit a filmben láttunk. Akárhogy is, engem kölyökként elkápráztattak az intelligens ragadozók, valósághűek vagy sem.

Az effekten itt-ott már kicsit látszik a kor (a konyhában a raptoroknál, meg amikor először színre lép a Brachiosaurus), ám amikor kilóg a lóláb, annak is van egy hangulata, mint a Harryhausen trükköknél. Meg kell jegyeznem, hogy a T-Rex támadás ezzel szemben még mindig élethű és zseniális, ahogy a dinós jelenetek többsége is az, szóval az sem igaz, hogy a látvány mára már mosolyogtató lenne, mert erről szó sincs. Csak azért érdekes, mert egykor ez volt az élethűség ne továbbja... sőt, elnézve jó néhány mostani filmet, lehet, hogy még mindig erről van szó. Nagyon sok hasonszőrű filmnél pl. látszik, hogy a lények csak oda vannak vágva, itt ez nem igaz. De azért ajánlom egy alapos megnézésre ezeket a jeleneteket (jó, abbahagyom, mert félő, hogy a feldühödött rajongók raptorokként szednek szét).



Apropó, raptorok! Mekkora bája van már annak, hogy ezekből a dögökből sokáig nem látunk semmit, a jelenlétük csupán annyi, hogy valami behúzza szerencsétlen gondozót, vagy hogy etetés közben valami nagyon rázza a pálmafákat. Ha eltekintünk a fiókától, raptorokat csak a film végén látunk... és ez remek hangulatot ad. Emlékszem, a ketreceket anno az a gyermeki várakozás töltötte meg ősi élettel, hogy mikor mutatnak már egy szeletet a dinókból. Ez olcsó trükknek tűnhet, ugyanakkor hatásos megoldás, és nincs is mindig szükség ugrándozó CGI lényre, mert az megölné az atmoszférát - ez az, amikor a kevesebb több. Arról nem is beszélve, hogy az állatkertben sem jönnek mindig elő a vadak, ráadásul a ragadozók nem is szeretik mutogatni magukat, szóval, az ilyen jeleneteknek (nem zörög a pálma, ha nem rángatja a raptor) nem kevés realitása - vagy annak érzete - van.

Az atmoszférateremtésben nem kevés szerepe van John Williams zenéjének... személy szerint én jobban kedvelem a Jurassic Park lágyabb traktusait, mint a győzedelmes részeit, de mindent egybevéve az egész még így is a Star Wars vagy a Superman filmzenéi fölött van, pedig a mozivilágban azok is klasszikusnak számítanak.

Ami a mondanivalót illeti, számomra mindig is nagyot ütött, hogy "Az élet utat tör magának!" Lehet vitatkozni azon, hogy elő tudunk-e állítani dinókat borostyánban konzervált vérből, vagy hogy a békákkal képesek lennénk pótolni a hézagokat (egyrészt az élőlények DNS-ének 90%-a azonos, másrészt a regényben a békák mellett voltak mások jószágok is, ám mivel a kétéltűek miatt volt a nemváltás, ezért őket tartották meg), de már valahol az is mond valamit, ha tudósok vitatkoznak azon, hogy megvalósítható-e az, amit egy sci-fi filmben láttunk. Oké, azóta már azon is folyt a vita, hogy létezhet-e a Hulk, de efelett most inkább hunyjunk szemet. A fentebb említett mondanivaló azért is ül, mert hollywoodi viszonylatban visszafogottabban kapjuk meg... elhangzik egy párszor, de a tévedést elkövető emberek nem rosszindulatúak vagy gonoszak, nincsen dramaturgiailag egyszer sem ránk kényszerítve, hogy őket most el kellene ítélni, ami azért máshol elő szokott fordulni. Ugyanígy a dinók sem válnak a gonosz földi megtestesülésévé, hanem állatok, akik az ösztöneiknek engedelmeskednek... a raptorok ez alól kivételek, de náluk említve van felkavaró intelligenciájuk, plusz a regényben az is szerepel, hogy ezeknek a lényeknek olyan szociális struktúrájuk lehetett, amit a felnőtt egyedek megtanítottak a fiatal példányoknak, és ez itt most teljes mértékben hiányzik. Ez nem kamu, a való életben is vannak rá példák, hogy egy állatkertben magányosan nevelt példánynak gondjai támadnak, ha be kell illeszkednie egy csordába. Erre példa a lisztmajmocskáknál az, hogy az újszülötteket a férfi családtagok (apuka, bátyus) hordozzák, hogy anyukának legyen ereje elég tápanyagot magához venni, és így legyen teje... így kicsinye csupán szoptatáskor van nála. Ha azonban ezt az adott majom nem sajátítja el a társaitól, abból komoly tragédiák fakadhatnak - éppen ezért törekednek a vadasparkok is arra, hogy egy adott csapat minél teljesebb legyen.



De elkalandoztam... szóval igen, a raptorok esetében a fokozott agresszivitás indokolt, lám, a nagyobb példány el is pusztítja kisebb fajtársai zömét. Az eredmény tehát karmos, intelligens szociopaták gyülekezete. Azért persze apróbb bökkenők akadnak, így a T-Rex gond nélkül sétál ki a ketrecéből, de amikor afelé tolja az egyik kocsit, akkor már szakadék tátong alant. Jó, persze voltaképpen semmi akadálya nincs annak, hogy a T-Rex territóriumán belül hirtelen szintkülönbségek legyenek, elvégre egy vulkanikus eredetű szigetről beszélünk. Ám Spielberg a feszültség szabálya miatt döntött úgy, hogy hőseink alatt a mélység fog tátongni, és az agyonmagyarázás megölte volna a hangulatot. Így hát úgy volt vele, hogy amennyiben a nézőt magával ragadja a jelenet, akkor a lyukakat majd ő maga fogja kipótolni - és ezt hívják jó értelemben vett suspend of disbeliefnek. A suspend of disbelief (hitetlenkedés felfüggesztése) érdekes dolog, mert amíg az emberi agy egy alkotás megítélésénél képes mérlegként működni, addig ez utóbbi olyan, mint egy híd: vagy megtartja a rá helyezett súlyt, vagy összeomlik annak súlya alatt. Persze az emberi megítélés személytől függően mindig a mérleg és a híd között van, és sohasem vegytisztán egyik vagy másik.



Ugyanígy hasonló a végső T-Rex vs. raptorok jelenet, amikor a zsarnokgyík csak úgy felbukkan a múzeumban. Spielberg tűnődött azon, hogy rakjon be egy jelenetet, amiben az épület egyik fala hiányzik/beomlik, de attól félt, hogy az agyonvágná a jelenet meglepetésének erejét, így végül hagyta a fenébe. De hát hőseink megmenekülnek, a ragadozók egymással küzdenek, és még a "When dinosaurs ruled the Earth" felirat is stílusosan aláhull (megjegyzem, amikor Granték elinalnak, a háttérben látszik pár pillanatra egy akkora hézag a falban, amin keresztül a T-Rex (magában) röhögve befért). Az élet utat tör magának...

...vagy így, vagy máshogy. Ugyanis a végső jelenetben láthatjuk, amint pelikánok raja repül el a menekülő helikopter mellett. És emlékeztetve vagyunk, hogy az élet nem áll meg... akarsz látni egy valódi dinoszauruszt? Nézz fel az égre... sokkal inkább tekinthetők ők annak, mint a múlt egy kiragadott, lezárt pillanata. Ebből a szempontból telitalálat, hogy Hammond a borostyánba börtönzött rovart nézi tűnődve, míg Grant az eleven madarakat. Ahogy az is aranyos, hogy eltűri magán az alvó gyerekeket. Hé, ez egy családi film, de annak tökéletes - kedves, hangulatos, szórakoztató.

Lehet, hogy a dinóknak nem kedvez az új évezred zavaros időjárású éghajlata (a szuperhősöknek ezzel szemben annál inkább, ami hirtelen önkéntelenül is ragadozó Superman vs. Pókemberek harcát juttatja eszembe), ellenben a Jurassic Parkot bármikor bátran tudom ajánlani. Igazi, borostyánbazártan időtálló mozivarázs!

Szégyentelen önreklám

Nem is olyan régen felkerestek, hogy írnék-e egy új képregényes lapba cikket. Írtam kettőt is, mert jó gyerek vagyok. Ha valakit érdekel, akkor 21. Képregény börzére (2011. március 20, 10:00-15:00 óra) elő is lehet rendelni, akár a k.net oldaláról is.

És én még azt hittem, én vagyok link...

Pedig nem, és erre bizonyítéknak itt van ez a link, Tad Williams Memory, Sorrow and Thornjáról. Többek között ezzel szöszmötöltem januárban... egyebek mellett, amik még váratnak magukra. Stay tuned!

Random képregénykritika

A közelmúltban jelent meg a Random Virtuális Képregénymagazin, ami azt a tiszteletreméltó célt tűzte ki maga elé, hogy felkarolja a kallódó képregényes tehetségeket. Maga az ötlet roppant szimpatikus, ahogy azt is jó húzásnak tartom, hogy a magazin letölthető ingyen a netről, és így több ember számára elérhető, mint egy nyomtatott verzió. Az előszóban írtakkal is egyetérteni tudok, miszerint "mi magunk is vágyunk minőségi és szórakoztató magyar képregényekre". Így is van, és jómagam azért elfogult is vagyok a magyar termék iránt, a józan paraszti ész határain belül persze, így fejest is ugrottam a válogatásba...

...Aztán amikor a végére értem, rájöttem, talán mégis csak előbb bukósisakot kellett volna húznom. Oké, szögezzük le még az elején, hogy nem célom rosszindulatúnak lenni, és éppenséggel jelen sorokat sem azért írom, hogy lealázzam a tisztelt alkotógárdát, hanem mert mint említettem, roppant szimpatikus a kezdeményezés és azt is látom, hogy rengeteg munka van benne. Éppen ezért az alkotók megérdemlik azt, hogy foglalkozzak a műveikkel, megmondjam, mi az, ami tetszik, mi az ami nem, aztán majd ők eldöntik maguk, egyetértenek-e vele vagy sem, de mindenképpen tanulhatnak belőle.

Mert szimpatikus az alapötlet, de pár dolgot lehetne jobban, és nekem is egyszerűbb lenne úgy reagálnom, ahogy Al Bundy tette, mikor végignézte a lánya lelkes, de butácska műsorát: "Hé, fiam... mondjuk azt, hogy nem láttuk!" Nem teszem, mert hiszem, hogy ebben van potenciál.

No, de ennyi előzmény után vágjunk is bele! A borító tetszik, szép lány fekszik a fűben, autóra kötött virtuális szemüveget tartva a kezében. Nekem határozottan bejövős, figyelemfelkeltő de ízléses, szóval, csak így tovább, és ugorjunk is a tartalomra!

A Város Legendái

A korrupt igazgató lenyúlja a buszokra szánt pénzt, és ennek a kisemberek isszák meg a levét. Szerencsére jön Jézus meg a bandája, és móresre tanítják a fickót. Oké, ez legalább egy kerek történet, ami alatt azt értem, hogy a kiadvány egyetlen olyan tagja, ami nem "Folytatjuk"-kal zárul.

Ami a többit illeti, szintén jópofa a csapat alapötlete, Jézus, Titkárnő, meg a többiek, ha egy kicsit kiforrnak, ők lehetnek a Magyar Mystery Men. Csak ehhez előbb személyiségeket kellene kapniuk. Jézus oké, a csapata többi tagja jelleme alapján - kötekedő, felvágós tahók - simán felcserélhető. Kivéve Névtelen Embert, akinek nevéhez méltóan nincs szerepe, ha ott sem lenne, fel sem tűnne senkinek. Gondolom, benne ez a pláne, azért jó lenne valamit megtudni róla, ahogy a többiekről is.

A korrektség kedvéért azért tegyük hozzá, hogy a szupercsapattagok nem az első számukban forrják ki magukat. Példának okáért a Hellboy első történetében szereplő karakterek még fasorban sincsenek azokkal, akikké válni fognak, ahogy ez igaz az olyan mainstreamebb képregényhősökre, mint az X-men. Jönnek, és ellátják a gonosz baját. Viszont pont emiatt szokás előbb szerepeket osztani nekik, akkor is, ha ezek eleinte még elnagyoltak. A Csapatvezető, a Szépfiú, az Erős Pista, a Móka Miklós, satöbbi, amit sokszor a külsejük is reflektál. Apropó, külső, a Város Legendái itt-ott nagyon egybeolvadnak... nekem legalábbis figyelnem kellett sokszor, hogy most éppen kinek a fejét verik be a kásába. Hamár Képmutató, merthogy végül is az ő fejét nyomják bele, látom, hogy keresztet visel, tehát valószínűleg a minimum bort iszik, vizet prédikál fajta, de ez a gyakorlatban is látszódhatna. Ez adhatna neki egy megkülönböztető vonást, ami szembeállíthatná a többiekkel, és a karakterek a belső konfliktusok segítségével csiszolódnának, ami több, mint egyen-bazdmegek áradata.

Mert éppen ez a fő bajom A Város Legendáival, ami nagyobb probléma, mint a kiforratlanság: a sok tökösködés a karakterek rovására megy, ami általánosan jellemző erre a kiadványra. A csapat előbb kínaiakba köt bele, majd mennek a melegbárba, hogy aztán a korrupt igazgató házhoz jöjjön - őszintén bevallom, Jézus terve a maga egyszerűségében inkább zavaros (talán pont a kivitelezés miatt?), mint frappáns, és a szenyózást a kínaiakkal simán lehetett volna karakterábrázolásra fordítani. Bezzeg azért utána megkapjuk, hogy a melegek is emberek, meg hogy nem szép dolog bántani a prostikat. Bevallom, a homárrendelést valahol jópofának tartom, ennyi igazából bőven elég is lenne keménykedésnek.

Jó, persze keménykedésből itt nem elég, mert A Város Legendái - akárcsak a Random felhozatalának java - vágyálmokat elégít ki, méghozzá kamasz férfiakét. Minek is nevezte Neil Gaiman a szuperhősös képregényeket a Tükör és füstben? "Előemésztett hatalmi képzelgések felnőtt férfiaknak." Persze, azt is kifejti, hogy ennek nem feltétlen kell így lennie. Akárhogy is, A Város Legendáiban az embernek mindig ott a keze ügyében a flaska, amit a hatás kedvéért meghúz; a bunkózást itt retorikának hívják, és a tömény erőszakkal itt el lehet érni a kívánt célt.

Lehet, hogy túl romantikus vagyok, de ennél a vágyálomnál sokkal szimpatikusabb volt a sokak által lenézett szuperhősöké, mely őszintébb volt a maga naivitásában. Igen, szokás megvetni az olyan ódivatú derék legényeket, mint Superman vagy Pókember, elvégre attól nem lesz jobb a világ, ha átsegítik az öreg nénit az utca túloldalára. És az erőszaktól igen? Legyilkoljuk a korrupt igazgató testőreit, felakasztjuk azt, aki az útban van, mire az igazgató sírva összetörik, még jobban hebeg-habog, mint korábban - és megteszi azt, amire a hősök kérik? A valóságban hőseink pont a gonosz kezére játszanának egy alkalmat, hogy a közvéleményt a "rasszista gyilkológépek" ellen fordítsa, és ha tényleg olyan jó kapcsolatai vannak, akkor lelép a pénzzel egy olyan szigetre, ahol politikai menedékjogot élvez. A hőseink nem nyernének ezzel semmit, hogy buszról ne is beszéljünk.

Persze ki ne akarna befélemlíteni egy korrupt gazadagot? Ez esetben viszont mennyivel stílusosabb lenne a főrossz emberkét akkor elkapni a grabancánál, amikor egyedül van, és visszafogott utalgatással halálra rémíteni? Kevesebben halnának meg. Persze nyilván én veszem túl komolyan ezt a történetet, de úgy érzem, hogy ezzel a képregény is így van.

Akárhogy is, úgy érzem, a csapat jobban megtalálná a hangját, ha Frank Miller és Garth Ennis helyett egy kicsit Warren Ellis Nextwave-jét venné inkább alapul.

Árnyékfalu

Imádom a fantasy-t, minden méretben és formában, ennek következtében az Árnyékfalu is szimpatikus volt a kezdetektől. Kedvelem az árnyékdémonokat is, ahogy a hazatérő hős is minden kliséjével együtt kellemes húrokat pendít meg bennem. Az egész műben van valami, ami R. E. Howard novellára emlékeztet, leginkább Solomon Kane-re, és lehet, hogy ezt a közelmúlt adaptációja miatt mondom elsősorban.

Hibái ellenére tetszene ez a mű... ha az egész nem érne kurtán-furcsán véget, mielőtt igazán elkezdődhetne. Ez az, ami előtt kicsit értetlenül állok: ez egy tökéletes történet lett volna huszonnégy oldalra. Miért csak tizennégy oldalra futotta? Ez így arra jó, hogy mire átélnénk a hangulatot, vége, folytatása következik, jön a következő történet.

Ez így még éppen kevés ahhoz, hogy izgatottan várjam a folytatást, és szerintem maga a koncepció jobban is működne, ha rövid, befejezett történetek sorozata lenne. A főhős - Jerő? - szörnyekkel küzd meg, bajba jutott hölgyeket ment meg, minden egyes számra egy ilyen kerek történet jutna. Akkor lenne egy atmoszféra, egy hangulat, egy ígéret... szeretem a jó ponyvát, és ha lenne egy normálisan kimért porció, akkor tudnám, hogy érdemes visszanézni.

Őszinte leszek, én nem tudom, hogy ez a novella hogyan folytatódhatna máshogy, mint vagy kommandózással, vagy harccal, más szóval hogyan másképpen, ami indokolttá teszi azt, hogy kettészedjék/folytatásossá tegyék. Lehet, hogy több bizalmat kellene szavaznom az alkotónak, de eddig a démon is egyszerűnek tűnik, mint az egyszeregy és az, hogy nem tudjuk meg az indokait és a miértjeit nem félelmetessé teszi, hanem érdektelenné. Ismételten mondom, az nem lenne baj, hogy nem túl bonyolult, ha egy ültő helyben kiderülne az, amit a történet szempontjából tudnom kell róla. A történet nem ígér gaimani mélységeket és martini bonyolultságot, ami nem baj... de éppen ezért kellett volna egy kerek sztorival kezdeni. Hogy legyen időnk megismerni a hőst, beleéljük magunkat és szórakoztasson.

Vagy amennyiben nem, zárulhatott volna egy igazi cliffhangerrel: az árnydémon teljes mivoltában áll a főhős előtt, hogy "Most meglakolsz a háborúban elkövetett bűneidért, amiért a falubélieket is egrecíroztattam, de dög!" Lehet, hogy sablonos, de valamilyen.

De a rajzokat hangulatosnak találtam, a disznó jópofa, még az olyan ömlesztett nevek fölött is szemet tudnék hunyni, mint "Nagyerdő, Nagyrét, Szélország, Sokadnemzet, etc.", bár a kevesebb egy "novellában" több lenne, Gorg démon helyett meg így első körben hitelesebb lenne egy Kristály Sárkány Jézus. Gorg démonról előbb asszociálnék egy őrjöngő ördögre, semmint egy olyas valakire, aki mögé szánt szándékkal zárkóznak fel ezrek hívei. Visszakanyarodva a nevek kérdésére: ez persze apró és könnyen kijavítható hiba. A valóságban is előfordulnak általános nevek... viszont ezeket élettel pont a kerek és megbízható történetek töltik meg.

(Oké, azért a Nagyerdő után csak úgy mellékesen elszórni egy Nagyrétet, nos, kicsit fantáziátlan. Ennél bármi jobb lett volna, beleértve a semmit és a Részeges Szabadkőművesek Irtását.)

café postnuclear

Na jó, most kezd komolyan elegem lenni... az Árnyékfalu után kapunk egy újabb kurta történetet, ami ezúttal harc közben szakad meg. Mi lesz legközelebb, félbevágnak egy párbeszédet, hogy "Folytatjuk"?

Pedig azzal kezdeném, hogy szeretem a poszt-apokaliptikus cuccokat, de... a francba is! A történeteknek van egy ívük, akkor is, ha egy füzetekre szétosztott nagyobb képregény-sztoriról beszélünk. Félreértés ne essék, a képregény egy nehéz műfaj - a regénnyel ellentétben nem lehet csak úgy 50 oldalt hozzácsapni, ahogy a párbeszédeknek is úgy kell beleférniük a buborékokba, hogy ne takarják a kilátást. De egy netes cuccban az ember nincs 24 oldalra korlátozva - amennyiben többre van szüksége, bűntudat nélkül hozzácsaphat, legfeljebb ha nyomtatásra szánja, akkor ügyel arra, hogy négyesével menjen felfelé - 28, 32, 36, etc. És itt 24 oldalnál is kevesebbet kapunk.

Talán jobb is, mondja a gonosz oldalam, az, amelyik nem tartja tiszteletben, hogy ez egy amatőr kezdeményezés. Mert megint egy tesztoszteron-pörköltet kapunk a nyakunkba, és ezzel angyali énem is szomorúan egyetért. A főhős maga a megtestesült macsóság, és férfias is, mint egy három hetes testszag: monologizál magában, hogy mekkora derék legény ő, szétlövi mindenkinek a fejét, és van egy emberevő blökije.

Bevallom, kibírtam volna az emberevő kutyus nélkül, ahogy a premierplán punci nélkül is. Említettem az imént bajba jutott hölgyet, nos, tessék, itt is van egy. Elvégre a rozsda és verejték világában a hős szétdurranthatja bárki fejét minden apróságért, de mégsem hagyja, hogy egy nő erényét erőszak érje. Ami a megvalósítást illeti:

"Ha nem szopsz le ingyen, eltöröm a nyakad, te olcsó kis ribanc!"

...

Igen, ezt az egyik ellenszenvesnek szánt fószer mondja, de a főhős sem jár jobban.

Sokan viccelődtek már a nevemmel. A szétszórt csontjaikat a kétfejű patkányok nyalogatták fényesre.

Nem szoktam kritikák során a szövegből idézni, de e kettő mellett akár az összes többit is iderakhattam volna. Mindenki olyan feszülten igyekszik kemény lenni, amilyen merevséggel vigyorgunk az érettségi tablónkon. Srácok, nagyon sok férfias példaképünkben - teszem azt, Indiana Jones - az a megnyerő, hogy merik nem komolyan venni magukat. Egy kis humor, egy kis önirónia, ami feloldja a feszültséget. Erre van szüksége a café postnuclear-nak.

Meg egy szereplőre, aki ellensúlyozza a főhőst (nem, ő ettől még tanuljon egy kis humort). Valószínűleg a megmentett lány lesz az, a borítóból én legalábbis ezt olvasom ki, de örültem volna, ha az első szám végére maga mellé szedi szárnysegédnek(!). Ez így 24 oldalra ideális lett volna, teljesebb lett volna a történet, jobban haladtunk is volna előre, az akciót meg ellensúlyozhatták volna a párbeszédek.

Párbeszédek, amikkel többet tudhatunk meg hősünkről. Hogy több annál az egydimenziós macsónál, aminek mutatja magát. Annyit tudunk, hogy a bátyja urnáját keresi, de azért ennél több kellene, hogy szorítsunk érte - és hogy megjegyezzük a nevét, amivel poénkodnak.

Emellett pont ekkora lett csömöröm a vagánykodásból. Nem lehetett volna ezt ellensúlyozni pár vicces, emberközeli strippel? Amik a magazinra nézve oldják azt a megveszekedetten komoly macsó hangulatot? Ezeket szépen be lehetett volna szúrni a nagyobb történetek közé, és máris kellemesebben csúszik az egész. Ezen a fronton annyi tehetséges művészünk van, az egyiket simán fel lehetett volna kérni.

Mindegy, azért a képek szépek, a poszt-apokaliptikus Magyarország ötlete is jópofa, de azért örülnék, ha a magazinban a jövőben a maguk nyitottságával együtt kerek történeteket kapnánk. Olyanokat, amikben ugyan a fővonal nem kerül lezárásra, de attól még önmagukban is élvezhető egységet alkotnak, és nem csak úgy véget érnek egyszer.

Rossz bőrben

Huh, végre egy emberközeli(bb) megközelítés, pont a legjobbkor... ha még egy übermacsó állat pózolását kellett volna végigolvasnom, a rengeteg erőszak hatására biztos beálltam volna buddhista szerzetesnek.

Ugyan a főhős egy ifjú, züllött vandál, de legalább itt már van egy kis önirónia, nem veszi az egész véresen (he-he-he) komolyan magát, és töredelmesen bevallom, rajzok terén ezt éreztem a legeltaláltabbnak.

Ez persze nem azt jelenti, hogy ne lenne pár megjegyzésem-aggályom a művel kapcsolatban.

Az egyik az, hogy én roppant szerencsétlen becenévnek tartom lánytestvérre a "csöcsöst". Ezt inkább megtartanám barátnőnek, ha a főhős már egy ordas nagy prosztó, lánytestvérnek lehetne a "lepcses" (személyiség alapján ez illene a legjobban) vagy "boszorka" - valami, ami híján van szexuális töltetnek.

Apropó, spoiler, spoiler, de ugyanígy nem a húgi ütőerére kellett volna felfigyelnie hősünknek, hanem akár a vandál csajénak, vagy lehetett volna ez is alapja a molesztálásnak. A vámpírok vérszívásában is ott rejtőzik a nemiség, pár helyen a hatását úgyis írják le, hogy orgazmus szex nélkül (ööö... a fordítottjára jó példa az előző kettő képregény).

Pedig a nők itt már inkább viselkednek nőkként, mint bárhol máshol a magazinban... a húgi hasztalan próbálja idomítani a bátyót, anyuka gürcöl a családért, és az előbbiek fényében már kellett, hogy ezt a fickót elkalapálja egy nő... ízlés dolga, de abból a buliból én az öreg hölgyet talán kihagytam volna. Oké, persze, érződik a jeleneten, hogy zsigeri Edward Cullen-undorból született.

Ami a történetet illeti, hősünk egy arcoskodó vandál banda előtt bizonyítandó betör egy kínai boltba, és szétver egy vázát. Ennek hatására átváltozik vámpírrá, mert nem jó ötlet kínai ereklyéket rongálni - ezt már jó pár hollywoodi filmből megtudhattuk, azok pedig ugye nem hazudnak. Persze, lehet, hogy csak a fejében játszódik le mindez, mert beveri a fejét a WC-kagylóba, ami megint csak nem egy jó ötlet - itt értem a főhős szemszögéből, mert azt még meglátjuk, hogy az alkotók milyen irányba viszik ezt az ötletet.

Mondjuk szerintem egy kicsit jobban működne az alap, ha nagyobb szembenállás lenne hősünk személyisége és a rá kimért átok között. Azaz vagy egy alapvetően jó, mégha egyszerű srác, akit vámpírösztönei visznek kísértésbe, vagy hamár egy kőbunkó, akkor kicsit megalázóbb csapás éri... oké, persze, magát fogja megalázni, ez látszik a borító hátoldalából, szétkapják, mint Kick-Assben a főhőst. Szívből remélem, hogy a bandája előtt csinál komplett idiótát magából - és nem mondjuk húgira mozdul rá -, és kikerül abból a körből. Akárhogy is, bízom benne, hogy jellemfejlődés is lesz a képregényben, és nem csupán arról szól, hogy röhögjünk egy alapvetően azért nem túl szimpi srácon.

(Töredelmesen bevallom, én a banda előtt való bizonyításba bele láttam némi metautalást... alkotók kétségbeesetten meg akarják mutatni a Random gárdája előtt, hogy ők is tudnak tökösek lenni. A kormánynál szinte magam előtt láttam Johnny Walkert, amint faarccal mondja: "Szergej fiam, te most mihamarabb kiveszed a nyalókát a kiskölyök szájából, ha velünk akarsz lógni... mert kemény az élet, de még keményebb, ami a lábam között van, yeah!")

Ha kijön a Random következő száma, valószínűleg előreveszem a Rossz bőrben folytatását, hogy megnézzem, milyen irányba halad a sztori, a karakter, satöbbi, és igen, ezzel azt akarom mondani, hogy számomra eddig ez a magazin legígéretesebb darabja.

Első naptól az utolsóig

Huhh... míg az előző képregényben látom, hogy valami jó is lehet dologból, csak forrja ki magát, ezt komplett helypazarlásnak érzem. Jobban, mint a magazin bármely más darabját.

Oké, az ember ellen fellázadó gépek koncepciója egy ismert toposz, amivel nincsen semmi baj, találkoztunk vele sok helyen, sokféleképpen. Senki nem akar egy OK-féle szuperszámítógép foglya lenni, de jó oka van, hogy a Dűne univerzumában sem találkozunk komputerekkel, ahogy említhetném a Terminátort és a Mátrixot. Mert kezdhettem volna az egészt azzal, hogy ez egy ötlettelen kliséhalmaz, de nem az alappal van a bajom, hanem a megvalósítással.

Mert mi hiányzik ebből a történetből? Kábé minden. Az egész egy nagy csata, de igazából nincs eleje, közepe, vége (merthogy ezt is folytatják). Erre viszont volt huszonnégy oldal, pedig itt tényleg semmi nem derül ki a szereplőkről, van az egyik katona, meg a másik, meg a harmadik, ha az egyik feláldozza magát, akkor kiáltanak egy nevet... de ettől az olvasók még nem hullajtanak krokodilkönnyeket értük.

Nem tudjuk meg, a hősök kik is valójában, a magánéletükben. Van-e családjuk, a bajtársaik egyben a barátaik, és egyáltalán, hogyan kerültek a frontra? Besorozták őket kényszerből, vagy meggyőződésből harcolnak, esetleg zsoldosok? Még a kinézetük is ugyanolyan, és egyformán bazdmegelnek. Nem egyebek frontra kiküldött ágyútölteléknél, akiknek egyetlen szerepe, hogy szétfröccsenjenek.

Egyáltalán, azt sem tudjuk, hogy miért robbant ki a háború, milyen ideológiák csapnak össze egymással, még a nevüket sem tudjuk a harcoló feleknek (pl. USA vs. Új-Szovjetunió). Mindketten robotokat eresztenek egymás katonáira, de dramaturgiailag eddig vannak a hőseink, meg van a másik fél, meg vannak a robotok, akik hamarosan egy újabb klikket fognak alkotni - de tegye fel a kezét, aki nem tudta már az elején, hogy ez fog történni!

Az a gond, hogy karakterek, jellemvonások, indokok nélkül nincs kiért izgulnunk, ezért hiába az egész egy hatalmas akciójelenet, unatkozunk. Pedig hamár klisédömping, vannak olyan bejáratott hollywoodi trükkök, amikor a katona felhívja terhes feleségét. Sablonos? Igen, de már ez is haladás lenne. Ahogy az "ez az utolsó napom a fronton" közlegény is az. Így viszont az egész olyan, mint egy nagy DukeNukem party, vagy még inkább, annak a bevezetője... arra várunk, hogy véget érjen, és kezdhessük a rekreációs billentyűpüffölést.

Hát, ez volt a Random első száma. Még a végén visszatérnék a bevezetőre, vajon sikerült-e teljesíteni a kitűzött célt? "Mi magunk is vágyunk minőségi és szórakoztató magyar képregényekre", írja tisztelt csapat az elején. "Minden képregényt szerető magyar ember titkos vágya, hogy a hazai képregények is legalább olyan színvonalúak legyenek, mint az idehaza kapható külföldi slágercímek."

Nekem ebből az jön le, hogy olyan alkotásokat szeretnének letenni az asztalra, amelyek akár külföldi piacon is megállják/megállnák a helyüket. Amelyek láttán egy laikus olvasó is elismerően csettint, és felveszi a fonalat. Emellett a bevezetőben szemmel láthatóan igyekeznek elhatárolódni az "amatőr" megoldásoktól, úgy mint saját oldalakra, különböző fórumokra, képmegosztó portálokra való feltöltés.

Őszintén bevallom, én úgy elemeztem a szaklapot, mintha ezen amatőr megoldások egyikéről lenne szó, mert máshogy nem éreztem fairnek. Megjegyzem, nincs is ezekkel semmi baj, mindenki így csiszolódik. Viszont a kitűzött céltól még messze van a lap, és egyszerű lenne nekem is azt mondani, hogy nem baj, majd kiforrja magát... de ezen sorokat azért is írom, hogy ebben valamiféle segítséget nyújtsak, visszajelző olvasóként.

Azt is látom, hogy még nagyban zajlik a toborzás, ez ott van a honlapon, elszórva a magazinban, de a kritikák alatt is vannak olyan megjegyzések, hogy szívesen vennék, ha a véleményező nekik írna. Ööö... az alkotók gondolkodtak-e már azon, hogy felkeresnek magyar fantasztikus írókat (elvégre mind az öt történet fantasztikus), mint teszem azt Juhász Viktor, Kleinheincz Csilla, László Zoltán vagy Tölgyesi László? Juhász Viktor A Rádiumember magányossága c. novellája egy olyan nagy történet, hogy panelra kívánkozik, és a külföldi piacon is jó esélye van - szerintem, ha elolvassa, az Astro City-t jegyző Kurt Busiek is megnyalja mind a tíz ujját. Jó, persze nem célom én máséval verni a csalánt, de egy kérdést talán megér, és ezek az írók felállíthatnak egy mércét, amihez aztán mindenki tarthatja magát.

Ez persze cseppet sem kötelező, csak javaslat egy sokat feltett kérdésre írók terén. Én csupán annyit szeretnék, hogy a magazinban megjelenő képregények legyenek kerekek, a történetüknek legyen egy ívük, ha a sztorik folytatásosak, lehetőleg minél többet tudjunk meg a karakterekről és ne tocsogjon minden a felesleges vagánykodástól.



Ha kérdés az, hogy milyen szempontból elemeztem ezt a képregényt - mert úgy látom, kérdés - akkor legyen a geek sündisznó, aki élhet Kerekerdő közepén. Gondolom, azért is nem irtottak ki fákat a magazin kapcsán, mert alkotók célja megnyerni az erdő geek jószágait is.

Persze, hamár szempontok, akkor voltaképpen úgy viszonyultam a Randomhoz, mint Mr. Bridwell az emberiséghez a korábban is említett Astro City-ben: minden amatőr kezdeményezésben kedves számomra a benne rejlő potenciál, az alkotók lelkesedése és a folyamat, amiben fejlődésüket látom - mert mindenki fejlődik és mindig lehet fejlődni. A másik oldalon pedig ott volt mindaz, amit a Random szemére vetettem. (De talán a Random célja megnyerni az invázióra készülő űrsáskákat is.)

Ilyenkor mindig ott van bennem a dilemma, hogy óvatos legyek, még véletlenül se törjem le az alkotók önbizalmát... de tapasztaltam, hogy itt azért van önbizalom, éppen ezért annyira nem kell senkit féltenem. Ennek ellenére ahol lehetett, igyekeztem a kiadvány erényeire koncentrálni - bízom benne, hogy a Random képes arra, hogy tanuljon a hibáiból, és eljusson arra a szintre, hogy az első számon már jót tudjon mosolyogni, lehetőleg minél hamarabb.

Legközelebb viszont már nem mint "geek sün" fogom elemezni a kiadványt, hanem mint egy felpörgetett kiképző tiszt.

Bizarr Új Év Következik?

Nem tudom, hány Shadowrun-rajongó fordul meg a blogomon, de ők tudják, hogy a 2011-es év különleges lesz: egy óriási járvány tombol majd, visszatér a mágia, törpék és tündék születnek, és a Fuji hegy felett sokan egy sárkány sziluettjét láthatják majd. Vagy nem. Vagy mindez csúszással fog bekövetkezni, jövőre. Vagy már megtörtént, csak a napok szürke áradatában nagyvonalúan elsiklottunk felettük.
Akárhogy is, érdekes gyerekkorunk közeljövőjében élni, és minden leereszkedő mosolygás vagy csalódottság nélkül megállapítani, hogy ezek közül egyik jövőkép sem valósult meg. Elvégre, ezek a jövőképek nem jóslatok, hanem gondolatjátékok. Ennek ellenére érdekes lesz a Vissza a jövőbe széria második részét négy év múlva megnézni.
Persze, ettől azért még érdekes időket élünk, csak ezek nem robbantak úgy a képünkbe, mintha DeLoreannal érkeztünk volna ide, hanem lassan szivárogtak be hétköznapjainkba. Bár ugyan fizikailag senki nem köti rá magát a számítógépekre, de ettől eltekintve sokat lógunk rajtuk, és már elképzelni sem tudjuk, milyen lehetett az internet vagy a mobiltelefonok előtt. Ahhoz sem kellett 2263-ig várnunk, hogy meglegyen az Egyesült Államok első fekete elnöke. És még sorolhatnám, de nem a Szürkületi Zóna beépített embere vagyok.
Akárhogy is, reméljük a lehető legjobbakat, és igen, ezzel a poszttal megkésve bár, de törve nem, akartam Boldog Új Évet Kívánni Minden Kedves Olvasómnak! Csak persze előtte ki kellett hevernem a Szilvesztert...
(Elvégre az Új Év első napja a múlt év másnapja.)