És én még azt hittem, én vagyok link...

Pedig nem, és erre bizonyítéknak itt van ez a link, Tad Williams Memory, Sorrow and Thornjáról. Többek között ezzel szöszmötöltem januárban... egyebek mellett, amik még váratnak magukra. Stay tuned!

Random képregénykritika

A közelmúltban jelent meg a Random Virtuális Képregénymagazin, ami azt a tiszteletreméltó célt tűzte ki maga elé, hogy felkarolja a kallódó képregényes tehetségeket. Maga az ötlet roppant szimpatikus, ahogy azt is jó húzásnak tartom, hogy a magazin letölthető ingyen a netről, és így több ember számára elérhető, mint egy nyomtatott verzió. Az előszóban írtakkal is egyetérteni tudok, miszerint "mi magunk is vágyunk minőségi és szórakoztató magyar képregényekre". Így is van, és jómagam azért elfogult is vagyok a magyar termék iránt, a józan paraszti ész határain belül persze, így fejest is ugrottam a válogatásba...

...Aztán amikor a végére értem, rájöttem, talán mégis csak előbb bukósisakot kellett volna húznom. Oké, szögezzük le még az elején, hogy nem célom rosszindulatúnak lenni, és éppenséggel jelen sorokat sem azért írom, hogy lealázzam a tisztelt alkotógárdát, hanem mert mint említettem, roppant szimpatikus a kezdeményezés és azt is látom, hogy rengeteg munka van benne. Éppen ezért az alkotók megérdemlik azt, hogy foglalkozzak a műveikkel, megmondjam, mi az, ami tetszik, mi az ami nem, aztán majd ők eldöntik maguk, egyetértenek-e vele vagy sem, de mindenképpen tanulhatnak belőle.

Mert szimpatikus az alapötlet, de pár dolgot lehetne jobban, és nekem is egyszerűbb lenne úgy reagálnom, ahogy Al Bundy tette, mikor végignézte a lánya lelkes, de butácska műsorát: "Hé, fiam... mondjuk azt, hogy nem láttuk!" Nem teszem, mert hiszem, hogy ebben van potenciál.

No, de ennyi előzmény után vágjunk is bele! A borító tetszik, szép lány fekszik a fűben, autóra kötött virtuális szemüveget tartva a kezében. Nekem határozottan bejövős, figyelemfelkeltő de ízléses, szóval, csak így tovább, és ugorjunk is a tartalomra!

A Város Legendái

A korrupt igazgató lenyúlja a buszokra szánt pénzt, és ennek a kisemberek isszák meg a levét. Szerencsére jön Jézus meg a bandája, és móresre tanítják a fickót. Oké, ez legalább egy kerek történet, ami alatt azt értem, hogy a kiadvány egyetlen olyan tagja, ami nem "Folytatjuk"-kal zárul.

Ami a többit illeti, szintén jópofa a csapat alapötlete, Jézus, Titkárnő, meg a többiek, ha egy kicsit kiforrnak, ők lehetnek a Magyar Mystery Men. Csak ehhez előbb személyiségeket kellene kapniuk. Jézus oké, a csapata többi tagja jelleme alapján - kötekedő, felvágós tahók - simán felcserélhető. Kivéve Névtelen Embert, akinek nevéhez méltóan nincs szerepe, ha ott sem lenne, fel sem tűnne senkinek. Gondolom, benne ez a pláne, azért jó lenne valamit megtudni róla, ahogy a többiekről is.

A korrektség kedvéért azért tegyük hozzá, hogy a szupercsapattagok nem az első számukban forrják ki magukat. Példának okáért a Hellboy első történetében szereplő karakterek még fasorban sincsenek azokkal, akikké válni fognak, ahogy ez igaz az olyan mainstreamebb képregényhősökre, mint az X-men. Jönnek, és ellátják a gonosz baját. Viszont pont emiatt szokás előbb szerepeket osztani nekik, akkor is, ha ezek eleinte még elnagyoltak. A Csapatvezető, a Szépfiú, az Erős Pista, a Móka Miklós, satöbbi, amit sokszor a külsejük is reflektál. Apropó, külső, a Város Legendái itt-ott nagyon egybeolvadnak... nekem legalábbis figyelnem kellett sokszor, hogy most éppen kinek a fejét verik be a kásába. Hamár Képmutató, merthogy végül is az ő fejét nyomják bele, látom, hogy keresztet visel, tehát valószínűleg a minimum bort iszik, vizet prédikál fajta, de ez a gyakorlatban is látszódhatna. Ez adhatna neki egy megkülönböztető vonást, ami szembeállíthatná a többiekkel, és a karakterek a belső konfliktusok segítségével csiszolódnának, ami több, mint egyen-bazdmegek áradata.

Mert éppen ez a fő bajom A Város Legendáival, ami nagyobb probléma, mint a kiforratlanság: a sok tökösködés a karakterek rovására megy, ami általánosan jellemző erre a kiadványra. A csapat előbb kínaiakba köt bele, majd mennek a melegbárba, hogy aztán a korrupt igazgató házhoz jöjjön - őszintén bevallom, Jézus terve a maga egyszerűségében inkább zavaros (talán pont a kivitelezés miatt?), mint frappáns, és a szenyózást a kínaiakkal simán lehetett volna karakterábrázolásra fordítani. Bezzeg azért utána megkapjuk, hogy a melegek is emberek, meg hogy nem szép dolog bántani a prostikat. Bevallom, a homárrendelést valahol jópofának tartom, ennyi igazából bőven elég is lenne keménykedésnek.

Jó, persze keménykedésből itt nem elég, mert A Város Legendái - akárcsak a Random felhozatalának java - vágyálmokat elégít ki, méghozzá kamasz férfiakét. Minek is nevezte Neil Gaiman a szuperhősös képregényeket a Tükör és füstben? "Előemésztett hatalmi képzelgések felnőtt férfiaknak." Persze, azt is kifejti, hogy ennek nem feltétlen kell így lennie. Akárhogy is, A Város Legendáiban az embernek mindig ott a keze ügyében a flaska, amit a hatás kedvéért meghúz; a bunkózást itt retorikának hívják, és a tömény erőszakkal itt el lehet érni a kívánt célt.

Lehet, hogy túl romantikus vagyok, de ennél a vágyálomnál sokkal szimpatikusabb volt a sokak által lenézett szuperhősöké, mely őszintébb volt a maga naivitásában. Igen, szokás megvetni az olyan ódivatú derék legényeket, mint Superman vagy Pókember, elvégre attól nem lesz jobb a világ, ha átsegítik az öreg nénit az utca túloldalára. És az erőszaktól igen? Legyilkoljuk a korrupt igazgató testőreit, felakasztjuk azt, aki az útban van, mire az igazgató sírva összetörik, még jobban hebeg-habog, mint korábban - és megteszi azt, amire a hősök kérik? A valóságban hőseink pont a gonosz kezére játszanának egy alkalmat, hogy a közvéleményt a "rasszista gyilkológépek" ellen fordítsa, és ha tényleg olyan jó kapcsolatai vannak, akkor lelép a pénzzel egy olyan szigetre, ahol politikai menedékjogot élvez. A hőseink nem nyernének ezzel semmit, hogy buszról ne is beszéljünk.

Persze ki ne akarna befélemlíteni egy korrupt gazadagot? Ez esetben viszont mennyivel stílusosabb lenne a főrossz emberkét akkor elkapni a grabancánál, amikor egyedül van, és visszafogott utalgatással halálra rémíteni? Kevesebben halnának meg. Persze nyilván én veszem túl komolyan ezt a történetet, de úgy érzem, hogy ezzel a képregény is így van.

Akárhogy is, úgy érzem, a csapat jobban megtalálná a hangját, ha Frank Miller és Garth Ennis helyett egy kicsit Warren Ellis Nextwave-jét venné inkább alapul.

Árnyékfalu

Imádom a fantasy-t, minden méretben és formában, ennek következtében az Árnyékfalu is szimpatikus volt a kezdetektől. Kedvelem az árnyékdémonokat is, ahogy a hazatérő hős is minden kliséjével együtt kellemes húrokat pendít meg bennem. Az egész műben van valami, ami R. E. Howard novellára emlékeztet, leginkább Solomon Kane-re, és lehet, hogy ezt a közelmúlt adaptációja miatt mondom elsősorban.

Hibái ellenére tetszene ez a mű... ha az egész nem érne kurtán-furcsán véget, mielőtt igazán elkezdődhetne. Ez az, ami előtt kicsit értetlenül állok: ez egy tökéletes történet lett volna huszonnégy oldalra. Miért csak tizennégy oldalra futotta? Ez így arra jó, hogy mire átélnénk a hangulatot, vége, folytatása következik, jön a következő történet.

Ez így még éppen kevés ahhoz, hogy izgatottan várjam a folytatást, és szerintem maga a koncepció jobban is működne, ha rövid, befejezett történetek sorozata lenne. A főhős - Jerő? - szörnyekkel küzd meg, bajba jutott hölgyeket ment meg, minden egyes számra egy ilyen kerek történet jutna. Akkor lenne egy atmoszféra, egy hangulat, egy ígéret... szeretem a jó ponyvát, és ha lenne egy normálisan kimért porció, akkor tudnám, hogy érdemes visszanézni.

Őszinte leszek, én nem tudom, hogy ez a novella hogyan folytatódhatna máshogy, mint vagy kommandózással, vagy harccal, más szóval hogyan másképpen, ami indokolttá teszi azt, hogy kettészedjék/folytatásossá tegyék. Lehet, hogy több bizalmat kellene szavaznom az alkotónak, de eddig a démon is egyszerűnek tűnik, mint az egyszeregy és az, hogy nem tudjuk meg az indokait és a miértjeit nem félelmetessé teszi, hanem érdektelenné. Ismételten mondom, az nem lenne baj, hogy nem túl bonyolult, ha egy ültő helyben kiderülne az, amit a történet szempontjából tudnom kell róla. A történet nem ígér gaimani mélységeket és martini bonyolultságot, ami nem baj... de éppen ezért kellett volna egy kerek sztorival kezdeni. Hogy legyen időnk megismerni a hőst, beleéljük magunkat és szórakoztasson.

Vagy amennyiben nem, zárulhatott volna egy igazi cliffhangerrel: az árnydémon teljes mivoltában áll a főhős előtt, hogy "Most meglakolsz a háborúban elkövetett bűneidért, amiért a falubélieket is egrecíroztattam, de dög!" Lehet, hogy sablonos, de valamilyen.

De a rajzokat hangulatosnak találtam, a disznó jópofa, még az olyan ömlesztett nevek fölött is szemet tudnék hunyni, mint "Nagyerdő, Nagyrét, Szélország, Sokadnemzet, etc.", bár a kevesebb egy "novellában" több lenne, Gorg démon helyett meg így első körben hitelesebb lenne egy Kristály Sárkány Jézus. Gorg démonról előbb asszociálnék egy őrjöngő ördögre, semmint egy olyas valakire, aki mögé szánt szándékkal zárkóznak fel ezrek hívei. Visszakanyarodva a nevek kérdésére: ez persze apró és könnyen kijavítható hiba. A valóságban is előfordulnak általános nevek... viszont ezeket élettel pont a kerek és megbízható történetek töltik meg.

(Oké, azért a Nagyerdő után csak úgy mellékesen elszórni egy Nagyrétet, nos, kicsit fantáziátlan. Ennél bármi jobb lett volna, beleértve a semmit és a Részeges Szabadkőművesek Irtását.)

café postnuclear

Na jó, most kezd komolyan elegem lenni... az Árnyékfalu után kapunk egy újabb kurta történetet, ami ezúttal harc közben szakad meg. Mi lesz legközelebb, félbevágnak egy párbeszédet, hogy "Folytatjuk"?

Pedig azzal kezdeném, hogy szeretem a poszt-apokaliptikus cuccokat, de... a francba is! A történeteknek van egy ívük, akkor is, ha egy füzetekre szétosztott nagyobb képregény-sztoriról beszélünk. Félreértés ne essék, a képregény egy nehéz műfaj - a regénnyel ellentétben nem lehet csak úgy 50 oldalt hozzácsapni, ahogy a párbeszédeknek is úgy kell beleférniük a buborékokba, hogy ne takarják a kilátást. De egy netes cuccban az ember nincs 24 oldalra korlátozva - amennyiben többre van szüksége, bűntudat nélkül hozzácsaphat, legfeljebb ha nyomtatásra szánja, akkor ügyel arra, hogy négyesével menjen felfelé - 28, 32, 36, etc. És itt 24 oldalnál is kevesebbet kapunk.

Talán jobb is, mondja a gonosz oldalam, az, amelyik nem tartja tiszteletben, hogy ez egy amatőr kezdeményezés. Mert megint egy tesztoszteron-pörköltet kapunk a nyakunkba, és ezzel angyali énem is szomorúan egyetért. A főhős maga a megtestesült macsóság, és férfias is, mint egy három hetes testszag: monologizál magában, hogy mekkora derék legény ő, szétlövi mindenkinek a fejét, és van egy emberevő blökije.

Bevallom, kibírtam volna az emberevő kutyus nélkül, ahogy a premierplán punci nélkül is. Említettem az imént bajba jutott hölgyet, nos, tessék, itt is van egy. Elvégre a rozsda és verejték világában a hős szétdurranthatja bárki fejét minden apróságért, de mégsem hagyja, hogy egy nő erényét erőszak érje. Ami a megvalósítást illeti:

"Ha nem szopsz le ingyen, eltöröm a nyakad, te olcsó kis ribanc!"

...

Igen, ezt az egyik ellenszenvesnek szánt fószer mondja, de a főhős sem jár jobban.

Sokan viccelődtek már a nevemmel. A szétszórt csontjaikat a kétfejű patkányok nyalogatták fényesre.

Nem szoktam kritikák során a szövegből idézni, de e kettő mellett akár az összes többit is iderakhattam volna. Mindenki olyan feszülten igyekszik kemény lenni, amilyen merevséggel vigyorgunk az érettségi tablónkon. Srácok, nagyon sok férfias példaképünkben - teszem azt, Indiana Jones - az a megnyerő, hogy merik nem komolyan venni magukat. Egy kis humor, egy kis önirónia, ami feloldja a feszültséget. Erre van szüksége a café postnuclear-nak.

Meg egy szereplőre, aki ellensúlyozza a főhőst (nem, ő ettől még tanuljon egy kis humort). Valószínűleg a megmentett lány lesz az, a borítóból én legalábbis ezt olvasom ki, de örültem volna, ha az első szám végére maga mellé szedi szárnysegédnek(!). Ez így 24 oldalra ideális lett volna, teljesebb lett volna a történet, jobban haladtunk is volna előre, az akciót meg ellensúlyozhatták volna a párbeszédek.

Párbeszédek, amikkel többet tudhatunk meg hősünkről. Hogy több annál az egydimenziós macsónál, aminek mutatja magát. Annyit tudunk, hogy a bátyja urnáját keresi, de azért ennél több kellene, hogy szorítsunk érte - és hogy megjegyezzük a nevét, amivel poénkodnak.

Emellett pont ekkora lett csömöröm a vagánykodásból. Nem lehetett volna ezt ellensúlyozni pár vicces, emberközeli strippel? Amik a magazinra nézve oldják azt a megveszekedetten komoly macsó hangulatot? Ezeket szépen be lehetett volna szúrni a nagyobb történetek közé, és máris kellemesebben csúszik az egész. Ezen a fronton annyi tehetséges művészünk van, az egyiket simán fel lehetett volna kérni.

Mindegy, azért a képek szépek, a poszt-apokaliptikus Magyarország ötlete is jópofa, de azért örülnék, ha a magazinban a jövőben a maguk nyitottságával együtt kerek történeteket kapnánk. Olyanokat, amikben ugyan a fővonal nem kerül lezárásra, de attól még önmagukban is élvezhető egységet alkotnak, és nem csak úgy véget érnek egyszer.

Rossz bőrben

Huh, végre egy emberközeli(bb) megközelítés, pont a legjobbkor... ha még egy übermacsó állat pózolását kellett volna végigolvasnom, a rengeteg erőszak hatására biztos beálltam volna buddhista szerzetesnek.

Ugyan a főhős egy ifjú, züllött vandál, de legalább itt már van egy kis önirónia, nem veszi az egész véresen (he-he-he) komolyan magát, és töredelmesen bevallom, rajzok terén ezt éreztem a legeltaláltabbnak.

Ez persze nem azt jelenti, hogy ne lenne pár megjegyzésem-aggályom a művel kapcsolatban.

Az egyik az, hogy én roppant szerencsétlen becenévnek tartom lánytestvérre a "csöcsöst". Ezt inkább megtartanám barátnőnek, ha a főhős már egy ordas nagy prosztó, lánytestvérnek lehetne a "lepcses" (személyiség alapján ez illene a legjobban) vagy "boszorka" - valami, ami híján van szexuális töltetnek.

Apropó, spoiler, spoiler, de ugyanígy nem a húgi ütőerére kellett volna felfigyelnie hősünknek, hanem akár a vandál csajénak, vagy lehetett volna ez is alapja a molesztálásnak. A vámpírok vérszívásában is ott rejtőzik a nemiség, pár helyen a hatását úgyis írják le, hogy orgazmus szex nélkül (ööö... a fordítottjára jó példa az előző kettő képregény).

Pedig a nők itt már inkább viselkednek nőkként, mint bárhol máshol a magazinban... a húgi hasztalan próbálja idomítani a bátyót, anyuka gürcöl a családért, és az előbbiek fényében már kellett, hogy ezt a fickót elkalapálja egy nő... ízlés dolga, de abból a buliból én az öreg hölgyet talán kihagytam volna. Oké, persze, érződik a jeleneten, hogy zsigeri Edward Cullen-undorból született.

Ami a történetet illeti, hősünk egy arcoskodó vandál banda előtt bizonyítandó betör egy kínai boltba, és szétver egy vázát. Ennek hatására átváltozik vámpírrá, mert nem jó ötlet kínai ereklyéket rongálni - ezt már jó pár hollywoodi filmből megtudhattuk, azok pedig ugye nem hazudnak. Persze, lehet, hogy csak a fejében játszódik le mindez, mert beveri a fejét a WC-kagylóba, ami megint csak nem egy jó ötlet - itt értem a főhős szemszögéből, mert azt még meglátjuk, hogy az alkotók milyen irányba viszik ezt az ötletet.

Mondjuk szerintem egy kicsit jobban működne az alap, ha nagyobb szembenállás lenne hősünk személyisége és a rá kimért átok között. Azaz vagy egy alapvetően jó, mégha egyszerű srác, akit vámpírösztönei visznek kísértésbe, vagy hamár egy kőbunkó, akkor kicsit megalázóbb csapás éri... oké, persze, magát fogja megalázni, ez látszik a borító hátoldalából, szétkapják, mint Kick-Assben a főhőst. Szívből remélem, hogy a bandája előtt csinál komplett idiótát magából - és nem mondjuk húgira mozdul rá -, és kikerül abból a körből. Akárhogy is, bízom benne, hogy jellemfejlődés is lesz a képregényben, és nem csupán arról szól, hogy röhögjünk egy alapvetően azért nem túl szimpi srácon.

(Töredelmesen bevallom, én a banda előtt való bizonyításba bele láttam némi metautalást... alkotók kétségbeesetten meg akarják mutatni a Random gárdája előtt, hogy ők is tudnak tökösek lenni. A kormánynál szinte magam előtt láttam Johnny Walkert, amint faarccal mondja: "Szergej fiam, te most mihamarabb kiveszed a nyalókát a kiskölyök szájából, ha velünk akarsz lógni... mert kemény az élet, de még keményebb, ami a lábam között van, yeah!")

Ha kijön a Random következő száma, valószínűleg előreveszem a Rossz bőrben folytatását, hogy megnézzem, milyen irányba halad a sztori, a karakter, satöbbi, és igen, ezzel azt akarom mondani, hogy számomra eddig ez a magazin legígéretesebb darabja.

Első naptól az utolsóig

Huhh... míg az előző képregényben látom, hogy valami jó is lehet dologból, csak forrja ki magát, ezt komplett helypazarlásnak érzem. Jobban, mint a magazin bármely más darabját.

Oké, az ember ellen fellázadó gépek koncepciója egy ismert toposz, amivel nincsen semmi baj, találkoztunk vele sok helyen, sokféleképpen. Senki nem akar egy OK-féle szuperszámítógép foglya lenni, de jó oka van, hogy a Dűne univerzumában sem találkozunk komputerekkel, ahogy említhetném a Terminátort és a Mátrixot. Mert kezdhettem volna az egészt azzal, hogy ez egy ötlettelen kliséhalmaz, de nem az alappal van a bajom, hanem a megvalósítással.

Mert mi hiányzik ebből a történetből? Kábé minden. Az egész egy nagy csata, de igazából nincs eleje, közepe, vége (merthogy ezt is folytatják). Erre viszont volt huszonnégy oldal, pedig itt tényleg semmi nem derül ki a szereplőkről, van az egyik katona, meg a másik, meg a harmadik, ha az egyik feláldozza magát, akkor kiáltanak egy nevet... de ettől az olvasók még nem hullajtanak krokodilkönnyeket értük.

Nem tudjuk meg, a hősök kik is valójában, a magánéletükben. Van-e családjuk, a bajtársaik egyben a barátaik, és egyáltalán, hogyan kerültek a frontra? Besorozták őket kényszerből, vagy meggyőződésből harcolnak, esetleg zsoldosok? Még a kinézetük is ugyanolyan, és egyformán bazdmegelnek. Nem egyebek frontra kiküldött ágyútölteléknél, akiknek egyetlen szerepe, hogy szétfröccsenjenek.

Egyáltalán, azt sem tudjuk, hogy miért robbant ki a háború, milyen ideológiák csapnak össze egymással, még a nevüket sem tudjuk a harcoló feleknek (pl. USA vs. Új-Szovjetunió). Mindketten robotokat eresztenek egymás katonáira, de dramaturgiailag eddig vannak a hőseink, meg van a másik fél, meg vannak a robotok, akik hamarosan egy újabb klikket fognak alkotni - de tegye fel a kezét, aki nem tudta már az elején, hogy ez fog történni!

Az a gond, hogy karakterek, jellemvonások, indokok nélkül nincs kiért izgulnunk, ezért hiába az egész egy hatalmas akciójelenet, unatkozunk. Pedig hamár klisédömping, vannak olyan bejáratott hollywoodi trükkök, amikor a katona felhívja terhes feleségét. Sablonos? Igen, de már ez is haladás lenne. Ahogy az "ez az utolsó napom a fronton" közlegény is az. Így viszont az egész olyan, mint egy nagy DukeNukem party, vagy még inkább, annak a bevezetője... arra várunk, hogy véget érjen, és kezdhessük a rekreációs billentyűpüffölést.

Hát, ez volt a Random első száma. Még a végén visszatérnék a bevezetőre, vajon sikerült-e teljesíteni a kitűzött célt? "Mi magunk is vágyunk minőségi és szórakoztató magyar képregényekre", írja tisztelt csapat az elején. "Minden képregényt szerető magyar ember titkos vágya, hogy a hazai képregények is legalább olyan színvonalúak legyenek, mint az idehaza kapható külföldi slágercímek."

Nekem ebből az jön le, hogy olyan alkotásokat szeretnének letenni az asztalra, amelyek akár külföldi piacon is megállják/megállnák a helyüket. Amelyek láttán egy laikus olvasó is elismerően csettint, és felveszi a fonalat. Emellett a bevezetőben szemmel láthatóan igyekeznek elhatárolódni az "amatőr" megoldásoktól, úgy mint saját oldalakra, különböző fórumokra, képmegosztó portálokra való feltöltés.

Őszintén bevallom, én úgy elemeztem a szaklapot, mintha ezen amatőr megoldások egyikéről lenne szó, mert máshogy nem éreztem fairnek. Megjegyzem, nincs is ezekkel semmi baj, mindenki így csiszolódik. Viszont a kitűzött céltól még messze van a lap, és egyszerű lenne nekem is azt mondani, hogy nem baj, majd kiforrja magát... de ezen sorokat azért is írom, hogy ebben valamiféle segítséget nyújtsak, visszajelző olvasóként.

Azt is látom, hogy még nagyban zajlik a toborzás, ez ott van a honlapon, elszórva a magazinban, de a kritikák alatt is vannak olyan megjegyzések, hogy szívesen vennék, ha a véleményező nekik írna. Ööö... az alkotók gondolkodtak-e már azon, hogy felkeresnek magyar fantasztikus írókat (elvégre mind az öt történet fantasztikus), mint teszem azt Juhász Viktor, Kleinheincz Csilla, László Zoltán vagy Tölgyesi László? Juhász Viktor A Rádiumember magányossága c. novellája egy olyan nagy történet, hogy panelra kívánkozik, és a külföldi piacon is jó esélye van - szerintem, ha elolvassa, az Astro City-t jegyző Kurt Busiek is megnyalja mind a tíz ujját. Jó, persze nem célom én máséval verni a csalánt, de egy kérdést talán megér, és ezek az írók felállíthatnak egy mércét, amihez aztán mindenki tarthatja magát.

Ez persze cseppet sem kötelező, csak javaslat egy sokat feltett kérdésre írók terén. Én csupán annyit szeretnék, hogy a magazinban megjelenő képregények legyenek kerekek, a történetüknek legyen egy ívük, ha a sztorik folytatásosak, lehetőleg minél többet tudjunk meg a karakterekről és ne tocsogjon minden a felesleges vagánykodástól.



Ha kérdés az, hogy milyen szempontból elemeztem ezt a képregényt - mert úgy látom, kérdés - akkor legyen a geek sündisznó, aki élhet Kerekerdő közepén. Gondolom, azért is nem irtottak ki fákat a magazin kapcsán, mert alkotók célja megnyerni az erdő geek jószágait is.

Persze, hamár szempontok, akkor voltaképpen úgy viszonyultam a Randomhoz, mint Mr. Bridwell az emberiséghez a korábban is említett Astro City-ben: minden amatőr kezdeményezésben kedves számomra a benne rejlő potenciál, az alkotók lelkesedése és a folyamat, amiben fejlődésüket látom - mert mindenki fejlődik és mindig lehet fejlődni. A másik oldalon pedig ott volt mindaz, amit a Random szemére vetettem. (De talán a Random célja megnyerni az invázióra készülő űrsáskákat is.)

Ilyenkor mindig ott van bennem a dilemma, hogy óvatos legyek, még véletlenül se törjem le az alkotók önbizalmát... de tapasztaltam, hogy itt azért van önbizalom, éppen ezért annyira nem kell senkit féltenem. Ennek ellenére ahol lehetett, igyekeztem a kiadvány erényeire koncentrálni - bízom benne, hogy a Random képes arra, hogy tanuljon a hibáiból, és eljusson arra a szintre, hogy az első számon már jót tudjon mosolyogni, lehetőleg minél hamarabb.

Legközelebb viszont már nem mint "geek sün" fogom elemezni a kiadványt, hanem mint egy felpörgetett kiképző tiszt.

Bizarr Új Év Következik?

Nem tudom, hány Shadowrun-rajongó fordul meg a blogomon, de ők tudják, hogy a 2011-es év különleges lesz: egy óriási járvány tombol majd, visszatér a mágia, törpék és tündék születnek, és a Fuji hegy felett sokan egy sárkány sziluettjét láthatják majd. Vagy nem. Vagy mindez csúszással fog bekövetkezni, jövőre. Vagy már megtörtént, csak a napok szürke áradatában nagyvonalúan elsiklottunk felettük.
Akárhogy is, érdekes gyerekkorunk közeljövőjében élni, és minden leereszkedő mosolygás vagy csalódottság nélkül megállapítani, hogy ezek közül egyik jövőkép sem valósult meg. Elvégre, ezek a jövőképek nem jóslatok, hanem gondolatjátékok. Ennek ellenére érdekes lesz a Vissza a jövőbe széria második részét négy év múlva megnézni.
Persze, ettől azért még érdekes időket élünk, csak ezek nem robbantak úgy a képünkbe, mintha DeLoreannal érkeztünk volna ide, hanem lassan szivárogtak be hétköznapjainkba. Bár ugyan fizikailag senki nem köti rá magát a számítógépekre, de ettől eltekintve sokat lógunk rajtuk, és már elképzelni sem tudjuk, milyen lehetett az internet vagy a mobiltelefonok előtt. Ahhoz sem kellett 2263-ig várnunk, hogy meglegyen az Egyesült Államok első fekete elnöke. És még sorolhatnám, de nem a Szürkületi Zóna beépített embere vagyok.
Akárhogy is, reméljük a lehető legjobbakat, és igen, ezzel a poszttal megkésve bár, de törve nem, akartam Boldog Új Évet Kívánni Minden Kedves Olvasómnak! Csak persze előtte ki kellett hevernem a Szilvesztert...
(Elvégre az Új Év első napja a múlt év másnapja.)

Kellemes Karácsonyt Kívánok Mindenkinek!

10 dolog, amire a The League of Extraordinary Gentlemen filmnek nincs mentsége

Azt hiszem, a crossover az egyik legkézenfekvőbb gyerekkori álma mindenkinek, nem véletlen, hogy ezzel Pratchett és Gaiman is poénkodik az Elveszett Próféciákban. Jó magam például kiskölyökként a Men in Black, a Star Wars és az Ötödik Elem világát kevertem egybe, megfejelve Tapsi Hapsival meg néhány dinóval (igen, mint arra bizonyára rengeteg olvasóm rájött, 1997-et írtunk akkoriban). Az eredmény... nos, maradjunk annyiban, hogy nem kicsit pszichedelikus volt. De persze ez nemcsak a fiatalok fantáziáját mozgatja meg, elég, ha a rengeteg vs. filmre gondolunk, de szerintem a Büszkeség és balítélet meg a zombik is idetartozik.

Akárhogy is, lehet ezt azért jól is művelni. A legjobb példa erre talán az "ultimate crossover", Alan Moore Rendkívüli Úriemberek Szövetsége c. műve. Mi lett volna, ha a viktoriánus éra (anti-)hősei egy csokorba gyűlnek, hogy megvédjék Angliát az olyan veszedelmektől, mint Fu Manchu, Moriarty vagy Wells marslakói? Mi lett volna, ha Mina Murray, Allan Quatermain, Némó, a Láthatatlan ember és Jekyll/Hyde kettőse között törékeny szövetség köttetik?

Ez egy olyan zseniális koncepció volt, hogy filmvászonra kívánkozott. (Persze ez annyira adott is volt, hogy még egy szégyenletes perre is futotta... Moore-t megvádolták, hogy egy korábbi, megfilmesítetlen forgatókönyvből nyúlta az ötletet. Ez az egész annyira nonszensz - még ha nem is példátlan -, hogy több szót nem is érdemel.)

Persze, mindnyájan tudjuk, mi lett az eredmény. Azonban ezzel a bejegyzéssel nem kívánom sárba döngölni a filmet - azt már megtették mások, teljes joggal. Azonban legtöbb kritikánál azt a költői kérdést is olvastam, hogy az ember mi mást is várhat Hollywoodtól? Ezzel már annyira nem értek egyet, és éppen ez a legborzasztóbb az egészben - a LoEG-ben (nem LXG-ben) ott volt a lehetőség, hogy egy vérbeli hollywoodi kalandfilm legyen, akkor is(!), ha a cenzorokra meg az érzékenylelkűekre való tekintettel itt-ott visszaveszünk.

Következzék hát a 10 dolog, amire a The League of Extraordinary Gentlemen filmnek nincs mentsége !

10. A Láthatatlan Ember



Rendben, meg lehetne vádolni azzal, hogy a tíz pontból ötöt egyben össze lehetne foglalni, de mivel a képregényt a regiment irodalmi utalás mellett a karakterek viszik a hátukon, én úgy véltem, mindegyik tag megérdemel egy külön pontot. Kezdjük a Láthatatlan Emberrel, aki azért került leghátrébb, mert neki van egy mentsége: jogi problémák miatt át kellett keresztelni a karaktert. Igaz persze, hogy a jogi problémákat Alan Moore elegánsabban oldotta meg, éppen ezért soha nem írja le Fu Manchu nevét... és mégis mindenki képben van, hogy kicsoda ő. Természetesen a LoEG képregény célközönsége és a moziközönség nem ugyanaz, és egy film alatt lehetőségünk sincs utánajárni a dolgoknak (és hát ugye nem sokan reagáltak bármit arra, amikor egy karakter Ishmaelként mutatkozott be, szó szerint idézve a regényből, amiben szerepelt). Ettől függetlenül szerintem a Láthatatlan Ember más tészta, mert annyira beintegrálódott már a popkultúrába, hogy ha az eredetivel nem is, de a regiment homázzsal, utánérzéssel és paródiával csak volt alkalma találkozni mindenkinek.
De még ez sem gond, talán ki kellett mondani, hogy ez a Láthatatlan Ember nem az a Láthatatlan Ember. Ez persze remek alkalmat szolgált volna arra, hogy körbejárjuk az új karakterrel az eredetit. Vajon Skinner is Griffin sorsára jutott volna, és őt is megőrjítette volna a képessége? Elvégre aki olvasta Wells művét, az tisztában van, hogy a láthatatlanság voltaképpen alig jó valamire, és ezen kevés dolog egyike a gyilkosság. Vagy Griffin azért volt ilyen, mert már eleve egy önző szemétláda volt - mert az volt -, és egy "gentlemen thief"-nek lett volna esélye elkerülni előde sorsát, magyarán nem rendeltetett eleve kárhozatra?
Ha ehhez hozzávesszük azt, hogy a Szövetség többi tagjának is tisztában kellett lennie az eredeti Láthatatlan Ember személyével, ez plusz okot adhatott volna a gyanakvásra. Magyarán, még Skinnerben is jóval több lehetőség volt, mint az a vicczes-jópofi tolvaj, ahogy a filmvásznon láttuk.

9. TV-filmes intro

Oké, nem vagyok az intrók feltétlen híve - előbb a filmre költsenek, a szereplőket játszó színészek nevével pedig a kreditek közt is találkozhatunk. Viszont amennyiben egy kisebb stáblista már a film elejére is odakívánkozik, annyiban ne a film első tíz percében villanjanak fel a nevek hangulatrombolóként. A néző szívét a film elején rabul kell ejteni, és erre a létező legrosszabb módszer, hogy a Sir Sean Connery akkor jelenik meg, mikor már rég elkezdődött a történet. Az sem segít, ha ez azt jelenti, hogy egy csorda esetlen brit csendőrt látunk, akik úgy futnak egy felpáncélozott jármű mögött, mintha Hanna-Barbara karakterek lennének. Ezzel a megoldással ugyanis az a baj, hogy megöli az illúziót azzal, hogy folyamatosan tudatja velünk, ez az egész csak film, kirekesztve minket.
Amennyiben ezek a nevek a film elejére is odakívánkoztak, akkor a világ legkézenfekvőbb ötlete lett volna, hogy a film kapjon egy normális, hollywoodi intrót - zene alatt találkozhatunk a Szövetség leendő tagjaival, akik úgy néznek le a vászonról, mintha képük egy korabeli könyvillusztrációhoz készült volna, mellettük pedig igényes kalligráfiával ott hesszelne az őket játszó színész neve. Ez a megoldás még középszerű rendezőknek is eszébe jutott - itt miért nem futotta erre? (Jó, a megoldás az alábbi pontban is szerepel, de akkor el lehetett volna hagyni az egészet a fenébe az elejéről.)

8. Utalások

Apróság, és tudom, hogy nyilván pénzügyi okok is közrejátszottak - ne feledjük el, hogy a forgatást majd nem elmosta az áradás Prágában -, de némivel több kikacsintást el tudtam volna viselni, elvégre mégis ez adja az eredeti sava-borsát. Tudom, sokan biztosan jót mosolyognak ezen, mondván, hogy "úgyis amcsi nagyon ostoba kiskölköknek készült", de hát hé, van valami, amit ebben a szakmában húsvéti tojásnak hívnak, és amit kimondottan rajongók számára helyeznek el. Egy kitömött Cheshire cat vagy egy preparált Tinkerbell ha nem is fért volna bele - habár minden ilyesfajta filmben azért van egy ehhez hasonló múzeum rész - azért a kor többi irodalmi alakjára pár mondatban lehetett volna utalni... bár, ha ez úgy sül el, mint az a poénkodás Phileas Fogg kapcsán... vagy itt is csak azért lóg ki a lóláb, mert annyira kevés van belőle.

7. Történet

Az előbbi hardcore rajongó vekengéshez képest azért fajsúlyosabb a történetvezetés, illetve annak hiánya. Lehet, hogy az eredetié sem volt agyonbonyolítva, de ehhez képest azért jó pár emlékezetes jelenetre és néhány csavarra futotta. Persze az elsődleges szívfájdalmam a London éji égboltján lezajló légi harc teljes elhagyása, de erre a válasz megint csak ott figyel az előbbi pontomban. Meg ne felejtsük el, hogy sokszor a producereknek sem az az érdeke, hogy valami minőségi kerüljön ki a kezeik közül, hanem hogy el tudják adni a produktumot. Persze, akkor viszont ne költsenek olyanra, ami hülyeség: ne legyen autós üldözés Velencében (ld. lejjebb), Némó se lőjön ki interkontinentális rakétát a város másik felére, Mina se változzon át denevérek rajává (szintén ld. lejjebb). Azt hiszem, itt megint a forgatókönyvvel van a baj, amihez azért nem kell fejlett számítógépes technika meg dollárok milliói - a filmbeli Szövetség kergetőzések közepette áll össze, a titokzatos gonosztevő csicskásai egy perc nyugtot sem hagynak hőseinknek, és mivel nincs más dolguk, mint illedelmesen alulmaradni ellenfeleikkel szemben, ezért legalább a feszültségtől is búcsút vehetünk. A sokadik kergetőzés már unalmas, és egyre jobban kilóg a lóláb, hogy ezek nem azért vannak, hogy hozzátegyenek a történethez, hanem hogy elfedjék a lyukakat.
Az egyik kedvencem, mikor kiderül, ki mozgatta a háttérből a szálakat. Allan Quatermain egy csettintésre találja ki - a brit birodalom hőseként biztos hozzáférése volt a forgatókönyvhöz -, és mivel amúgy a kedves ellenség személyének nincs sok szerepe a filmben, ezért ennyi erővel lehetett volna Béla is.

6. Némó kapitány



Igazából még a kapitány is viszonylag jól járt a többiekhez képest. Mondom viszonylag. Mondom a többiekhez képest. Ez alatt elsősorban azt értem, hogy megtartottak indiainak, pedig ez a szuperhős-filmeknél mindig kényes kérdés, és általában rendre elszokták cseszni. Jó, persze ez alapvetően kényes téma, viszont míg az adaptációkban sokszor előszeretettel tesznek fehér mellékszereplőket feketévé, addig ironikus módon a nagy vásznon az eredetileg is fekete karakterek rendre elsikkadnak (elég a Pókember filmek Joseph "Robbie" Robertsonjára, vagy az X-men Viharára gondolnunk... és ha ehhez még hozzáveszem azt a fájdalmas cserét a Vasember James Rhodesánál). Meg persze említhetném a fiaskót az Avatár, az utolsó léghajlító kapcsán.
Akárhogy is, a képregénybeli Némó karakterének szerves része indiai gyökerei, ezt eltávolítani felért volna egy páros lábbal történő tökönrúgással. Igaz, azért itt is vannak szépséghibák. Például, hamár a lelkem Kálit imádja, akkor ne Jézust vegye a szájára. Emellett ne ez legyen a sötét titka - Káli nemcsak a halál, hanem az élet, az újjászületés és az idő istennője. Persze más kultúrák halálisteneit szokás egy-az-egyben megfeleltetni a keresztény hit Sátánjával, és Káli már a második Indiana Jones filmben is a gonoszt képviselte, szóval...
Viszont örültem volna, hogy hamár berzenkednek, hogy egy kalózzal ők össze nem állnak, akkor kicsit többet mar vissza. Ha a közönség talán azt a tömör anglofóbiát nem is nyelte volna be, ami a képregényben van, azért még megmondhatta volna a királynő embereinek, hova tegyék a felsőbbségüket. Az én kedvenc jelenetem vele a képregényből az, amikor megment egy angol(!) kis gyereket a marslakók halálsugarától, és mindent megtesz, hogy biztonságba jusson, majd kicsit később megjegyzi Hyde-nak, hogy amennyiben le kellene rombolni az egyik hidat, a rajta tartózkodók mehetnek - mert csak angolok. Egy begőzölt idealista, annak minden ellentmondásával. Ez teljesen hiányzik a filmből.
Ja, és Némó sosem harcművészkedne felfegyverzett emberek ellen - ő a tudományembere, a képregényben is szigonyágyúval szórja a halált, olyan hatékonysággal és fanatizmussal, hogy Quatermain és Mina megállapítják, hogy rosszabb, mint Hyde.

5. Karakter-cserék



Ezt szívem szerint több pontba szedtem volna, de egyrészt nem akartam már annyira kukacoskodni, és a Top 13 nem mutatott volna olyan jól, mint a Top 10. Na, hol is kezdjem?
Az egyik, hogy szégyen, hogy kihagyták Campion Bondot - egyrészt jó karakter (egy pöffeszkedő, gerinctelen, gyáva hólyag mindig jól tud jönni), másrészt tökéletesen illett volna hozzá Robbie Coltrane. Mindegy, ő ment, jött helyére Dorian Gray és Tom Sawyer. Az előbbit még el is nézném - isten igazából nem vagyok híve a pontos, szóról-szóra adaptációknak, amíg visszaadja az eredeti hangulatát és varázsát -, az utóbbit viszont megbocsáthatatlannak tartom. Van valami, amit a filmvilágban amerikanitisznek neveznek - ez az a jelenség, hogy (a producerek szerint) az amerikai közönség csak az amerikaikkal képes együttérezni, ezért mindig kell egy ilyen karakter. Hé, Harry Pottert is át akarták rakni Amerikába, akkor meg miért lepődjünk meg ezen? Más kérdés, hogy Tom Sawyer 1898-ra már 60 év körül lenne, de ez nem baj, lehetne ő Quatermain amerikai párja. Valószínűleg őt is megharaphatta egy vámpír, ugyanis Tom Sawyer egy nappal nem tűnik húszévesnél többnek... de aztán kiderül, hogy nem, ő egy tapasztalatlan kezdő, egyszerűen csak luxus volt utánajárni a karakterének, hamár okvetlenül kellett a filmbe. Nem baj, mert így legalább olyan eredeti szerepe van, mint az öreg róka tanítványa... sajnos ennek kivitelezésébe pont annyi energiát fektettek, mint magába a karakterbe - semmit.

4. Velence

Oké, ezt egy-az-egyben ki kellett volna hagyni. Akkor nem lett volna gond azzal, hogy az évnek azon szakaszában nincs karnevál. Nem lett volna gond azzal, hogy nincs sztráda autós üldözéshez. Sem azzal, hogy az a behemót Nautilus nem fér el a csatornában - hé, jut eszembe, Nautilus! Nekem a filmbeli verzióval semmi kifogásom nincs, pedig kimondottan szeretem a képregénybeli "óriáspolip-az-ámbrásceten" dizájnját.

3. Edward Hyde



Oké, a jó öreg Edward egy-az-egyben nem fért volna bele egy filmbe, elvégre mégsem röpködhettek volna végtagok, és nem is vághatott volna vissza úgy egy másik karakternek, ahogy tette a képregényben. A filmbeli Hyde azonban, valljuk be, egy balfácán volt. Nekem az arckifejezése alapján többször emlékeztetett Goofy-ra, mint képregénybeli megfelelőjére. Azért őrjönghetett volna úgy, hogy az egy korhatáros filmbe beleférjen (megcsap valakit, és az ottmarad, mégha vér speciel nuku). Ironikus módon azonban Hyde pont kimarad a csetepaték javából, ehelyett megmenti a Nautilust, segít a foglyul ejtett tudósok családjának a kimentésében (WTF?), és hagyja magát péppé veretni agyonszteroidozott klónjával. Semmi nincs benne, ami a képregénybeli megfelelőjét keménnyé, félelmetessé, és, egy csavar után, szerethetővé tette.

2. Allan Quatermain



Az ópiumfüggőséget nyilván itt is kidobhatjuk az ablakon. Azért örültem volna, ha az öreg vadász legalább egyszer igencsak meghúzza a whiskey-s üveget - ennyi talán még belefért volna -, de amennyiben nem, akkor is elég lett volna, ha Sir Sean Connery ugyanazt a karakter alakítja, mint amit az Indiana Jones harmadik részében játszott. Nem ugyanaz, de sokkal közelebb van képregénybeli változatához, mint amit a vásznon kaptunk. Az valahol tetszett, ahogy megpróbálja kikerülni rajongóit. Amiért ilyen előkelő helyet kapott, az elsősorban annak tudható be, hogy a filmben ő áll a középpontban. És ezzel el is jutunk az utolsó ponthoz...

1. Mina Murray



...Uramisten. Mit tettek a Szövetség legtalpraesettebb tagjával? A képregényben ő a csapat vezetője, holott "csupán" egy elvált zongoratanárnő (ezért Murray és nem Harker), mégis, ő tartja össze a társaságot, neki van a legtöbb józan esze és képes egy pillantással megsemmisíteni bármelyik tagot (ez alól talán egyedül Griffin a kivétel). Ehelyett a filmben kapunk egy vámpír kisasszonyt, aki legtöbbször nem tesz egyebet, mint sejtelmesen mosolyog és halotti hangon évődik a társaság férfi tagjaival. Ez annyira távol áll az "eredetijétől", hogy nem is tudom, hol is kezdjem vekengésemet?
Végül is egy mondatban össze tudom foglalni: ezzel a változtatással az alkotók sikeresen karót döftek a produkció szívébe. Eredetileg Mina volt a társaság szíve-lelke. Szerettem a kapcsolatát Quatermainnel (kettejük közül ő hordja a nadrágot és ő támadja le az öregurat), szerettem, ahogy néha még a hímsoviniszta Némó kapitánynak is leesett az álla, és imádtam azt, ahogy kezelte Hyde-ot, ahogy a monstrum vallomását is Minának.
Miért kellett ezt megváltoztatni? Az nem elég indok, hogy Sir Sean Connery mellett csak másodhegedűs lehet az ember lánya, mert ha ez a gond, akkor vagy vegyenek mellé egy híres színésznőt, vagy ne Connery-t béreljék fel Quatermainnek - a színész rajongói amúgy is berzenkednek, hogy ezzel a katasztrófával vonult az öreg nyugdíjba.
A válasz inkább az lehet, hogy a szuperhős/kalandfilmek első célközönsége fiatal férfiakból áll, és a producerek nem merik megkockáztatni, hogy ne ez a célközösség érezze a világközepének magát akár egy pillanatig is. Ezért nem volt tartós női tagja a Szupercsapatnak sem, és hát Mr. Bond is minden filmben újabb nőt fektet le. Vagy említhetném Megan Foxot is, aki a Transformers széria élő special effectje. De hát ha az amúgy szintén szívós és talpraesett Mary Jane-ből is egy sikoly királynőt csináltak a filmvásznon (akinek fő feladata piszkálni a főhőst meg elraboltatni magát), akkor mit várjunk?
Nem, ez nem mentség. Nem főszereplő, de a Vasember Pepper Pottsa is eltalált karakter lett, és elvégre az Alien szériának is Sigourney Weaver a főszereplője. Attól, mert hollywoodi kalandfilm, egy női karakternek még lehetne szerepe.



Itt abba is hagynám morgásomat... annyit megjegyeznék, hogy hibái ellenére a From Hell és a Watchmen adaptációit kedveltem, tehát lehetetlen elvárásaim nincsenek Moore-adaptációkkal szemben. A LoEG-ben volt annyi potenciál, hogy még hollywoodi elvárásoknak megfelelően visszavéve is egy szórakoztató kalandfilm legyen belőle. Valahol ijesztő tehetségről tanúskodik az, hogy egy ilyen zseniális koncepcióból mennyire érdektelen alkotást sikerült kihozni. Az meg ironikus, hogy míg a képregényről elemző regény is jelent meg és hatalmas jegyzettömbök találhatók a neten, honnan származik a legutolsó mellékszereplő, egy mondat melyik műre utalás, addig a film akkora műveletlenségről (ld. pl. Velence) árulkodik, hogy az még egy kiskölyöknek is feltűnik.

Szolgálati közlepény

Rám nem jellemző módon rövid leszek és tömény, mint az orosz vodka: nemrégiben indult egy szimpatikus kezdeményezés, a SFmag, amit rengeteg titkolózás előzött meg. Ennek örömére ki is tettem az általam ajánlott oldalak közé, elvégre a titkolózást mégis csak kövesse a hangosabb kampány. Nem, nem megyek ki a Balatonra, hogy a napozók között ordítsam világgá: MEGNYÍT A SFMAG, INGYÉ MEGNÉZHETŐ! Többek között azért, mert nincs szezon, meg különben is.
Mit is mondhatnék hát? Bízom benne, hogy egy szép, erős virág hajt majd ki ebből a magból.

Reklámfelület

Szuperhősök. Az evolúció következő lépcsőfokai, az újkor istenei, körberajongott vagy éppen gyűlölt hírességek. Egyes alkotók szerint az igazság, igazságosság és az amerikai út hirdetői, mások szerint annak megtestesítői, hogy az amerikaiak csak akkor hajlandóak játszani az eszüket, ha jelentős erőfölényben érzik magukat.
Igen, a kulcsszó itt az amerikain van, elvégre a szuperhős újvilági jelenség. De mi történne, ha egy tipikus amerikai szuperhős csapatot újragondolunk kis hazánkra, ellenségestől-mindenestől?
Ugyanúgy az emberiség felvirágoztatásán törnék a fejüket, vagy az álom még csírájában belefulladna a valóság szürke mocsarába? És mi lenne a helyzet a gonoszokkal - elvégre hiába a terv a sok szép végítélet-gépezetre, ha a villanyszolgáltatást is megvonták tőlük, mikor az utolsó felszólítás sem érte el a kellő hatást (kellő hatás: az illető szépen kifizeti a számláit, és nem a világ leigázásának elfojthatatlan vágyát tüzeli tovább). A különféle képességek segítségével szuperhősökké válnának, vagy maradnának átlag-átlagemberek? Oké, a rengeteg költői kérdésből ez utóbbit azért válaszoljuk meg tisztességgel: 99.9914%, hogy a második opcióról beszélhetünk.
Ezzel csak azt akartam bejelenteni, hogy végre valahára ténylegesen elindult az X-embörök oldala, és ez alatt azt értem, hogy már az első két szám is olvasható fent - akit érdekel, a linken megtalálhatja. A pofámat ezennel be is fognám, annyit azonban hadd mondjak még, hogy remélhetőleg megmarad a kezdeti lendület.