A zongoraharcos

 

Oleg Nefarasson volt észak legnagyobb harcosa, és ezen az sem változtatott semmit, hogy az istenek dühükben zongorává változtatták. Ez nem szegte kedvét, ellenkezőleg, ugyanúgy harcolt az igazságért, új helyzetét pedig előnyére is fordította, mivel minden este kedvenc fogadójában zenélt.

Aznap este a Kék Duna keringőt adta épp elő, amikor megjelent egy szokásos részeg kötekedő.

– Hé, öreg! – Kiáltotta sörtől bűzlő hangon. – Nem tetszenek a Gisz-dúrjaid! Lehet, hogy az ellenség nyila levitte mindkét fülemet, de attól még hallok!

Ezzel megnyomta Oleg Nefarasson egyik billentyűjét. Oleg nem volt rest, rögtön rácsapta a fedelét, majd sörét a kötekedő képébe öntötte. Ezutóbbi nehéz volt kéz nélkül, de Oleg megoldotta.

– Hé! – Szólt közbe erélyesen Nasszer Szevasztopolics Rockefeller, a kozmopolita kocsmáros. – Ez egy tisztességes fogadó, itt nincs helye verekedésnek!

– Sajnálom, Nasszer – szabadkozott Oleg –, de érzékenypontomra tapintott!

Így hát engesztelésül eljátszotta a Holdfény szonátát.

Alig végzett az előadással, amikor a könnyes szemű közönség közül egy fiatal srác lépett elő.

– Maga Oleg Nefarasson, észak ostora, délnek zongorája?

– Az vagyok, fiú! – Felelte Oleg szerényen. – Vagy ismersz még más zongorává változtatott harcost?

– Segítenie kell nekünk! – Kiáltotta a fiú izgatottan. – A népem szenved! A gonosz Herr Zwischeln kizsigerli adóival a szegényeket, és aki segít a másiknak, azt még jobban!

– Nahát! – Mondta döbbenten a zongora, aki egykor ember volt, de attól még továbbra is az igazság bajnoka. – Ezt nem hagyhatjuk annyiban!

Ezzel odakiáltott a kocsmárosnak.

– Nasszer, előhoznád a kardomat, Gonoszzsigerlőt? – Egyszerű név volt ez egy kardnak, de Oleg vallotta, hogy csatában számít az, hogy lényegre törők legyünk. Ott nem volt helye mismásolásnak.

A kocsmáros átadta a fegyvert, Oleg pedig felcsatolta.

– Most kicsit el kell mennem, hogy rendet tegyek a világban és kiálljak a bajbajutottakért. Szólsz Peternek, hogy addig helyettesítsen?

Nasszer komoran bólintott. Peter ugyan nem tudott zongorázni, de képes volt órákig zsonglőrködni két döglött hallal, akkor is, ha megkérték, ne tegye.

– Na fiú, akkor vezess! – Fordult Oleg újdonsült társa felé.

– Artúr vagyok – hebegte a legény. – Nem állok rokonságban a legendás királlyal. Ez nálunk gyakori név.

– Értem, Artúr – mondta a zongora. – Javaslom, ne is vesztegessük az időt, hanem induljunk!

Artúr szemmel láthatóan vacillált.

– V-véletlen nincs paripája uram? Gyorsabb lenne…

– Nincs, fiam. Egyetlen hátas bír el egy zongorát, a gyapjas mamut, de az nem él meg ebben a klímában. A folytonos szél összekócolja a bundáját, amitől nem lát, és elbotlik a lábában.

Azért eltűnődött, hogy mit lehetne tenni.

– De majd felszállunk a legközelebbi tehervonatra, az fiataloknak két peták, öregeknek és zeneeszközöknek három!

Így is tettek.

 

Herr Zwischeln komoran ült éjfekete telivérjének hátán, és a láthatárt fürkészte. Nem volt ez egyszerű olyan sisakban, ami az egész arcát eltakarta, de az emberek így jobban féltek tőle, már pedig Herr Zwischeln hajlandó volt áldozatot hozni a gonoszságért.

Megtehette volna, hogy nem öltözik tetőtől-talpig koromfekete páncélba ebben a rekkenő hőségben, és kiváltképp nem a napon várakozik, hanem az árnyékban, de hát a fénysugarak adtak kontrasztot a belőle áradó sötétségnek. Így hát Herr Zwischeln akkor is kitartott, ha már majdnem lefordult a nyeregből a hőgutától.

Elégedetlen volt a birodalma méretével. Lehet, hogy mást jobb kedvre derített volna, hogy országát minden délelőtt tíz és tizenkettő között körbebicklizi egy csimpánz, de ő ilyenkor a szívében fojtogató ürességet érzett.

Elvégre a határtalan gonoszság birodalma is legyen határtalan.

– Nagyuram, nagyuram! – Fekete bőrruhába öltözött pribék rohant Herr Zwischeln felé. Akárcsak ura, úgy ő is szenvedett a hőségtől, de Herr Zwischeln szigorúan megtiltotta a pamuttextilt, ami lélegzik is. Elvégre az ő birodalmában senki ne akarjon szabad levegőt.

– Mit akarsz, pondró? – Köszöntötte illően hű szolgáját.

– Kémeink jelezték, hogy erre tart Oleg Nefarasson, észak zongoraharcosa! Ő egy gusztustalanul jó ember, segít a szegényeknek, meg minden…

Herr Zwischeln kongó hangon kacagott fel, még ha ez hosszú távon ártott is tüdejének.

– Na, ha ő tart erre, akkor mi majd méltón fogadjuk őt!

 

Oleg és Artúr már félúton jártak, amikor útjukat állta az Örökéj Tornya, ami ezerévig tartotta rettegésben a környéket – ám azóta múzeummá alakították a környék koboldjai, és hétfő kivételével mindennap várta a tudásra szomjazó vándorokat.

Ha pedig már erre jártak, hőseink betértek, mert az ember mégis csak szánjon egy órát saját látókörének szélesítésére, akkor is, ha zongora. Így hát hagyták, hogy a koboldok tárlatvezetést tartsanak nekik és egy sereg turistának, hogyan is készült a boszorkánymester halálfőzete, és milyen kedvezményekkel próbálta maga mellé állítani a Sötét Úr a hegyi trollokat.

– Tudom, hogy ezt most időpazarlásnak érezted, fiú – mondta kedélyesen Oleg, miközben együtt majszolták a büfében vett perecet –, de én azt mondom, hogy üres fejjel és üres hassal nem lehet küzdeni a gonosz ellen, mert túljár az eszünkön! Ezért is támogattam mindig a tanárokat.

Artúr csöndben hümmögött. Szerencséjükre ingyen és bérmentve beengedték őket, miután Oleg eljátszotta a Boldog szülinapot és a Boci-boci tarka örökbecsűeket lelkes közönségének, mert a környékbeli koboldok igen is értékelték a művészeteket.

– Látod hát, miként működnek az elnyomó rendszerek? – Oleg jóízűen elfogyasztotta perece utolsó darabját. – Mert legyőzhetem én a te Herr Zwischelnedet, de értő oktatáspolitika és egészségreformok nélkül hamar jön más is a helyére. A demokráciáért nem egy ember küzd, hanem tömegek nap mint nap.

Artúr biccentett, és fürkészőn bámulta a szeme előtt elterülő tájt. Nem volt egyszerű dolga, mert az egész vidéket ködlepte el. Az egyik kobold ugyanis egykor fejébe vette, hogy itt bizony AC/DC, Aerosmith és Led Zeppelin koncerteket fog tartani, és vett hozzá ködgépet. Azonban az emberek egyszerűen nem jöttek egy sűrű erdő közepébe, amiben hemzsegtek az óriáspókok, sárkányok, baziliszkuszok.

Ám hiába volt alkalmatlan a koncertekre az infrastruktúra, ha már egyszer beruházott erre a ködgépre, akkor használta is. A rend kedvéért, egy bűbájjal működtette, mert a megújuló energiaforrások híve volt. Oleg elkérte a névjegykártyáját, de nem fűzött hozzá sok reményt.

– Na, ha lélekben felkészültél arra, hogy legyőzzük ezt a Zwichelnt és utána rögtön polgári alkotmányt hozzatok létre, akkor felőlem indulhatunk is! – Mondta lelkesen észak ostora, kelet grádicsa.

 

Herr Zwischeln a dombtetőn állt, amikor Oleg és Artúr befordultak az erdőből kivezető úton. A gonosz kényúr elégedetten röhögött sisakja alatt. Gondoskodott, hogy méltó fogadtatásban részesítse ezeket a felbújtókat, seregében számos bandita, ogre, griffmadár, mantikór, kentaur, bohóc és pár bérszámfejtő kapott helyet.

Semmit nem bízott a véletlenre.

Ez azonban nem tántorította meg Oleg Nefarassont, aki hosszú karrierje során látott már különbet is.

– Herr Zwischeln! – Köszöntötte ellenfelét harcoshoz illően. – Emberek bánata, ártatlanság könnyekből szőtt korbácsa! Ezennel kihívlak téged egy párbajra az igazságért, szeretetért, egyenlőségért!

Herr Zwischeln és kihívója farkasszemet néztek egymással. Ez egyiküknek sem volt egyszerű, mert a zongorának nem volt szeme, Zwischelnét meg továbbra is sisak takarta. De ez egyiküket sem zavarta.

Herr Zwischeln elő is kapta varázsfegyverét, Alapjogmángorlót, ám mielőtt penge pengén csattanhatott volna, lágy, andalító muzsika szólalt meg.

Herr Zwischeln előtt lepergett egész élete vagy másfélszer. Hirtelen rájött, hogy soha nem akart kényúr lenni, a benne rejlő keserűséget az okozta, hogy lemondott álmáról, hogy okleveles bélyeggyűjtő legyen. Így hát rögtön lemondott minden hatalmáról, azt a népnek adta, és elment, hogy megvalósítsa igazi önmagát.

A nép persze örült, rögtön megtette ünnepnapnak ezt a mostanit, persze, csak miután egalitárius törvényeket és kétkulcsos adórendszert vezetett be.

– Látod, fiú? – Fordult Oleg Artúr felé. – Mennyivel többet ér a zene a kardnál, mert az rögtön a szívbe hatol?

– Értem – felelte Artúr –, de akkor minek hoztad magaddal a kardodat?

– B-tervnek, kölyök, ha az A-terv nem válik be.

Mert hát egy dolog volt az elv, és más a gyakorlatiasság. Ezt Artúr is belátta.

– Ne menj el, maradj velünk! – Kérlelte a zongorát. – Megteszünk oktatásminiszternek!

– Sajnálom, nem fogadhatom el! – Mosolyodott el szélesen Oleg, kivillantva összes billentyűjét. – Mert legyek bár ember vagy zongora, amíg létezik igazságtalanság a világban, amíg az ártatlanok arcát keserű könnyek mossák, addig nem nyugodhatok!

Ezzel sarkon fordult, és fel is kerekedett három lábán masírozva, egyenesen a napnyugtába. Artúr addig nézte, míg Oleg jellegzetes alakja el nem tűnt a láthatáron.