Barangolás a fantázia birodalmában

Breaking news!

2012-01-22T11:03:00.003+01:00

Filmre viszik Tad Williams Másvilág ciklusát!
Bízzunk benne, hogy ez ad egy löketet az eddig limbón levő Williams-ciklusok hazai folytatásának, és az eddig fel sem merültek megjelentetésének!

Évvégi köldöknézés

2012-01-07T20:22:00.006+01:00

Vagy inkább éveleji, de kicsire nem adunk. Nos véget ért 2011, elkezdődött 2012, és visszatekintve azt kell mondjam, nem egy szívderítő éven vagyunk túl. De a blogom elindításakor megfogadtam, hogy nem fogom politikával mérgezni a tartalmát, így lépjünk túl ezen, a gazdaságon, és minden ilyen nyavalyán, így ezen lépjünk is túl!

2011-ben három ismertetőm jelent meg a múlt évben elindult Fandom magazin első két számában. Először tartottam előadást a Szegedi Képregényfesztiválon, aminek az anyaga olvasható lesz a Fandom harmadik számában egy új ismertető mellett. Múlt évben kezdtem ismertetőket írni az SFmagra, és szám szerint kilenc jelent meg az oldalon, amiből kettő egy kettészedett értekezés volt a The Authority-ről, mely először a blogomon jelent meg, és melyet később az SFmag, majd a kepregeny.net kért el. 2011-ben az X-Embörök alkotói megkértek, hogy dialógusokban szálljak be a megjelenő különkiadásban, emellett segédkeztem a negyedik számnál is - és valószínűleg ez az együttműködés folytatódni fog a jövőben is. Két hazai fantasztikus szerzőt interjúvoltam meg az alkotásról, a hatásokról, illetve szinte mindenről, ami eszembe jutott és érdekesnek tűnt, de nem volt túl abszurd. Ezelőtt még sosem csináltam ilyesmit, szóval, ez is az újdonság varázsával hatott.

2011 tehát sok tekintetben a kezdetek jegyében telt, olyan dolgokba kezdtem bele, melyeket idén is folytatni fogok. Ugyanakkor remélem, hogy 2012-ben folytatódik ez a trend, és további új dolgokban próbálhatom ki magam. Meglátjuk... addig is, Boldog és Sikerekben Gazdag Új Évet Kívánok Mindenkinek... és reméljük, a mágia idén visszatér a világba, hamár tavaly nem történt meg!

Kellemes Ünnepeket!

2011-12-25T20:37:00.002+01:00

Ezúton szeretnék - megkésve bár, de törve nem - Kellemes Ünnepeket Kívánni Minden Kedves Olvasómnak, és emellett még sikerekben és eredményekben gazdag következő évet!

Rising Stars ismertető

2011-12-20T00:03:00.002+01:00

Kikerült a Rising Stars című képregénysorozatról írt ismertetőm az SFmagra. Jó olvasást!

A top 10 Superman-ellenfél, akiket soha nem fogunk filmvásznon látni

2011-11-28T15:55:00.027+01:00

Még mielőtt belevetem magam a címben szereplő témába, kötelességemnek érzem, hogy pár szót írjak a III. Szegedi Képregényfesztiválról... lehet, hogy ezt illene külön bejegyzésbe írnom, de az a helyzet, hogy az ember külsősként sokkal könnyebben ír beszámolót, mint belsősként - és most én is előadtam, úgyhogy ez a helyzet áll fent. :)

Tapasztalatom szerint változatlanul jó a fesztivál, legalábbis úgy láttam, mindenki jól érzi magát. Az előadásomról ugyan nem tudok beszámolni, vagy legalábbis nem érzem magam illetékesnek, de kaptam érte dicsérő szavakat, remélem, tényleg rájuk szolgáltam. :) Az előadások változatlanul tetszettek, emellett az alagsorban összesereglett alkotók is odatették magukat, Vass Robi egy igazi műalkotást kerített az én Ágostonomba is - ahogy mindenkiébe. Meg kell említenem azt is, hogy itt jelent meg először nyomtatásban egy X-Embörök különkiadás, aminek a szövegébe én is beleszálltam. Pilcz Roli töretlen jókedve pedig az embert mindig feltölti pozitív energiával. Szóval, remélem, hogy lesz jövőre is...

No, ennyi kitérő után rá is térnék a témára. Az apropója ennek a Man of Steel, ami, ha minden igaz, 2013-ban kerül a mozikba, és aminek kapcsán egyszer már morogtam. Persze az voltaképpen apró morfond volt ahhoz képest, amiről most szeretnék szólni. Ez pedig a következő: sokáig lélegzetvisszafojtva vártuk, ki lesz a filmben Superman ellensége... aztán kiderült, hogy újfent Zod tábornokot fogjuk kapni, és a lélegzetvisszafojtásból csalódott sóhaj lett. A kulcsszó pedig ott van az első mondatomban: újfent.

Ugyanis tévedés ne essék, Zod egy jó gonosz a maga bandájával... és Richard Donner nagyon jól kitalálta és felvezette a gangjüket. Sőt mi több, érthető az is, hogy miért nyúlnak vissza a korábbi filmekhez, elvégre Donner nagyon értette a dolgát, a '78-as Superman film még 33 év elteltével is megállja a helyét. Azonban az emberben óhatatlanul felmerül az is, hogy ez részben annak köszönhető, hogy az eddigi rendezők közül egyedül Donner olvasott - sőt, azóta írt - Superman képregényt.

Félreértés ne essék, én kedvelem Bryan Singer homázsát is, de az ugye az első filmet dolgozta fel. Már ott szóba jött Zod tábornok is, csak Jud Law rendre visszamondta a szerepet. Szóval, ami azt illeti, szerfelett ki vagyok már éhezve arra, hogy valami olyasmit lássak a Superman képregényekből a mozivászonra álmodva, ami eddig nem volt. A képregény-adaptációk kapcsán már így is szó éri Hollywood háza elejét, hogy "nincs eredeti ötlet" - ami egy dolog, már a kezdetek kezdetétől adaptáltak sikeres könyveket, színdarabokat, miegyebeket vászonra... azt viszont igen is hibának és kihagyott lehetőségnek tartom, amikor ahelyett, hogy az alapból merítenek, inkább a már korábbi filmadaptációkhoz nyúlnak. Ettől pedig az emberen akaratlanul is a "been there, done that" érzés lesz úrrá.

Persze, legyünk őszinték: bár Superman egy ikon, aki még Batmant és Pókembert is leelőzi, szegénynek tényleg nincs olyan markáns ellengárdája, mint két kollégájának. Ez azonban nem mentség, ugyanis az ő ellenfeleiben is van annyi potenciál, mint Jokerék bandájában. Éppen ezért végigveszem azt a tíz ellenfelet, akik nagyon a filmvászonra kívánkoznak, hogy miben rejlik a varázsuk, mi az esetleges buktatójuk, és akiket ebben az életben valószínűleg úgysem fogjuk látni.

10. Toyman

Leírás: Winslow Schott egy elbűvölő úriember, aki bűntényeit high tech játékokkal követi el. Az én kedvenc inkarnációm belőle a Bruce Timm-féle Superman rajzfilmsorozatból van, ahol az arcát mindig is egy ijesztő játékbabaarc mögé rejti - és itt egy szemernyi kételyünk sincs afelől, hogy a fickó nem egy százas. Olykor a bosszú, olykor a pénz, míg máskor egyéb rögeszméi motiválják tettei elkövetésére.

Varázs: Toyman egy színes egyéniség, aki ugyanolyan elrugaszkodott a maga módján, mint Superman. Superman megtehetné, hogy a Földet a játszótereként kezelje - Toyman meg is teszi, dacára, hogy csak egy hétköznapi ember. Jópofa lenne egyszer látni, amint hősünk robot-gumikacsákkal pofozkodik.

Buktató: Toyman túl elvont, ezért fennáll a veszély, hogy az átlag mozinéző nem veszi komolyan, netalán fanyalogna, hogy egy ilyen dilinyós miért nem Batman ellenfele? Emellett Toyman inkább egy mellékellenfélként működne jól, hogy valaki - akár Luthor - a háttérben kavarja a szálakat, vagy valaki felbőszítette őt. Emellett - és ez minden buktatóra vonatkozik - a fent soroltak nem jelentenek kizáró okot. Az, hogy valamit hogyan dolgozunk fel, többet nyom a latba, minthogy mit dolgozunk fel... ha nem így lenne, akkor egyáltalán minek beszéljünk Superman adaptációról? Hiszen az ipse harisnyában repül...

9. Livewire/Elektrosokk

Leírás: Elektrosokk újoncnak számít Superman világában. Míg Superman 1938-ban jelent meg, addig Elektrosokk előbb a fent említett rajzfilmben, 1997-ben, első képregényes megjelenése a hivatalos kontinuitásban pedig 2006-ra datálható, habár egy cameó erejéig a Superman: Red Sonban is láthatjuk őt. Akárcsak Jenny Sparks, ő is képes élő elektromossággá változni.

Varázs: Elektrosokk igazi kihívást jelenthetne Supermannek jó pár fronton. Először is az eredettörténete szerint egy nagyszájú rádióműsor-vezető, aki a magas hallgatottság érdekében sportot űz Superman porig alázásából, aki némán tűri... ám ez nem akadályozza meg a hölgyet abban, hogy őt okolja a vele történt balesetért, amiért valójában ő volt a felelős, és váltig be akarja bizonyítani, hogy Superman kicsinyes bosszút akart állni rajta. Emellett képessége révén könnyen "anyagtalanná" válhat, és képes kiütni Supermant, aki inkább ésszel tudja legyőzni őt, mint nyers erővel. Emellett Superman igazi úriember, aki sosem ütne meg egy nőt... bár Ursával mintha kivételt tett volna, szóval, talán itt is túlteszi magát ezen valahogy. Emellett megvan a technikánk, hogy jól mutasson filmvásznon.

Buktató: Az újonc mivolta, aminek következtében nem valami ismert... bár Ra's al Ghul sem a legismertebb karakter, Nolan első adaptációjában mégis ő volt az alapja az egyik ellenségnek.

8. Bizarro

Leírás: Bizarro - így vagy úgy - de Superman elrontott másolata, egy fogyatékos gyerek intelligenciájával, de a kriptoni minden erejével... vagy annak fordítottjával, mint fagytekintet és tűzlehelet. Nem gonosz, semmint inkább antihős, és inkább szánalomra, semmint gyűlöletre méltó.

Varázs: Bizarróban megvan a lehetőség egy jópofa ellenfélre. Amennyiben az "elszúrt Superman klón" alapot vesszük, akkor kaphatunk egy korrekt Frankenstein szörnyetegét, ahol kapcsolata eredetijével elviheti a hátán a filmet. Amennyiben a torz "vásári tükörvilág" eredetet választják, akkor ugyan elvész a magányossága, de attól még továbbra is keresheti a helyét ebben a világban. Mindkettőben alapjában véve egy szimpatikus karakter, aki nem akar rosszat, ellenben a kifacsart és együgyű gondolkodása miatt rengeteg kárt okoz (pl. megment egy lebontásra ítélt házat a darutól, a hajó számára felemelkedő hidat visszanyomja). Ideális alany, hogy Luthor - vagy bárki más - kijátssza Superman ellen. De talán ennél is fontosabb, hogy ideális ellenfél, hogy rajta keresztül bemutassuk Superman emberségét, ugyanis tisztában van vele, hogy Bizarro nem akar rosszat, és éppen ezért segíteni akar neki, hogy megtalálja a helyét a világban, akár ebben, akár távol az átlag emberektől. Emellett minden nagyobb felbukkanásában egyszer Bizarro rájön, mit is jelent hősnek lenni... és ebben nagy lehetőség van.

Buktató: A Bizarrovilág egy átlag mozinéző számára túl bizarr, ami pedig az elszúrt klónt illeti, azt már a harmadik és negyedik filmben is ellőtték, és sokan egyikre sem emlékeznek vissza szívesen, bár a harmadiknak több védője van.

7. Doomsday

Leírás:Íme, a lény, aki végzett Supermannel... mégha csak átmeneti időre is. Doomsday impozáns külsővel bír, és nem muszáj, hogy a képregénybeli agyatlan gyilkológép legyen, lehetne a rajzfilmbeli gondolkodó változata. Ez esetben lehet zsoldos, lehet egy világuralomra törő hódító, de lehet egy alapjában véve semleges idegen, akinek valamit (szabadságot? hazautat? akármit?) ígért a kormány, vagy Superman ellenlábasai, ha kiáll a kriptoni ellen. Vagy lehetne csupán idegen - de nagyon.

Varázs: A filmvásznon is "megölhetné" Supermant. Ez már magában foglalna egy epikus csatát, illetve utána fel van adva a lecke az uraknak, hogy kezdjenek valamit a Superman nélküli világgal.

Buktató: Doomsday impozáns, de az eddig leírtak alapján nem sokkal ad mást vagy többet, mint a három renegát kriptoni.

6. Metallo

Leírás: Metallo valaha egy hétköznapi férfi volt, akinek az agyát sérült testéből átrakták egy kriptonit által hajtott robottestbe. Persze ennek következtében elveszti az összes érzékelését a látásán és a hallásán kívül, ami kezdi megőrjíteni.

Varázs: Egy acélember az Acélember ellen. Ráadásul Metallo hétköznapi emberként kezdi, aki hirtelen veszíti el az emberségét, és kap mellé emberfeletti hatalmat. És aki úgy rendelkezik emberfeletti hatalommal, hogy mellette Superman a kriptonit közelsége miatt egy reszkető ronccsá vedlik - és máris képtelen megállítani Metallo őrjöngését. Az, hogy képes kriptonit-sugarakat lőni, csak még jobban kiegyenlíti a küzdelmet. Olyan, mint amit Doomsday-nél írtam, csak sokkal dinamikusabban.

Buktató: Metallo csontvázszerű robottestéhez hasonlót már láthattunk a Terminátorban - és egy átlagember rögtön képtelen lesz elvonatkoztatni John Connoréktól.

5. Parazita

Leírás: Rudy Jones valaha egy mezei mindenes volt - nem, nem ilyen -, aki közelebbi ismertségbe került egy kontényerni nukleáris hulladékkal. Ettől persze nem rákot, hanem szuperképességeket kapott, amelyek megegyeznek az X-men Vadócáéval. Naná, hogy Supermant szemelte ki fő "táplálékforrásnak".

Varázs: A vele folytatott küzdelem ugyanolyan dinamikus lehetne, mint a Metallóval leírt - mivel megszerzi Superman képességeit, legyengítve, majd minden érintésével továbbgyengítve őt, ezért őt sem lehet nyers erővel legyőzni. Emellett sok mindenben hasonlítanak egymásra Metallóval - voltaképpen nem is lenne rossz ötlet egy kettőjük között kötött szövetség. Figyelem, Parazita a gyengeségeket is átveszi! De ugyanígy érdekes lenne, ha Luthor intellektusát ötvözné Superman képességeivel. Lehet vele kombózni, ráadásul ő sem mutatna rosszul a vásznon...

Buktató: Csak éppenséggel nagyon sokba kerülne a tisztességes kivitelezése. Márpedig egy Superman film ne nézzen ki tisztességtelenül.

4. Mr. Mxyzptlk

Leírás: Egy ötödik dimenzióból származó entitás, akit nem kötnek a fizika törvényei. Voltaképpen olyan hatalommal bír, mint a popkultúra dzsinnjei. Érdekesség, hogy a harmadik rész kapcsán felmerült, hogy ő lesz az ellenség, és Dudley Moore játszotta volna... de ez aztán mégsem valósult meg.

Varázs: Mr. Mxyzptlk-nek van ám bőven belőle. Akkora ereje van, hogy mellette akár Superman lehetne hétköznapi ember, és csak úgy lehet legyőzni, ha hősünk túljár az eszén - Mr. Mxyzptlk egójára hatva kitaláltak egy szabályt, miszerint ha kimondatja vele a nevét fordítva, akkor három hónapra visszakerül az ötödik dimenzióba. Emellett Mxyzptlk nem gonosz, és alapból nem is motiválja őt semmi, csak az unalom, ez pedig friss a megalomán ellenfelek mellett. Plusz a trükkmesterek megint kitehetnek magukért, és az írók is latba vehetik a fantáziájukat. Emellett hangulatban remekül illik Bizarróhoz, és mellette megvan a lehetőség, hogy jó célra fordítja természetfeletti képességeit - mondjuk létrehozza neki az igazi Bizarrovilágot, vagy maga mellé veszi társnak.

Buktató: Túl sok. Nagyon nehéz őt úgy megírni, hogy a mozivásznon ne essen szét a történet, és ne válljon az egész ökörködéssé. Persze ha Alan Moore-hoz nyúlnak... de úgyse fognak, az pedig egy speciális eset.

3. Darkseid

Leírás: "Sok minden voltam már, Kal-El, de most a te halálod vagyok!"

Apokolips nagyura, egy egész bolygónyi követővel. Darkseid egy despota, akihez képest Zod egy rosszkedvű bürokrata, Luthor meg egy hisztis kölök. Persze ezek alapján ő simán lehetne egy sokadik galaktikus zsarnok... és akkor a helyére nyugodt szívvel ideírhatnám Mongult... ám Darkseid még Luthornál is nagyobb játékos, és hihetetlen körmöfont. Ha megfosztanánk a hatalmától, akkor is képes lenne néhány szóval összetörni bárki akaratát... és ez alól még Superman sem kivétel.

Varázs: Először is, már Apokolips és Kripton között van egy torz párhuzam: Kripton egy kopárságában is éteri szépségű bolygó volt - legalábbis legtöbb kontinuitásban, van, ahol buja növényzet a meghatározó -, ami gyors halálra ítéltetett, ezzel szemben Apokolips egy örök agóniára kárhoztatott planéta, Mordor és a Szárnyas Fejvadász jövőjének ezerrel megszorzott szerelem gyerele. Kriptont tudósok irányították, Apokolipst egyedül Darkseid, mindenki más rabszolga vagy lázadó. A DC Univerzumában Kripton volt az utópia, és Apokolips a disztópia szinonimája.

Darkseid étvágya persze kielégíthetetlen, és egész naprendszerekre terjesztette ki a hatalmát, ez elől pedig a Föld sem menekülhet. Az egy dolog, hogy Darkseid mindenben hatalmasabb Supermannél, de emellett zseniális taktikus és egy egész bolygóra való hadsereg lesi minden parancsát. Két fiát - Oriont és Kalibakot - előszeretettel manipulálja és használja bábként, úgy, hogy az egyik minden áron bizonyítani akar neki, a másik pedig azt akarja bizonyítani magának, hogy nem az apja. Darkseid évekkel ezelőtt megkezdi a bolygók leigázását, mielőtt felbukkanna: bűnözőket és zsarnokokat ruház fel a technikájával, akik meggyengítik a rendet, mire a hódító seregek megérkeznek. Egyszer átmosta Superman agyát, és vele hódíttatta meg a Földet, és ezzel visszavonhatatlanul meggyengítette a földlakók bajnokukba vetett bizalmát. Ha vereséget is szenved, gondoskodik róla, hogy ellenfelei győzelme pürrhoszi legyen, és számtalan ártatlan és fontosabb szereplő veszítse el életét.

De még ez is semmi. Superman buktatta már meg őt, a sanyargatott és megfélemlített népe elé hajította félholtra vert testét - ők pedig engedelmesen visszahelyezték a trónjára, holott semmi hálát nem várhattak tőle.

"Sok minden vagyok Kal-El, de itt... itt Isten vagyok."

Buktató: Nagyon-nagyon elő kell készíteni, és utána már minden ellenfél pitiánernek tűnik. Csak egy széria végén ajánlott ellenségnek, amikor a tétek már eléggé magasan vannak, hogy egy átlagnézőt ne zavarjon egy egész bolygónyi hódító.

2. Brainiac

Leírás: Brainiac sok minden volt már, hihetetlen intelligenciájú idegentől kezdve a hihetetlen idegen intelligenciával felruházott emberen át az idegen mesterséges intelligenciáig. Sokan a Timm-féle rajzfilmsorozat miatt így ismerhetik, ahol is Kripton öntudatra ébredt számítógépe volt, aki hagyta elpusztulni teremtőit, és inkább magát mentette. Ezután pedig más világokat kezdett felkutatni, majd miután mindent megtudott róluk, eltörölte őket - nehogy a tudás elévüljön (igen, egy hiperintelligens számítógép is képes a trollgondolkodásra). Kevesen tudják, de Donner őt szánta a harmadik film ellenségének.

Varázs: Egy teljesen idegen gondolkodású agresszor, aki, ha Darkseidnél nem is romlottabb, de embertelenebb és ridegebb. Talán még Darkseidnél is sokkal jobban meg tudja adni a sci-fi hangulatot egy Superman filmhez. A különféle inkarnációiban mindig van valami köze akár Kripton pusztulásához, akár egyéb, a tudás nevében elkövetett atrocitásokhoz, mint egy egész város lekicsinyítése és üvegburába zárása.

Buktató: Ugyanaz, mint Darkseidnél, bár kettejük közül Brainiacet előbbre venném - kivéve ha nem egyszerre szerepelnek, ami talán egy kicsit sok lenne, bár az Igazság Ligában ezt elég jól megoldották.

1. Lex Luthor

Leírás: Most kezdhetném azt, hogy őt senkinek nem kell bemutatnom, és hogy vigyázat, csalok! De a szomorú igazság az, hogy őt bizony be kell mutatni, és nem, nem csaltam. Íme, hölgyeim és uraim, a világ legokosabb embere, a LexCorp igazgatója, számtalan találmány feltalálója - és még több szabadalmaztatója -, aki intelligenciája mellett hihetetlen anyagi és politikai befolyással bír. Ő Superman ellentétpárja: mindketten grandiózus karakterek, de míg a kriptoni isteni képessége ellenére a hétköznapi embereket képviseli, és köztük él, addig Luthor hétköznapi ember létére istenként akar mások felé magasodni. Sokszor másokat használ fel Superman elpusztítására, máskor magát Supermant is felhasználja, és ha ez nem válik be, még mindig ott vannak verőlegényei és -leányai, találmányai, vagy egy darab zöld kő. Csatapáncéljában képes leállni pofozkodni Supermannel, de olykor ő is képes lemásolni a kriptoni erejét... ami visszaüt rá, és nem feltétlen a kriptonit miatt. Nem mellesleg, egy ideig ő volt az Egyesült Államok elnöke.

Varázs: Fent leírtam mindet. Ugyan a Superman visszatér című opuszban tagadja, hogy piti shaftes lenne, ezzel szemben a filmváltozatra nagyon is illik ez a meghatározás.

Buktató: Félő, hogy a filmrendezők maradnak a jól bevált telekspekuláns gonosz mellett. Pedig én egyszer megnézném Bruce Willist Luthornak, ugyanis ő tud egyszerre impozáns, sármos és intelligens lenni. Sőt, mellé tökéletesen illene Mercy Graves kisasszony is. Ráadásul Luthor mindig ott lehet a háttérben, és akkor is kavarhatja a kavarni valót, ha a két idegen nagyágyú már kezdi bekebelezni a Földer.

Persze, nem csupán a gonoszokon múlik egy filmszéria frissessége, hanem egy rakat dolgon. Ami engem illet, én szívesen megnézném Supergirlt a Superman széria szereplőjeként, mint mentorkodik felette hősünk, mint próbál beilleszkedni közénk, etc.

Akárhogy is, a végszó mindig a filmeseké, és Superman mindig is kényesebb alapanyag volt, mint Batman. Egy önmarcangoló, bosszúszomjas "hétköznapi" embert ugyanis könnyebb érdekesre írni, mint egy jóindulatú, kedves istent, aki mindig is egy mezei átlagemberként fog magára gondolni - akkor is, ha leveszi a szemüveget és kigombolja a felsőt.

Interjú Tölgyesi Lászlóval

2011-11-21T18:26:00.018+01:00

Tölgyesi László, alias Douglas Rowland, alias Justin Tyme a Cherubion kiadó egyik prominens írója. Habár viszonylag későn csatlakozott a Cherubion gárdájához – első regénye, A sötét isten 2001-ben jelent meg – hamar a kiadó egyik legnépszerűbb alkotójává nőtte ki magát. A kiadó számos antológiájába publikált azóta, és többek között az ő nevéhez fűződik a kiadó címadó világának feltámasztása. Tovább nem is szaporítanám a szót… pontosabban inkább az övét szaporítanám, így vágjunk is bele!

Halihó! Köszönöm, hogy elfogadtad az interjút! Elsőnek a legalapvetőbb kérdést tenném fel: miért pont fantasztikus irodalom? Miért nem, teszem azt, krimi vagy western?

Két dolog miatt, azt hiszem. Mindig menekülő típus voltam, és a felsorolt műfajok között talán a fantasy kínálja a legmagasabb fokú eszképizmust. Másrészt még zsenge koromban elolvastam Tolkientől A babót (ma már politikailag korrektebb „A hobbit”-nak nevezni), és rám szakadt a felismerés, hogy ilyesmit szeretnék írni.

Mi taszít a műfajban? Mitől óvnál minden írópalántát – köztük egykori önmagadat is –, aki ebben a zsánerben akarja kipróbálni magát?

Egyrészt hiba túl korán elkezdeni az írást, legalábbis kiadatási igénnyel. Az a fent említett megvilágosodás A hobbit kapcsán tizenévesen jött, mégsem kezdtem el rögtön írni. Tudtam, hogy egyszer szeretnék ilyesmivel is foglalkozni, de szándékosan nem láttam neki. A húszas éveim derekán járhattam, mire végre belekezdtem. Szerezz pár élettapasztalatot, érj meg érzelmileg arra, hogy átadhasd kitalált alakok érzéseit, és utána - az írástechnika csiszolásáért folytatott állandó küzdelem közben – talán valami olvashatót is sikerül összehozni.

A másik dolog, hogy nem tartom szerencsésnek, ha valakinek az olvasottsága a zsánerre korlátozódik. Aki csak fantasyt olvas, az emiatt a beszűkültség miatt nagy valószínűséggel nem fog jó fantasyt írni. Szükségszerűen csak újrahasznosítja az olvasottakat, megpróbálja újszerűen sorba rakni, de nem fog menni.

Mi volt az az esemény vagy hatás, ami miatt írásra adtad a fejed? Mikor határoztad el, hogy komolyan fogsz az írással foglalkozni, azaz amikor nem csak magadnak, a fióknak és pár családtagnak, barátodnak írsz?

Úgy tizenöt éve írtam egy saját világon játszódó fantasy regényt, és elküldtem a Valhalla kiadónak. Egy hónapra rá felhívott Gáspár András – akinek akkorra már igen jó neve volt a szakmában – azzal, hogy elolvasta a művemet, tetszett neki, beszéljünk a publikálási lehetőségekről. A regény ugyan sosem jelent meg, de ez a beszélgetés – meg az ezt követő még néhány a Valhallásokkal – lelkileg óriási lökést adott egy kezdő írónak.

Kik azok az írók, akik hatással voltak Rád, és miért? Kik azok, akiket a példaképeidnek tartasz és akikhez szeretnél felnőni?

Azt hiszem, túl sokat olvastam össze ahhoz, hogy akár csak megkíséreljek listát összeállítani. Spontán felsorolok neveket, akik eszembe jutnak, mert valaha hatást gyakoroltak rám. Dosztojevszkij, Graham Greene, Bohumil Hrabal, Joyce Carol Oates, Thomas Hardy, Hermann Hesse, Márai Sándor, Gabriel García Marquez, Darvasi László, Mika Waltari, Alessandro Baricco, Szabó Magda. Nagyon hosszú lenne a lista, nem is folytatom.

A zsáneren belül Joe Abercrombie regényeit olvastam mostanában, és persze meg kell említenem George R.R. Martint, aki az én ízlésemnek leginkább megfelelő fantasyt írja. Valaha szerettem Robin Hobbot is, az Orgyilkos-trilógiája hatott rám. Mindenképp említést érdemel Jack Vance, akit nemcsak a fantasy, de a sci-fi terén is nagyra tartok. Magyar vonatkozásban pedig oly sokakhoz hasonlóan én is a Chapman-Renier-Caldwell triászon „szocializálódtam”, többek között.

Hogy kihez szeretnék felnőni… A fentiekhez nem, mert nem lenne reális célkitűzés. Viszont évekkel ezelőtt szívesen olvastam egy logó alá dolgozó zsánerírót, név szerint Chris Kubasikot (többek között Earthdawn és Shadowrun-regényeket írt, de aztán abbahagyta, és forgatókönyvíró lett). Úgy vettem észre, ő eléggé hasonló elvek mentén alkotott, mint én, és nem ragaszkodott hozzá, hogy saját világán alkosson. Legyek a magyar Chris Kubasik. :)

A műveid közül szinte mindet nyugodtan a heroikus fantasy kategóriájába lehet sorolni. Mi az, amiért inkább a heroikus fantasy mellett tetted le a voksodat, nem pedig a high vagy az urban fantasy mellett, hogy másokat ne is említsek?

Hű, ebbe a heroikusba hogy soroltál be? Nem vagyok biztos abban, hogy beleférek. Hard és low fantasy elemekkel is dolgozom, bár az, hogy elsősorban logó alá írok, kizárja, hogy tisztán beletartozzam ezekbe a kategóriákba (például általában nem teljesül a mágiaszegénység kritériuma).

Nem agyalok túl sokat azon, hogy besoroljam az írásaimat a fantasy valamelyik ágába. Legyenek működő karakterek, érzelmileg átélhető konfliktusok, feszültség, fordulatos történet – az osztályozás legyen a kritikusok dolga.

Előfordulhat, hogy ez változik a jövőben, és kipróbálnád magad például napjainkban játszódó urban fantasyben?

Nem zárkózom el a fantasy semmilyen ágától. Írtam már történelmi fantasyt is, a jelenleg futó Cherubion Alkonya sorozatom pedig a fantasy mellett erős sci-fi és steampunk elemeket is hordoz.

Nem azért nem írok napjainkban játszódó urban fantasyt, mert ne vonzana, sőt. Hanem mert az olvasóközönség inkább azt várja el, amit most írok. Számomra pedig a történet és a szereplők előrébb valók a megalkotott világnál, így nem okoz problémát logó alá alkotni. Időről időre, szerelemből azért összeütök valami mást is. Ilyen kikacsintás az amerikai rabszolgatartó időkben játszódó képregény-forgatókönyv, meg a közelmúltból az LFG.HU pályázatára írt sci-fi novella. Ez utóbbinál főként azért örültem a közönségdíjnak, mert kimondottan ilyen jellegű írásban nincs sok gyakorlatom.

Négy kislány apukája vagy… előfordulhat, hogy egyszer írsz egy olyan történetet, amit kimondottan nekik szánsz?

Ők meglehetősen sok junior fantasyt olvasnak, rajongtak a Harry Potterért, de nagy örömömre például Philip Pullman Az Úr sötét anyagai című trilógiáját is tudták értékelni, amit többre tartok a hullámzó színvonalú Harry Potter-klónoknál. Pullman remek író, és ráébresztett arra, hogy hiányzik a gondolkodásomból, a személyiségemből néhány olyan dolog, ami a kimondottan ifjúsági fantasyhez kell. Nem fogok írni a lányaimnak soha.

Saját bevallásod szerint nincs jogosítványod, viszont szeretsz lovagolni. Lehet, hogy ez egy magamfajta geek előítélete, de ebből számomra az érződik, hogy jobban otthon vagy a klasszikus fantasy archaikus világában, mint a klasszikus sci-fi technokrata jövővíziójában. Emellett sci-fit nem igazán lehet olvasni Tőled – bár sci-fire példa a Suhancok, ami poszt-apokaliptikus SF. Ami persze ahhoz vezet, hogy a sci-fi is van olyan sokoldalú, mint a fantasy: posztapokaliptikus, űropera, cyberpunk. Te hogy látod hát a sci-fi és a fantasy szembenállását?

Valóban nem lelkesít az emberiség technikai fejlődése; ha megvonjuk a mérleget, szerintem több rosszat hozott ez a fejlődés, mint jót. De nem hiszem, hogy lehet vagy érdemes kapálózni ellene. Sodródom az árral, igyekszem alkalmazkodni. Jogosítványom sem elvből nincs, hanem mert a feleségem közölte, hogy hiába szerzem meg, ő nem ül be egy ilyen őrült mellé, és a gyerekeknek sem engedi. Az is nagy engedmény, hogy a lóra felültethetem őket, mely azért időnként ledobja őket.

A fantasy és a sci-fi szembenállása. Sok összetevője van ennek, és nincs itt hely érdemben kifejteni a témát. A fantasy elkötelezettjei sokszor csak az eszképizmust keresik, így a hard SF, a megalapozott science elriasztja őket, és inkább a fantasyvel rokon űropera felé fordulnak. A keményvonalas SF-rajongók ezzel szemben hajlamosak leszólni a fantasyt, mert sok embert kimondottan bosszant az, ha olyasmiről olvas, ami tudományosan nem állja meg a helyét (lásd például mágia). Szerintem az ilyen ember túlértékeli „a tudomány jelenlegi állásá”-nak jelentőségét; akár egy-két éven belül is megdőlhet sok minden, amit most szilárd tudományos ténynek hiszünk.

Hamár szóba kerültek a lovak, honnan jött ez a hobbi?

Kölyökkoromban lómániás voltam. Lovakat rajzoltam, mikor mások autókat, műanyag lovacskákkal játszottam, mikor a többi fiú matchboxsszal. De sem anyagi, sem egyéb szempontból nem volt realitása egy lónak az életemben, ezért hosszú időre eltemettem magamban ezt a szenvedélyt. Eközben azért finoman úgy alakítgattam a dolgaimat, hogy egyszer majd, talán, esetleg, beleférjen egy paci. Négy éve ez megvalósult, tavaly óta pedig már két hátas nyargalászik a karámban.

A fantasy regényekben a hősök gyakran utaznak lovon, mégis, gyakran hallani, hogy a paripákat bármikor lecserélhetnénk motorokra. Te mit tanácsolnál azoknak, akik életükben nem ültek még lovon, mégis, szeretnék életszerűre írni magát a lovaglást?

A legegyszerűbb beszélni egy lovasemberrel. Egy hozzáértő rövid idő alatt nagyon sok hasznos dolgot el tud mondani. Például nehéz elhinnem, hogy George R.R. Martin nyeregbe üljön, de a lovas jelenetei helytállóak. Nagyon életszerű még ezen a téren Steven Erikson és Robin Hobb, róluk nem tudom eldönteni, van-e valódi lovas előéletük, vagy csak kiválóan használják fel a másodkézből kapott információkat. Patrick Rothfuss viszont csak becsülettel elvégezte a házi feladatát, de érezhetően nem lovas.

Nem kell tehát valóban lovasnak lenni az életszerűséghez, ugyanakkor lovasember számára is akadhatnak kihívások ezen a téren. Számomra ilyen volt például, mikor kitalált hátasokról írtam, például függőleges sziklafalon is felmászó gyíkokról. Itt tovább kellett gondolnom a lovakról szerzett tudásomat: milyen technikával kell ezeket a lényeket megülni, milyen szerszám kerül rájuk, effélék.

Egyik írói védjegyed, hogy fogsz egy fantasy toposzt, és eljátszol vele. Ez talán legszembetűnőbben első regényeden, A sötét istenen látszik, ahol többek között ordenáré, tahó tündékkel és határozatlan, gyámoltalan törpékkel találkozhatunk. Mi az, ami az ilyen játékokra motivál?

Én is változom, és az évek során a hangsúly eltolódott az írásaimban erről a toposz-játékról másra. De a játék lényege a félrevezetés. Az olvasónak prekoncepciói vannak azt illetően, hogyan kell kibomlania egy jól ismert szituációnak, és ha ez a szituáció kap egy csavart a megfelelő helyen, az meglepő. És meglepődni általában jó.

Ez volt az első megjelent regényed, ami egy saját világon játszódik. Miért ezzel kezdted regényírói pályafutásodat? Úgy értem, miért saját világgal, és azok közül is miért Mor-Tuadh-dal? A jövőben visszatérnél rá akár egy novella erejéig?

Nem ismertem a piac sajátosságait, meg úgy általában véve nem sok mindenről volt fogalmam. Csak azt tudtam, hogy egy fantasy-írónak legjobb saját világot alkotnia, saját szabályokkal, mert így tudja kihozni a történetéből a legtöbbet. Ezt ma is vallom, azzal, hogy ettől függetlenül logó alá is lehet élvezeteset alkotni (azaz az ún. „szerepjáték-irodalom” nem definíció szerint rossz, hanem legtöbbször rosszul művelik). Érdekes dolog ez: a kezdő írók többsége tud egészen elfogadható világot teremteni, de a konfliktusokat, szereplőket, cselekményt megfelelően alakítani csak elenyészően kevesen.

Hogy Mor-Tuadh világára írnék-e novellát… Kétlem. Sok idő telt el, és nem tudom, képes lennék-e még létrehozni azt az érzelmi kötődést az anyaggal, ami szükséges lenne.

George R. R. Martin két írótípust különböztet meg, a mérnököt és a kertészt. A mérnök már előre tudja, mit hova fog helyezni, mielőtt az első sort leírná. Ezzel szemben a kertész elültet egy magot, amiről tudja, hogy mi fog kikelni belőle, de azt nem, hogy mekkora és milyen alakú. Te melyiknek tartod magad inkább, és milyen arányban?

Nagyobb arányban vagyok mérnök. Persze rugalmasan kezelem ezt a dolgot, és kész vagyok akár jelentősen is eltérni a vázlatomtól, ha írás közben kiderül, hogy az előre eltervezett dolgok valamiért nem működnek, pl. logikai ellentmondás áll fenn, vagy az „életre kelt” szereplő már nem cselekedhet úgy, ahogy azt eredetileg akartam. Nem is lehet száz százalékban mérnöknek lenni: „a regény, amint írja önmagát”, azaz totális írói kontroll nincs, és ez így is van rendjén.

A választásom nem azt jelenti, hogy olvasóként is többre becsülöm a mérnökök műveit a kertészekénél. Mindkét módszernek vannak hátulütői. A mérnök lemond egyfajta spontaneitásról, ami általában jót tesz az írásnak. A kertész viszont kockáztat: abban a pillanatban, hogy nem lobog az ihlete magas hőfokon, aránytalanul nagyot zuhan az írás színvonala, mert „tervrajz” híján a szerző elkoptatott szükségmegoldásokat ránt elő. Jó példa erre egy deklaráltan „kertész” attitűdöt követő író, Stephen King.

Ezt érdekes, mert számomra Mor-Tuadh egy elültetett magnak tűnt, mikor olvastam – van egy hangulat, ami aztán, a történet és a szereplők segítségével, kibontja a világot. Mor-Tuadhot ráadásul ilyen téren nem tartom egyedinek… a rajongóid mégis rendre bombáznak kérdésekkel a világ apróságait illetően, teszem azt, mennyi adókedvezmény jár egy háromfejű medve birtoklásáért. Neked mi a véleményed erről a jelenségről, mennyire hat vissza rád – segít bizonyos kérdésekben, vagy inkább kétségbeeséssel tölt el, milyen könnyen túlnőnek az ilyesmik az emberen?

Az olvasók nagyon szemfülesek tudnak lenni. Egy írónak meg kell békélnie egyrészt azzal a gondolattal, hogy a publikált regény már nem teljesen az övé, másrészt azzal, hogy előbb-utóbb az összes bakija napvilágra kerül. :) Ráadásul az olvasók mindig tudni akarják a regényen kívüli dolgokat is, olyasmiket, amiket esetleg szándékosan nem fejtettél ki. Ez néha fárasztó lehet, de persze százszor jobb, mint a közönyös fogadtatás.

Másrészről viszont írtál Te kidolgozott világokhoz is, a következő regényed, Az idő vasfoga például a Káosz Világán játszódik. Miért döntöttél Worluk mellett, és mennyiben volt más egy már meglévő világra írni?

Ekkorra már kezdett derengeni számomra, mennyire logó-orientált a piac. Előfordult, hogy világfüggetlen elbeszéléseim esetében Nemes István (John Caldwell) azt kérte, „Worlukosítsuk”. Ez nem azt jelentette, hogy kötelező volt besorolnom a logó alá, hanem azt, hogy hadd legyen Káoszos címkéjű az írás, ha ez nem érinti lényegileg. Ne feledjük, évekkel korábban már volt egy menetem a Valhalla kiadóval, ahol Gáspár András és Novák Csanád is közölték, hogy ugyan maximálisan meg vannak elégedve a regényemmel és novelláimmal, csak nem MAGUS egyik sem, és ez komoly gátja a kiadásnak.

Egy már meglévő világra írni nem okozott gondot. Az akkoriban megjelenő Káosz Szerepjáték hatalmas „játékteret” biztosított az íróknak, mindenki találhatott magának egy szegletet, amelyiknek a hangulatát, szokásait gyakorlatilag tetszése szerint alakíthatta.

Ráadásul számomra a történet és a karakterek mindig is elsőbbséget élveztek a világépítéssel szemben (lásd, erre utaltam, mikor a low fantasy elemekről beszéltem föntebb), ezért is könnyű volt a váltás.

Ha már a világnál tartunk, érdekes, hogy meglévő dolgok terén inkább a szerepjátékból merítettél, nem pedig az azt megelőző regényekből… úgy értem, találkozhatunk benne villámdémonokkal, hidrával és avarféreg-származékkal, ellenben olyan tősgyökeres elemekkel, mint a quetterek, szládok, khenták, már nem. Ezek az elemek mellesleg a szerepjáték óta mintha háttérbe szorultak volna, átadva a helyüket a szerepjátékban megjelent lényeknek. Te mennyire érzed ilyen téren a szerepjátékot egy vízválasztónak?

Egyrészt persze törekedtünk arra, hogy a regények erősítsék a szerepjátékot. De talán ennél is fontosabb motiváció volt, hogy mindenki szívesebben írt olyan dolgokról, amit John Caldwell nem írt még meg előtte. Feltűnt egy sereg lény, amely regényben még nem, csak a bestiárium lapjain létezett, és kihívás volt életre kelteni őket. A szerepjáték megjelenése szerintem abszolút vízválasztó volt: azelőtt leginkább Caldwell jelentette a Káoszt, utána viszont tán nem is akadt a stábban, aki ne alkotott volna a Worluk-logó alá.

Ezen a regényen és számtalan novellán kívül szintén Worlukon játszódik Mokhara – A mágustorony című antológia, amit Te szerkesztettél együtt kollégáddal, Szántó Tiborral. Honnan jött az ötlet, hogy varázstárgyak meséljék el a történetüket, szinte már Ezeregyéjszaka-módra? Mennyire vagy elégedett így sok év távlatában az eredménnyel? Mit tennél másképpen, ha lehetőséged nyílna rá?

Nem emlékszem, pontosan kinek a fejéből is pattant ki az ötlet, de kellett egy egyszerű koncepció, amelyik jó belépési pontot kínál a kötethez csatlakozó íróknak. Varázstárgyak porosodnak egy toronyszobában, és mikor ráébrednek, hogy hamarosan a megsemmisülés vár rájuk, igyekeznek elmesélni a történetüket. Minden írónak jut egy tárgy, egy élettörténet.

Nem mondanám, hogy elégedetlen vagyok a végeredménnyel, szerintem a kerettörténetünk működött, és fel voltak rá fűzve ütős írások is. Mai eszemmel, több rutinnal felvértezve szerkesztőként azért keményebb kézzel bánnék az írókkal. Hoztunk olyan kompromisszumokat, amiket nem kellett volna. Mondok egy példát. Gabriel Sandstone barátom és kollégám is írt a kötetbe. Minden írói erénnyel bőven fel volt látva, sőt. Elegáns, élvezetes, lendületes próza, vibráló alakok, jó párbeszédek… de nem volt „segge” az íráshoz, márpedig Moldova Györgytől tudjuk, hogy az elengedhetetlen. Sandstone tehát bárminek ült is neki, megírta valameddig, aztán szaladt ki játszani a rétre a többi kisfiúhoz és kislányhoz. Nem lehetett rá haragudni, de néha számítani sem. Így jártunk a Mokhara esetében is: küldött egy háromnegyedéig megírt novellát, azzal a megjegyzéssel, hogy ő feladta, esetleg fejezzük be helyette. Közel volt a határidő, a Sandstone-ra osztott varázstárgy nem maradhatott ki a kötetből, és a stílusa sem olyan, amit csak úgy utánozni lehetne. Végül rávettük egy befejezés megírására, de összecsapott lett. Kár érte.

Ha már antológiák, a Démonének címadó kisregénye is Tőled származik. Ami engem illet, a „hajótörött” fiú történetét kedvelem Tőled a legjobban – honnan jött az ötlet?

A kutyáim egyszer elkezdtek ásni a kennelben. Én csak a nyílás bejáratát láttam, fogalmam sem volt, hogy hónapok alatt valóságos metróalagutat készítettek odalent. Aztán nagy esőben mentem megetetni őket, és a nyílástól egy méterre beszakadt alattam a föld. Egyetlen pillanat alatt mellkasig voltam a talajban, és két ázott, éhes, szőrös borzadály ugrált a fejemen. Olyan hirtelen volt az egész térbeli átrendeződés, mint átzuhanni egy másik világba. Ennek kapcsán megfogant a fejemben egy ötlet egy fiúról, aki hirtelen átkerül egy démonvilágba, ahonnan nincs visszaút. Megtanul túlélni, de a legnagyobb kihívás számára, hogyan őrizze meg emberi mivoltát. A fő konfliktust tehát nem rajta kívül álló dolgok hordozzák.

Ebben az írásban kezdtem egyre komolyabban összpontosítani arra, hogy ne magányos kalandorokról írjak (ez nagy átka a műfajnak), hanem legyenek például szüleik, és a szüleikkel való kapcsolatuk akár az életüket is meghatározhatja. Ezért a Démonének sok flashbackkel dolgozik, melyek során fokozatosan kibontakozik az apa, az anya és a fiú viszonya, és az ebből fakadó tragédiák. Ez sok olvasónak nem tetszett, mert ugye éljünk inkább a jelenben, és gyilkoljuk halomra a démonokat.

Hagyományos fantasy vonulaton gyakran karolod fel a törpéket, melyeket sokan a legérdektelenebb fajnak tartanak. Miért esett rájuk a választásod? A kihívás miatt, vagy van más oka is?

Említettem korábban A hobbitot mint rám hatással levő művet, és ott ugyebár a törpéké a főszerep. De nemcsak ez az oka. Íróként jobban vonzanak a földhözragadtabb, számos gyarlósággal megvert alakok, mint azok az elegáns pengeművészek, akik például a Magus-regényeket uralják. A törpék arra is jó alkalmat adnak, hogy kifejtsem azt, amit a Démonének kapcsán már említettem: magányos, senkihez és semmihez nem kötődő kalandor helyett érdemes közösségbe, családba helyezni a főszereplőt. Így a konfliktuslehetőségek meghatványozódnak, ráadásul a feszültség is feljebb srófolható. A legutóbbi törpés írásomban, Az érc fiai-ban erre törekedtem, és nagyon lelkes olvasói visszajelzéseket kaptam, amiből azt szűrtem le, hogy ez a helyes út.

Emellett persze kihívás is, hogy a sztereotípia mögött megtaláljam a kis fickók lelkének mélyebb mozgatórugóit, és összetettebb jellemeket nyújtsak a mérgeskedő-hetvenkedő törpénél.

A 2000-es évek második felében újjáélesztetted Cherubion régóta parlagon heverő világát. Bár Cherubion feltámasztására voltak korábban is kísérletek – ld. Cherubion legendái –, mégis a regényeid előtt úgy tűnt, hogy a kiadó címadó világa eltűnik a süllyesztőben. Mi az, ami megragadott Cherubionban, mi volt a legnagyobb kihívás, és szerinted miért nem vállalkozott más a világ „renoválására”?

Egyfajta öszvér-megoldáson gondolkodtam akkoriban: el akartam indítani egy sok nézőpontból kifejtett „fat fantasy” sorozatot, de úgy, hogy egyszerre legyen az én világom és logó alá írt világ. Cherubion azért felelt meg ezeknek az ismérveknek, mert sosem lett igazán részletesen kifejtve, ráadásul elképesztően változékony világ volt – az Éj- és a Hajnal-trilógia közötti szakadék bizonyította, mekkora változásokat bír el két regény között. Évszázadok telhetnek el, a világ és a hatalmi viszonyok gyökeresen átalakulhatnak… azaz a saját szám íze szerint formálhatom, mégis „logó” marad.

Persze az egész projektnek megvolt az a veszélye, hogy a Jeffrey Stone eredeti trilógiáit kedvelő olvasóközönségnek csalódást okoz az új koncepció. „Jó, jó, de ez már nem a Harc az Éj Kövéért, ezért nem kell.” Ám mikor elkészült a két nyitóregény, a fogadtatása nagyon kedvező volt, így nyugodt lélekkel folytathattam.

Az Éj- és a Hajnal-trilógia engem sokszor emlékeztet A Mars hercegnőjére… ugye akárcsak Burroughsnál, ugyanúgy Jeffrey Stone-nál is egyetlen nézőpont-karakterünk van, akinek a szemén át megismerhetjük a világot. Ezzel szemben Te, akárcsak George R. R. Martin, számtalan nézőpont-karaktert mozgatsz, akik keresztül-kasul bejárják a világot. Mi volt ennek a váltásnak az oka?

Szeretném hangsúlyozni, hogy a többnézőpontos regényfolyamba jóval azelőtt kezdtem bele, hogy Martin A jég és tűz ciklusáról hallottam, vagy nálunk ezt kiadták volna. Mire a Trónok harcát egyáltalán elolvastam, már javában írtam az Alkony-regényeket (ráadásul egy félbehagyott Worlukos regényfolyam alapján, mely szintén sok nézőpontos lett volna – mindkettőt jóval előbb egyeztettem a Káosz-világ illetékeseivel).

A több nézőpont fő előnyének azt éreztem, hogy nem válik monotonná, ráadásul kiküszöböli azt a problémát, amit az íráshoz való hozzáállásom okoz. Az olvasók zöme ugyanis azt várja el, hogy a főhősnek sem fizikai, sem szellemi értelemben ne legyen különösebb defektusa, és racionálisan gondolkodjon. A gyarlóságokkal alaposan ellátott, sőt, gyakorta kifejezetten taszító szereplőim azonban sokszor elriasztották az olvasókat. „Nem bírtam azonosulni a hősöddel” – kaptam meg számtalanszor, és hiába is mondanám ilyenkor, hogy az istenért, ne is azonosulj egy ilyen zakkanttal, nem az volt a célom! A sok nézőpontos koncepcióba azonban egyaránt beleférnek a könnyebb azonosulást segítő és az „utálatosabb” szereplők. Annyi kompromisszummal járt a dolog, hogy már az elején tudtam: kell legalább egy szereplőt adnom az olvasóknak, aki úgy-ahogy megfelel a „hagyományos” hősképnek. Ő lett az Alkonyban Sárkányölő Kurt Hauser. És ha már Martint emlegettük (bár feszélyez, ha vele együtt emlegetnek, mert nyilvánvalóan nem egy ligában játszom vele): mikor elolvastam a Trónok harcát, jót derültem azon, hogy Martin is tett egy ugyanilyen engedményt az olvasók felé, Havas Jon személyében. Aki, lám, rögtön az egyik legnépszerűbb karakter lett, pedig A jég és tűz dala elején ő talán a legérdektelenebb POV-szereplő, bármelyik átlagfantasybe belefért volna főszereplőnek. De én ekkor már értettem, miért alkotta meg őt a tévésorozatokon edződött, rutinos Martin. És tegyük hozzá, utána képes volt Havas Jont egyre érdekesebbé formálni – ahogy, remélem, nekem is sikerült Sárkányölő Hausert kicsit eltávolítani a „standard” hősalaktól.

Jeffrey Stone és Burroughs esetében a koncepció elég nyilvánvaló, és ez az adott korszakok sajátossága is volt. Legyen egy jó azonosulást kínáló hősalak (sőt, Stone maga említette, hogy kísérleti jelleggel nem adott kidolgozott személyiséget Leon Silvernek, hogy az olvasó beletölthesse a sajátját), aki az olvasóhoz hasonlóan idegenként csöppen át egy másik világba, vele együtt fedezhetünk fel mindent. Nincs is ezzel gond. Úgy éreztem azonban, a zsáner sokat változott, nem csupán a Burroughs óta eltelt száz évben, hanem a Stone első Cherubion-regénye óta eltelt húsz évben is. Nagyobb fantáziát láttam egy olyan koncepcióban, ahol a nézőpont-karakterek részesei a bemutatott világnak, nem „velünk együtt” odaeső idegenek. Ez a módszer persze nem nyújt olyan kézenfekvő alkalmakat a világ bemutatására, de hosszú távon megéri (persze lássuk be, a fent említett szerzőkkel szemben nem is a nulláról építettem új világot).

Mit tartogatsz még Cherubion számára? Hány regényt vagy antológiát tervezel még erre a világra?

Először be kellene fejezni az Alkony-sorozatot. Hamarosan elkészül a negyedik rész, de szükség lesz egy ötödikre, amely végleg lezárja a történetet. A jövő év folyamán szeretnék tető alá hozni egy antológiát is, több író közreműködésével. Ez a két dolog jó időre munkát ad majd, nem is merek tervezni, hogy mi lesz azután.

Korábban említetted, hogy zöldfülű íróként írtál egy regényt egy saját világra, ami azóta sem jelent meg. Most, hogy ismert író vagy, tervezel visszatérni erre a világra? Elvégre a köztudatba is egy saját világgal kerültél bele…

Ez az a bizonyos Pajzsvilág, ami miatt Wayne Chapman felhívott, megpecsételve a sorsomat, hogy író legyek. De azok a regények sosem láttak napvilágot, ezért, mint egy roncsautóból, elkezdtem kiszerelni belőlük alkatrészeket újabb művekbe. Visszatérni nem akarok oda; úgy érzem, a világ túl sok áthallást tartalmaz, még ha a megírásakor nem is ismertem minden előképét.

Említetted azt is, hogy azért tetted félre egy ideig a Pajzsvilágot, mert féltél, hogy mindenkinek Korongvilág jut róla az eszébe. Akkor is, ha teljesen más stílust képviselsz, mint Pratchett. Akkor is, ha a lapos Föld koncepciója elég elterjedt volt egykor, és nem a zseniális brit fejéből pattant ki. Ugyanakkor Pratchett szerint az ötletek voltaképpen apró részecskék, melyek több kobakot is eltalálhatnak – Te íróként hogyan éled meg, ha saját ötletedhez hasonlóval találkozol más írásaiban? Mit tanácsolsz ez ügyben az írópalántáknak?

Senki nem tudja kivédeni azt, hogy párhuzamot vonjanak a művei és más, ismert írások között. Ennek oka néha az, hogy ketten véletlenül ugyanazt az ötletet dolgozzák ki, néha az, hogy az egyik íróra tudat alatt hatott az, amit a másiktól olvasott. Ha kiderül, hogy egy már ismertebb írónak korábban eszébe jutott ugyanaz, ami nekem, általában kihajítom a saját ötletemet, akkor is, ha eleinte borzasztóan meg voltam elégedve vele.

A tanácsom mindenesetre az, hogy nem árt egy alapvető műfajismeret. Sokszor esett meg velem, hogy mikor amatőr íróknak a szemére vetettem, hogy ezt meg ezt az ötletet már rengetegszer megírták őelőttük ugyanebben a formában (csak sokkal jobban), fogalmuk sem volt az említett szerzőkről és művekről. Ha valaki fantasy/SF kategóriában alkot, nem árt tájékozódni, és legalább a klasszikusokat ismerni. A törvény nem ismerete ugyebár… Ez nem is annyira az utánzás elkerülése miatt fontos, hanem azért, hogy tudd, milyen motívumot dolgoztak már fel sokszor, és ha mégis ehhez nyúlsz, hát próbáld eredeti megközelítésben tenni.

Azt viszont nem szeretem, mikor valaki rögeszmésen próbálja bizonygatni a „másolást”. Nagyon konkrét egyezéseknél ez igazolható, de egyesek túlságosan általános motívumokra is hamar ráfogják, hogy lám, ez innen és innen van. Ha két robot egy sivatagos bolygóra esik, hogy egy szép hercegnő megbízásából segítséget kérjen öreg varázslótól egy gonosz birodalom ellen, ott a Csillagok háborújának plagizálása áll fenn. Ha egy fiú bosszút áll a bátyjáért, az nem a Volt egyszer egy vadnyugat szégyentelen koppintása.

A történeteidre a magas fordulatszám a jellemző. Mennyire várod el a fordulatokat másoktól? Létezik egyáltalán egy felső határ, amin túl a regiment fordulat miatt a történet egyszerűen szétesik?

Természetesen. Kapásból egy film jut eszembe: Vad vágyak (Wild Things). Egy komoly hangvételűnek induló krimi, amelyik meglepő csattanóval ér(ne) véget, aztán kapunk még egy csattanót, és még egyet, és még egyet, és még egyet… és ekkor már nevetünk. Persze a filmben mindez szándékos, de az író akarata ellenére is komolytalanná válhat egy történet, ha hajánál fogva előrángatott, előkészítetlen módon teker egyet a végén.

Itt újra előbukkan egyébként a „mérnök vagy kertész?” dilemma. Egy mérnök jobban elő tudja készíteni a terepet egy fordulathoz, így mikor az bekövetkezik, az olvasó a fejére csap: „Ó, hiszen sejthettem volna, ott volt minden jel előttem!” Ugyanakkor a kertészek is alkothatnak jót ezen a téren, így például a magát kertésznek valló George R.R. Martint senki nem vádolhatja azzal, hogy fukarkodna a meglepetésekkel.
Több recept is beválhat tehát. A csavarok egyik leggyakoribb – és talán legjobb – változata az, mikor egy szereplőről kiderül, hogy a jelleme, törekvései ellentétesek azzal, amit hittünk róla. Itt nagyon lényeges az előkészítettség. Mikor a fordulat bekövetkezik, ne gondolja azt az olvasó, hogy az író kurtán-furcsán elvetemültté tett egy addig jószándékú alakot pusztán a hatás kedvéért. Az olvasónak hirtelen rá kell döbbennie, hogy ez a szereplő valóban ilyen volt mindvégig, csak ő értelmezte rosszul a tetteit, megnyilvánulásait (mert az író ügyesen így intézte).

Annyit azért elmondanék a „nagy fordulatszámomról”, hogy bár a pályám elején tényleg eladtam a lelkemet is egy jó csavarért, manapság kicsit eltolódtak a hangsúlyok másfelé. Elsősorban arra törekszem, hogy következetes legyen a jellemábrázolás és legyen érzelmi töltete az írásnak – a nagy svédcsavar pedig a bónusz, amely akár el is maradhat, ha lerontaná a hatást. De legtöbbször azért van lehetőség csavar beillesztésére, ráadásul az az elvem, hogy érdemes többet is belevenni, mert akkor mire az olvasó egyet kilogikázna, a másik oldalról fejbe vágja egy újabb fordulat.

Ugyanígy jellemzőek a történeteidre a horrorelemek. Mi ennek az oka? Volt már olyan, hogy azt érezted, hogy ez a horrorelem hangulatos, de ha jobban belegondolok, a történetben leírtak szerint annyi vesződséggel jár, hogy én a gonosz mágus helyett hagynám a fenébe, és szereznék egy nyílpuskát?

A feszültségkeltés hatékony eszköze a horror. De ha zsigeri dolgokról van szó, igyekszem kerülni az öncélúságot: az a „gonosz mágus” nálam csak abban az esetben kínozna valakit órákon át a nyílpuska helyett, ha ennek komoly jelentősége van a történet szempontjából. És persze a gyomorforgatás helyett gyakorta hatásosabb félelmet kelteni: azaz nem arra koncentrálni, „mi történik”, hanem „mi történhet”, hiszen a legjobban az ismeretlentől félünk.

Te voltál a Káosz Világa című számítógépes-játék egyik forgatókönyvírója. Mesélnél a tapasztalataidról? Milyen volt számítógépes-játékot írni, illetve milyen volt számítógépes-játékot kimondottan annak a cégnek írni?

Katasztrófa. Meg volt kötve a kezem, adott karakterekre, helyszínekre kellett sztorit írnom, sok korlátozással. Igyekeztem kihozni ebből is, amit tudtam, de a később – ahogy pénzügyi problémák támadtak – kezdték tovább egyszerűsíteni a játékot, elvetették a saját motor ötletét, és még tovább kellett „butítani” a történetet is. Ekkor fellázadtam; közöltem, hogy felmondok, ha a nemjátékos karakterek arra sem lesznek képesek, amire egy húsz évvel korábbi kalandjátékban. Több író is morogni kezdett, mire a projekt vezetői engedtek. De az írók mindvégig páriák voltak; mindenki a grafikusokat istenítette, és mikor szűkössé vált a keret, kifizetéseket is csak ők kaptak (én egyébként soha egyetlen fillért sem láttam a munkámért, ellenben az adó miatt buktam jó sokat). A fejlesztő cég végül becsődölt, egy német cég vette át a játékot, és némi pofozgatás után gyorsan piacra dobták. Persze játszhatatlanul bugos volt, megbukott a német piacon. Ironikus módon a német kritikusok kivétel nélkül megemlítették, hogy bár a játék használhatatlan, kár érte, mert érezhetően van mögötte egy remek sztori. Azaz végül mégis ért valamit az írók munkája.

Említetted, hogy nemrégiben képregényírásra adta a fejed. Tudnál valamit mesélni erről a projektről, illetve arról, milyen érzés kipróbálnod magad ebben a médiumban?

Nem akarok nagy hírverést csinálni neki, míg kész nem lesz a rajz is. A történet a 18. és 19. század fordulóján játszódik az amerikai mély-délen, Georgiában. Az ültetvényeken dolgozó rabszolgák közt afrikai varázslók is akadnak, akik képesek élőholtként feltámasztani a meghalt négereket, így sosincs hiány munkaerőből. Amolyan Elfújta a szél, fekete mágiával megbolondítva. Sötét titkok, jenki szellemidéző, iszákos férj mellett senyvedő ültetvényes-feleség, gyapotmagtalanító gép. És zombik ültetik a rizst.

Vannak-e kedvenc képregényeid, és ha igen, melyek azok?

Említek pár címet, mindenfajta rangsorolás nélkül. Sandman, Hellblazer, The League of Extraordinary Gentlemen, The Boys, Invisibles, 100 Bullets, Sleeper, Midnight Nation, Rising Stars, Fables. A Preachert is idevehetjük, bár voltak fenntartásaim vele kapcsolatban. A „klasszikus” szuperhősök általában nem vonzanak, bár velük is lehet olyan történetet írni, ami kedvemre való (Red Son, Wanted, Punisher: Born, Alias).

A képregényíráshoz nélkülözhetetlen a rajzoló… a szórakoztató regények eladásához pedig nélkülözhetetlenek a figyelemfelkeltő borítók. Neked mi ezekről a véleményed? Egyáltalán, mennyi beleszólásod van a saját műveidhez megjelenő fedelekhez és mennyire vagy elégedettek velük? Olvasóként milyen borítókat tartasz szimpatikusnak?

Az az általános gyakorlat, hogy leírom, mi legyen a borítón, Szendrei Tibi pedig elkészíti a képet. Tibi jó festő, nem nagyon akadt még olyan munkája számomra, amivel ne lettem volna elégedett. Olvasóként viszont általában úgy szerzek be (a műfajba tartozó) könyvet, hogy megnézem az ismertetőket valamelyik, számomra mérvadó oldalon (SFMAG, LFG, Endless), és kiszűröm közülük azokat a regényeket, amelyek vélhetően nekem is tetszenének. Esetleg még külföldi oldalakon is olvasok róluk kritikát, a biztonság kedvéért. Ilyen szempontból a borító egyáltalán nem befolyásol a döntésben. Persze ennyiben nem jól reprezentálom a piacot, mert sokak számára fontos a jó borító, sőt, akár ez lehet a vásárlásra ösztönző tényező. Számomra érthetetlen, hogy lehet külcsín alapján lecsapni valamire – olyan dolog ez, mint a vérprofin elkészített filmelőzetesek, melyek a leggyatrább alkotást is végtelenül ígéretesnek tüntetik fel.

A régebbi Cherubion regényekre jellemzőek voltak a belső illusztrációk, manapság azonban nem találkozhatunk velük. Neked mi róluk a véleményed? Hiányolod őket, vagy túlhaladottnak tartod őket?

Én szerettem a belső illusztrációkat, és ma sem tartom túlhaladottnak. Ráadásul az olvasók mindig hiányolják, de megértem, hogy a kiadó a költségek lefaragása miatt elhagyta a rajzokat.

Roger Ebert szerint minden történt csak olyan jó, mint a benne levő gonosz. Te mi alapján alkotod meg a műveid negatív szereplőit, mint például Sargun?

Sargun elég rossz példa, mert akkoriban még nem alkottam elég tudatosan a gonoszokat, kaptam is érte kritikát. Okultam belőle, és Eberttel is egyetértek. Annyi kiegészítést tennék, hogy a fő konfliktusnak nem kell mindig arcot adni egy Gonosz Ellenfél képében. A fő konfliktus lehet egy alapvetően pozitív főszereplő konfliktusa önmagával, szeretteivel, a világban ható – és alapvetően semleges természetű – törvényekkel.

De ha az ellenlábast egy konkrét szereplő testesíti meg, igyekszem jól kitalálni a motivációit, és következetesen ezek mentén cselekedtetni.

Műveidben gyakran találkozhatunk harcjelenetekkel. Mi az, ami alapján egy harcjelenetet jónak tartasz, és valós élményekből is merítesz – mint teszem azt, egy mezei verekedés -, vagy inkább maradsz olvasmány és filmélményeidnél?

Is-is. Időről időre kerültem verekedésbe, és mindig fel is törölték velem a járdát (általános iskola 6. osztályában volt az utolsó küzdelmem, amiben sikert értem el). A verekedés egy idő után – szerencsére – elmaradt az életemből, ma már csak egy haverommal szoktunk részegen összebalhézni, de ebből komolyabb sérülés nem szokott születni (bár a múltkor elrepesztette a szegycsontomat). Egyszóval lósz*rt nem érek verekedésben, de ismerem, milyen érzés, ha szétreped a szám a saját fogsoromon; ha gyomorszájba vágnak, és úgy érzem, sosem kapok többé levegőt; ha olyat kapok, hogy az ütés és a földet érés közötti idő kiesik a tudatomból. Talán ez az oka, hogy a hőseim többet kapnak, mint adnak? :)

Persze – ugyanúgy, ahogy fentebb a kitalált lények lovaglásánál mondtam – mindezt kreatívan tovább kell gondolni, hiszen a legrealisztikusabb fegyveres hagyományőrzés sem adhat valós képet egy olyan küzdelemről, amelyben valaki az életéért küzd, és közben megpróbálja elvenni másét. Ez a tapasztalat legtöbbünk életéből hiányzik, és talán jobb is így. De képzelettel ki lehet tölteni a hézagokat.

Korábban említettük a Káosz Szerepjátékot. Íróként játszottál is vele, és ha igen, mi a véleményed róla?

Néhányszor játszottam, és jól elszórakoztunk. Problémaként jelentkezett, hogy a harcokat elég hosszadalmasan játszottuk ki (rutintalanság is volt a dologban). Elkezdtem keresni a módját, hogyan egyszerűsíthetném le a végletekig a küzdelmet, de mire kitaláltam volna, különböző okok miatt szétszéledt a társaság, és többé nem szerepjátékoztam.

A véleményem az, hogy tökéletesen mindegy, milyen rendszert játszik valaki, a megfelelő társaság a lényeg. De ez egy szerepjátékban igen csekély tapasztalattal bíró ember véleménye.

Vannak-e kedvenc szerepjáték-világaid?

Mint említettem, minimális szerepjáték-tapasztalattal rendelkezem, a rálátásom is elég csekély a világokra. Hangulatosnak tartom az Ars Magicát, a Red Sunt, a Haldokló Földet, és persze szeretem a Káosz Világát is, máskülönben nem írnék rá.

Sok író mesél arról, hogy szeret zenére írni. És Te? Ha a válasz igen, milyen együtteseket és milyen számokat szeretsz hallgatni? Van olyan, amikor egy jelenet hangulatához válogatod össze őket?

Nem írok zenére, elvonja a figyelmemet.

Mennyire lehet megélni írásból?

Ahogy én látom, egy író az SF/fantasy írásból inkább egyéb tevékenységekkel kombinálva – fordítás, szerkesztés – tudhat úgy-ahogy megélni. De nem a megfelelő embert kérded, mert én soha nem ebből éltem, néhány éve pedig már keresetkiegészítést sem látok belőle.

Mennyire van esélye betörni egy lefordított műnek angolszász piacra? Mik a felmerülő akadályok a fordítás költségein kívül?

Csak tippelni tudok, hogy egy jól megírt, és kifogástalanul, anyanyelvi szinten lefordított regénynek lehet azért halvány esélye. De mivel milliós nagyságrendű költségekről beszélünk, ugyan kinek éri meg ilyen esélyek mellett belevágni? A külföldi kiadóknál vélhetően a mennyezetig ér a kézirathalom, és ezek egy része tényleg jó is. Sőt, fel kell tételezned, hogy ezek egy része legalább olyan jó, mint amit te írsz. Szerencse kérdése is, kire esik a választás.

Mit tanácsolnál kezdő íróknak azon túl, hogy olvassanak és írjanak sokat?

Szeretkezzenek, rúgjanak be és focizzanak is.

Esszé A gyilkos tréfáról

2011-11-14T00:14:00.003+01:00

Kikerült Alan Moore A gyilkos tréfa c. történetéről készült irományom az SFmagra. Jó olvasást! :)

III. Szegedi Képregényfesztivál

2011-10-15T11:58:00.004+02:00

November 19-én, szombaton, harmadjára kerül megrendezésre a Szegedi Képregényfesztivál. Részletes program olvasható itt.
Apró érdekesség, hogy a nap az én előadásommal indul. Ez lesz az első alkalom, hogy én is szerepelek a rendezvényen, ami nem mellesleg a szívem csücske - örülök, hogy nálunk is sor kerülhet egy évi rendszerességű képregényes eseményre. Ami a rendezvényt illeti, az első kettő igen csak jól sikerült, reméljük, idén sem okozunk csalódást.
A belépés természetesen ingyenes!

Újabb szégyentelen önreklám

2011-09-26T10:31:00.003+02:00

A Fandom második számában is megjelenik egy cikkem, mégpedig a Nextwave-ről. További részleteket itt tudhattok meg a kiadványról.

Interjú Kleinheincz Csillával

2011-09-21T19:22:00.012+02:00

Kleinheincz Csilla a hazai fantasztikus irodalom ismert alakja. Olyan művek fűződnek a nevéhez, mint a Város két fül között, az Ólomerdő, vagy a Nyulak, sellők, viszonyok novelláskötet. Emellett a DeltaVision kiadó szerkesztője, és az ő fordításában jelennek meg nálunk Peter S. Beagle vagy Kelly Link művei – mi több, ő fordítja az Erikson-regényekben található verseket is. Az írónő vállalta, hogy egy interjú keretében válaszol néhány kérdésemre, így szócséplés helyett vágjunk is bele!

Halihó! Köszönöm, hogy elfogadtad az interjút! Ha megengeded, rögtön a dolgok közepébe is vágnék – miért pont a fantasztikus irodalom? Úgy értem, műveid zömét nyugodtan ide lehet sorolni, mint az Ólomerdő, vagy az Írók, rítusok… mi az, ami vonz Téged ebben a műfajban?

Részben az olvasói preferenciáim miatt: gyerekkoromtól fogva szeretem a fantasztikus irodalmat. Az általam kedvelt SF (és ebbe most nem csupán a sci-fi, de a fantasy és a mágikus realizmus is beletartozik) a különleges, a természetfeletti segítségével világít meg jobban egy-egy témát. Szeretem az epikus és hősies fantasyt is, de a legmélyebben azok a regények, novellák hatottak rám, amelyek szimbolikájától elválaszthatatlan a fantasztikus. Lázár Ervin, Jonathan Carroll, Kelly Link és Michael Ende mind arra tanítottak, hogy a világnak számos rétege létezik, és ezeket a nem evilági, a különleges, a furcsa révén olyan módon lehet megmutatni, hogy a megértés zsigeri szinten szülessen meg. Természetes, hogy ezek után magam is szívesen írok, írnék ilyen műveket – bár nem köteleztem el magam kizárólagosan a fantasztikus mellett.

Mi taszít a műfajban? Mitől óvnál minden írópalántát – köztük egykori önmagadat is –, aki ebben a zsánerben akarja kipróbálni magát?

Először is: olvasson mást! Másodszor: olvasson értőn! A fantasy-vel az a gond, hogy – mint minden zsánerben – könnyű a külsőségekkel azonosítani. A toposzok felületes ismerete mellett azonosnak tűnhetnek magával a zsánerrel, és ez sivár, ötlettelen és unalmas művekhez vezet. A fantasy-nek az ötletekről kéne szólnia, a határtalan képzeletről, amely ugyanakkor a témát, az írót szolgálja, ehhez képest rengeteg olyan mű születik, ahol ugyanazok a klisék és fordulatok kerülnek elő újra meg újra (elfek, orkok és sötét urak, rátok vetem vádló tekintetem). Aki fantasy írására adja a fejét, próbáljon elfelejteni mindent, amit korábbi fantasy történetekben olvasott, és saját magából merítsen, ne a példaképekből, ne a trendekből! Könnyű az elején receptre írni, de nagyon nehéz aztán kiszakadni a klisék közül. Meg aztán: minek írna az ember olyat, ami már létezik?

Mi volt az az esemény vagy hatás, ami miatt írásra adtad a fejed? Mikor határoztad el, hogy komolyan fogsz az írással foglalkozni, azaz amikor nem csak magadnak, a fióknak és pár családtagnak, barátodnak írsz?

Gyerekkoromban akkor kezdtem el „komolyan” írni, amikor az egyik barátnőmről kiderült, hogy fantasztikus történeteket ír. Először csak nem akartam lemaradni mögötte, aztán, több fióknyi teleírt spirálfüzet után, már felnőttként találkoztam a külvilág elvárásaival és bírálatával is. Akkor már azért akartam írni, hogy a falat áttörve eljusson az olvasókhoz az, amit mondani akarok. Mert akkor már volt saját mondanivalóm – de annak előbb meg kellett érnie bennem.

Kezdetben az írás játék volt; mondjuk így: bolyongtam Perelin Éjvadonában, és élveztem. De nem volt elég. Aztán jött Góba, vagyis a kínlódás, az elszántság, hogy jól is csináljam, amit csinálok. Ez most már életforma, nem igazán választás kérdése. Ha egyszer átállítottad az agyadat arra, hogy összefüggéseket keress, történetekké képezz le látszólag különálló eseményeket és mozzanatokat, nem tudod egyszerűen csak kikapcsolni.

Kik azok az írók, akik hatással voltak Rád? Kik azok az írók, akiknek a műveit elolvasva azt mondtad, „igen, ezt szeretném én is elérni”? Egyáltalán, rengeteg író van, és mindegyiktől mást lehet tanulni… tudnál pár példát mondani arra, hogy bizonyos íróktól mit tanultál?

Néhányat már el is árultam az imént… Rengeteg olyan könyv van, amelyik hatott rám, vagy amelyik után azt mondtam, hogy ezt a szintet el szeretném érni: Lázár Ervin, Ray Bradbury, Salman Rushdie, Ursula K. Le Guin, Michael Ende, Peter S. Beagle, Kelly Link, Geoff Ryman, Tennessee Williams, Szabó Magda művei, és még sok másik, soroljam? :) Simone de Beauvoirtól A minden ember halandó, Ingmar Bergamantól a Jelenetek egy házasságból, Illés Endrétől a Szávitri... Inkább a lírikusabb írók érintettek meg és formáltak. Fontos számomra, hogy zenéljen a szöveg; a történet önmagában nem elég, bár csodálni tudom a tisztán intellektuális műveket is.

Hogy pontosan mit tanultam? Tudatosítani csak azután kezdtem az eszközöket, hogy utánaolvastam az írástechnikának, bár már jóval korábban elkezdődött a tanulás. De ezek csak eszközök. A legfontosabb, amit tanultam, az, hogy mindig szívvel írjon az ember, arról, amitől fél, ami megindítja, ami fáj, ami örömet okoz neki. Lehetőleg őszintén, de ha hazudnia kell az írásban, hogy elmondhassa az igazságot, megteheti azt is.

De Kelly Linktől tanultam például a merészséget, hogy nyugodtan kísérletezzek szimbólumokkal, narrációs technikákkal, szerkezetekkel, metaszövegekkel. Le Guin segítségével pedig fölfedeztem, hogy milyen gyönyörű lehet a szöveg folyása és zenéje. Az eddigi legfurcsább novellámat nekik köszönhetem – a furcsaságának köszönhetően még mindig nem találta meg a helyét, de majd annak is eljön az ideje.

Orson Scott Card párszor eltűnődött azon, hogy az írók motivációja a megvetés kellene legyen, nem pedig a tisztelet. Neked erről mi a véleményed? Hányszor ragadtál tollat azért, hogy valami hasonlót tegyél le az asztalra, mint példaképeid, és hányszor azért, mert úgy érezted, ennél te jobbat tudsz írni? Sőt, volt már olyan, hogy egyszerre érezted a kettőt, például, hogy „ennek az írónak a leírásai csapnivalóak, de a párbeszédei és a szereplői olyanok, hogy én is így szeretnék tudni”?

Alapvetően rossznak tartom, amikor az az író legerősebb motivációja, hogy jól „megmutassa” – akár azt, hogy ő is tud olyat, mint a példakép, akár azt, hogy ő mennyivel jobbat tud, mint XY –, mert ilyenkor kevésbé épít önmagából. Lehet kitűzni egy absztrakt célt, például „olyan szintű szöveget akarok írni, mint Gabriel García Marquez”, és aztán törekedni arra, hogy megfeleljünk neki; de ez nem azonos azzal, hogy „olyat akarok írni, mint Marquez”. Sokan egyébként a kezdők közül ebbe a csapdába futnak bele: a példaképeket csodálva összemossák az „olyan szinten írni” és az „olyat írni” két eltérő célját, és olyankor születnek az epigonok. Szó se róla, nekem is volt ilyen korszakom.

Volt már olyan is, hogy annyira dühített, amit egy író egy szerintem izgalmas témából – megint csak szerintem – laposan és ötlettelenül kihozott, hogy fogtam az alapszituációt, és megírtam úgy, ahogy szerintem meg kellett volna. Aztán írtam haragból is... de megvetésből? Nem igazán. Belőlem az elvesztegetett lehetőség és elpocsékolt téma inkább frusztrációt és dühöt vált ki.

George R. R. Martin két írótípust különböztet meg, a mérnököt és a kertészt. A mérnök már előre tudja, mit hova fog helyezni, mielőtt az első sort leírná. Ezzel szemben a kertész elültet egy magot, amiről tudja, hogy mi fog kikelni belőle, de azt nem, hogy mekkora és milyen alakú. Te melyiknek tartod magad inkább, és milyen arányban?

Szerintem egy bizonyos tudatossági szint után mindkettő létezik az íróban. Alapvetően kertész típus vagyok, ugyanakkor a sok évnyi írókörözés és írástechnikai tanulmány után jóval tudatosabban választok például szerkezetet, narrációs eszközöket. Még mindig a szereplő, a történet és annak érzelmi magva visznek előre, de menet közben már tudatosan választom ki, milyen eszközzel tudom legtisztábban átadni azt, amit akarok.

Brandon Sanderson ezt még továbbvitte háttér, történet és szereplők szerint. A saját bevallása szerint ő inkább tekinthető mérnöknek háttér és történet tekintetében, szereplőket illetően azonban kertész: hónapokat szán a világ és a cselekmény kidolgozására, aztán jó ideig kísérletezik, hogy ki legyen a regény főszereplője. Megint másoknak előbb a szereplőket kell valamennyire megismerniük, mielőtt színpadot adnak nekik, hogy megírják a történetük. Te hogy vagy ezzel?

Mindig tudnom kell, kik a szereplőim, mielőtt nekiülnék a történetnek; ami nem jelenti azt, hogy nem okoznak nekem közben meglepetéseket, vagy nem jut eszembe róluk sok újabb részlet írás közben. A szereplők ugyanakkor elválaszthatatlanok a világuktól, tehát körülbelül egyszerre születnek meg vele.

Az elődökön kívül az írók a saját életükből, tapasztalataikból is merítenek. David Morrell szerint az írók alkotásaiban nem kevés önéletrajzi elem lelhető fel. Neked mi erről a véleményed?

Amit az író megél, valamilyen formában beleépül a írásába, hacsak nem falazza el önmagát. Az már más kérdés, mennyire felismerhetőek ezek az elemek egy kívülálló számára. Az élet fontos kérdéseiről alkotott véleménye, viselkedése emberi kapcsolataiban, még a szokásai is beszivárognak a műbe. Nagyon kell ahhoz fókuszálni, hogy saját magát ki tudja küszöbölni.

Nem olyan régen anya lettél. Hogyan hatott ez ki az írásaidra? Vannak-e olyan pontok – teszem azt, egy szülő karaktere –, amit már másként látsz és másként is írnál meg?

Természetesen hatott rám; van egy sor olyan élmény, amit most már saját magam is megéltem, nem csupán elképzelem vagy megértem mások elbeszéléseiből. Fontosabbá is váltak a szülő karakterek. Eleve nem igazán kedvelem, amikor a fantasy történetekben a hősök szülei halottak vagy ismeretlenek – kényelmes megoldásnak tűnik, így nem kell foglalkozni velük. A szülők hatnak a gyerekre és fordítva; és nagyon izgalmas, ha ez egy történeten belül is megjelenik, ha a főszereplőnek van múltja és családja.

Az Ólomerdő folytatása, amit most írok, anya–lánya kisregény. Eredetileg nem annak indult, de így lesz kerek. Lehet, hogy nem is írtam volna meg, ha nincs gyerekem (még akkor is, ha Lóna és Emese viszonya a legkevésbé sem hajaz a saját kapcsolatomra a lányommal). Azt hiszem, igazán csak az apró mozzanatokban fölfedezhető a változás; mélyebben és hitelesebben vagyok – remélem – képes ábrázolni a szülők és a gyerekek kapcsolatát. De még annyi minden van, amit én sem tudok róla! :) Hol van még az iskolás kor, nem beszélve a kamaszodásról? Bőven lesz még mit tanulnom a témáról.

Az írói oldaladon gyakran kerül szóba a szerkesztő fontossága. Egyrészt Te is voltál már szerkesztő, másrészt az Ólomerdő kapcsán nem egyszer írtad, hogy a szerkesztőd volt az, aki szőke hercegként a megmentésedre sietett, valahányszor elakadtál. Te hogyan mutatnád be a szerkesztő feladatát?

Szögezzük le: amit Gábor csinált, az jóval több volt annál, mint ami egy szerkesztőtől elvárható, elvégre nem csak a szöveggondozást végezte el, hanem végig jelen volt a szöveg formálódásakor is. Ő nem csupán szerkesztő, hanem az úgynevezett Első Olvasó is. Ha kell, ötletekkel bombáz, ha kell, visszakérdez, ha kell, tükröt mutat. Nagyon jól rá tud hangolódni a témára, a stílusomra; általában nincs vita közöttünk, mert nagyon jó meglátásai vannak a szöveggel kapcsolatban.

Amikor én szerkesztek, akkor többnyire kész kéziratot véleményezek, és bár próbálom elemezni, visszafejteni, nem hatok közvetlenül a történet alakulására. Előfordult már, hogy egy írónak egyúttal Első Olvasója is voltam, és remélem, lesz is még ilyen alkalom; de azért alapvetően igyekszem mezei szerkesztőként helyt állni.

Magyarországon gyakori az angolszász álnevek használata, míg Te felvállalod a nevedet az általad írt regényeken. Ugyanakkor tegyük azt is hozzá, hogy az írói álnév külföldön sem ritka, ott van például Robin Hobb, Tad Williams és Robert Jordan. Neked mi a véleményed az írói álnevekről hazai fronton és általában?

Számos oka lehet annak, hogy valaki álnevet használ. Ha van oka álnév mögé rejtőzni; mondjuk mert a civil énjét külön akarja választani az íróitól, vagy mert a saját neve furcsán cseng – miért ne vehetne föl újat? Nekem inkább azzal van gondom, amikor az álnévválasztás nagyzolás, ha csak azért keres magának valaki egy adott esetben szürke (többnyire angolszász) nevet, mert „mások is ezt csinálják”. Arról nem is beszélve, amikor még olyannyira kezdő az illető, hogy még csak nem is publikált.

Tegyük hozzá, volt időszak, amikor az álnévhasználat egyúttal gazdasági döntés is volt; és a mai nickneves, internetes korszakban a nick gyakran átvesz a valódi név helyét. Aki az interneten publikál, az sokszor kitart eredeti, választott nickneve mellett, akkor is, ha később kiadják a könyvét. Ez olykor persze furcsán hat, és a könyvespolcokon már inkább komolytalannak tűnik a könyvgerincre nyomott nicknév, mégis sokan élnek ezzel a megoldással.

Én is használtam amúgy a múltban álnevet, de sosem tartósan. Ezek közül csak az egyik nőtt hozzám, de azt végül egy novellában használtam fel.

Az Ólomerdő egy számomra kedves, de – hazai téren – roppant szokatlan fantasy mű volt. Elvégre, ha jobban körül nézünk, hazai művek terén inkább a heroikus fantasynek megy a szekere, a többi – akár városi, akár high – fantasy inkább csak döcög. Mi az, ami miatt mégis ezt a fantasy-történetet írtad meg?

Az elfek számomra idegenek. A mi tündéreink mások. Érdekes, hogy a magyar szerzők mennyire nem merítenek a saját kulturális örökségükből – őszintén szólva nem nekem kéne a kivételnek lennem.

A Hetvenhét novellapályázat az én fantáziámat is megmozgatta; egyrészről töprengeni kezdtem azon, hogy a mi meséinkben miért úgy viselkednek a tündérek, ahogy. Ha nem csupán dramaturgiai funkciójuk van, akkor milyen szabályok kényszerítik őket, hogy a mesehősök segítői vagy épp ellenségei legyenek. Lassan felépült egy rendszer, és közben összetalálkozott a vággyal, hogy egy kötött szerkezetű regényt írjak (77 jelenet, hármas tagolások, bővülő nézőpontok, szabályozott flashbackek), aztán az egész életre kelt, amikor Emese és Lóna megszülettek. A könyv végső soron a felnőtté válásról és a felelősségről szól – akkor éppen ezt akartam elmesélni.

Mind az Ólomerdő, mind az általad szerkesztett Hetvenhét antológia magyar népmesékből merít. Erről eszembe jut, hogy egyrészt az angolszász írókkal szemben mi nem vagyunk olyan bőségesen ellátva folklór és elődök terén, és ezért sokszor az angolszász anyaghoz fordulunk… másik oldalról Karinthy is H. G. Wells hatására írta meg a Capilláriát. Mennyire van szerinted szükség a hazai front (Fehérlófia, etc.) előtérbe helyezésére, és mennyire érzed problémának az angolszász behatást?

Az angolszász fantasy kulturális hatásáról volt szó korábban, például a női írós kerekasztal-beszélgetésben is. Ez nem csupán a fantasy irodalomra korlátozódik: az angol nyelv globális közvetítőnyelvvé lépett elő, és ez magával hozta azt is, hogy az irodalom terén is közvetítő közeggé vált. Sokkal nagyobb arányban fordítunk le angolszász műveket magyarra, mint más nyelvekből, a visszafelé áramlás viszont jóval csekélyebb. Ha jól emlékszem, az Amerikában megjelenő műveknek csupán három százaléka lefordított mű.

Ezek után nem csoda, ha a fantasy, ami angolszász szerzők művei által került be hozzánk, egyúttal angolszász toposzokat is magával hozott: elfeket, keltákat, tündéreket. A mai fantasy írók ezeken a történeteken nőttek fel, nem meglepő, ha részben ezekhez az előképekhez fordulnak a saját kulturális gyökerek helyett. Vannak persze elvétve kivételek; Fonyódi Tibor, Szélesi Sándor is írtak magyar mitológián alapuló regényeket, Bán János is a Kárpáthia-könyvekkel lett igazán ismert. A Hetvenhét antológia pedig nagyon sokakat megmozgatott, néhány novellája a magyar fantasy irodalom nagykövete lehetne.

Szerény véleményem szerint Firtos és Tartód kettőse az egyik legkedvesebb elem az Ólomerdőben – akkor is, ha a fantasyben nem ő az első jó és rossz félre hasadt személyiséggel rendelkező karakter, hiszen elődöknek ott van Dr. Jekyll és Mr. Hyde, illetve Szméagol és Gollam. Mit mondanál kezdő szerzőknek, akik még a szárnyaikat próbálják? Mettől kezdve vállalható toposz valami, amihez hasonlót láthattunk korábban, és mettől kezdve klisé?

Firtos és Tartód kettőse tudat alatti toposz. Igazság szerint épp az Ólomerdőnél nehéz lenne kiirtani a toposzokat, mivel népmesei elemekre épül, és ezek a történet szerves részét alkotják. A kezdő szerzőknek csak azt tudom mondani, amit magam próbáltam elérni: hogy ha toposzt is használnak, töltsék fel tartalommal, legyen funkciója a történeten belül, legyen tétje, jelentsen valami fontosat. Nem az a gond, ha valaki toposzt használ, hanem az, ha azt üresen teszi, akkor csak csilivili dísz lesz, egy nagy lufi.

Roger Ebert szerint minden történet csak olyan jó, mint a benne levő gonosz. Te mi alapján alkotod meg a műveid negatív szereplőit, mint amilyen az Özvegy is?

Megértéssel. Minden „gonosz” egyúttal érző lény is, a tetteinek általában van kiváltó oka, magyarázata, ami legalább önmaga számára hihető és logikus. Az Özvegy szemben áll a szimpatikusabb hősökkel, de az ő szemszögéből nézve szükségszerű, mi több, elkerülhetetlen, amit tesz. Szó sincs arról, hogy képtelen lenne a szeretetre vagy a gyengédségre, neki is vannak egészen emberi pillanatai – ugyanakkor önző, sérült és bizonytalan. A lényeg, hogy az író értse, miért olyan a gonosz, amilyen, mit akar elérni és miért.

Bár a műveid nem hemzsegnek a harcoktól, Te egy időben mégis gladiátorkodtál. Mi az, ami alapján egy harcjelenetet jónak tartasz, és mennyiben fordulnál gladiátori tapasztalataidhoz, ha egyszer Te is írnál egy csatajelenetet?

Általában nem kötnek le a harcjelenetek; nem kell elnyújtani őket. A harc, akárcsak a konfliktus más formái, akkor tartalmas, ha nem csupán a kardcsattogásról szól. Az a lényeg, miért harcolnak a felek, ki ellen és mi a tét. Nem az, hogy alsó harántvágásra hogyan blokkolt a másik. A koreográfiát olvasni nagyon unalmas. Éppen ezért, ha csatajelenetet írnék, biztosan inkább a szereplőkre és az érzelmi ellentéteikre koncentrálnék, arra, hogy mit akarnak elérni és mi forog kockán (az életükön túl).

Egyáltalán, honnan jött az ötlet, hogy felcsapsz gladiátornak?

Egy volt osztálytársam megkérdezte, érdekel-e, így aztán az öcsémmel együtt lementem megnézni, és ott ragadtam. Nem csupán a sport fogott meg, a harc, vagy a római hagyományok felelevenítése, hanem maga a közösség is, a bajtársiasság.

Gladiátorkodáson kívül szerepjátékoztál is. Mi az, ami vonzott ebben az időtöltésben?

Komoly? :) Természetesen az, hogy mesélhetem és más karakterek bőrébe bújhattam. Már akkor bennem volt mindkettő. Most ugyan nem nagyon van időm szerepjátékozni, de írok és színjátszó körbe járok.

Mennyire tartod károsnak az élményre a kockacsörgetést? Egyáltalán, hogyan telt egy tipikus játékalkalom, amiben részt vettél?

Dobáltuk mi is a kockákat, mint bárki más. Ugyanakkor a barátnőimmel gyakran meséltünk egymásnak személyre szabott történeteket, amelyekhez nem kellett se kocka, se karakterlap – és ezeket élveztem jobban. Nem volt kötött világ, csak amit kitaláltunk menet közben, a történet pedig aszerint haladt, mit éreztünk meg, mit szeretne a másik tenni vagy megismerni.

Mik a kedvenc szerepjáték-világaid, és miért?

Nagyon sokat játszottam a Changelinggel, tetszett a bája, ami mögött ugyanakkor komoly témák is meghúzódtak. Maga a játék is a felnőtté válásról szólt, az önfeledtség és a gondtalan kalandok és a való világ kötelezettségei közti ellentétről. Nem csoda, ha kamaszkorunkban megfogott bennünket, hiszen mi is épp azzal küszködtünk, hogy felvállaljuk a saját tetteink következményeit és önállóvá váljunk.

De szerettem az Engelt is, mert remek háttértörténete van, a világa pedig különleges, nyomasztó és lenyűgöző.

Sok író mesél arról, hogy szeret zenére írni. És Te? Ha a válasz igen, milyen együtteseket és milyen számokat szeretsz hallgatni? Van olyan, amikor egy jelenet hangulatához válogatod össze őket?

Én vagyok a kivétel. Akkor tudok a legjobban írni, ha csend van. Ha már mindenáron muszáj zenét hallgatnom közben ( például, hogy a külvilágot kizárjam), akkor valami szöveg nélküli, nem túl tolakodó zenét teszek be. Bár igazából mindegy. Ha belemerülök a szövegbe, minden megszűnik körülöttem; úgysem tudnék a zenére figyelni.

Kipróbálnád-e magad más műfajokban, mint például képregény?

Gyerekkoromban rajzolgattam képregényeket magamnak, de gondolom, nem erre céloztál. A képregény-forgatókönyv kicsit más műfaj. Próbálkoztam vele, de nem vagyok elég vizuális típus, és zavar, hogy nem tudom használni azt, amiben erősebb vagyok, nevezetesen a stílusomat. A párbeszéd és a cselekmény leírása nekem kevés. Kéne egy rajzoló hozzá, akivel együtt dolgozhatnék már a kezdetektől fogva.

Van-e már esetleg valami ötletcsíra a fejedben?

Nincs konkrét ötletem, amit csak képregényben tudnék elképzelni, ugyanakkor ha adódna ilyen feladat, szívesen elbíbelődnék vele.

Ha akár megjelenne egy képregényed vagy egy Csillagporhoz hasonló illusztrált regényed, kit választanál ki rajzolónak?

Cserny Timi Pookah-t. Nagyon tetszik, amit a Vízválasztóval elkezdett és nagyon szerettem az Ólomerdőhöz készített illusztrációit. Simán rábíznám magam.

Vannak-e kedvenc képregényeid, és ha igen, melyek azok?

Szerettem a Sandmant, a Gloomcookie-t, a Watchment, de például webcomicokat is olvasok: a Gunnerkrigg Courtot, a Sinfestet, az Order of the Sticket. Tetszett a már lezárult Salamander Dream és a Phoenix Requiem is.

Nem egy novellád jelent meg külföldön. Milyen érzés volt, milyen visszajelzéseket kaptál, egyáltalán, milyen változást hozott a számodra a külföldi megjelenés?

Idehaza nem éreztem változást; aki egyáltalán szóba szokta hozni, az – úgy érzem – amúgy is kedveli az írásaimat, akinek meg a bögyében vagyok, az nem ettől fog jobban megszeretni. :) Viszont sok külföldi íróval, szerkesztővel megismerkedtem, cikket kérnek tőlem, szólnak, ha adódik valami tematikus antológia. Úgy érzem, kicsit jobban belekapcsolódtam a globális SF életbe, bár még mindig világtól elzárkózott remetének számítok.

Nagyon jó érzés olvasni külföldi recenziókat, de nem jobb, mint a hazaiakat. Inkább érdekes látni, hogy körülbelül hova tudom belőni magamat a világ SF irodalmán belül, és hogy tényleg van lehetőség kijutni a határainkon túlra. Tényleg el lehet érni bármit, csak kitartóan dolgozni kell érte.

Hogy áll most az Ólomerdő angol nyelvre történő fordítása? Mit vársz attól, ha sikerül betörnöd az angolszász piacra?

Abbahagytam a fordítását, részben idő-, részben pénzhiányból. Ha netán mégis befejezném, és ne adj isten, kint meg is jelenne, hatalmas változást akkor sem várok tőle. Új olvasókat. Kis magyar színt a világ SF irodalmában. Honoráriumot. :D De semmiképp sem világmegváltást vagy arannyal szegett párnát a fenekem alá.

Sőt, még ijesztő is: ha megjelenne kint regényem, még többet kéne dolgoznom, még keményebben, hiszen még több olvasót kéne megszólítanom. Nem tudom: menne-e. Meddig tudok még fejlődni, nyújtózni. De érdekes lenne rájönni, nem? :)

Melyik öt olyan külföldi fantasztikus regényt szeretnéd magyar kiadásban látni, amelyek nem jelentek meg, és miért ajánlod őket?

Melyik ötöt? Nem egyszerű kérdés.

Szeretném végre magyarul olvasni Catherynne M. Valente valamelyik művét. Legutóbb a Deathlesst olvastam tőle (nemsokára lesz ismertető róla az SFmagon), de szinte mindegyik írásával elvarázsol, nem véletlen, hogy nagyon gyorsan az A-listás szerzők közé került. Költészet, ami ír, csodálatos feladat lenne lefordítani (és ez a többi könyvre is igaz, amit felsorolok).

Ursula K. Le Guin: Changing Planes című kötetének megjelenésére van némi esély: különleges világokba tett utazásokat ír le, amelyek görbe, de igaz tükröt mutatnak nekünk. Elgondolkodtató, szépséges gulliveriáda.

Kelly Link első kötetének fogadtatását leginkább a közöny jellemezte, pedig az egyik legkülönlegesebb kortárs fantasztikus novellista. A Magic for Beginners pedig a legjobb elbeszélések egyike: invenciózus, furcsa, mitikus.

Hogy egy férfit is mondjak: Ian McDonald Desolation Roadja maga a marsi Száz év magány; összefonódó történetek egy közösség életéből, amelyek néhol kegyetlen, néhol varázslatos szőttessé állnak össze.

És végül a The King's Last Song Geoff Rymantől. Kambodzsáról és az ország sebeiről ír Pol Pot uralma után, sok-sok emberséggel, megértéssel és megbocsátással

Melyik három magyar fantasztikus művet szeretnéd külföldi kiadásban látni és miért?

Szeretnék egy Juhász Viktor novelláskötetet, egyszerűen mert ő az egyik legjobb magyar fantasztikus novellista, és minden egyes műve más és egyedi. Ugyanezen okból László Zoltántól is jó lenne egy angol nyelvű kötet (vagy A Keringés). Azért kardoskodom ennyire a novellák mellett, mert a kisprózához húz a szívem, és mert egyetlen kötettel nagyon sok színt meg lehet mutatni. A harmadik pedig Lázár Ervin. Nem értem, miért nem fordították még le a Csillagmajort vagy a Buddha szomorú-t – hiszen csodálatosak, mágikusak és szívszorítóak a történetei.

Mennyire lehet megélni írásból?

Itthon? Ha igényesen, mindent át- és megrágva, alaposan írsz? Semennyire. Kell, hogy legyen mellette állásod, akár irodalomhoz köthető (cikkírás, szerkesztés, fordítás), akár más. Vagy megteheted, hogy egymás után darálod le a sztorikat. Az is írás, csak másfajta.

Gyakran szóba kerül különböző oldalakon a fantasztikus irodalom szépirodalmi körökben való elismertetése. Te mennyire tartod ezt a kérdést fontosnak és mit vársz ezen a fronton? Hogyan hat szerinted vissza az olvasókra az, ha a fantasztikus irodalom végül megkapja ezen körök elismerését?

Nem kéne ezen ennyit rágódni. Az olvasó a fontos. Nekik írunk, őket akarjuk elgondolkodtatni, megérinteni. Nem tíz kritikusra vagy irodalmárra kéne koncentrálni, hanem azokra, akik olvasnak. Ha az ember jól végzi a dolgát, alázattal és tudása legjavát adva ír, akkor az elismerés is meg fogja találni.

Úgy érzem, túl sok fölösleges kört futottunk már le ekörül, és semmivel nem jutottunk előrébb. Inkább írni kéne, jókat.

Utasították már vissza kéziratodat? Mik azok az okok, amik miatt vissza szoktak utasítani egy kéziratot?

Persze, ez mindenkivel előfordul, és számos oka lehet. Először is: nem jó a mű. Vagy jó, de épp nincs rá keret. Vagy tematikailag nem illik az adott kiadványba. Vagy most épp másokkal telt be a hely. Vagy eladhatatlan a témája miatt. Vagy volt az elmúlt időszakban még tíz hasonló. Ezek a leggyakoribb okok, és persze köztük van az is, hogy „csak”. Sajnos nekem legtöbbször azért kellett visszautasítanom kéziratot, mert nem volt jó.

Írás mellett fordítasz is, többek között Beagle-et. Ezek a fordítások mennyiben segítettek csiszolni a stílusodat?

Biztosan csiszolják, bár ezt az olvasás is megteszi. No és persze nem mindig kap az ember olyan szöveget, ami igényes. Kelly Link fordítása után azért kicsit megváltozott a stílusom.

Mit tanácsolnál kezdő íróknak azon túl, hogy olvassanak és írjanak sokat?

Legyenek őszinték önmagukhoz.

Tad Williams - A qarok háborúja

2011-09-10T19:58:00.022+02:00

Kedvelem Tad Williamst. Nem voltam ugyan minden művével elégedett, de jó fantasy írónak tartom, aki visszafogott, szerény módon képes életet lehelni egy sereg klisébe, vagy éppen messziről elkerülni azokat. Éppen ezért kíváncsian vettem kezébe legutóbbi monstre fantasy ciklusának, a Tündérvidéknek az első részét, A qarok háborúját. Volt bennem némi félsz, elvégre korábban már páran lehúzták előttem, de gondoltam, a korábbi művei ismeretében Williams megérdemel egy esélyt. Kiolvasva a szóban forgó regényt, azt kell mondanom, hogy bár kifejezetten kellemes olvasmánynak tartottam, ugyanakkor meg tudom érteni, miért fintorogtak sokan a mű miatt. A válasz egy szóban összefoglalható: lassú. A qarok háborúja ugyanis nagyon ráérősen hömpölyög, megkockáztatom, a kelleténél sokszor jóval dagályosabb... pedig voltaképpen ez a mű egyetlen lényeges hibája, és erre számtalan erény jut - ha fele ekkora lenne, már le is kaptam volna a következő részt a polcról. Ha fele ekkora lenne, akkor persze már a második résszel végeztem is volna.

Most, hogy így, az eposzi nagyságú műhöz illően a dolgok közepébe vágtam, egy kicsit visszatérnék a kezdetekhez. Amikor ugyanis levettem a regényt a polcról, kíváncsi voltam, hogy a magát számtalan műfajban kipróbáló Williams hogyan tér vissza ahhoz a zsánerhez, ami feltette őt a nagy fantasyírók listájára? Mi az, amiben megismétli magát, és mi az, amiben eltér?

Ugyanis mielőtt megvettem volna a könyvet, olvastam egy olyan véleményt, ami azt rótta fel, hogy a regény mennyi hasonlóságot mutat a Trónok harcával. Elvégre itt is találkozhatunk egy nyomorék herceggel, egy bizonyítani akaró hercegnővel, miközben a királyságot belülről néhány feltörekvő nemes ambíciója veszélyezteti, miközben északról nem-emberi lények hordái, délről pedig egy őrült uralkodó. Bevallom, számomra már ezek a párhuzamok is meglehetősen sommásak voltak, elolvasva pedig azt kell mondanom, hogy még a két ciklus ezen elemei is olyan távol vannak egymástól, hogy bennem egyszer sem merült fel az, hogy Williams meg akarná lovagolni Martin sikerét.

Vegyük csak sorjában ezeket az elemeket! Barrick hercegről ugyan nyomorék mivolta és álmai miatt Bran Stark juthatna eszünkbe, mégis, a két karakter ég és föld. Míg Bran egy kisfiú, aki csak most birkózik meg béna lábaival, addig Barrick egy, a felnőtté válás határán álló kamasz, akinek karja még hatéves korában nyomorodott meg. Habitusát tekintve inkább emlékeztet Poe egyik túlérzékeny nemesére vagy Elricre, és párszor még a Gormenghast sorozat is eszembe jutott róla, különösen, mivel Williams is annyira szerelmes a helyszínül szolgáló kastélyba, mint Peake. Ikertestvére, Briony hercegnő ugyan szeretné, ha elismernék és női mivolta miatt nem néznék gyengének, ugyanakkor Aryával szemben nem egy tomboy, nem harcosnak készül, nem a fegyverforgatásban akar jártasságot szert tenni, hanem azt akarja megmutatni, hogy ugyanolyan alkalmas az uralkodásra, mint elődei, akik egytől egyig férfiak voltak. Ami azt illeti, Barricknél látványosan alkalmasabb is, de ez persze még senki szemében nem érdem.

Az intrika olyan általános jelenség udvari dolgokat illetően, hogy azt nem is magyaráznám. Marad hát a két külső veszély harapófogója, amiről távolról valóban A tűz és jég dalára gondolhatunk... viszont az őrült déli uralkodó, az autark szálában semmi olyan nincs, ami Dany történetére emlékeztetne, leszámítva, hogy egy szomszédos, egzotikusabbra vett földrészen játszódik. Míg azonban Essosról Ázsia juthat eszünkbe nem kevés Moorcock, Vance és Howard fűszerezéssel, addig Xand a fáraók Egyiptoma egy kevés arab/török ízesítéssel.

Ami északot illeti, igen, embergyűlölő lények lakják, akárcsak Martinnál. Azonban hamár itt tartunk, Martint bevallottan Williams korábbi fantasy ciklusa, a Memory, Sorrow, and Thorn győzte meg, hogy kipróbálja magát a műfajban - márpedig a mizantróp tündérek, a Nornok ott is a fagyos északon találhatók. Ha jobban belegondolunk, az már egy hagyománynak számít a fantasyben, hogy az ellenség északon lakik. Terry Brooks Shannarájában északot az eltorzult gnómok és trollok lakják, és a gonosz Szauron-epigon is ezen a helyen vetette meg a lábát. Robert Jordannél ugyanez a helyzet, a Sötét Úr Fertője a kietlen északon található, egy szép, hosszú vonal, amellyel egy magasságban egyetlen emberi királyság sem található. Robin Hobb vörös martalócai a fagyos Külső Szigetekről hajóznak alá, hogy fosztogassanak és szipolyozzanak. A Fionavar főgonoszának börtöne is északon található, és persze még lehetne példákat hozni, de nem célom útikalauzt írni. Inkább azok a művek érdemelnének szót, amelyekben NEM északon található a romlottság földje... ezek közül a legismertebb ironikus módon A gyűrűk ura, ahol Mordor keleten van, és az egyik rajongói térkép lelkesen a Kárpát-medencébe helyezi, ami, valljuk be, sok mindent megmagyaráz. Ironikus, mert annak ellenére, hogy a fent felsoroltak között nem egy A gyűrűk urát követi rengeteg motívumban, mindegyik ragaszkodik északhoz. Ennek egyrészt mitikus gyökerei vannak - ugye a germán mitológia jégóriásai északot lakják, márpedig ők visszatérő ellenségei voltak Odinék bandájának. A másik pedig, hogy sokan a szívükre vennék azt, ha a főgonosz birodalma országuk helyén található (értsd: akár Kárpát-medence, akár csak "keleti" királyságról beszélhetünk), míg a fagyos Északi-sarkon nem igazán él meg emberfia, így nem bántunk meg senkit.

Emellett Williams tündérnépe, a qarok huszadannyira sem emlékeztetnek a Másokra, mint azok a Nornokra. Ezerféleképpen néznek ki, akad közöttük goblin, óriás, tejfehér tündér, arctalan rém, vadállati tekintetű vörössipkás. Olyan vegyes társaság, hogy róluk rögtön a kelta regék ugrottak be, azok közül is elsősorban Máeldun útja... elvégre az apja halálát megbosszuló ifjú találkozott olyan cifra lényekkel, hogy ihaj!

Hamár a világnál tartunk, akkor itt kell megjegyeznem, hogy míg a Memory, Sorrow, and Thorn a középkori Európát vegyítette Középföldével, addig Tündérvidék világa elrugaszkodik ezektől az elődöktől. Ugyan Délgyepű királysága Angliát juttatja eszünkbe, a déli kontinens egy kvázi-fáraó igáját nyögi, és a köztük található királyságok között is van olyan, amiről távolról Bizáncra vagy a mediterrán országokra asszociálhatunk, ezek cseppet sem olyan hangsúlyosak, mint Williams korábbi fantasy-ciklusában, ahol az országokról messziről ordított, hogy milyen valós földi kultúrákon alapulnak. Első pillantásra a térkép is olyan, mintha egy tucat-szerepjátékhoz készült volna, és vannak olyan cifra nevek, melyek érezhetően fantasy regényhez találtak ki - Williams mégis képes ezeket élettel megtölteni.

Míg a Memory, Sorrow, and Thorn sorozatban a meghatározó vallás egy kicsit módosított kereszténység volt, és a pogány istenek nevei is rögtön valódi megfelelőiket juttatták eszünkbe, a Tündérvidék istenei ennél "eredetiebbek", mindamellett, hogy érződik rajtuk, hogy Williams - többek között- a görög és szláv mitológiákból merítette őket. Szerte a világon a politeizmus az elterjedt, az északi kontinens népei három testvér uralmában hisznek, akik - akárcsak Zeusz, Poszeidón és Hádész -, felosztották maguk között az eget, a tengert és a földet, és mégis, Zeuszékkal szemben egyforma tisztelet illeti meg őket. Közülük az ég istenét Perinnek hívják. De akadnak kisebb istenek, mint Zoria, a tudás szűz istennője, és akadnak olyanok, akik a termése, gyógyításé, szülésé vagy részegeseké. Délen a sólyomtrónon ülő autarkot egy megtestesült istenként imádják, természetesen.

De elég is a világleírásról, térjünk rá a történetre! Kicsit döcögősen indul el, tekintve, hogy előbb egy rövid - és száraz - történelmi összefoglalóval kezdődik, amit egy előhang követ. Az előbbi atavisztikus maradványa annak, hogy a mű egy internetes regénynek indult, ahol az első néhány fejezet ingyenesen olvasható volt, míg a többiért már fizetni kellett volna. Míg a netes verzióban egy ilyen összefoglalóra szükség van, hogy az egyszeri olvasó képben érezze magát akkor is, ha csak öt fejezet van még fent, és a többire várni kell napokon-heteken át, addig itt már ezt feleslegesnek tartom - nem vészes, de véleményem szerint sokkal gördülékenyebb és hangulatosabb lett volna, ha ez a hogyan-miként történelmi lecke a történet során derül ki, ahogy történt ez a Memory, Sorrow and Thorn esetében. Persze, ha ezt meg Williams kidobja, akkor meg azért morognának, merthogy nem őrzött meg a lehetőségek szerint minél többet az eredetiből.

Az összefoglalóból és az előhangból megtudhatjuk, hogy az emberek és a tündérek között egykor háború dúlt, aminek az eredménye az lett, hogy a tündérek északra menekültek, és egy mágikus ködöt idéztek meg, ami megvédi őket a halandóktól, és mintegy határként szolgál a két nép között. Persze ezzel cseppet sem elégedettek, és elkezdik keverni a keverni valót, még akkor is, ha ez a világ pusztulásával jár.

Itt egy picit felemeltem a szemöldökömet, mert az első néhány oldalon rögtön Inelukiék jutottak eszembe, ahogy itt köszönt vissza a legtöbb áthallás: a főhelyszínül szolgáló Délgyepű kastélyt a tündérek építették, akár csak Hayholtot/Erősséget, ahol a múlt szellemei kísértenek. De ezek ugyanolyan panelek, mint a fentebb tárgyalt észak: lehet ezeket is úgy alkalmazni, hogy ugyanaz a toposz két példája élesen elkülönüljön. Szóval, a kezdeti párhuzamok után Williams sikeresen meggyőzött arról, hogy nem a Memory, Sorrow and Thornt olvasom újra - amivel nem lenne gond, mert szeretem én az MST-t, csak éppenséggel nem akarok kétszer fizetni érte!

Jöjjön hát a seregszemle! A főszereplő testvérpárról beszéltem már... őket okénak tartottam, de Williamsre jellemző módon a mellékkarakterek érdekesebbekre sikerültek, ugyanis vannak olyan jól kitaláltak, mint az ikrek. Közülük rögtön kiemelném az idős funderling (inkább folk, semmint fantasy törpe) házaspárt. Tad Williamsnél visszatérő elem, hogy az apró fantasy népeket méltósággal ruházza fel, tiszteletre és szeretetre egyaránt. És Williams elég érzékenységgel rendelkezik, hogy ez ne csak elismerendő próbálkozás legyen, hanem természetesnek hasson. A Kékkvarc házaspár cseregyerek fiát néha képen töröltem volna a helyükben, de az már szerencsétlenről az előszóban kiderül, hogy a tündérek manipulálása révén nem egy százas.

Ferras Vansen kapitány is egy jól kitalált karakter... igaz, benne én pont azt tartom feleslegesnek, amit leghamarabb megtudunk róla, nevezetesen, hogy közrendűként a hercegnőért epekedik. Valahogy én ezt a viszonzatlan szerelmet éreztem benne a legkevésbé természetesebbnek, a bizonyítani vágyás már fakadhat(na) a karakteréből. Nagyon eltaláltnak éreztem, ahogy az embereihez viszonyul, viszont azt egy erőltett elemnek éreztem, amikor az őt - önhibáján kívül történő dolog miatt - megvető hercegnő rendre helyrerakja. Mondjuk nekem speciel herótom van a hercegnőbe szerelmes közrendű férfi toposzából, úgyhogy ez is benne lehet a pakliban... de hé, ilyen bogarai mindenkinek vannak, Sanderson a parasztfiú alakjától irtózik.

Míg a fenti szereplőkkel Délgyepű udvarában találkozhatunk, addig az ifjú Qinnitannal az autark birodalmába kaphatunk betekintést. Qinnitant az autark sokezredik feleségéül választotta magának, amiért ő ugyan nem repes, de nem akar szörnyű halált halni. Az ő nézőpontjai külön fejezeteket alkotnak, és egyszer sem keveredik a többi karakter közé. A róla szóló fejezetek rövidek és feszesek, és már csak ezért fenntartják az érdeklődést - akkor is, ha Qinnitanhoz hasonló alakokat is láthattunk már párszor.

Yassamezzel, a tündérek boszorkányharcosával keveset találkozunk, pedig vele nyerünk rálátást a qarok gondolkodására, és ez által kapunk betekintést a motivációiba. Persze ez lehet szándékos is, és a következő részekben valószínűleg többet kapunk majd belőle.

A nem-nézőpont karakterek között jólsikerültnek tartom az idegenhonból származó - és pályafutását hadifogolyként kezdő - hadparancsnokot, Shaso den-Hazát. A kisnépek mellett Williams másik vesszőparipája az, hogy fantasy közegben is lapot osszon más rasszokba tartozó embereknek is, úgy, hogy az természetesnek hasson. Míg az MST-ben Tiamak népét az afrikai őserdők lakóiról mintázta Williams, addig Shasoról a mórok jutnak eszünkbe. És emellett ráadásul roppant morcos is a természete, ha élhetek egy hülye szójátékkal. Kár, hogy keveset látjuk őt is... amire megint egy hülye szójáték kívánkozna, de nem fárasztanám vele a nagyérdeműt.

Ami az emberi főgonoszt, Sulepsis autarkot illeti, ő rögtön Pryratest juttatta eszembe... azonban a vörös papnál sokkal természetesebben és bevállalósabban megírt gusztustalan karakter. Pryrates egyik durvább jelenete az volt, hogy kitöri egy kutya nyakát - Sulepsis ennél nagyobb kreativitással végzett a tulajdon rokonaival. Egyetlen morfondom vele kapcsolatban az, hogy még nem sok szerepe volt idáig, pedig a délgyepüiek inkább őt tartják a megtestesült gonosznak, mint a szomszédukban élő tündéreket. Bevallom, valahogy mellette a tündérek hadjárata egy kicsit már ad-hocnak is tűnt; Sulepsis eltaláltabb gonosz, legalább annyira ott van a délgyepüiek tudatában, mint Szauron volt a középföldiekében, és annyira ott érződik a jelenléte minden mögött, hogy a tündérek már-már egy felesleges szállá válnak. Hamár szóbakerült Martin, akkor míg a Trónok harcában nem zavart az, hogy a Hét Királyságot különböző, egymással - egyelőre - köszönőviszonyban nem lévő felektől érheti majd támadás, addig itt valahogy mégis volt egy kis hiányérzetem, hogy a tündérek és az autark mesterkedése látszólag egymástól függetlenül zajlik.

Persze ebben az is benne van, amit már korábban említettem: míg Martin igyekszik egy percig sem lankasztani az olvasó figyelmét, addig Williams regénye a második felétől hajlamos leülni. Az elején felvet egy sereg titkot, aminek javáról aztán mintha meg is feledkezne, és csak a legvégén kerül egy részükre valami magyarázat. Martin sem játssza ki a lapjait, de ő ezt úgy oldja meg, hogy végig az orránál fogva vezeti az olvasót - Williams a talányokat sokszor látványosan a homályban tartja, pedig itt-ott hiányzik az, hogy megvezesse a hőseit, és minket is. Pedig öröm látni, hogy elengedi Tolkien kezét, rengeteg jó ötlete van - a törpék és a tündérek mellett tetszettek a liliputiak és a hanyistókok is -, és képes megtölteni a világát a mindennapok életével. Ami azt illeti, mindig is érdekesnek tartottam benne azt, hogy amennyiben leírom, miről ír, egy kliséhalmaznak hat, ellenben olvasva frissnek és természetesnek... és nem egyszer eszembe jutott az is, hogy ha a korábban emlegetett MST-n egy korábbi vekengésem pontjai szerint mennék végig, akkor mind a tíz pontból győztesen kerülne ki.

Ellenben bár az MST sokkal jobban követte A gyűrűk urát, annyival mozgalmasabb is volt. Visszaemlékezve a The Dragonbone Chairben legalább kétszer annyi történt (ahogy A virágok háborújában is, bár ott talán háromszor ennyi), mint A qarok háborújában, pedig az a regény sem volt egy kapkodó idegbeteg. Persze, az első részben Williams még a bábukat faragja és a táblát csiszolja... de akkor is örülnék neki, ha már az első részben több cselekmény és fordulat várna minket x oldalra - még akkor is, ha ezt azzal oldja meg, hogy oldalakat húz ki.

Ami a fordítást illeti, számomra fura volt azt olvasni, hogy a karakterek sokat "önöznek" egymással. Ezt később megszoktam... ám az igazat megvallva, azt már nem, hogy lépten-nyomon abba a kifejezésbe botlottam, hogy "az igazat megvallva". Ezért persze érheti Williamst is megrovás, mert bár az MST és A virágok háborúja esetén nem emlékszem ilyen töltelékhalmozásra, attól még itt rászokhatott... magyarban azonban hatványozottan zavaróan hat. Ugyanígy egy apróság, hogy a 207. oldalon kétszer kell nekifutnunk az egyik szereplő mondatának, hogy megérthessük (enyhe SPOILER):

"Most már én vagyok a régensherceg, nem pedig az ön kis unokaöccse."

Ezt úgy érti, hogy ő már régensherceg, és nem csupán rokoni viszony fűzi a másik karakterhez, hanem uralkodó-alattvalói is, mégis... először úgy lehet érteni, hogy most már ő a cím birtokosa, nem pedig a beszédpartnerének az unokaöccseé, aki korábban a régensherceg volt. Apróság, és inkább morfond, mind kritika, de talán jobban hangzott volna, hogy:

"Most már a régenshercege is vagyok, nem csupán az ön kis unokaöccse."

Nem tudom, egész pontosan mi szerepelt az eredetiben, de van, hogy a gördülékenység és egyértelműség fontosabb, minthogy görcsösen ragaszkodjunk az eredeti szöveg minden szavához. Ez persze megbocsátható apróság... ellenben az már zavart, hogy a szóközök helyét rendre apró téglalapok foglalják el.

Akárhogy is, hibái ellenére a regényt bátran ajánlom azoknak, akik szeretnének egy igényes fantasy-t olvasni és nem zavarja őket a cselekmény lassúsága. Meglátjuk még, ez a következő részeknél miként változik, és bízom benne, hogy a ciklus nem jut nálunk a Másvilág sorsára. Kár lenne érte, még akkor is, ha a keleténél egy kicsit sok rajta a fölös zsír...

The Iron Dragon's Daughter

2011-09-05T00:12:00.002+02:00

Avagy ismertető egy nagyon elszállt, és emellett nagyon plasztikus és cinikus Tündérvilágban ragadt kislányról.

Ötletszikrák – Silverhawk

2011-08-25T22:11:00.003+02:00

Mint korábban írtam, a D&D-nek bevált szokása az, hogy egy zsáner elemeit elkeveri a tolkieni alapokkal (úgymint törpe, tünde, félszerzet, ork, troll, etc.), amiből aztán valami jópofa keveredik ki ideális esetben. Ahogy végigszalmáztam az eddigi ilyen keverékeket, arra jöttem rá, hogy eddig ebből a sorozatból egy műfaj hiányzik, mégpedig a szuperhősöké. Ennek persze számtalan oka van, az egyik az, hogy akárcsak D&D világokkal, a szuperhősös szerepjátékokkal is Dunát lehet rekeszteni. A másik az, hogy míg a szuperhősökben ott van az egyénítettség illúziója – hiszen egy egyszeri szerepjátékos úgy alkotja meg Major Megamuscle karakterét, hogy hiába tudja kábé ugyanazt, mint az összes szupererejű Muszkli Miklós, Major Megamuscle-ből mégis csak egy van a világon –, addig D&D karaktereket rendszerint úgy hozzuk létre, hogy „szeretnék játszani egy fél-ork barbárral”. A szuperhősök koncepciójukból fakadóan egyediek, míg a D&D karakterek egy, a világra jellemző csoport tagjai (teszem azt, tünde vándoroké vagy törpe harcosoké). Az utóbbi esetben már akkor is elégedetten dőlünk hátra, ha olyan szokatlan kombinációkat hozunk létre, mint félszerzet barbár vagy fél-ork bárd. Ezért is van az, hogy míg a D&D rendszerek sava-borsát a fajok mellett a különböző kasztok adják, addig a szuperhősöknél még a D&D rendszerek is mellőzik az osztályokat és a velük járó szintlépést (ld. Mutants and Masterminds), és helyette a rugalmas karakteregyénítést preferálják (mint a Shadowrun vagy a World of Darkness).

Ennek ellenére én megpróbáltam a két tősgyökeresen különböző koncepcióból egy egységes világot létrehozni, az eredmény pedig a Silverhawk lett, azaz Greyhawk és a Marvel Univerzum pikáns elegye. Persze, nem jutottam messzire, mivel egyrészt nem vagyok szerepjátékfejlesztő, másrészt meg a fentebb soroltak miatt, de azért álljon itt az a kevés.

A legelsődlegesebbek – ahogy általában mindenhol – a játszható fajok, így velük kezdem. Természetesen itt is a legmeghatározóbb nép az embereké, akikre igaz mindaz, ami a Játékosok könyvében le vagyon írva, azzal a kiegészítéssel, hogy még egy extra képességgel kezdenek – ha esetleg valaki Batmannel vagy Amerika Kapitánnyal akarna nyomulni, akkor meglegyen a lehetőség erre.

A törpék itt is a kovácsmesterségben jeleskednek – képesek egy barlangban bármilyen hulladékból szuperfegyvert készíteni, és meg is teszik. Gyakran készítenek maguknak fejlett technológiájú páncélokat, amelyek képesek repülni és hihetetlen fegyverarzenállal bírnak. Nagy vedelők és nem vetik meg a szebbik nemet, de a szívük a helyén van. Emellett nincsenek jóban a sárkányokkal, akikkel rendre bajszot akasztanak.

A gnómok minden egyes képviselője egy állattotemnek ajánlja magát serdülőkorában, aki cserébe különleges képességgel ruházza fel követőjét. Ezek a totemek zömében rovarok és egyéb csúszómászók, ám a hiedelmek ellenére cseppet sem rosszindulatúak. Pók követői időben észlelik a veszélyt és a falon másznak, Darázs követői hártyás szárnyaikon repülnek és fullánkjukkal nyakon csípik a gaz latrokat, Giliszta követői pedig hihetetlen hosszúra képesek nyúlni. Vannak futrinkák, hangyák, ászkák és egyéb rovarok követői is.

Az emberek, ha némi előítélettel is viseltetnek irántuk, sokkal toleránsabbak az előző két fajjal, mint a félszerzetek népével. A félszerzetek embereknek születnek, ám tízéves korukban jelentkeznek különleges képességeik, és ettől az időtől kezdve megszűnnek növekedni. Bár első pillantásra mind gyerekeknek tűnnek, félelmetes erők birtokában vannak. Egyesek tárgyakat mozgatnak az akaratukkal, mások viharokat idéznek. Egy átlagos félszerzet egy elsőszintű varázslathoz hasonló képesség birtokában van, amit aztán kalandjai során fejleszt és csiszol. Akadnak azonban olyan félszerzetek is, akiknek képessége atavizmusban nyilvánul meg: szőrösek, éles karmaik vannak, emellett gyorsabban gyógyulnak az átlagembereknél.

Az emberek azonban nemcsak a félszerzetek népét gyűlölik és félik, hanem a fél-ulkok tragikus fajtáját. Ezek a személyek valaha emberek voltak, akik félresikerült varázslatok változtattak át: valahányszor stresszhelyzetbe kerülnek, átalakulnak hatalmas, agyaras, csupa izom – kevés ész teremtményekké, akikben a legendák ulkjai köszönnek vissza. Ebben a formában a fél-ulkok hatalmas pusztítást képesek véghezvinni, így nem csoda, ha az emberek hadserege a félszerzeteknél is jobban üldözi őket. Sokan közülük a gyógymódot kutatják, mások azonban elfogadják lényük ezen részét, és a velejáró hatalmat.

A tündék a csillagok közül érkeztek Silverhawk földjére, azzal a céllal, hogy beépülnek az emberek közé, hogy előkészítsék a terepet egy invázióra – azonban nem egy közülük megkedvelte az őslakókat, és az oldalukon küzd az igazságért. A tündék hihetetlen mentális erők birtokában vannak.

A kasztok között akad riporter, tudós, fotós, katona, ügyvéd, milliomos, színész és orvos... ezek valójában a hátteret adják meg az alteregó számára. Valahányszor a karakter szintet lép, nem csak a „háttérben” fejlődik, hanem szuperhősként is, elvégre a karaktereknek kettős életük van (legalábbis ez a jellemző).

Ami a világot illeti, nem sokkal azután járunk, hogy Zsákos Magnetó seregeit legyőzték Fátum hegyénél… a félszerzetek önjelölt megváltója az emberiségre fordította volna vissza azok őrgólemeit, ha az egyik csatlósa, Varangy le nem kapja a fejéről az őt mágikusan védelmező sisakot, és azzal együtt bele nem esik a vulkánba. Zsákos Magnetó legyőzetett, ám a béke törékeny...

Emellett persze hőseink nem pihennek, hiszen számtalan veszélytől kell megmenteniük a világot. Ezek egyike az utazók faja, akiket a bolygófaló Tarrasqtus teremtett – ezek közül a kromatikus utazók hűen követik uruk parancsát, és előkészítik a kiszemelt planétákat a felfalásra, velük szemben a metalikus utazók fellázadtak teremtőjük ellen. De akadnak még rajtuk és a már említett őrgólemeken és sárkányokon kívül zöld goblinok, vörös csontvázak, renegát polipgnómok, gnómevő grimlunok, szimbiontamasszák és kreentaurok.

Dióhéjban ez hát Silverhawk világa… és az igazat megvallva, csupán pár diónyival több ennél erről a világról. Egyrészt, mint mondtam, nem vagyok szerepjátéktervező… másrészt meg valljuk be, az egészet nem is lehet komolyan venni, mert ha összekötjük az összeillő részeket, akkor... nos, olyanok jönnek ki, mint Zsákos Magnetó.
Persze, miért is kellene minden szerepjátéknak komolyan venni magát?

Amerika Kapitány: Az első bosszúálló

2011-08-10T00:25:00.007+02:00

A napokban láttam az Amerika Kapitány kalandjaiból készült filmet. Gondoltam, jó szokásomhoz híven élménybeszámolót is írok róla... de aztán olvastam Olórin kolléga recenzióját, és rájöttem, hogy ezt már megtették helyettem, ugyanis szinte szóról-szóra egyezik a véleményünk. Hogy miként vélekedünk a legújabb szuperhősfilmről? Elolvashatjátok a Geekz oldalán! :D

Fekete-fehér, igen-nem

2011-08-03T14:38:00.009+02:00

Fotó: Nikki Nelson/WENN

Ma tudtam meg, hogy a legújabb Superman-filmben szerepet kap Lawrence Fishburne, és megörültem neki. Tehetséges, karizmatikus színész, aki egyből képes a jelenlétével megnövelni a produkció színvonalát.

Aztán megtudtam, hogy Perry White-ot fogja alakítani, és lelkesedésem rögtön el is párolgott. És mivel nem ez az első eset, hogy képregényfilmben egy eredetileg fehér karakter szerepét fekete színészre osztják, úgy éreztem, ideje már szót ejtenem erről a jelenségről is, bármennyire is kényes téma. Ugyanis, véleményem szerint, ez a fajta hozzáállás inkább árt annak az ügynek, amire hivatkozva igazolni akarják, és ennél létezik jobb megoldás is. Előre bocsátom, hogy nem hergelni akarom a jó népet, mindössze arról írnék, miért is tartom túlhaladottnak ezt a hozzáállást.

De kezdjük az elején! Mi is az a bizonyos ügy, amit korábban említettem? Hát az, hogy a szereplőgárda többszínű legyen, és ne csak WASP karaktereknek osszanak lapot, ami teljesen helyénvaló. A XXI. században vagyunk, és most kötelezően említhetném az Egyesült Államok elnökét, Barack Obamát és még egy sereg példát híres és elismert színesbőrű emberekre, hogy miért is nem állja meg a helyét az, hogy kizárólag fehérek kerüljenek a rivaldafénybe, míg pl. a fekete szereplők statiszták legyenek, akik hangosan kiáltással esnek a szakadékba. A gond az, hogy én sokszor azt érzem, a kedves alkotók mindössze azért törekednek a diverzitásra, hogy elmondhassák magukról, mennyire nyitottak és elfogadók ők - de ha ezt kicsit komolyabban gondolnák, akkor ezt nem ilyen slendriánul intéznék el.

Ezt mindig is azzal a kérdéssel igyekeznek kivédeni, hogy "de hát nem vagyunk már elég nyitottak, hogy ne legyen akadály egy feketének sem, hogy eljátszhasson egy fehér karaktert?" És ilyenkor akinek aggályai vannak, az elszégyelli magát. Holott mint említettem, én örülök Lawrence Fishburne-nek, és egyet értek abban, hogy a szereplők legyenek diverzek. Az azonban soha nem tetszett, amikor a készítők nagyvonalúan odavetettek egy kevésbé fontosnak ítélt fehér karaktert egy fekete színésznek, mikor annyi kiaknázatlan, jól sikerült fekete karakter van a képregények világában.

Mondjuk ki: szerintem Fishburne tökéletes John Henry Irons lehetne. Még csak nem is kellene eljutni addig (az első filmben, mert gyanítom, sagában gondolkoznak a készítők), hogy átalakuljon Steelé. Supermannek az olyan ellenfelekkel szemben, mint Toyman, Metallo vagy Brainiac, kimondottan jól jönne egy olyan zseniális feltaláló segítsége, mint Irons - igaz, ezen ellenfelek sosem fognak a vászonra jutni, de ez már egy másik morfond. Irons így aktívabb karakter lehetne, mint Perry. Mi több, ez vissza is hatna a képregények világára annyiban, hogy akkor újra rivaldafénybe kerülne Steel, egy híres fekete szuperhős.

Perry White-tal ezzel szemben az a probléma, hogy ő már ott van 70 éve a köztudatban. Számtalan inkarnációban létezett, ugyanakkor mégis egy élénk képünk van róla, amit nem bírunk kiverni a fejünkből, és ennek következtében disszonáns lesz a végeredmény. Pontosabban: el kell vonatkoztatnunk az addigi Perry-képünkről, hogy el tudjuk fogadni Lawrence Perryjét, viszont ugyanakkor ott lesz bennünk az, hogy mégis csak egy adaptációt látunk, azaz öntudatlanul is elvárjuk, hogy minél zökkenőmentesebben ültessék át a vászonra egyik kedvenc képregényünk. Egy másik megoldás a problémára az lehetne, hogy Lawrence egy teljesen új karaktert kapna, aki attól még a Daily Planet szerkesztője. Teszem azt, Perry-t korábbi cikkei miatt Luthorék leváltják, ne adj Isten, merénylet miatt kórházban van, és addig a helyére érkezik Lawrence karaktere, aki azonban maga is egy elszánt és becsületes szerkesztő lehetne, aki tiszteli Perry-t és az elveit. Mennyi potenciál lehetne ebben a verzióban, sőt, ez is visszahatna a képregényre, lenne egy új fekete képregényhős. És lehetne egy jó karakter.

Igen, tudom, emögött a döntés mögött az is ott van, hogy sokak szemében egy most alkotott, vagy ifjú (10-20 éve kitalált) karakter nem egyenrangú egy 60-70 éve megalkotott szereplővel. Ez azonban, szerény véleményem szerint, egy ostoba hozzáállás. A képregényeknek mindig szükségük van a vérfrissítésre, hogy fiatalosak maradjanak, tehát egy új karaktert, ha az jól sikerült, mindig tárt karokkal várnak. Hé, Harley Queen is milyen nagy népszerűségre tett szert, pedig őt az 1992-től '95-ig futó rajzfilmsorozathoz találták ki. Ezzel szemben az, hogy ebben a verzióban egy fekete Perry White-ot fogunk kapni, a lehető legkisebb visszahatást fogja kiváltani, elvégre már 70 éve egy fehér Perry él a köztudatban. Nem valószínű, hogy lecserélnék őt, mint azt tették Nick Furyval, és nem is ez lenne a legjobb megoldás, a fent írtak miatt.

Mielőtt még bárki is fehér csuklyát vizionálna rám, hadd hozzak pár példát más oldalról is. Ott van az a szörnyűséges Spawn film, ahol a fekete Terry Fitzgeraldot a fehér D. B. Sweeney alakítja. Nem csak, hogy az alkotás sem volt jó, de Terry-t kimondottan rossz volt nézni - ha egyszer fekete volt a képregényben, ami hozzátartozott a karakteréhez, miért is nem lehet erre ügyelni a filmben? Azt hiszem, ennél a filmnél az általam felhozott probléma nyilvánvaló, és senki nem látna mögé rasszizmust, holott ugyanerről van szó.

De hogy még egy példát mondjak: én kedveltem a 2008-as Vasember Rhodey-ját, akit Terrence Howard játszott. Ilyen-olyan okok miatt két évre rá a folytatásban ugyanazt a karaktert Don Cheadle alakította. Mindkét színész afroamerikai, ám ugyanakkor két teljesen különböző kinézetű ember, akik teljesen máshogy alakították a karaktert. Nekem mégis el kellett volna fogadnom, hogy ez a két Rhodey egy és ugyanaz, ugyanazon kontinuitásban, és ez ugyanannyira problémás volt, mintha Downey Jr.-t cserélik le John Malkovichra. Kicsit mintha az lett volna az akaratlan, ám mégis szerencsétlen üzenete, hogy "egyik fekete olyan, mint a másik." Nem láttam és nem is hiszem, hogy egyhamar bepótlom, de ebből a szempontból elismerés illeti a harmadik Transformers filmet, ahol Megan Fox Mikaeláját a színésznő távozásával nem tartották meg, hanem az új színésznőre írtak egy új karaktert. (Igen, említhetném most azt, hogy jé, hát Schumachernél is előbb Val Kilmer, majd George Clooney lett a Batman, de azoknak a filmeknek nem ez volt az egyetlen hibájuk, és amúgy is el akarjuk felejteni.)

Persze azt is említenem kell, hogy ez a jelenség önmagában nem feltétlen negatívum. Erre a legragyogóbb példa a Men in Black, amit elsősorban Will Smith és Tommy Lee Jones párosa visz el a hátán. A képregényben persze Smith karaktere (is) egy fehér, szőke fazon, azonban ez mégsem zavaró, több okból. Az egyik a már említett chemistry (amiben Jonesnak ugyanakkora szerepe van, mint Smithnek), de ugyanakkora szerepet játszik az is, hogy nem egy évtizedek óta futó, ismert képregényből adaptálták. Az is eltér a többitől, hogy nem egy mellékkaraktert "vetettek oda" nagylelkűen, hanem egy főszereplőről van szó, ahogy azt is meg kell említenem, hogy a film inkább inspirációként tekintett a képregényre, nem pedig Bibliaként. A Men in Black film egy teljes mértékben sajátosan, eredetitől elrugaszkodottan kezelt adaptáció volt, saját stílussal és hanggal - és valljuk be, sokkal inkább meg is állja filmként a helyét, mint jelenünk képregény-adaptációinak 95%-a.

Itt kell azt megjegyeznem, hogy én személy szerint Michael Clarke Duncan Vezérét is kedveltem - ott a megírt karakterrel voltak apróbb problémák. Ehhez persze hozzátartozik, hogy a képregényben is minimum két, különböző személyt takart ez az álnév... és különben is, Michael Clarke Duncan nagydarab és karizmatikus. Merd őt nem kedvelni...

Itt említeném azokat a karaktereket is, ahol ezt a több személy - ugyanazon/hasonló szuperhős személyiségről beszélhetünk. Az egyik ilyen példa a DC Zöld Lámpásai, de War Machine is idetartozik, akárcsak az Astro City Crackerjackje. De az Astro Citynek egy mondatában több inspiráció és önelemzés van, mint egy tipikus képregényfilmben.

De visszatérnék inkább a kiindulópontomra, nevezetesen: "azonban soha nem tetszett, amikor a készítők nagyvonalúan odavetettek egy kevésbé fontosnak ítélt fehér karaktert egy fekete színésznek, mikor annyi kiaknázatlan, jól sikerült fekete karakter van a képregények világában."

És most tegyük a kezünket a szívünkre, és valljuk be: nem voltunk annyira elkényeztetve színesbőrű karakterek terén a képregényadaptációk világában. Joseph "Robbie" Robbertson a Pókember világának egy meghatározó alakja, J. Jonah Jameson ellenpólusa, aki sokszor bírja jobb belátásra rossz természetű főnökét. A filmadaptációkban csak pár pillanat erejéig villan fel a háttérben, de nem osztanak neki lapot. Miután elolvastam a hírt, az is eszembe jutott, hogy Fishburne nagyszerű Robbertson lehetne - de gyanítom, az új Pókember filmszériában sem fogunk többet kapni Robbie-ból.

Ororo Munroe, alias Vihar az X-men egyik legmeghatározóbb karaktere: istennő, vezető, extolvaj, anyafigura, aki klausztrofóbiától szenved. A filmekben alig volt több egy két lábon járó képességnél, amit csak a harmadik részben igyekeztek csiszolni. Én szívem szerint örülnék, ha a mostani új szériában a fiatal Ororo is felbukkanna, és kiderülne róla... bármi. Apropó, Az elsők... 60as évek, mégis van két fekete mutánsunk, ami jó. Ami kár, hogy kettejük közül az egyik, Darwin szinte azonnal meg is hal - pedig az ő képessége a túlélés.

És ezzel most nem is a filmkészítők fejére akartam fehér csuklyát vizionáltatni - egyszerűen arról beszélek, hogy mi lenne, ha már meglévő, kiforrott fekete karaktereket dolgoznának át a filmvászonra, ahol az ottani történetre kidolgoznák (képregények világában már ugye ki vannak dolgozva) és tényleges szerepet kapnának, ahelyett, hogy fehér karaktereket dobnának oda fekete színészeknek. Ez ugyanis egyrészt azt sugallja, hogy a képregények világában egy fia említésre méltó fekete sincs, ami nem igaz. Másrészt nagyon levetett cipő szaga van, ami sosem kellemes - nekünk, fehéreknek ez már nem kell, így te, fekete ezt nyugodtan viselheted. Ha ez túlzásnak tűnik, akkor mindenki gondoljon bele abba, hogy mennyi esély lenne arra, hogy Clark Kent/Superman szerepét osszák például Omar Eppsre, akit speciel kimondottan kedvelek... de nem hiszem, hogy sokan elfogadnák (Elseworldsként engem mondjuk kifejezetten érdekelne).

Tegyük hozzá, hogy emögött a jelenség mögött ott van a jó szándék, csak hát a megvalósítás esetlen. Ugyanis nem oldja meg azt a problémát, hogy nincsen elég meghatározó színesbőrű karakter - és tegyük hozzá, kezdetben nem is volt, bár 70 évvel ezelőtt más világ volt -, hanem kiemeli és felnagyítja. Olyan, mint amikor vendégségben leverünk egy vázát, és ahelyett, hogy összeszednénk a cserepeket, arrébb húzzuk a szekrényt, felkaristolva a padlót és felgyűrve a szőnyeget.

Nem is emeltem volna billentyűzetet emiatt, ha nem ez lenne a sokadik példa a képregény-adaptációk terén. Ha a készítők szeretnének nyitottnak tűnni, javaslom, adjanak több esélyt már meglévő fekete karaktereknek, engedjék szóhoz jutni őket. De a most jellemző megoldás szerencsétlen és hajlamos visszaütni. Ez nem háborgás, csupán egy morfond, ami már számtalanszor felmerült bennem.

És végül is az eddigi eseteknél le lehetett engem fegyverezni a fent említett kérdéssel, hogy "nem baj". De milyen megoldás az, amire ez a válasz: nem baj?

Supermeme

2011-07-31T12:07:00.004+02:00

Csak és kizárólag azért, hogy az extra-elvetemült képregényrajongóknak is legyen egy meme-ük, ami jól jellemzi a kapcsolatukat a külvilággal.

És igen, én is közéjük sorolom magam.

Persze nem mindig.

Van, mikor letagadom.

De előfordul.

Az Idő Kerek-e?

2011-07-22T09:52:00.007+02:00

Hülye szójáték, de számomra nem. Idestova lassan két éve ugyanis ezzel zártam a beszámolómat Jordan első regényéről:

Persze, mint említettem, ez a kezdetek kezdete óta egy ciklus nyitórészének íródott, és éppen ezért sok múlik a következő részeken is, ahogy én személy szerint kíváncsi is vagyok a folytatásra. Különösen, mert a rajongók szerint Jordan egyre jobban eltér Tolkientől, és kifejti azokat a szálakat, amiket itt nem varrt el - tehát mindazt, amit én negatív kritikával illettem. Érdekes dolog ez, mert így már nem csak Randék szempontjából lesz nagy a tét, de Jordannél is: ha a következő regények terén elbukik nálam, úgy nagyobbat fog, mígha nem, meglehet, elégedetten fogok arra is visszagondolni, ami most még nem tetszett. Tehát a negatívumokat illik egy kicsit elnézőbben kezelni, viszont ezeket Jordan továbbgördíti... bízom benne, hogy megfelel majd a megelőlegezett bizalomnak.

Jelentem, túl vagyok a harmadik könyvön, és ezzel egyszer és mindenkorra hátat fordítottam a ciklusnak. Hogy miért is? Nos, amikor leraktam a harmadik részt, akkor nem éreztem mást, csak hiányérzetet. Nem a "hát, ez lehetne jobb is, így meg így" hiányérzetet, hanem csupán hiányérzetet. Múltkor megelőlegeztem, hogy ebből A gyűrűk ura - Dűne - Artúr mondakör crossoverből valami jó is kisülhet, ha Jordan rágyúr a történetre, erre arra jöttem rá, hogy az eddigi három regényt a következőképpen lehet összefoglalni:

1. Randet és társait üldözik a Sötét Úr szolgái.
2. Rand és társai üldözik a Sötét Úr szolgáit.
3. Randet üldözik a társai, meg ott vannak a Sötét Úr szolgái is.

És ez közel 2000 oldalon, miközben ez az általam nem kedvelt Scooby-doo egy részében 2 másodperc alatt el van intézve a "regiment ajtón át való kergetőzésen".

Ezen túlmenően Jordan történetkezelése túlságosan is ad-hoc, hogy ennyi oldalon keresztül fenntartsa az érdeklődést. Említettem a múltkor, hogy valahányszor úgy érzi, leül a történet, bedob egy Myrdraalt. Itt ennél egy kicsit változatosabb már a paletta, de a történetet így is gyakrabban szakítják meg random események, az egyszeri embernek meg egy olyan "sure, why not?" érzése támad. A kedvencem az, amikor hőseink menekülnek a Sötét Úr tápos kopói elől, és a tapasztalt aes sedai előbb a foga közt morog, hogy egy ilyen egy sereg társával tud végezni, ezekből meg több is van, aztán kiderül, pont van egy olyan ősi varázslat a tarsolyában, amivel elemésztheti őket. Ezzel sikeresen meg is öli a feszültséget.

A másik, hogy nagyon sok benne az intrikázás, ami önmagában még nem lenne probléma. Azonban nekem is az a véleményem Jordan ilyen jellegű affinitásáról, mint az Üvegtigris Lalijának Csoki spanyol nyelvtudásáról.

-Ne beszélj spanyolul.
-Miért?
-Mert nem tudsz. Ha tudnál azt mondanám, hogy beszélj. De nem tudsz.

Vegyük például Martint és Rowlingot, két, amúgy teljesen különböző írót, akik azonban mindketten jó történetmesélőkével rendelkeznek. Mindkettejüknél található egy sereg titok, de mindketten elég érzékkel rendelkezzenek ahhoz, hogy pont annyit fedjenek fel, annyit szellőztessenek meg, hogy fenntartsák az érdeklődést irántuk - aztán alkalomadtán átverjenek minket a palánkon. Jordannél azonban ez inkább egy kényelmes megoldás, mert bármikor bedobhat egy Szürke Gyilkost, és... és meg is teszi.

Közben meg nem érzem azt, hogy a történet előrébb lendült volna. Mind a három regényben a fenti üldözgetések mellett egy ereklye megszerzése is szerepet kapott, ami nem lenne baj, ha nem azt érezné az ember, hogy Jordan mindig beiktathat újabbnál újabb MacGuffinokat, amiket aztán a Sárkány megszerezhet és ki is pipálhatja azokat - a prófécia egy újabb része lett teljesítve. Tisztázzunk valamit, semmi baj a MacGuffinokkal, ezek megtalálhatók a fantasyn kívül is egy csomó helyen, mint western, kalóztörténet, ponyvák (Indiana Jones), vígjátékok (Bolond, bolond világ). Viszont közben mintha minden más egy helyben toporogna. Hamár fantasy, akkor pl. Tad Williams is alkalmazza ezt az eszközt a Memory, Sorrow and Thorn ciklusban, de ott a történet lendül előre, a karakterek fejlődnek, és nem az érzem, hogy az író azon agyal, hogy "rendben, megszerezték ezt az ereklyét, mivel tudnám őket mozgásban tartani... még egy ereklyével!"

Közben meg annak nem vagyunk tanúi, hogy az Újjászületett Sárkány miként változtatja meg a világot a jelenlétével. Persze, amerre jár, ott hirtelen egy csomó házasságot kötnek, de Jordan rengetegszer utal arra, hogy ez a személy fogja mozgásba hozni a történelmet, és 2000 oldal elteltével ennek még nyomát is alig láttuk. A nagyobb frakciók közül eddig mindenki hátradől, és malmozik. Persze, minden kezdet nehéz, ezt tudjuk, és nem is azzal a 2000 oldallal van a baj, hanem az azt követő 10.000-rel. Mert Jordan hajlamos a 600 oldalas regényeinek a legvégén kapcsolni, hogy most már aztán tényleg történnie kell valaminek, ami a történet szempontjából releváns, addig ráérős, mint egy kiérdemesült teknős.

A rengeteg futkározás miatt meg a karakterekből sokszor keveset látunk. Loial és Lan jópofa karakterek, de a harmadik könyvben már néhány alapmondattal bírnak, mintha az Icewind Dale egyik részéből szalasztották volna őket.

Pl. Loial

"Ta'veren.'
"Ne dühíts fel egy aes sedait!"
"Bár maradtam volna otthon, anyám már feleséget is szerzett volna nekem!"
"Ti emberek olyan hamariak vagytok!"

Kár, mert az új karakterek közül egyik sem igazán markáns, így például Egwene és Nynaeve dinamikájából Elayne inkább elvesz, mint hozzáad. Emellett most már szentül hiszem, hogy mielőtt Palpatine szenátor birodalmi sereget klónozott volna magának, itt gyakoroltatta tudósait fogadósokon és hajós kapitányokon. Ugyanis belőlük rengeteg van. Néha az az ember érzése, hogy a különös emberkéket (őrzők, fény gyermekei, etc.) leszámítva ők teszik ki a lakosság 90%-át, és csak néha lézeng erre egy kovács vagy javasasszony.

És hamár a fogadósok említve lettek, amellett sem mehetek el szó nélkül, hogy hőseink regényenként tíz fogadóban szállnak meg, hogy aztán legfeljebb csak az egyikben töltsék ott az éjszakát. Túlságosan ugyanaz az elem ismétlődik, és bár minden írónak van ilyen bogara, Jordannek több is, és többször is ismétli őket. Én például ivóversenyt rendeznék abból, hogy az egyik nem képviselői közösen csóválják a fejüket a másik nemen - teljesen rendjén lenne ez, de nem húszoldalanként!

De persze talán túl gonosz vagyok Jordannel. Elvégre Martin szerint a Trónok harca korántsem lett volna olyan átütő siker, ha Jordan nem dicsérte volna agyba-főbe. Ugyanígy Sandersonra is nagy hatással volt, szóval, talán összegezhetném annyival, hogy nekem nem jött be. Patrick Rothfuss sem tett rá lesújtóbb megjegyzést, minthogy az első két könyv után abbahagyta. Ugyanakkor meg mégis csak a világ egyik legelismertebb és kétségtelenebbül a leghosszúbb fantasyciklusáról van szó...

...és különben is. R. Jordantől többet vár az ember.

Te engem ne hergelj, Szergej! - Rossz bőrben 2.

2011-07-19T18:31:00.008+02:00

Nemrégiben megjelent a Random második száma, én pedig az első elemzése kapcsán megígértem, hogy a Rossz bőrben-t előreveszem. Aztán, ahogy teltek-múltak a hónapok korábbi észrevételeim után, egyre inkább érlelődött bennem a gondolat, hogy talán külön is kellene vennem a többitől. Az ok egyszerű: ez az, ami leginkább elüt a többitől.

Illetve, ez az egyik ok. A másik ok az, hogy kíváncsi voltam, milyen véleménnyel vagyok erről a képregényről, ha külön olvasom, nem pediglen a Random többi felhozatalával együtt. Ugyanis az első részben ez volt a legjobb történet, ami mindazonáltal mégsem volt hibátlan, én pedig töredelmesen bevallom, egy kis dilemmában voltam, miszerint:

a) elnézőbb vagyok a képregénnyel, mint azt megérdemli, mivel több fronton is veri a társait, holott voltaképpen vakok között szemüveges fószerről van szó.
vagy
b) kíméletlenebb vagyok a képregénnyel, mint azt megérdemli, mivel a többi képregény számomra túlságosan magas tesztoszteron-töltete felőrölte az idegeimet.

Aztán ott volt az az érzet is, hogy a Rossz bőrben Szergej minden rossz fiús balfaszsága ellenére talán közelebbi rokonságban van Kalyber Joe-val és Tomsterrel, mint a Random többi képregényével. Ez lehet a comic reliefebbre, hétköznapibbra és kerekebbre vett karakterek miatt, vagy amiatt is, hogy a történet előre mozdulását nem egy hentelés jelezte. Akárhogy is, úgy gondoltam, hogy talán érdekesebb, ha Szergejt Kalyberrel és Tomsterrel veszem ezúttal egy kalap alá.

Na szóval, lássuk, hogy alakul Szergej élete. Nem jól, miután laposra verik, ráadásul ez a fránya átok is kínozza, ami által vámpír lett, vagy legalábbis annak képzeli magát. Nem, az az előző részben volt, mostanra kiderül, hogy Szergejjel valami tényleg nincs rendben, mert hát csontvázak vannak a szekrényében. Vagy legalábbis halott prostik.

És ez az, ami kapcsán szembe állítható a Kalyberrel, ugyanis Pilcz Roland folytonos képregényében ugyan az ember kezét leharaphatja a krokodil, mint A smaragd románcában, mégis az egész képregényre ettől függetlenül egy "feel good" hangulat jellemző (ahogy A smaragd románcára is). Megmarad viccesnek, ábrándosnak, és ártatlannak.

Szergej már egy kicsit keményebb, komorabb srác akar lenni, és itt a kulcsszó az "akaron" van. Kiderül ugyanis, hogy alapjában véve inkább balfasz, semmint züllött srác, aki a bandába is azért lépett be, hogy egy csajnak tegye a szépet. Persze ez a megállapítás nemcsak a főhősre, hanem a képregényre is igaz... egyrészt tetszett, hogy Szergej aggódni kezd a húga miatt, másrészt pedig a halott prostik azért mégis csak egy komoly elem, ami után az ember nehezen oldódik fel. Nem vagyok amúgy a beteg humor ellen, azonban mégis úgy érzem, hogy a képregény akkor működik jobban, amikor a naiv oldalát látjuk, ahogy Szergej is akkor lesz érdekesebb karakter.

Oké, pontosítsunk: a probléma amúgy nem a halott prostikkal van, hanem inkább azzal, hogy jelenleg azt hisszük, Szergej végzett velük. Kalyber Joe-ban is van egy szemkiszúró bérgyilkos, és egy sereg, amúgy ártatlan művet tudnék felsorolni, ahol egy irgalmatlanul romlott gonosz kavarja a kavarni valókat. Azonban az ártatlan érzet szempontjából az is fontos, hogy kiköveti el a gonosz tetteket, sőt, az is, hogy mikor. Ha egy alapjában véve jóindulatú hős tesz komorabb dolgokat az utolsó felvonásban, az belefér, elvégre tudjuk, hogy hajnal előtt van a legsötétebb, és szükség - bizonyos fokig - törvényt bont.

Oké, oké, leszállok a prostikról - még a végén megkapom a fejemre, hogy sokat lovagolok rajtuk (he-he-he). Bevallom, a lánytestvér "Csöcsös" megszólításával továbbra sem tudtam megbarátkozni, de lehet, hogy ilyen fronton konzervatív vagyok. Ez van. A "Bige" ezzel szemben helyén van, mármint hogy Szergej így mentette el a telefonkönyvébe.

Ami a többit illeti, nagyon nincs mit morognom: a 24 oldalt jól kitölti, a történet halad annyit előre, mint egy mai átlag amerikai képregény. Pár apróság, amire felhívnám a figyelmet: a kínai boltos néni nekem nem nagyon tűnik kínainak, vagy bármilyen jellegű bevándorlónak, ami nem baj. Viszont itt-ott mintha tört nyelvet beszélne, amit így nem igazán értek. Ugyanakkor a szóban forgó nyelvtörés emészthető, felhasználóbarát, ilyen fronton - számomra - jobban sikerült Kalyber Joe Hugójáénál, aki néha-néha hajlamos Jar Jar territóriumára átsettenkedni. Persze az is igaz, hogy a boltos hölgy nem lett a nyelve miatt comic relief karakter, ami mindenképpen piros pont.

Azt pedig határozottan jópofa ötletnek tartom, hogy főhősünk végigmegy az archetipikus horror szörnyeken - legalábbis úgy tűnik, erre megy ki a játék. Ilyen szempontból a horror klisék még ülnek is, még a prostik is... bár akkor már kíváncsi vagyok a Mr. Hyde Szergejre... vagy a Lagúna réme Szergejre.

Ugyanakkor meg kell jegyeznem, hogy a lezáró szöveggel én egy kicsit csínján bánnék. Tudom, valószínűleg egy Stan Lee-féle önironikus homázs volt a cél, de lehet, hogy egy mezei folytatjuk ide speciel jobban passzolna. Nem vészes, és ez inkább egy morfond, mint valódi kritika. Eh, akár maradhat is, csak kicsit csiszoljanak a tisztelt alkotók rajta, férjen be egy szövegkockába, és mehet is.

No, ennyit a Rossz bőrben második részéről. Hogy egy kicsit visszatérjek a válogatásra, én közülük ezen érzem a legtöbb szívet, illetve azt, hogy általánosabb közönségnek készült. Szergej kalandjai biztató kezdettel indultak, akkor is, ha még azért továbbra is kell a sorozatnak forrnia - de ez természetes, minden (nem pejoratíve) amatőr képregénnyel ez a helyzet. Márpedig amatőr képregényként Szergej teljesen rendjén van - bár úgy érzem, még mindig keresi a helyét, látom, hogy tart valahova, nemcsak egy helyben toporog.

Ha a különféle képregényfesztiválokon 4-500 forintért árulná a tisztelt szerző, akkor nem is sajnálnám a pénzt, de ezeket a fentieket akkor is megírnám. Mert Szergejben meg van a potenciál, hogy valami olyasmivé nője ki magát, aminél már nem kell amatőr jelzőt említenem. Ki tudja, idővel egy Kalyber Joe - Tomster - Rossz Bőrster crossovert is megnéznék. Az lehetne a magyar Scooby-doo, három Bozonttal, akik közül az egyik a szörny. És ezt - Scooby-doo ide vagy oda - dicséretnek szántam.

Szuperantihősök - The Authority

2011-07-03T11:48:00.023+02:00

"Azt hiszik, senki nem maradt, hogy megmentse a világot."

Ezzel a pátoszos felütéssel kezdődik a világ legcinikusabb szuperhőscsapatának képregénytörténete. Az egyszeri ember rögtön Superman-szintű idealizmust, felszegett állat, kölyökkutya tekintetet, és naiv, ám mégis epikus hozzáállást képzel maga elé. Pedig ebből a felsorolásból egyedül az epikum igaz a The Authorityre. Warren Ellis 12 részes sagáját elolvasva ugyanis komolyan elgondolkodunk azon, hogy a címszereplő csapatnak tényleg szándékában áll jobbá tenni a világot, illetve hogy talán jobb is, hogy a szuperemberek csak a képregények paneljain léteznek.

A The Authority első száma 1999 májusában jelent meg angol nyelven, és azonnal berobbant a köztudatba, háttérbe szorítva az olyan régi motorosokat, mint az X-men vagy az Igazság Liga. Ezt köszönhette Warren Ellis ötleteinek és dialógusainak, az egyedi karaktereknek, feszes történetének és Bryan Hitch élettel teli képeinek. Emellett a The Authority vezette be a szélesvásznú képregény fogalmát a filmszerű panelrendezés és oldalnyi képek révén, melyek a szuperhős csatáknak adtak energikus és eposzi érzést. Arról nem is beszélve, hogy az akciók tisztességesen meg voltak koreografálva, ami ironikus módon kevés szuperhős képregényről mondható el, hiába annyira harcorientált a zsáner.

Sokan egyenesen odáig merészkedtek, hogy a szóban forgó alkotás sokkal jobb, mint az általam említett két prominens cím, és ezeket nyugodtan le is lehet söpörni az asztalról, mert a The Authorityé a jövő. Az, hogy ez mennyire elhamarkodott kijelentés volt, mi sem bizonyítja jobban, minthogy az X-men és az Igazság Liga köszöni szépen, megvan, míg a The Authority Warren Ellis és Bryan Hitch távozásával a képregénytörténet egyik legproblémásabb képregényeként vált ismertté. De ne szaladjunk előre! Ebben a bejegyzésben sorra veszem, mi az, amiben a The Authority jó volt (kicsit bővebben és kevésbé reklámszagúan), mi az, amiben lehetett volna jobb is, illetve hogy mi is a helyzet azzal a bizonyos világmegváltással.

Warren Ellis koncepciója az volt, hogy amennyiben léteznének szuperemberek, úgy csupán nagyban játszanának. Így az első számban az egyik szupergonosz piti bankrablások helyett a földdel teszi egyenlővé Moszkvát, még hozzá pillanatok alatt. Mivel az ENSZ és a "hagyományos" szuperhősök tehetetlenek, ezért a frissen megalakult "Fennhatóság" elhatározza, hogy saját kézbe veszi az ügyet. Ők a szuperhősök Piszkos Harryjei, akik nem riadnak vissza attól, hogy bemocskolják a kezüket, és nem is rettegnek attól, mint Superman vagy Pókember, hogy hatalmas erejükkel kárt okozhatnak valakiben. Nem, ők sosem fogják vissza magukat, nem ejtenek foglyokat, a szupergonoszok által jelentett problémát pedig igyekeznek a lehető legrövidebb úton megoldani. Olyanok ők, mint James Bond és az aranykor hőseinek keverékei.

Igazából alapjaikban semmiben sem különböznek a 90es évek képregényeinek zord antihőseitől, csupán annyiban, hogy ők tisztességesen meg vannak írva. Pedig ennek az évtizednek a képregényes felhozatalát pont emiatt a hőstípus miatt szokták sokan megvetni. Persze, a dologhoz az is hozzátartozik, hogy a legtöbb ilyen képregénykarakter csupán hihetetlenül eltorzult anatómiával rendelkező férfiú és hölgy volt, akik brutális fegyverekkel bírtak, ám eredeti, érdekfeszítő vagy következetes személyiséggel és képességekkel nem. A The Authoritytől ezzel szemben nem lehet megtagadni, hogy egy kiforrott koncepcióval rendelkezik szereplők terén. Már maga a csapat is úgy van összeállítva, hogy:
a) párhuzamokat lehessen vonni köztük és már meglévő, ismert hősök között
b) az emberiség bizonyos aspektusait képviseljék

Ennek a két pontnak megfelelően hadd mutassam be, kikből áll a Fennhatóság:

Jenny Sparks, a Huszadik Század Szelleme: Haladás. Jenny Sparks 1900 Január elsején született, és húszas éveit elérve megszűnt öregedni, emellett ekkor nyilvánult meg természetfeletti képessége - uralom az elektromosság felett. Jenny ugyanis egy olyan entitás, amely évszázadonként reinkarnálódik, és mindig a század szellemének megfelelő hatalommal bír: előző inkarnációja Jenny Steam volt, a XXI. században pedig Jenny Quantumként születik újjá (mielőtt leszedné valaki a fejem, ez egy apró, és a karakterből következő spoiler). Jenny a csapatvezetője, egy láncdohányos, whiskey-t vedelő brit nő, aki minden alkalmat megragad, hogy a társait oltsa és csak a legjobbat fogadja el tőlük - magyarán tipikus menedzseralkat. Jenny a csapat legeredetibb karaktere, és ez alatt azt értem, hogy míg a többiek esetén könnyen találunk korábbi megfelelőket, addig Jennynél csak néhány közös vonást találhatunk már meglévő hősökkel. Bár a képessége Elektrót juttatja eszünkbe, a reinkarnálódásai a Marvel Főnixére jellemzőek - azonban egy-az-egyben megfeleltetni konkrét szzuperhősökkel már erőltetett lenne.

Jack Hawksmoor, a Városok Istene: Város.
Jack egy öltönyös - és emellett mezítlábas - úriember, aki a titulusához méltó képes- ségekkel bír: képes telepatikus kapcsolatokat létesíteni magukkal a városokkal, utazni közöttük és emberfeletti erőt nyerni belőlük. Jack szuperhős-párhuzamok terén már hálásabb alany, mint Jenny. A telepatikus képessége, az, hogy képes beolvadni az épületekbe illetve (árnyak között) vörösen világító szeme Marsbéli Fejvadászt idézik, emellett gyakran gubbaszt a falakon úgy, mint Pókember illetve ugrik és üt akkorákat, mint Hulk. Emellett a neve utalás Nicholas Hawksmoor építészre és Rugóláb Jack városi legendájára. A karakter dizájnjában érdekesség, hogy talpa rovátkolt, akár egy tornacipő.

A Doktor, a Sámán: Spiritualizmus. Egy holland hippi, aki egykor egy drogos milliomos zseni volt. Azonban mindig kell, hogy legyen egy Doktor, és mikor elődje megtért társaihoz, ráesett a választás. A Doktor képes társalogni elődeivel egy Álomidő- szerű síkban - és a képzése is ennek keretében zajlik -, emellett hihetetlen varázs- erővel rendel- kezik. Szeren- csére azonban nem kezd el kántálni kvázi-latin nyelven, hogy aztán egy teljesen bagatell fénycsóva repüljön ki a kezéből - nem, ő, sokszor random asszociációk segítségével képes átváltoztatni a dolgokat. Ezáltal pedig sokkal ötletesebben használja a képességét, mint metaelődei, Dr. Fate és Dr. Strange. A neve emellett utalás Doctor Who-ra is, aki halála után szintén új alakban született újjá.

Engineer, az Alkotó: Technika. Eredeti nevén Angela Spicca, és már csak ezért sem venné ki magát jól, ha nevét Gépészre vagy Mérnökre fordítanánk - ugyanis az Angie mind a polgári, mind a szuperhős nevének a becézett alakja. Akárcsak a Doktor, ő is egy elődtől örökölte hatalmát - ami esetében a vérét helyettesítő nanotechnológia. Ő Vasember még technokratább női megfelelője, aki Zöld Lámpáshoz hasonlóan képes létrehozni bármit a nanorobotok - és a környezetében található apró részecskék - segítségével, amit csak el tud képzelni. Emellett szuperhős formájában nem visel mást testhez simuló csatapáncélnál.

Apolló, a Napkirály: Fény. Míg Jennyt nehezen feleltethetnénk meg bárkinek, addig Apolló a csapat Supermane - méghozzá, mint kiderül, a csapat meleg Supermane. Ugyanúgy a Napból nyeri erejét, mint ihletője, sőt, ez az ő esetében sokkal nyilvánvalóbb - ha nem tölti fel folyamatosan magát napfénnyel, a tartalékai kimerülnek, és akkor nem több egyszerű embernél. Feltöltődve viszont akár Kal-Elnek is komoly fejfájást tud okozni. A képességeit mindenki ki tudja találni, de laikusok kedvéért: szupererő és -gyorsaság, repülés, sebezhetetlenség és perzselő tekintet.

Midnighter, a Háború Éji Hírnöke: Sötétség. A csapat meleg Batmane, Apolló kedvese. Batarángok helyett shurikenekkel és egy bottal harcol, emellett másodpercek alatt képes fejben végiggondolni egy csata összes lehetséges kimenetelét. Érdekes, hogy bár szuperhőscsapatról van szó, a gárdából egyedül ő és Apolló visel jelmezt, a többiek öltözete civilben is elmenne (jó, Angie-t leszámítva), még akkor is, ha a Doktor egy hippire emlékeztet benne.

Swift, a Szárnyas Fejvadász: Repülés. Az egyetlen karakter, akinek megalkotásában Ellis nem vett részt. Aspektusa elsőre talán erőltetettnek hat, de az emberiséget mindig is foglalkoztatta a repülés. A csapat ázsiai Sólyom-lánya, aki csatában madár- karmokat növeszt szárnyai mellé, emellett tájékozódó képessége a legtapasztaltabb fecskét is megszégyenítené (a neve is innen ered, a "swift" az angolban sarlósfecskét jelent, csak Engineer és a lefordíthatatlan Midnighter után már nem akartam variálni). A csapat egyetlen nem-kaukázusi tagja - a csapatban nem találkozhatunk kötelező feketével, de ugye amíg az amerikaiaknál a polgárjogi mozgalmaknak köszönhetően az afroamerikai lett a "token minority", addig Margaret Thatcher áldásos tevékenysége miatt az a meleg az angoloknál.

Míg az Igazság Liga főhadiszállása a Föld körüli pályán keringő Őrtorony, addig a Fennhatóságnak a Hajó (Carrier) jutott, ami a valóságunkat övező síkokat szeli a dimenziók közötti hasadékon, az Eren keresztül (apropó, az Ér eredetijét, a Bleed-et a panelek közötti szünetekre szokás használni).

A seregszemléhez azt is hozzá kell tennem, hogy Warren Ellis voltaképpen azt vitte tovább, amit Grant Morrison megkezdett az általa vitt Igazság Ligával. Morrison ötlete volt az, hogy a világ legnagyobb szuperhős csapata ne piti ügyeket oldjon meg, hanem világrengető eseményektől óvják a Földet. Emellett Morrison a történetfonala során az Igazság Ligát párhuzamba állította a görög mitológia panteonjával - Superman-Zeusz, Villám-Hermész, etc. - és ez által többlettartalommal ruházta fel a köpenyes igazságosztókat. Ez a többlettartalom pedig megtalálható a Fennhatóság csapatának aspektusaiban.

Most, hogy kiveséztük hőseinket, rá is térhetünk, hogy mennyire akarják megváltani a világot. Nos, volta- képpen őszintén hisznek abban, hogy egy szebb jövőt építenek - a helyes kérdés inkább az, hogy képesek is lennének rá? Erre a válasz már egyértelműen nem. A Fennhatóság problémamegoldó képesség és fantázia terén nem haladja meg egy mezei szélsőséges csoportét - verjük halálra az összes szarházi rohadékot, aztán azzal tulajdonképpen el is van intézve a dolog. Bár Jenny rendre egy jobb világra hivatkozik, a Fennhatóság voltaképpen nem tesz mást hihetetlen léptékű pusztításnál. Míg a Rising Stars (Éledő csillagok) esetében valóban tanúi lehetünk, amint a szuperemberek elhatározzák, hogy - harc helyett! - ki-ki a maga képességének megfelelően jobbá teszi a világot, addig a The Authority hőseinél ennek a szikráját sem látjuk. Ugyan segítenek eltakarítani a romokat - és kimenteni a túlélőket -, ami jó pont, hiszen ilyesmit ritkán látunk a képregények világában (mintha a romok csak úgy eltakarítanák magukat egy nagyobb csata után), de ennyiben ki is merül a Fennhatóság humanitása. Ha tényleg jobbá akarnák tenni a világot, akkor ezt tehetnék békésebben és lehetnének egy kicsit proaktívabbak.

Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy Warren Ellis a saját bevallása szerint egy gonosz csapatot akart írni, akik véletlenül náluk nagyobb gonoszokkal veszik fel a harcot. Ilyen fronton a The Authority jobban teljesít, mint Tom Strong. Korábban írtam, hogy ha Alan Moore célja az utóbbi művel az volt, hogy csapdába húzza az olvasót, mi szerint, ha nagy Tom Strong fan, akkor a fasiszta propaganda kiváló célpontja lett volna, akkor ezt csúfosan aláássa az, hogy a címszereplő a világ egyik leghumanistább szuperhőse. Ezzel szemben a The Authorityre ez tökéletesen helytálló - egyetlen épeszű ember sem hiheti őket világmegváltóknak.

Miért is? Swift már a harmadik számban azt ecseteli, hogy a világ nem változik meg, ha nem csapunk oda kemény kézzel (amitől az egyszeri olvasóban felmerül, hogy miért, úgy igen?), és ezt később a gyakorlatban is látjuk. Persze, ahhoz, hogy mit-miért tesz a Fennhatóság, talán jobb, ha először az ellenfeleiket ismerjük.

A The Authority Warren Ellis által írt 12 részét három történetre lehet osztani, amik során a Fennhatóság mind nagyobb és nagyobb veszélyekkel kerül szembe. A The Circle (A kör) című történetben egy keleti gonosz, bizonyos Kaizen Gamorra akarja otthagyni a jelét a világon, lerombolt városokon keresztül. A Shiftshipsben (Csúszóhajókban) egy alternatív Föld akarja lerohanni a Fennhatóság világát. Az Outer Dark (Külső sötétség) pedig arról szól, hogy évmilliók után a világűrből visszatér a Földet megalkotó hatalom, hogy lesöpörje a parazitaként nyüzsgő emberiséget - a cím egyben utalás egy bibliai parafázisra (Máté 25:30 - "És a haszontalan szolgát vessétek a külső sötétségre; ott lészen sírás és fogcsikorgatás."), ami ironikus, tekintve, hogy ez a külső sötétség arra a valamire utal, amit a bibliai Istennek is tekinthetünk.

A három ellenfél közül tagadhatatlanul ez utóbbi sikerült a legjobbra - nincsenek ismerhető motivációi, mert egy teljesen idegen dolog, így nem is kell nagyokat nyelnünk. Ugyanis a The Authority gonoszai akár a kabátjukra varrhatnák azt, hogy "rohadék", és azok is, mégpedig nagyon látványosan. Ennek köszönhetően még véletlenül sem jut eszünkbe nekik szorítani, azonban néhol Ellis túllő a célon. Vegyük például az első gonoszt, Kaizen Gamorrát. Ő a sárga veszedelem, amivel semmi baj nem lenne, hagyományból történt... viszont hamár hagyomány, akkor eszünkbe jut Fu Manchu és rajta keresztül Alan Moore League of Extraordinary Gentlemen-jének titokzatos Doktora. A két karaktert lehetetlen nem összehasonlítani, és ebben Moore Fu Manchuja köröket ver Gamorrára. Az a Doktor ugyanis egy visszafogott, ám mégis markáns és félelmetes jelenlét - nem, már nem is tekinthető embernek -, aki egyszer sem szólal meg a történet folyamán, de már attól kiveri a szereplőket a víz, ahogy hátranéz. Emellett savval ír haikut emberekre. Kaizen Gamorra ezzel szemben egy hosszú monológgal mutatkozik be, amiben elmondja, mekkora rohadék ő, miközben nagyokat kacag - csak így nekünk, olvasóknak. Akaratlanul is a 80as évek rajzfilmjeinek a gonoszai jutnak róla az eszembe, akik kényeskedő orrhangon szólaltak meg. Saját magától hallhatjuk, hogy mindenkit gyűlöl és merő unalomból végez ártatlanokkal.

A második történet Regise hozzá képest visszafogottabb, a belépője elegáns, mégha hamar ki is derül róla, hogy hobbijai közé az emberevés és a nagyipari nemi erőszak tartozik. Regis egy földönkívüli, aki teret akar a fajtájának (még a mára hírhedté vált Lebensraum kifejezést is használja), és ezért lerohanna egy párhuzamos dimenziót, miután a saját Földjét kizsigerelte. Az ember-földönkívüli hibridek azonban nem túl termékenyek, amit elszánt vezérük úgy old meg, hogy rendre kiirtja valamelyik kontinens teljes férfilakosságát, az asszonyokat pedig tenyésztáborokba deportálja - gondolom, arra sokan rájöttek, hogy ezt a tevékenységet csak roppant behatárolt ideig lehet folytatni. Ami a kinézetét illeti, földönkívüli létére Regis egy ördögre emlékeztet a szarvaival, és egy vikingbe oltott nácinak öltözik - bárki láthatja rajta, hogy mekkora jóarc lehet. A földönkívüli-ördög párhuzam (új folklór vs. régi folklór) az egyik vesszőparipám, és itt is az lenne, ha ez nem Regis démonizálása (he-he) miatt lenne. Az ipse emberbőrrel törli meg magát, így lépjünk is tovább.

Ami Istent illeti, ő inkább egy chtuluid borzalom, aki egy teljesen más Földet teremtett meg nyaralónak (egy olyat, ami később egy kataklizma során ketté vált napjaink Földjére és a Holdra), csakhogy utána kiruccanjon egyet a világűrbe. Egy dolog, amivel esély sincs tárgyalni, de a fentiek tekintetében a személyiség hiánya inkább előny.

Azonban! Ez nem feltétlen negatívum, ugyanis pont ezekben a gonoszokban látszik az a koncepció, ami a Tom Strongban nem működik. Tom Strong mindenkiben meg akarja látni a jót, mindig a kompromisszumra törekszik, és rajta keresztül mi is azt tesszük. A The Authority gonoszai már nem is lehetnének elvetemültebbek. Emellett kikkel is harcolnak hőseink? Génkezelt klónkatonákkal, alternatív világbeli idegenekkel, lovecrafti rémekkel. Olyan ellenfelekkel, akiket még véletlenül sem tekintünk embereknek - őket megölni nem számít valódi gyilkosságnak. Warren Ellis egyszer sem ad emberi méltóságot a Fennhatóság ellenfeleinek, és éppen ezzel a lépéssel teszi tökéletessé azt a csapdát, ami a Tom Strongban nincs meg.

Ugyanakkor hiába állítom be ezt hibának, nem tagadom, hogy Tom Strong humanizmusát sokkal szimpatikusabbnak tartom, mint a Fennhatóság embertelen cinizmusát. A Fennhatóságnál nincsenek kompromisszumok, nincsenek közös érdekek - az első rész végén Midnighter végigtarolja Gamorra szigetét a Hajóval, miközben vigyorogva jegyzi meg, mennyire szereti az életét. Egyszer sem mutatják, hány ártatlannal végez, de el tudjuk képzelni. Úgy, hogy korábban belopakodik a gonosz főhadiszállására, és szemtől szembe találja magát vele. Lehetősége lenne akkor végezni vele, de nem teszi. Ugyan ezt azzal magyarázza, hogy így nem tudja leállítani a rendszert, ám ettől még a rombolásnál nagyon is jól érzi magát.

A második történetet azzal zárják, hogy az alternatív valóság Itáliáját letörlik a Föld színéről. Szó szerint. És ezt nem azért teszik, mert különben nem nyernék meg a háborút - hiszen nem sokkal korábban már megtették, Regisszel is végeztek -, hanem hogy megfélemlítsék a hódítókat. Emiatt milliók találják magukat hirtelen a világűrben, nemcsak a nemesek, hanem szolgáik, karon ülő kisdedektől nagypapákig - gyakorlatilag Hiroshimáról beszélünk, a tizedik hatványra emelve (és nem, őket sem mutatják). A Fennhatóság pedig nem igazán érez többet pillanatnyi, enyhe lelki furdalásnál, mert végül is azt tették, amit tenniük kellett. Amennyiben pedig a csaták során számtalan ártatlan veszíti az életét, úgy arra gondolnak, hogy nélkülük biztos többen haltak volna meg. Ez tekinthető gyakorlatiasságnak is, ám ettől függetlenül mégis túl könnyen teszik túl magukat az ilyen semmiségeken. De ezekből is látszik, mennyire alkalmatlan a Fennhatóság arra a feladatra, hogy egy szebb hellyé tegyék a világot - már csak azért is, mert az általuk hangoztatott utópiában nekik semmi keresnivalójuk nincs.

Ez nem hiányosság, semmint tudatos koncepció - Ellis mondanivalója ugyanaz, mint Moore-nak a Watchmennel. Az más kérdés, hogy míg Moore műve egy mély, lassú történetvezetésű, többrétegű alkotás, addig a The Authority egy akcióképregény szintjén mozog, és, tegyük hozzá, azon a szinten is akar mozogni. Egy egyszeri olvasó ezért még kiszolgáltatottabb a benne rejlő csapdára. Persze történetmesélés terén is két különböző világ a két képregény: a Watchmen tele van kilencpaneles oldalakkal és szövegdobozokkal, amelyek a képregény melankolikusságát és gondolatiságát domborítják ki. A The Authority tele van szöveg nélküli, sokszor kétoldalas panelekkel, melyek kinetikussá teszik a történetet.

Éppen emiatt az oldala miatt lett problémás képregény a The Authority Ellis távozásával. Mikor Mark Millar vette át a stafétát, ő bölcsen egy másik koordináta tengely mentén tette egyre veszélyesebbé a csapat ellenfeleit: nem minél nagyobbak, hanem minél személyesebbek lettek. Emellett plusz pont volt az is, hogy a Fennhatóság menekülteket fogad be a Hajóba, illetve keresik a rák gyógymódját, etc. Emellett diktátorokat buktatnak meg, és beszólnak Clintonnak is, hogy ők bizony nem a status quo-t szolgálják. Sőt, beszólnak mindenkinek, ugyanis a csapat Millar alatt jóval arrogánsabbá és ellenszenvesebbé vált. Részegen vonulnak harcba, és rendre végeznek a magukat megadó ellenfelekkel. És akkor még arról nem is beszéltem, hogy az eredeti, cenzúrázatlan verzió ennél sokkal durvább lett volna, és emiatt veszett össze Millar istenesen DC fejeseivel. Pedig a képregényben olyanok is megtalálhatóak voltak, minthogy Midnighter tarkón vizeli az egyik gonoszt, vagy hogy ütvefúróval erőszakol meg egy katonát Apolló miatt (még épp, hogy nem premierplán). A történetszál főgonosza pedig George W. Bush lett volna, akit olyan gerinctelen féregnek ábrázolt volna Millar a cenzorok közbelépése nélkül, mint még senki (és ironikus, hogy mennyire nagy a kontraszt az itteni elnök és Millar későbbi művének, A különítménynek George W. Busha között, ahol már szimpatikusan ábrázolja).

Miután Millar távozott, a DC fejesei már teljesen elrettentek mindenféle polémiától, amire rásegített 2001. szeptember 11., aminek emlegetése ma már közhely számba megy, de akkoriban emiatt sokan kezdtek undorral tekinteni a korábban menőnek hitt robbantgatásokra és pusztításokra (többek között erről ír Gaiman is az 1602 előszavában). Éppen ezért végül nem Brian Azzarello kapta meg a címet (pedig, egy időben a DC fontolóra vette, hogy az is megoldás, ha a képregényre rárak egy 18-as karikát, aztán hadd szóljon, de kizárólag felnőtt olvasóknak), hanem Robbie Morrison. Morrison történetfonalát minden elkötelezett, igazzy rajongó megvetette, pedig nem voltak rosszak, sőt... csupán a Fennhatóság már alig volt durvább egy átlag-szupercsapatnál.

A Morrison utáni történetben a Fennhatóság puccsot hajt végre, és elfoglalja a Fehér Házat. Ezt a vonulatot megint sokan nem zárták a szívükbe, megkérdőjelezve, hogy miért pont az USA-t foglalnák el Hawksmoorék, mikor annyi más problémásabb országnál ülne inkább (pl. Kína). Ezt a történetet nem olvastam, ám ismerve Ed Brubakert, el tudom képzelni, hogy igazak azok a vádak, mi szerint hamar kifogyott a szusz a 12 részes sztoriból. Brubaker ugyanis otthonosabban mozog az emberközeli karakterek között (pl. a gothami rendőrség), mint a szuperlények világában.

Folytathatnám még az ismertetőt a The Authority zűrös történetéről, ám ehelyett inkább ennek egy részét emelném ki, amit személy szerint fájlalok: szó volt arról, hogy a csapatot Grant Morrison viszi tovább, ám ez a projekt sem élt meg kettő számnál többet.

Ami a jelent illeti, az is kérdéses, lesz-e egyáltalán még The Authority? Még elválik, de ironikus módon pont az, a The Authoritynak a magját jelentő cinizmus az, ami miatt kevesen tudnak jól hozzányúlni a csapathoz, és már rég nincs iránta akkora érdeklődés, mint a sokadik X-men vagy JLA cím után - sőt, amikor a sokszor cikinek számító Superman az egyik számában beszólt a Fennhatóság egy másolatának, szinte mindenki elismerően csettintett.

Mert sokan tényleg szeretnék hinni, hogy maradtak olyanok, akik jobbá akarják tenni a világot.

X-men: Elsők

2011-06-04T21:43:00.003+02:00

Az új X-men film már a mozikban van, és én az Elsők között néztem meg. Hogy mi a véleményem róla? A gondolataimat a filmről megtalálhatod itt - ha csak nem vagy telepata, mert akkor még csak ennyit sem kell tenned. ;)

Superman az SFmagon

2011-05-09T09:56:00.003+02:00

Ma került ki egy cikkem a Superman: Red Sonról az SFmagon. Nem is szaporítanám itt tovább a szót, mindössze annyit mondok hát, jó olvasást!

Április búcsúztató - avagy kultúráltan prosztó humor

2011-04-30T20:07:00.005+02:00

He looked up into her eyes, and said: "Don't you know who I am? I'm the motherfucking Oedipus, bitch!"

A trónok ezer arca - A feketeleves

2011-04-18T23:23:00.008+02:00

Nem mindegyik szereplő annyira kidolgozott, mint a korábban említettek. Hogy a világ nyitott és élettel teli legyen, akadnak olyanok, akik nem többek egy névnél, és egyetlen szerepük, hogy a nemesek udvarában mégse ördögszekerek kergessék egymást. Ezek a karakterek viszonylag ritkák, köszönhetően annak, hogy Martin képes mindenkinek megadni egy saját hangot. Közülük néhányan nagyobb szerepet kapnak a következő részekben, így alakjuk formálódik és árnyalatokkal gazdagodik. Akadnak olyanok is, akik túl keveset szerepelnek, hogy megismerjük őket – az egyik legnevesebb példa erre Jory Cassel. Vannak azonban olyanok is, akik fontos szerepet kapnak – de ez nem több annál, hogy fenyegetést és leküzdendő akadályt jelentsenek másokra. Kik is tartoznak ezek közé a derék emberek közé?

Először is, Viserys herceg: egy ostoba, kegyetlen, gyáva, öntelt kis rohadék, aki rettegésben tartja az egyetlen embert, aki szereti vagy szeretné őt – Danyt. Eladja a húgát egy nomád hadúrhoz, hogy sereget szerezzen a Hét Királyság visszahódításához… ez még valahol középkori gondolkodás szerint elfogadható lenne… ám Viserys ezt igyekszik ott megfejelni, ahol tudja. Nem akarja ő megvédeni a húgát a ráváró nehézségektől, ellenkezőleg, ha valami kis öröme is van, azt is igyekszik elvenni tőle, és bár rajta keresztül jut előnyhöz, eszébe nem jut, hogy ezért hálás legyen. Biztosítja Danyt afelől, hogy akár az egész sereget katonástól-lovastól engedné végigmenni rajta, ha ez kell a szövetséghez, és úgy próbálja „tartani a lelket az esküvőben”, hogy rendre fenyegeti, mi lesz, ha a hadúr nem elégedett vele. Amikor az esküvő következtében Danyből királynő lesz, ő továbbra sem hajlandó ezt elismerni, ahogy az sem jut eszébe, hogy talán tiszteletben kellene tartani a nomádok hagyományait, és nem egy csorda vadként viszonyulni hozzájuk, hamár tőlük vár szívességet. Az utolsó csepp egy különösen durva cselekedet, ami a kistakony sorsát megpecsételi… és ki mögé akar az utolsó pillanatban elbújni, ha nem a sokat bántott húga mögé?

De várjunk, mert ő csak a béta verzió volt, hiszen ott van a törvényes örökös, Joffrey, akivel ironikusan sok dologban egyeznek. Joffrey ugyanúgy egy nyámnyila, korlátolt, gonoszkodó kispöcs, aki gyerekkorában felvágott egy terhes macskát, hogy lássa a kölyköket. Meg kell jegyeznem, hogy azért a szülei ebben kivették a maguk részét… Cersei képes a fiacskája szörnyű tetteit gyerekes hóbortként elbagatellizálni, Robert pedig nem sokat törődik a kis takonnyal. Számomra Joffrey és Viserys olyan, mintha Martin velük akart volna kampányolni a vérfertőzés ellen, és igen, ezek ketten riasztóbb példák, mint egy háromfogú hillbilly az Ozark-hegységből. Persze, a jó Robert talán érzi is ezt, ami pedig a vérszerinti apát, Jaime-et illeti, nos, a gyanú elkerülése végett ő nem foglalkozhat a kölkeivel. Ha Joffrey összes bűnét végigvenném, akkor külön bejegyzést kellene nyitnom… de azt is hozzá kell tennem, hogy kevesekben van annyi bátorság és/vagy hajlandóság, hogy szembeszálljanak vele vagy belátásra próbálják téríteni. (Persze, a korrektség kedvéért, hamár Joffrey-nál felhoztam a hátteret, akkor Viserysnek sem lehetett egyszerű koldusként bujkálni az új király orgyilkosai elől.)

Aztán itt van Cersei királyné. Mint már említettem, Martin előszeretettel vesz elő toposzokat, értelmezi újra őket és mutatja meg, hogyan is működnének a valóságban. Ezen sablonok egyike a Gonosz Királynő, akinek senki nem tud ellenállni, és aki a háttérben mozgatja az összes szálat. Cersei is ilyennek képzeli magát, a valóság azonban rendre rácáfol erre. Cersei ugyanis kegyetlen, ám sötét, mint a föld… hihetetlen érzéke van ahhoz, hogy potenciális barátokból és szövetségesekből engesztelhetetlen ellenségeket csináljon, és ennek köszönhetően nem kevés szerepe van abban, hogy a Hét Királyságból lassan hét királyság váljék – amennyiben erre nem kerül sor, az nem az ő érdeme lesz. Cersei nem az a királyné, aki képes kijátszani egymás ellen a többieket, és ez által elérni, hogy a birodalom a tenyeréből egyen, hogy aztán a hőseink csak ész, erő és oly szent akarat segítségével tudják legyőzni a fináléban. Királynénk ugyanis olyan iramban és hatékonyságban vágja maga alatt a fát, hogy azt egy koffein-túladagolásos hód is megirigyelné, a tettei pedig gyakran visszaütnek rá. Szépnek szép, de leginkább egy piros almára hasonlít, mely távolról ínycsiklandozónak tűnik, de rögtön egy sereg kukac bújik elő belőle, amint hozzáérünk. Cersei egyfelől a legidegesítőbb, legvisszataszítóbb karakter… másrészt a való életben is találkozni hasonlókkal, nem egy kedves nőismerősömet egy ilyen perszóna igyekezett el lehetetleníteni, persze csak miután azok segítségével és szívességeivel megerősítette a helyzetét.

A seregnyi harcosból csak néhányat emelnék ki, ugyanis zömük eltörpülő a Cersei-féle undormányok mellett. Talán azért is, mert ahogy Jo Walton is írja, az, hogy megaláznak valakit, az olvasókban még mélyebbre hatol, mint az erőszak? Ennek ellenére itt is találkozhatunk velejéig romlott szarháziakkal. Közülük az egyik Vargo Hoat, a Bátor Bajtársak vezetője. Vargo Hoat bármely más fantasyben egy comic relief karakter lenne: a pösze zsoldos, aki valószínűleg minden dühkitörése és komplexusa mellett lehetetlenül ostoba és inkompetens. Várjunk csak… ez tökéletesen helytálló Vargóra is, azzal az aprósággal kiegészítve, hogy ő unalmában embereket csonkít meg – bárkit, aki a markába kerül. A Bátor Bajtársakról amúgy sok mindent el lehet mondani, épp csak azt nem, ami a nevükben van: se nem bátrak, se nem bajtársiasak. Gúnynevük, ami eredetiben Bloody Mummers (ami Véres Komédiások mellett ugyanúgy jelent Átkozott Komédiásokat is) sokkal inkább illik rájuk.

De Vargo labdába nem rúghat Gregor Clegane mellett, aki lovaglétére az összes mocsokságot elkövette, ami csak létezik. Végzett a családja többi tagjával, öccsét, Sandort gyerekkorában megégette, csak mert a játékaihoz nyúlt, erőszakoskodott és kegyetlenkedett mindenkivel, akivel megtehette… márpedig sokakkal tehette meg, ugyanis: 1) Tywin Lannister bajnokaként elég nagy hatalomra tett szert 2) közel két és fél méter magas, és ennek megfelelően erejével senki nem dacolhat. Az egyetlen ok, hogy nem fordult urai ellen az az, hogy ostoba, és hiányzik belőle a szükséges képzelőerő és ambíció. Sokszor van az, hogy sorra vesszük kedvenc gonoszainkat, és nem egyszer hallottam azt, hogy valaki Jokernek vagy Lex Luthornak szurkol ellenfeleinkkel szemben. Ez teljesen természetes, ugyanis sokan így engedik ki egy kicsit a gőzt, a gonosz gaztettein keresztül… viszont mégis csalódottak lennének, ha nem nyernék el méltó büntetésüket. A szellemet ugyan néha ki kell engedni a palackból, de utána azonban vissza is kell zárni. Ezért sokan szimpatizálnak a Kurgánnal vagy Septimusszal, mondván, hogy ők félreértett hősök, ami viszont már igencsak a másik véglet… és ez az, amire se Vargo, se Gregor nem ad lehetőséget. Két karakter, aki csupán az olvasó megvetésére és gyűlöletére, és semmi esetre sem a csodálatára méltó.

Ritkán kedvelem az olyan gonoszokat, akikről semmi jót nem lehet elmondani (oké, Cersei azért a maga módján igyekszik védeni a gyerekeit, bár ebben nem jeleskedik). Talán egy sereg D&D regény elolvasása is közre játszott ebben, ahol a gonoszok java nem több egy rossz viccnél. Azonban a fent leírt karakterek működnek, egyetlen fontos feladatukat, a feszültségfokozást tökéletesen ellátják. Nem tartom őket jó karakternek, ugyanis se nem árnyaltak, se nem összetettek (bár Cersei a negyedik regényben nézőpont-karakter lesz, így ez változhat), azonban Martin mégis jól írja meg őket, így könnyen elképzeljük, hogy ilyen emberek léteznek - mert sajnos léteznek.

Végezetül hadd zárjam le ezt a cikksorozatot Loreena McKennitt Dante's Prayer című számával, amihez july12prod készített videót a sorozathoz készült képek felhasználásával.

Bár, ha elfogadjuk Dan Benioff félkomoly megjegyzését, miszerint ez voltaképpen a Maffiózók Középföldén, akkor inkább ez a szám illik ide. Csak a kocsi helyett képzeljünk el hintót, a napszemüveges tagok helyett Bronnt, Vérebet és Petyrt, a refrént pedig kiabáljuk túl ekképpen: Woke up this morning I got FIEFDOM!

(A képek zöme erről az oldalról származik, a maradék az HBO sorozatából, Martin blogjáról, Gregor Clegane pedig innen.)

A trónok ezer arca - Top 10 kedvenc nem-nézőpont karakter

2011-04-18T22:41:00.015+02:00

Westeros hatalmas játszótér, regimentnyi szereplő fér el rajta. Közülük akad olyan, akinek csak a nevét jegyezzük meg (néha azt sem), viszont olyanok is vannak, akik még a legtöbb nézőpont karakternél is jobban a szívünkhöz nőnek.

Az előző listával ellentétben itt tartom magam a szokásos visszaszámlálásos sorrendhez. Ennek az oka az, hogy az előzővel ellentétben nem mutatok be mindenkit – még csak azt kéne! – csupán az általam kedvelt karaktereket veszem sorra. Ennek megfelelően érdekesebb a növekvő sorrend, míg ha fent Sansával kezdem, lehet, hogy sokak kedvét elveszem a folytatástól. Következzék hát az a tíz szereplő, aki vagy a szimpátiámat nyerte el, vagy pedig a karakterében rejlő ellentmondás tette őt számomra érdekessé.

10. Luwin mester

A tizedik helyezet nehéz döntés volt, ugyanis Luwin mesternek a Vérebbel kellett megküzdenie - személyes vonzerőben, mert fizikai harcban alulmaradt volna. Ami miatt azonban mégis őt választottam, az az, hogy bár én is kedvelem Sandor Clegane-t, Luwin egyike azon kevés „mellékszereplőnek”, aki egyszerre jó ember és jó karakter. A Stark gyerekek mindig számíthatnak a tanácsára, rengeteg adalékot tudhatunk meg Westerosról a történetein keresztül és képes megőrizni hideg vérét a szükség pillanatában.
Mindig minden körülmények között igyekszik az emberek jó oldalára hatni, és ő teszi helyre Brant is, hogy Hodor emberi lény, nem öszvér… pedig nem sok ember akad a Hét Királyságban – vagy azon túl – aki kiállna egy együgyű fiúért.

9. Melisandre

R’hllor fanatista papnőjétől valószínűleg még Fred Phelpsnek is inába szállna a bátorsága, és asshaii Melisandre szőröstől-bőröstül elfogyasztaná Stannist reggelire, ha Davos nem szállna vele szembe. Na mármost Melisandre egy percig nem tartja gonosznak magát, ellenkezőleg, elmondásai szerint mindig is a nagyobb jót tartotta szem előtt. Sokáig ő az egyetlen személy a Falon innen, aki hisz a Mások létezésében, R’hllorr esküdt ellenségének, a Nagy Másnak gyerekeiben. Azonban a nagyobb jó érdekében képes feláldozni bárkit, és rendkívül ravasz és manipulatív. Emellett azon kevés varázshasználók egyike, aki napjainkban Westeros földjére tette lábát. Melisandre bármely más regényben főellenség lehetne… itt csak egy kisebbik, talán szükséges rossz.

8. Petyr „Kisujj” Baelysh

A király kincstárnoka, egy lecsúszott nemesi család felkapaszkodott sarja, aki az aranyat szinte a levegőből képes előteremteni, és mivel Robert két kézzel szórja a pénzt, ezért Kisujj az udvar egyik legfontosabb embere. Petyrről ennek ellenére az a hír járja, hogy kizárólag a tulajdon érdekeit nézi, és ha ezt a szemébe mondanád, akkor szomorúan mosolyogva erősítené meg, te pedig nem tudnád eldönteni, hogy tréfálkozik, gúnyolódik vagy az igazat mondja. Ennek ellenére mindenki Kisujjhoz fordul a problémáival, elvégre szakavatott intrikusként sok titokról tud… aztán mind meg is lepődnek, amikor elárulja őket. Petyr mentségére szolgál, hogy a legudvariasabban képes hátba szúrni. Gyerekkori szerelem fűzi Catelynhez, ami hátrányos családi helyzete miatt pofára esésben végződött… és sokszor ez a megalázás áll tettei mögött. Ami Petyrben a lenyűgöző, hogy büszkén viseli a mellényén a „köpönyegforgató” szót, és mégis sokan megbíznak benne.

7. Bronn

A zsoldos, akinek saját elmondása szerint a lelke fekete, mint az éj. Ugyan Bronn számító és tiszteletlen, ám nehéz igazán gonosznak tartani egy olyan világban, amely színültig van kicsinyes, kegyetlenkedő szörnyetegekkel – Bronnra ugyanis ezen jelzőkből egy sem igaz. Ez persze Westeroson nem sokat jelent – lehet, hogy Bronn nem ölne meg kérdés nélkül egy csecsemőt, de csak azért, mert az a kérdés az lenne: mennyit fizetsz érte? A gyakorlatban azonban eddig nem láttunk tőle igazán aljas tettet… lehet, hogy a süllyedő hajót mindig időben elhagyja, de idáig nem szúrta hátba megbízóit és nem csonkított meg senkit unalomból.
Amiért Bronn ezen a listán szerepel, az egyrészt pont kíméletlen őszinteségéből fakad, másrészt pedig a Tyrionnal folytatott szópárbajokról, amiben nem kevés józan paraszti észről és tapasztaltságról tesz tanúbizonyságot.

6. Varys

A besúgók mestere, de sokan csak Póknak nevezik. Varys egy eunuch, aki előszeretettel mutatja magát egy puhány, nőies udvaroncnak - púderezi magát és a legfinomabb köntösökben jár -, a valóságban azonban keményebb fából faragták bármely westerosi lovagnál. Fiatalkorában vándorszínészként járta Essos városait, és ennek köszönhetően az udvari életben is képes bármilyen szerepet eljátszani. A Pók motivációiról talán egyedül saját maga tud, és bár őt is bizalmatlanság övezi, ahogy Petyr, úgy ő is túlságosan nélkülözhetetlen az udvar számára. Így megkegyelmeztek neki annak ellenére, hogy az Őrült Király szolgálatában állt (pedig sokan azt rebesgetik, Varys alkalmazásával kezdődött Aerys paranoiája). Az, hogy alig lehet tudni valamit róla, illetve nőies viselkedése és párszor felszínre törő végletekig elkötelezett természete közötti ellentét egy félelmetes emberré teszi. Mindazonáltal a kedvenc jelenetem tőle mégis az, amikor Eddardot oktatja ki arról, hogy a nemesek becsületbeli kérdéseit mindig az ártatlan nép sínyli meg - pár szóban több belátásról tesz tanúbizonyságot, mint a Stark család feje tette.

5. Ser Jorah Mormont

Kegyvesztett westerosi lovag, aki anyagi gondjai miatt néhány orvvadászt eladott rabszolgának, ahelyett, hogy a Falra küldte volna őket. Éppen ezért a halálbüntetést elkerülendő önkéntes száműzetésbe vonult Essosra, ahol hűséget fogadott a Targaryen testvéreknek. Bár Viseryst egy kígyó árnyékának találta, Dany iránt hamar gyengéd érzelmeket kezdett táplálni, és hamar bizalmasa lett a fiatal Sárkánynak. Ser Jorah Mormont egy kiégett, cinikus, szerelemben csalódott férfi, aki mindazonáltal szeretne bizonyítani Danynek. Óva inti az ifjú lányt, hogy bízzon bárkiben, ám ezzel sokszor mintha akaratlanul is azt akarná sugallni királynőjének, hogy ezen a világon egyedül csak lovagjára számíthat. Ser Jorah Mormont egy ellentmondásos karakter, de pont ez teszi őt élővé és kedvelhetővé.

4. Tarth-i Brienne

Egy fiatalnő, akinek minden álma az, hogy lovag legyen – noha a férfiak leginkább bányarémként hivatkoznak rá. Brienne ugyanúgy hisz a lovagi eszményekben, ahogy az udvari fruskák, azzal a különbséggel, hogy ő igyekszik ezen ideálokhoz tartani magát. Bár kevesen találnák Brienne-t szépnek, azt többen is megállapították, hogy gyönyörű szemei vannak. Elkötelezett, hűséges, szívós, erős, bátor, talpraesett és páratlan tapasztalattal rendelkezik harc terén, Brienne egy ideális lovag lehetne, ám sokszor túlságosan naiv és a szerencse is rendre elpártol tőle. De a bizonyítani akarás még szimpatikusabbá teszi a szemünkben. És bár sokszor kerül elő csúnyasága, mégis szerethető és ennek köszönhetően szebb nőként jelenik meg előttük, mint az igézően gyönyörű, de velejéig romlott Cersei – és ironikus, melyik az a szereplő, aki ezzel egyetért velem, akár hajlandó beismerni, akár nem.
Tarth-i Brienne nézőpont karakter a negyedik regényben.

3. Jeor Mormont

Ser Jorah Mormont apja, az Éjjeli Őrség parancsnoka, akit sokan csak Vén Medveként emlegetnek. Bár első benyomásra egy zord és rideg embernek tűnik, mégis, hamarosan egyfajta pót(nagy)apa lesz Havas Jon számára. A hivatásának végletekig elkötelezett, embereitől pedig mindenek előtt hűséget vár el – ennek ellenére tisztában van vele, hogy ezt csak kevesektől fogja megkapni, ám az Őrség jelenlegi helyzetében nincs alkalma válogatni. Minden hova elkíséri őt hollója, aki mindenkitől kukoricáért könyörög és előszeretettel tiszteli le urát – egy ilyen jószággal nálam egy rémfarkas sem vetekedhet, és a sárkányok is csak módjával.

2. Tywin Lannister

Tyrion, Cersei és Jaime apja, Kaszter-hegy ura. Tywin Lannister egy kegyetlenül pragmatikus, hűvös ember, aki felesége halála óta sohasem mosolyog. A maga módján szereti Jaime-et és Cerseit, ám ez persze nem akadályozza meg őt, hogy bábuként használja fel őket a hatalomért folytatott játékaiban – ezzel szemben Tyriont gyűlöli és megveti, ugyanis felesége, Lady Joanna szülés közben vesztette el az életét. Tywin Lannister Petyrrel és Varyssel szemben inkább harcos és vezér, semmint intrikus, ám ennek ellenére a háborúkat nemcsak karddal, de tollal és csellel is képes megnyerni. Tywin nem egy szörnyeteg, csak egy megkeseredett, kíméletet nem ismerő férfi, aki mindazonáltal Segítőként akkor is gondoskodott Westeros jólétéről, amikor Aerys már nagyon mélyre süllyedt az őrületében – pont emiatt is esett ki a király kegyeiből, ugyanis az uralkodó nem tudta elviselni, hogy valaki népszerűbb nála. Ugyanígy a csőd széléről hozta vissza Kaszter-hegyet fiatalkorában, emellett bírja öccse, Kevan feltétlen szeretetét. Azonban hajlamos valódi szörnyetegekkel körül venni magát (Ser Gregor Clegane, Vargo Hoat), akikkel félelmet kelt ellenségeiben és elvégezteti azt a piszkos munkát, amire a nemesek nem hajlandók. Emellett szörnyetegek a családjában is akadnak, mint Cersei vagy Joffrey, noha jó embereket is találunk, mint Kevan.
Tywin Lannister ritkán kegyetlenebb annál, mint amit a helyzet megkíván. Ő nem megtörni akarja ellenfeleit, hanem térdre kényszeríteni, hogy aztán maga segítse fel őket. Azonban ellenpélda is akad: az egyik ilyen tettéről a bárdok dalt írtak, míg a maradék ritka alkalmak közé tartozik az, amit Tyrion ellen követ el. Ki tudja, ha Joanna életben marad, és kettejük között nem húzódik áthidalhatatlan szakadék, talán együttes erővel azon nyomban le is verik a rivális királyok seregeit.

1. Stannis Baratheon

Stannis Robert idősebbik öccse, testvéreivel ellentétben egy humortalan, merev férfi. Stannis mintha Shakespeare egyik királydrámájából került volna Westerosra – bizonytalan, magányos, tépelődő, mogorva, és csak kevesen jutnak át a maga köré emelt tüskés falakon. Ezek egyike Davos.
Stannis a bátyjától homlokegyenest különböző személyiséggel bír: míg Robert képes másokhoz jó arcot vágni és a csillagot is leígérni az égről, hogy aztán azon nyomban el is feledkezzen róluk, addig Stannis tartja magát a kötelezettségeihez – és ezt el is várja másoktól. Mivel Robert uralkodói feladatokhoz való hozzáállása az volt, hogy vadászatokkal és dorbézolásokkal múlatta az időt, a szar eltakarítását meg másra hagyta, ezért Stannis ragaszkodása a kötelezettségekhez, legyen az bármilyen görcsös is, akaratlanul is szimpatikusabbá teszi a szemünkben. No, nem mintha ő annyival jobb uralkodó lenne, azzal maga is tisztában van, hogy kiállhatatlan természete miatt az udvari életben nem boldogulna, ugyanis képes lenne Westeros összes nemesét magára haragítani – nem is azért küzd a koronáért, mert annyira vágyik az uralkodásra, hanem mert jog szerint őt illeti meg. Az emberek pedig inkább követnek valakit, aki ugyan megbízhatatlan, de megnyerő, mint aki következetes, de magánakvaló. Azonban az olyan hatalomittas, kicsinyes nyomorultak mellett, mint Cersei, néha arra a véleményre jutunk, hogy talán Westeros mégis tehetne egy próbát a középső Baratheon fivérrel… no, nem fog, mert az új uralkodótól sokan csodát várnak, nem pedig bordélyházakra kirótt adókat.

Ez volt a top 10 nem-nézőpont karakter, már ami az első három regényt illeti. Természetesen rajtuk kívül még egy sereg már érdekes és kedvelhető szereplő akad, mint például a Véreb, khal Drogo, a Töviskirálynő, Ygritte vagy Osha. Szerintem sokan lesznek, akik nem fognak egyetérteni ezzel a listával, másokat raktak volna bele, az ittlévőket pedig kiszórták volna, de ez így van rendjén. Elvégre A jég és tűz dalában mindenki találhat kedvére való karaktert.

De persze zsigerből gyűlölhető szereplők is akadnak szép számmal...

(A képek erről az oldalról származnak)

A trónok ezer arca - Nézőpont karakterek

2011-04-17T22:50:00.001+02:00

No, a bevezető megvolt, irány a főbb szereplők! Az első három könyvben tizenkettő nézőpont karakterrel találkozhatunk összesen. Ez az első kötetben nyolcról indul (a Stark család hat tagja illetve kettő külsős), ám regényenként egy esik ki, hogy kettő teremjen a helyére. A negyedik résznél ez megtörik, ugyanis eredetileg A varjak lakomája és A sárkányok tánca egy regény lett volna, ám terjedelmi okok miatt kettészedték. A sárkányok tánca pedig még várat magára. Éppen ezért itt csak az első három regény nézőpontgárdáját ismertetem (másrészt meg azért, mert A varjak lakomájának elolvasásával addig várok, míg Amerikában hivatalosan meg nem jelenik az ötödik könyv).

A szokásostól eltérően előre vettem azokat a szereplőket, akiknek a nézőpontját a leginkább vártam. Ez a sorrend részint a személyükből fakad, de számított a közvetlen környezetük is, az, hogy az ő szemükön át milyen ablak tárul Westerosra. Mindegyik kivétel nélkül összetett, bonyolult karakter, akiket mindazonáltal néhány szóban jól össze lehet foglalni. Az egyszerűség kedvéért ezt meg is tettem, ugyanis érzéseim szerint sokszor mintha Martin is ezekből indulna ki, ezeket bonyolítaná, árnyalná tovább.

Ez persze egyben egy csomó karakterértelmezésre nyit lehetőséget, ennek megfelelően sokszor szubjektív, ki mit gondol az adott szereplőről, hogy hogyan viszonyul hozzájuk, és erre például jó példa Catelyn. Akárhogy is, az én sorrendem a következő, kedvencektől haladva a kegyvesztettek felé – oké, ez utóbbi durva túlzás, de jól hangzott.

Daenerys Targaryen

A Targaryen dinasztia utolsó leányörököse, vagy ha úgy tetszik, „A száműzött hercegnő”. Dany iránt lehetetlen nem szimpátiát érezni Viserys mellett, akiről kicsit később szót is ejtek. Emellett Dany egyike azoknak, aki a legtöbb pofont kapja az első könyv során. Később ez változik, ugyanis egyrészt a pofonoktól erősebb lesz, másrészt pedig azon szereplők, akiknek problémái az első könyvben Danyéhez képest bagatellek voltak, azok bőven megkapják a magukét, amikor kitör a háború.
A ciklus olvasása közben gyakran lapoztam előre, és számolgattam, hány oldal múlva fogok eljutni a következő Daenerys-fejezethez (ez mérsékeltebben igaz a következő három karakterre is), ennek pedig két oka van. Az egyik, hogy Dany egy alapvetően jó szándékú, lelkiismeretes, ám ennek ellenére összetett személyiség. Csak tizenhárom éves, amikor fivére hozzáadja őt khal Drogóhoz… ami egyfelől középkori mércével teljesen általános, másrészt viszont a plasztikus középkori körülmények ellenére a westerosiak modern paraméterekkel rendelkeznek magasság és élettartam terén. Míg anno Toldi a maga 180 centijével valóságos óriásnak tetszett a kor másfél méteres átlagához képest, Nagy Lajoshoz pedig egyenesen le kellett hajolnia, addig Westeroson nem lógna ki a tömegből. Ugyanígy a mesterek közül nem egy ér meg igen szép kort, közöttük a nyolcvan- és a százéves sem ritka, míg azért a valódi középkorban a hatvanéves már meglett embernek számított – akikből Westeroson nem egy aktív katona, Jeor Mormont például még hetvenévesen is felderítő csapatot vezet a falon túlra, Tywin Lannister pedig a hatvanhoz közel veszi ki az oroszlánrészét a háborúból. Hozzájuk képest Dany egy kislány, akinek mindazonáltal hamar fel kell nőnie. Essos, a Westerostól keletre elterülő kontinensen az élet ugyanis még kegyetlenebb, mint a Hét Királyságban, ami már nagy szó. Itt igazságot szolgáltatni sokszor olyan meddő, mint sivatagot öntözni. Danynek nem is áll szándékában, hogy Essoson maradjon, ugyanis feltett célja visszaszerezni a Vastrónt a „bitorlótól” – bátyja mindössze ezt a megszállottságát hagy rá. Ez egyébként a legérdekesebb Dany szálában… ugyanis bár engesztelhetetlen ellenségének tartja a bitorló Robertet (és viszont), mégsem tesszük le a voksunkat sem az egyik, sem a másik oldal mellett, ugyanis mindkét oldalnak megvannak a maguk indokai. Hozzátartozik, hogy ez a naiv hozzáállása a történet során változik, ugyanis Dany nyitott… vagy legalábbis nyitottabb a westerosi uraknál. Az pedig, hogy mi lesz a szerepe a Hét Királyság történetében – boszorkánykirálynő vagy megmentő – még elválik.
A másik ok, ami miatt kedveltem Dany fejezeteit, az maga Essos, a hatalmas pusztaságaival, meseszerű erdőivel és egzotikus városaival, amelyek láttán bármely orientalistának el akadna a lélegzete. Itt-ott érezni olyan írók hatását, mint Howard, Vance vagy Moorcock, ám Martinnak nagyon is egyéni hangja van ahhoz, hogy ezek sose legyenek többek enyhe fűszerezésnél.

Tyrion Lannister

A Lannister család fekete báránya, „A törpe”. Tyrion a közönség és Martin kedvence, és ez meg is látszik rajta. Torz külseje miatt félig kívülállónak számít mindenhol, emellett mindenhez sajátosan fanyar humorral, enyhe melankóliával és őszinte humanizmussal áll. Tyrion ugyanis együttérzőbb, jobb ember bármely lovagnál, akik vagy szűklátókörűek, vagy képmutatóak, esetleg a kettő pikáns keveréke. Ennek ellenére külseje miatt sokan megelőlegezik neki, hogy egy csalárd, romlott gonosz kis törpe – vagy, ahogy nevezik, Ördögfióka. Tyrionnak vág az esze, vág a nyelve, és az egyetlen ember, aki nemcsak, hogy átlátja a világ ellentmondásosságát, de tenni is szeretne az igazságtalanságok ellen. Persze csodákra ő sem képes.

Tengerjáró Davos

„A csempész”. Ser Davos törvényen kívüliből verekedte fel magát nemessé… amikor tizenöt évvel ezelőtt Stannis Baratheon szigetét körbevette a királyi flotta, ő csempészett hagymát az ostromlottaknak. Innen van a gúnyneve is: Hagymalovag, ahogy az igazzy urak szeretik hívni őt, akik nem is értik, mit keres egy ilyen közöttük. Velük szemben Stannis a bizalmába fogadta Davost, igaz, ennek ára volt: bár az ostrom alatti szolgálataiért cserébe lovaggá ütötte, a csempészésért saját kezűleg ütötte le négy ujjának utolsó percét. Ezeket a csontokat Davos egy zacskóban hordja és a Szerencséjeként hivatkozik rájuk. „Rovott múltja” ellenére az egykori csempészt kendőzetlen őszinteség és lelkiismeretesség jellemzi új hivatalában, ami miatt csak még jobban kivívta a magának való Stannis tiszteletét. Davos egy olyan ember, aki nem vágyik minél többre, csak teszi, amit tennie kell.
Davos ugyan csak a második regény óta nézőpont karakter, mégis hamar feltornázta magát nálam, akárcsak Stannisnál tette.

Havas Jon

„A fattyú”. Eddard Stark törvénytelen fia, aki Deresben nevelkedett féltestvérei mellett. Catelyn úrnő nem szenvedheti őt (az okokról alább fogok szólani), így amikor Eddard elfogadja, hogy a király Segítője legyen, akkor Jon beáll az Éjjeli Őrségbe. Nem, nem kap zseblámpát, és nem is egy múzeumot kell őriznie, hanem magát a Falat a behatolóktól – régen ezt a Mások jelentették, manapság a vadak. Akárhogy is, az Őrség nagyját a jelenben olyan nívós személyek alkotják, akik már Columbus hajójára nem kerültek volna fel rovott életük miatt. Az Őrség tagjának lenni elég kétes dicsőség, ugyanis a seregnyi várból már csak hármat tartanak fent, a Hét Királyság lakói pedig szélmalomharcként gondolnak erre a hivatásra – arról nem is beszélve, hogy az Őrség tagja sosem alapíthat családot. Azért nem mindegyikük akasztani való bűnöző, így a Medvének titulált Jeor Mormont, az ősöreg Aemon mester, Benjen Stark (Jon nagybátyja), illetve egy marék gyerek, akiket inkább azért küldtek a Falra, hogy ne otthon pusztítsák a kenyeret és ne is az utcát rontsák.
Havas Jont jó pár kritika érte (Dany mellett), hogy leginkább azért van, mert Martin szeretett volna egy tipikus fantasy-hőst írni… ám Jon (akárcsak Dany) egy szerethető, esendő karakter - ahogy Tyrion is említi, sokszor nem az a lényeg, mit csinálsz, hanem azt, hogy hogyan, és Martin remekül is szövi az ifjú legény történetét. Kívülálló mivolta mellett Sammel való barátsága az, ami kedvelhetővé teszi Jont… meg az, hogy a családjában talán egyedül ő érti meg lázadó kishúgát, Aryát. Emellett van egy hatalmas albínó farkasa, Szellem, aki hűen követi mindenhová – rendben az albínót leszámítva ezt a testvérei is elmondhatják magukról, ám a történet szempontjából eddig a rémfarkasok közül leginkább Szellem volt előtérben.
Ahogy Daenerysen keresztül betekintést nyerhetünk egy, a Hét Királyságtól teljesen eltérő világba, úgy a Falon túl elterülő vadont Jon szemén keresztül ismerhetjük meg. Hatalmas fenyvesek, ahol az ember betolakodónak érzi magát, jégmarta hegycsúcsok, az éjjeli égbolton fagyosan ragyogó csillagok, árnymacskák, vadak és egyéb szerzetek, obszidián fegyverek a hóban, és kósza hírek a Másokról, Tad Williams nornjainak és az X-akták ufóinak a szerelemgyerekeiről (az utóbbi nem kinézetre, semmint hátborsództatásra).

Arya Stark

„A lázadó hercegnő”. A fantasy egyik ismert toposza a hercegnő, aki inkább élne a közrendűek között szabadon, megvalósítva önmagát, semmint az udvar jelentette aranykalitkában, mi pedig sokszor mosolygunk magunkban a kis fruskán, hogy „ja, persze, ahogy képzeled!” Martin is így lehetett ezzel, amikor megalkotta Arya karakterét.
Arya tipikus „tomboy”, azaz olyan lány, aki a fiús dolgokat kedveli, mint vívás, íjászat, satöbbi, és azokban remekel, szemben azokkal a dolgokkal, amiket a nőktől elvárnak. És mivel egy kváziközépkori világról beszélünk, azokat nagyon is elvárják, minden mást pedig nagyon nem. Arya önfejű, akaratos vadóc, aki gyakran kerül szembe nővérével, a hölgyi eszményeket szem előtt tartó Sansával és szigorú nevelőnőjükkel. Apja végül beadja a derekát és egy kardmestert fogad a lánya oktatójául…
…Aryának pedig nem sokára szüksége is lesz az elsajátított tudásra, ugyanis hamarosan egyedül találja magát, az egyszerű nép között, ellenségekkel a nyomában. A folyamatos veszély, kiszolgáltatottság és csalódás pedig lassan kezdi megtenni a magáét, és a történet haladtával Arya egyre ijesztőbb karakter lesz, akit egyfelől óvni szeretnék, másrészt egyre kevésbé mernénk hátat fordítani neki.

Samwell Tarly

„Samu”. Adva van egy túlsúlyos szereplő, aki az egyik fő(bb)hős hűséges barátja, emellett félénk – pedig jóval több van benne, mint az első pillantásra látszik – és mosolyogtatóan naiv, a tetejébe még úgy is hívják, hogy Sam. Kire is emlékeztet? Igen, az ifjú Tarly egy tisztelgés Csavardi Samu előtt, és esküszöm, Jon is szinte ugyanúgy, ugyanolyan alkalmakkor ejti ki kedvesen fejét csóválva társa nevét, mint azt Frodó tette.
Samwell egy esetlen, de kedves karakter, aki a harmadik könyv óta nézőpont karakter… ha hamarabb szerepelt volna, talán előkelőbb helyezést kapott volna, így azonban még meglátjuk, mihez kezd Martin az ifjú "hobbittal".

Ser Jaime Lannister

„A lovag”. Tyrion Lannister daliás fivére, aki után női szem nem marad szárazon (másról nem is beszélve), és emellett kardforgatásban sem akad párja. Ezt Jaime tudja is magáról, és ennek megfelelően roppant öntelt… amellett, hogy forrófejű, lekezelő, cinikus, ami pedig a becsületét illeti, nos, sokan csak Királyölőként hivatkoznak rá, ugyanis saját kezűleg végzett az uralkodóval, akinek megvédésére az életével esküdött fel. Afölött most hunyjunk szemet, hogy a fentebb említett királlyal mindenki végezni akart, elvégre a westerosiaknak amúgy sem a belátás az erősségük. Most azt se firtassuk, hogy Jaime jó pár mocsok dolgot követett el, amiért viszont senki nem kárhoztatta, és egyedül a karma büntette meg őt eddig ezért. Jaime-nek azonban gyarlóságai mellett erényei is vannak, így hűséges ikerhúgához, Cerseihez (bár nem csak, mint testvér, ugyanis Jaime jelmondata minden bizonnyal az, hogy „reggel húgom, este…”) és az egyetlen ember Westeroson, aki szereti Tyriont.
Jaime a harmadik regény óta nézőpont karakter, és bár a fent említett pozitívumairól korábban is tudtunk, innentől válik valóban szimpatikussá… no, nem azonnal, hanem amikor a már emlegetett karma utoléri, komolyan megüti a bokáját és magába száll.

Theon Greyjoy

„A cselszövő”. Theon egy komplexusokkal teli, önző takony – akinek mentségére szolgál neveltetése. Ugyanis Theon élete első éveit a vasemberek között töltötte, akik nevükhöz méltóan vassal, és nem arannyal fizetnek, magyarán a rablás, fosztogatás, öldöklés, nők megbecstelenítése számít az igazi dicsőségnek, és nem a civilizált viselkedés. Amikor tíz-tizenegy évvel ezelőtt apja, Balon felkelését leverték, Eddard Stark magával vitte gyámnak – értsd: túsznak – az ifjú Theont, megakadályozandó egy esetleges újabb lázadást. Theon így sokáig a Stark ifjak mellett nevelkedett, és a maga módján hűséges is volt hozzájuk, amíg el nem küldték apjához, hogy a Starkok mellé állítsa őt a trónért folytatott háborúban. Ez pedig végzetes hiba volt, ugyanis Theon mindenáron meg akar felelni vérszerinti családjának, Balon pedig túl büszke és ostoba ahhoz, hogy szövetségre lépjen ellenségeivel.
Theon a második regényben nézőpont karakter, az elsőben egy jelenet kivételével jóformán csak dekorációként van jelen. Előszeretettel fekszik le minden nővel, hogy aztán azon nyomban dobja is őket, akár volt a légyottnak foganatja, akár nem. Sekélyes, nagyravágyó és önérzetes, azonban a kezdetekben még a háttere miatt elnézőbbek lennénk vele, ha bizonyítás közben nem lépne át minden határt. Ostobasága miatt azonban szív is, mint a torkosborz, és ez a káröröm az, ami miatt később élvezet olvasni a fejezeteit – jó látni, hogy végre egy ellenszenves karakter is pofára esik.

Bran Stark

„Az ifjú Charles Xavier”. Bran egy baleset miatt deréktól lefelé megbénult, így mindenfelé a Starkok bivalyerős, de együgyű istállófiúja, Hodor cipeli. Töredelmesen bevallom, nekem Bran sokszor csak a bénaság miatt érzett kesergésére korlátozódott, amit csupán néha törnek meg a jelentéssel bíró álmai, melyeket nem mindig jegyez meg. A környezete - Luwin mester, Osha, Hodor, a Jojen testvérek - azonban kellemes színt adnak a fejezeteihez. Emellett története egyre jobban fonódik össze Westeros titkával. Persze jobb türelemmel lenni - előfordulhat, hogy Bran kulcsfontosságú szerepet fog játszani a Mások legyőzésében, de addig még hosszú az út.

Eddard Stark

„Az idealista”. A Stark család feje. Eddard egy őszinte férfi, aki a végletekig tartja magát a kötelességeihez és a becsületéhez, ami egy rideg, merev emberré teszi mások szemében. Néha egyébként túlságosan is ragaszkodik az elveihez, akkor is, ha a józan paraszti ész esetleg a családja iránt érzett szeretet másként diktálná. Egyebek mellett ugyanis megfogadta, hogy titokban tartja Jon anyjának kilétét – ami szép, szép, de ezzel valahol tartozna mind Jonnak, mind Catelynnek. Elvégre akkoriban már mégis hűséget fogadott Catelynnek, azzal pedig, hogy Jont pólyásként hazahozza Deresbe, majd udvariasan felesége tudtára adja, hogy a törvényes gyerekeivel együtt fogja felnevelni, és semmi köze az anyja személyéhez, azért elég nagy béka. Pontosabban: először adta a tudtára udvariasan, mert amikor egyszer Catelyn nagyon ki akarta szedni belőle ezt az információt, akkor Ned annyira morcos lett, hogy szegény asszonyában megfagyott a vér – mondjuk ki, ha nem is szavaival, de viselkedésével megfélemlítette feleségét. „Nem, szívem, nem tartozik Rád, kivel csaltalak meg!”
Ned védelmében azért annyit meg kell jegyeznem, hogy a becsületével úgy viselkedik, ahogy egy középkori úrtól elvárható - azonban becsület ide vagy oda, Tyrion a maga gúnyos hozzáállásával képes emberibb lenni, mint Eddard arról valaha is álmodhat.
Pedig Eddardnak sok szimpatikus vonása van, tetszik, hogy az ítéleteket is maga hajtja végre, kedveltem a nyomozást is Királyvárban… és igazából Stannis és Davos érkezéséig előkelőbb helyen is állt. A helyzet az, hogy Stannis és Eddard nem különbözik olyan nagyon egymástól, de Eddardot szerető családja szemén keresztül látjuk, betekintést is kapunk a fejébe, és még Robert szeretetét is elnyerte (sokra megy vele, de ezt most hagyjuk), ezzel szemben a Stannisról alkotott képünk egy magányos férfi, aki az örökös kérlelhetetlenségével idegenített el mindenkit. Persze Stannis egy mogorva, rideg ember, ám őt jól kiegészíti Davos, aki a kellő pillanatban mindig utat talál urához, és aki ilyenkor hallgat is rá. Pedig Davost könnyebben el lehet söpörni, mint Eddardot, és ezzel a Hagymalovag tisztában is van… ahogy azzal is, hogy működik a világ, amit Ned kevésbé mondhat el magáról.

Catelyn Stark

„Az úrnő”. Az első lovagban, az Arthur-Guinevere-Lancelot háromszög 95-ös feldolgozásában volt egy jelenet, amiben Guinevere kedvesen megtiltotta a színe előtt megjelenő parasztoknak, hogy letérdeljenek előtte, mert hát hosszú út áll mögöttük… és hát nem ő az egyetlen nemesasszony a fantasy irányzatában, kit az alkotók úgy igyekeztek szimpatikussá tenni, hogy modern hozzáállást adtak neki. Ami, valljuk be, sokszor mosolyogtatóvá és anakronisztikussá tette a karaktert.
Catelyn Stark a válasz ezen hölgyekre. Catelyn alapjában véve egy szimpatikus szereplő, aki a szívén viseli a családja sorsát, emellett viszont sokak körében nem túl népszerű – pont amiatt, mert úgy gondolkodik, ahogy az egy középkori nemesasszonytól elvárható. Nem kedveli Jont, amit folyamatosan érzékeltet is vele – fattyúnak hívja, Eddard távozásával nem hagy neki lehetőséget, hogy Deresben maradjon, nem is beszélve arról, miket mond Jonnak, amikor a fiú egy tragédia miatt akarja megvigasztalni –, de ebben Eddard fafejűsége is a ludas. Jon a jelképe Ned hűtlenségének, amivel Catelyn folyamatosan szembesítve van úgy, hogy közben neveltetése szerint jó asszonyként szeretettel és megértéssel tartozik urának. Így hát Ned helyett Jonra haragszik… arról nem is beszélve, hogy hány nemes családnak okozott komoly gondot egy ambiciózus fattyú, így Jon Catelyn szemében veszélyt is jelent a gyermekeire nézve.
Szegény Catelyn népszerűségének tehát már az nem tesz jót, hogy szembekerül egy közkedvelt karakterrel… Martin amúgy mintha tudatosan játszana erre, ugyanis Cat Tyrionnal is bajszot akaszt, és ezzel a cselekedetével tovább ad ahhoz a lavinához, amit a Trónok harca első fejezeteinek egyikében mások már elindítottak. Azonban sokan úgy állnak hozzá, mintha ő robbantotta volna ki a háborút, ami nem igaz – csupán cselekedeteivel felerősítette a konfliktusokat. Azonban valljuk be, ha a mi szeretteinket veszélyeztetnék, mi sem döntenénk bölcsen.
És lehet még morogni rá azért, mert lázadó lányát, Aryát sem érti meg, vagy mert amikor háború idején fivére menedéket ad a földjeikről elzavart parasztoknak, ezt ő egy ostoba döntésként éli meg… de Catelynt egy politikai lépés miatt adták hozzá Eddardhoz, és ezen mit sem segít, hogy Cat Ned bátyjába, Brandon Starkba volt szerelmes.
(Persze azt is meg kell jegyeznem, hogy bár dicsértem az autentikus középkori úrnő elvét, de mégis van abban valami ironikus, hogy sokkal jobban kedvelem a modernebbül gondolkozó Tyrion fejezeteit Catelynénél.)

Sansa Stark

„A bajbajutott hölgy”. Szerencsétlen Sansa az egyetlen, akinek a fejezeteit sokáig tényleg utáltam. Szívből, lélekből, és sokszor vacilláltam, hogy csupán átfussak rajtuk, vagy olvassam el tisztességesen. És ez nem azért van, mert úgy viselkedik, ahogy egy leányhoz illik… hanem mert úgy viselkedik, mint egy hülye liba. Legalábbis az első regényben… utána ennek issza meg a levét, amitől a végén megsajnáljuk szegényt… de még mindig utáljuk olvasni a fejezeteit, most már pont emiatt! Az egy dolog, hogy ellenséges a viszonya Aryával, az viszont egy másik, hogy akkor is kiáll Joffrey mellett, amikor tudja, hogy nem neki van igaza, és akkor is szerelmes a kis takony királyfiba, amikor az gusztustalan módon rajta keresztül áll bosszút, miután Aryát nem tudja utolérni. De persze bűnbaknak az őt ért sérelmekért ott van a húga.
Azonban Sansa egész szépen kezd magára találni a harmadik regényben, és a hangsúly itt most a „kezd” szón van… meglátjuk, mi lesz az ifjú hölgyből.
És sokan fújnak rá, mert egy kulcsfontosságú lehetőséget elszúrt az első regényben… de azt már az apja is megtette kicsivel korábban, az ő cselekedete annyira nem osztott-szorzott, mint azt sokan állítják.

Végezetül hadd zárjam le ezt a témát egy jó tanáccsal: srácok, ne akarjatok Martinnál nézőpont karakterek lenni olyan fejezetekben, amelyek nem rólatok vannak elnevezve (prológus, epilógus), mert holtbiztos, hogy nem élitek túl!

Mára ennyi, holnap további karakterek kerülnek górcső alá - persze szigorúan szubjektív alapon!

(A képek zöme erről az oldalról származik, a maradék az HBO sorozatából, illetve Martin blogjáról.)

A trónok ezer arca - Westeros világa

2011-04-17T21:00:00.009+02:00

Közeleg a Trónok harcának premierje, és ennek örömére gondoltam, sorra veszem a játszma főhőseit egy cikksorozatban. Innen a cím, ami talán kicsit erőltetett, de mivel tényleg egy seregnyi szereplővel van dolgunk, ezért talán illik ide. És a "seregnyi" ezúttal nem költői túlzás, olvasni a ciklust olyan, mint amikor a mesék hőse egymaga küzd meg egy több ezer fős haddal: ha egy nézőpont kiesik, kettő terem a helyére. Ez az egyre vaskosabb regényeken és azok függelékein is látszik, ahol egyre hosszabb szereplőlistát kapunk, és néha már azon kapjuk magunkat, hogy a nevek után hiányoljuk a telefonszámokat.

Igen, néha el lehet veszni a szereplőgárdában, azonban éppen ezért Martin gondoskodik, hogy minden főbb karaktere egyéniség legyen. A sorozat ajánlójában sokszor azt olvashatjuk, hogy ezen a világon nincsenek Jók és Rosszak, mindenki rendelkezik erényekkel, hibákkal és saját motivációkkal. Ez persze így egy kicsit leegyszerűsített, ugyanis bár a hősök tényleg árnyaltak, azért a ciklusban találkozhatunk mocsok gonosz rohadékokkal… emberi fronton, mert akkor még nem esett szó a Mások démoni hordájáról.

A Hét Királyság határát északon a Fal jelenti, amit az ősidőkben emeltek mágia segítségével, hogy távol tartsák a Másokat, akik egyszer már elhozták az örök telet Westeros földjére. Ez azonban évezredekkel ezelőtt történt; manapság a Mások nem többek legendáknál, az egyetlen igazi veszélyt északról a vad törzsek jelentik, a Fal védőinek száma pedig az idők során jelentősen megcsappant.

Márpedig a Hét Királyságnak kisebb gondja is nagyobb annál, hogy barbárokkal és kísértethistóriákkal foglalkozzon. Tizenöt évvel ezelőtt a nemesek fellázadtak őrült királyuk ellen, letaszították kardokból kovácsolt trónjáról, a dinasztia két fiatal túlélője pedig száműzetésbe kényszerült. Így ért véget a Targaryenek uralma, akik a legendák szerint sárkányokkal hódították meg Westeros földjét és egységesítették a királyságokat. De akárcsak a Mások, mára a sárkányok sem többek mesénél…

Westeros új királya Robert Baratheon, és bár a lapokat újra osztották, a szabályok nem változtak. Az erősebb fellöki a gyengét, az adott szó mit sem ér és mindenki a maga pecsenyéjét sütögeti. Ennek ellenére Robert népszerű, ugyanis az a nagyhangú, életvidám ember, akit a nép akkor is kedvel, ha királyuk voltaképpen kisujját sem mozdítja értük. Robert ugyanis hiába volt félelmetes harcos, uralkodóként gyenge, és a dorbézolásai mindig jó alkalmat biztosítanak, hogy ne kelljen a problémákkal foglalkoznia. Márpedig a hosszú nyár a végéhez közeledik, és jön a tél, bár ezt kevesen akarják észrevenni.

Westeros világában ugyanis az évszakok éveken át tartanak, hosszuk változó. Részben innen ered a ciklus címe, A jég és tűz dala. Részben pedig azért, mert a Mások és a sárkányok lassan visszatérnek a legendák birodalmából.

Persze, nekik sokáig nem osztanak lapot, elvégre a ciklust a fantasztikum visszafogott adagolása jellemzi, és ez érdekes, ha végigmegyünk az epikus fantasy nagyobb állomásain. A gyűrűk urában a konfliktus forrását a túlvilági Szauron jelenti, nélküle és ork hordái nélkül Középfölde Harmadik Kora idilli lenne. Tad Williams Memory, Sorrow and Thorn sorozatában már az embereknek van elég gondja gonosz nagyúr nélkül: Osten Ardot János Pap egységesítette, és félő, hogy halála után birodalma darabjaira hull, köszönhetően két fia, a rangidős, ám erőszakos Éliás és az önmarcangoló Józsua viszályának. Ezek a problémák akkor is meglennének, ha a bukott tündér, Ineluki nem térne vissza a halálból – ám a sitha herceg szelleme továbbfűti a fivérek konfliktusát, és az ezzel járó pusztítást a maga céljára használja. Martinnál már csak démoni entitás sem kell ahhoz, hogy apró sérelmek egész kontinensre kiterjedő véres háborúvá nőjék ki magukat. Tolkiennél már az elején értesültünk Szauron machinációjáról; Williamsnél Ineluki jelenlétéről hőseink csak az első regény végén értesülnek; Martinnál az emberek akkor sem hajlandóak tudomást venni a Másokról és a sárkányokról, amikor már északon és keleten kézzel fogható veszélyt jelentenek – még a végén abba kellene hagyni egymás mészárlását!

Persze már Gandalfnak is meggyűlt a baja Középfölde egységesítésével Szauron ellen, és azt még meglátjuk, hogy a Mások betörése vajon mennyire sikerül Westeros marakodó frakcióit egybekovácsolni, elvégre a ciklusból még hátra van három rész… az pedig még elválik, hogy ennél valójában több vagy kevesebb kötet fog-e megjelenni. Azt viszont már elmondhatjuk, hogy míg Középfölde lakóinál az okozott komoly gondot, hogy nem voltak hajlandóak időben fegyvert ragadni, addig a westerosiaknak az, hogy nagyon is könnyen hajlanak erre.

Akárhogy is, aki belevág A jég és tűz dalába, az számítson arra, hogy itt bizony megkapjuk azt a sötét, ellentmondásos középkort, amivel Göncz Árpád szembeállította Tolkien Középföldéjét. A köznép kiszolgáltatott a nemesek kényének-kedvének, a szülők félrelépése miatt a fattyakat éri megvetés, az asszonyok sokak szemében nem többek a dekoráció, tenyészkanca és a szövetséget megerősítő pecsét pikáns keverékénél, ami pedig a lovagokat illeti, a becsületükre és az adott szavukra én szeméttelepet nem építenék, nemhogy birodalmat. Az eszmék helyett az erő számít, csak ezt sikk kimondani. Ha valaki a harcban megsebesül, akkor jó eséllyel már ott helyben elvérzik, vagy sebfertőzés miatt fetreng sokáig kínok között, de az is előfordulhat, hogy megnyomorodik.

A regényciklus tehát nagyon komor és sokszor nyomasztó. A jó embereket itt keresztbe lenyelik, ám ez persze nem jelenti azt, hogy a gonoszoknak ettől jobb lenne, ugyanis sokszor túl kicsinyesek és ostobák ahhoz, hogy bármit is kezdjenek előnyükkel, vagy hogy akár értékelni tudnák azt.

A jég és tűz dalát tehát inkább azoknak ajánlom, akik vevők a cinikus, sötét történetekre, akik szeretik, ha a realizmus játszik döntőszerepet, a mágia pedig a háttérbe szorul, illetve akit nem zavar, hogy a regények egy regimentnyi szereplőt mozgatnak. Akadnak ugyan derűsebb pillanatok, de sokszor mintha ezek azért lennének, hogy utána hőseink még jobban pofára essenek.

Ezek után rá is térnék hőseinkre! (Figyelem, spoilerveszély! Aki még nem olvasta a regényeket és nem szeretné, ha előre lelőnének neki fordulatokat, annak itt állj!)

Heroes of the Might and... Science?

2011-04-10T11:09:00.009+02:00

Gyerekkorom egyik kedvenc számítógépes játéka volt a Heroes of the Might and Magic széria. A második részt leárazva kaptuk valami mellé fillérekért, én itt csatlakoztam be, az első részhez máig nem volt szerencsém. Bár a játék 1996-ban jelent meg, én pedig 2002 környékén jutottam hozzá, már akkor kellemes "oldschool feelingje" volt a karakterdizájnjaival és háttérzenéjével... de hát a számítógépes játékok gyorsan fejlődnek, és erre ékes bizonyíték, hogy a széria harmadik része minden szempontból toronymagasan verte elődjét, pedig csupán három év telt el megjelenésük között. Jobb grafika, jobb zene, több vár, több lény, rugalmasabban fejleszthető hősök, így egyből áttértem rá. A negyedik rész sokakat megoszt, de én azzal is képes voltam órákat játszani... az kimondottan tetszett, hogy a hős is aktivizálható, és így akár többedmagával menetelhet egy csapatban, ahogy az is, hogy a lények képesek voltak varázsolni. Ez utóbbit átmenekítették az ötödik részbe, ami egyébként sok szempontból visszanyúl a harmadikhoz... itt csak a varázslókhoz volt szerencsém, akik Laputaként lebegő kastélyaikban tanulmányozták a mágia rejtelmeit - a háttértörténet szerint, mert a játékos csak a hódításban próbálhatta ki magát. Idén pedig jön ki a hatodik rész...

Egyszer talán írni fogok erről a sorozatról, bár töredelmesen bevallom, hogy az utóbbi jó pár évben nem igazán volt időm és lehetőségem számítógépes játékokkal játszani, így csak nosztalgiából tudok írni, és nem veterán, minden pályát megjárt játékosként.

Amiért azonban billentyűzetet ragadtam, az az, hogy nemrég tudtam meg, hogy a harmadik rész első kiegészítőjébe - amihez, töredelmesen bevallom, sosem volt szerencsém - eredetileg egy sci-fi hangulatú frakciót akartak behozni a már meglévő nyolc tősgyökeresen fantasy oldal mellé. Mivel azonban a rajongók tetszését finoman szólva sem nyerte meg, ezért elvetették, és ehelyett lett a Conflux, a síkutazók csoportosulása tündérkékkel, főnixekkel, és... egy csorda elementállal. Az alkotó gárdát meglehetősen szorította az idő, ezért végül nem tellett eredetibbre, bár ha sarkosítani akarnék, az előbbivel mintha ez lett volna a probléma.

Persze a helyzet sokkal inkább az, hogy a tervezett frakció, a Forge (vagy Gyár) eléggé kilógott a sorból, ugyanis az eredeti nyolc vártípus mind a klasszikus epikus fantasy mellett tette le a voksát. Vegyük csak sorra őket: lovagok, tündék, varázslók, élőholtak, démonok, boszorkányurak, barbárok és vadmesterek. Ebbe ugyan bele lehetett volna dobni egy technokrata frakciót, ám akkor nem lett volna szabad távolabb menni óramű/gőzpunknál, márha a többit sem akarták volna forradalmian tovább gondolni... Da Vinci által megálmodott gépezetek, léghajók, ornithopterek, gépsárkányok, gnómok, mesteremberek... ez még bőven belefért volna, akkor is, ha a technika meg a gyárak már egy kicsit ottfigyel a varázslóknál. Azonban a Forge ennél jóval továbbment, kiborgzombikkal, tanknágákkal, sugárvetős orkokkal, ami túl nagy falat volt az egyszeri HoMM rajongó száméra.

Tisztázzunk valamit: én nem vagyok ellene a fantasy és a sci-fi ötvözésének... sőt, ezekből nagyon jó, friss ötletek születhetnek. Kedvelem Cherubion világát, Roger Zelazny Ellenfelek c. regénye máig a kedvencem, és sorolhatnám tovább, amikor a mágia összeütközésbe kerül a technikával (ezekben az esetekben a felállás sokszor 1:1-hez, nem pedig 1:8-hoz). Ugyanígy visszatérő elem az is, hogy a kvázi-középkori fantasy világ egy fejlett technológiával bíró civilizáció romjaira épült... említhetném a Káosz Világának guarnijait és a Túlélők Földjének moárjait, de külföldi példa erre a Magic: the Gathering Testvér- és Síkháborús történetei.

Gond inkább ott van, hogy egy ilyen elemet nem dobhatunk bele csak úgy egy teljesen más hangulatú világba, hogy annak többi elemét érintetlenül hagyjuk. Ugyanis ha megjelenik a színen egy új erő, akkor arra rövidtávon az összes többi reagálni fog... vagy fejlődik valamilyen irányba, vagy visszaszorul. A Forge várának szerepeltetése éppen ezért számomra egy kicsit átgondolatlannak tűnt, ugyanis egy ilyen fokú technika megjelentetése mindenképpen felborítaná a korábbi erőegyensúlyt... ám ez mintha el lett volna felejtve. Ezért is említettem - azon túl, hogy érdekes adalék - ezt a frakciót: ha egy középkori világon fejlett, sci-fibe illő technikát pakolsz, azt megteheted, de járj el körültekintően. Ha egy viszonylag (vagy teljesen) mágiamentes világ, akkor nem valószínű, hogy egy egyszeri harcos méltó ellenfele lenne egy karabéllyal felszerelt katonának, így ha ezt úgy próbálod kijátszani, akkor csökken a hitelesség... ha csak nem magyarázod meg, hogy a hiperfejlett fegyver miért defektes.Amennyiben a világ mágiában gazdag, át kell gondolnod, hogy ez hogyan hat ki mindkét fél szemléletére és kultúrájára. Azt is el kell döntened, hogy a mágia érzelmeken alapul szemben a technika logikájával, vagy hogy ebben az esetben is egy konkrét, a természettörvényein alapuló tudományról beszélhetünk? Ha az adott világ lehetővé teszi a varázslást, akkor bizonyára a természet törvényei különböznek a mi világunkétól... hogy hat ez ki a technikára? Van, amikor a kettő összemosódik, erre jó példa Eberron.

Tévedés ne essék, két különböző dolog összevegyítéséből nagyon jó dolgok születhetnek... viszont ehhez át kell gondolnod, hogy a részek gördülékenyen illeszkedjenek egymáshoz, mint az óramű fogaskerekei. Egy fejlett arzenálú katonának ellenfele lehet egy közönséges zombi... viszont az egyszeri lovagoknak nagyon be kell keményíteniük ahhoz, hogy labdába rúghassanak.

A forrás itt - felhívnám a figyelmet a frakció kifejezetten sci-fis, hideg "neonízű" zenéjére!

Ki szelet vet... - Patrick Rothfuss: A szél neve

2011-04-07T09:55:00.008+02:00

Nem olyan rég végeztem Patrick Rothfuss termetes téglájával, és azóta is emésztem, ugyanis számomra A szél neve furcsa alkotás: bizonyos részei rendkívül tetszettek, míg más téren kimondottan hiányérzetem volt. De ne szaladjunk előre, kezdjük az elején, ahogy minden történettel illik. Illetve még előtte idekanyarítom a figyelmeztetést: a beszámoló nyomokban spoilereket tartalmaz. Ha valaki nem olvasta a regényt, és nem szeretné, ha lelőnék neki fordulatokat, az csak saját felelősségre olvassa el ezt a szösszenetet!

Patrick Rothfuss 2007-ben jelentette meg A királygyilkos krónikájának első részét a DAW kiadónál, amely többek között olyan fantasy-sikereket adott ki, mint Tad Williams Memory, Sorrow and Thorn ciklusa. Rothfuss elmondása szerint 1994-ben kezdte el írni Kvothe történetét, és több éven át csiszolta és kilincselt a művel... akárhogy is, a befektetett energia megtérült, ugyanis olyan emberek zengtek ódákat az ajánlókban, mint Ursula Le Guin, Orson Scott Card, Anne McCaffrey vagy Robin Hobb, ahogy a saját oldalaikon Brandon Sanderson vagy George R. R. Martin is dicsérték a regényt, egyedül Martin morgott egy nagyon minimálisat a szerkezetre. De a rajongók is rögtön szívükbe zárták a tűzhajó kocsmárost, és az eltelt néhány év során A szél neve kötelező olvasmánnyá nőtte ki magát a fantasy irányzatában. Ennyi pozitív visszajelzés után a mérce akaratlanul is magasra került... éppenséggel az egyszeri olvasó nem győzi kicsit lejjebb venni az elvárásait, nehogy csalódjon vagy inkorrekt módon viszonyuljon egy első könyves szerzőhöz.

Itt kell megjegyeznem, hogy A szél nevén nem érződik, hogy első könyvről van szó, és ez elsősorban Rothfuss gördülékeny stílusának köszönhető. Ugyanis ez a regény nagy erénye: a stílus szorgos hangyaként bármit elvisz a hátán, és ezért képesek vagyunk elnézni sok apróságot, ami csípi a szemünket... nem mellesleg ez is szubjektív, hogy kinek mi csípi a szemét. Az viszont tagadhatatlan, hogy a stílus tényleg párját ritkítja. Kvothe apró életbölcsességei, kikacsintásai miatt olvasmányossá válik a regény, ahogy a keretes szerkezet is zseniális ötlet volt - igaz, hogy ez később íródott a történet köré, és ezért is telt el annyi idő az első és második rész kiadása között, ugyanis átírni valamit mindig nehezebb, mint megírni.

Ugyanígy jópofa az is, hogy a történetet-a-történetben további apró történetek egészítik ki - tehát a történetek-a-történetben-levő-történetben -, mint amilyen Tehlu vagy Lanre meséje. Az is tetszett, hogy a régi tudás sokszor gyerekdalokban maradt fent, de hát bennük mindig is több van, mint azt az atyáskodó felnőttek gondolnák - már Pratchett is poénkodott azzal, hogy mennyi szexuális célzás van ezekben az versikékben.

Annak ellenére, hogy Négy Szegellet világa a regényben mellékelt térkép alapján egy v2.0-áa Fantasy Európának tűnik, mégis érződik a történet hangulatán az az autentikus középkori fíling... nem, itt nem a Martin-féle megesz-a-bubópestis változatra gondolok, hanem sokkal inkább arra, amellyel a diákkrónikákban találkozhatunk. Engem legalábbis sokszor ugyanaz az érzés fogott el, mint amikor a Középkori anekdoták gyűjteményt olvastam. Ennek ellenére Négy Szegellettet mégsem lehet megfeleltetni a későközépkor-koraújkor világának. A technika néhány helyen jóval fejlettebb, olykor már az ipari forradalom világát idézi, az Egyetem diákjai pedig sokszor használnak modern fogalmakat és elméleteket természeti jelenségekre. Ennek ellenére lőfegyverekkel vagy kattogó gőzgépekkel nem találkozhatunk, és az, hogy az említett előrehaladottság mégsem hat anakronisztikusnak, a visszafogott és realisztikussá tett mágiarendszernek köszönhető. A varázslás ugyanis nem démoni erőket, semmint bonyolult fejszámolást és széleskörű ismereteket igényel: a szimpátia segítségével egyik tárgyon keresztül hathatunk egy másikra, attól függően, hogy a két tárgy mennyire hasonlít egymásra. Ha fel akarunk emelni egy érmével együtt egy másikat, akkor az első érme egy leheletnyit súlyosabb lesz, mint a két érme együtt, ugyanis a kötés során egy kevés energia vész el, míg ha egy érmével egy ugyanazon anyagból készült nehezékre akarunk hatni, akkor több plusz energiára lesz szükségünk. A rúnamágia apró szimpatikus kötéseken alapul, és erre épül a fejlett technika. A névmágia ezzel szemben... nos, a névmágia a varázslás egy ritka fajtája, és eddig leginkább ez áll közel a tündérmesék bűbájaihoz... kérdése az, hogy ez miként fog változni a következő részekben.

Ugyanígy üdvözítő, hogy az emberek világa mögött/mellett tündérek és egyéb természetfeletti lények húzzák meg magukat, mint a Chandrian. A tündérek - mint amilyen Kvothe segédje, Bast - bűbájjal álcázzák magukat és irtóznak a vastól. Az ő mágikus képességeikre eddig nem kaptunk a szimpátiához hasonlóan következetes magyarázatot, ám a szépek népe mindig is a misztikumot részesítette előnyben a tudomány helyett, ezért nincs hiányérzetünk. Ezzel szemben más varázslatos képességekre, mint a sárkány tűzfújása, talán van tudományos alapokon nyugvó magyarázat.

Pár apróságot azonban mégis hiányoltam a világot illetően. Egyrészt, hamár a világhoz kaptunk egy szép térképet, akkor jó lett volna, ha Rothfuss azt is tudatja velünk, hogy a "dekád" (eredetiben: span) milyen napokból áll. Ez nem lenne követelmény, az általam kedvelt Jack Vance nevei, idegen kultúrára tett megjegyzései is csak lógnak a levegőben... de ő ezen a téren következetes, így például a Haldokló Föld világában sosem tudhatjuk, mit rejt a láthatár, az idegen elnevezések pedig egyrészt növelik az egzotikusságfaktort, másrészt pedig érzékeltetik a főszereplő elveszettségét. De nem is kapunk helyre térképet. Ezzel szemben Tad Williamsnél minden, az adott világ szempontjából triviálisnak számító dolog helyet foglal a függelékben, legyen szó az év hónapjairól vagy az ünnepekről. Érdekes, de az egyetemi fokozatok ezzel szemben nem zavartak... talán azért, mert a felső oktatás sava-borsát az adja meg, hogy minél kevesebbet tudunk róla, és a különböző pozíciók mibenlétét balladai homály fedi?

Hamár Tad Williamsnél tartunk, ugyanígy örültem volna, hogy hamár térkép, akkor a különböző királyságok kicsit egyénítettebbek lennének. Osten Ard népei a maguk kicsit egyszerűsített mivoltukban tükrözik a középkori Európa kultúráit (a nem-emberi népek kicsit messzebbről merítenek), de ugyanígy Európát veszi alapul Kate Elliott Crown of Stars ciklusa. Persze a középkori Európa nem az egyetlen választható alap, csak hamár a regényben ez a hangulat köszön vissza, akkor gondoltam, ezt említem meg, pláne, hogy a térképen találhatók olyan természeti képződmények, amiről az Urálra vagy a Fekete-erdőre asszociálunk. Tudom, ez kekeckedésnek tűnik, de a szereplőkkel ellentétben én nem éreztem, ha az egyik emberke a világ egyik, míg a másik az ellenkező pontjáról érkezett... ugyanúgy jöhetett volna a szomszéd városból. Itália, Skandinávia, a szláv népek királyságai... ezeket, vagy az ehhez hasonló differenciáltságot hiányoltam, egyedül az Atur Birodalomban ismertem fel némi Német-Római Birodalom beütést. Nem lenne ez szempont, ha nem lenne nagyon-europid térkép.

De ezek csupán apróságok. Töredelmesen bevallom, engem kicsit jobban zavart a főhős tápossága. Nem, ez nem igaz: az zavart, mennyire könnyen vesz minden akadályt. Azt tapasztaltam, hogy az igazi vízválasztó sokaknál Kvothe személye. Akadnak olyanok, akiket ez nem zavar, ne adj' Isten pont emiatt szeretik, míg mások - köztük jómagam - örülnének, ha kicsit többet izzadna. Felmerült az is, hogy kérdéses, Kvothe mennyire szépíti meg a történteket... töredelmesen bevallom, ez engem kevésbé érdekel. Nem az zavar elsősorban, hogy a főhős egy félisten, hanem az, hogy nem tudok annyira izgulni érte.

Persze azért itt akadnak kivételek, jó példa erre az, amikor szülei elvesztése után hősünk utcagyerekként kénytelen élni. Itt találkozhatunk nélkülözéssel és emberi kegyetlenséggel, és ezen a ponton kellőképpen tudunk aggódni Kvothe-ért... azt természetesen tudjuk, hogy túléli, de a lelki sebek sokszor többet érnek az életveszélynél ahhoz, hogy izguljunk a szereplőkért. A regény egyik csúcspontja az, amikor Tarbean utcáin küzd a túlélésért, pedig én amúgy nem különösebben rajongok a Martin-féle szadizmusért.

Ez lehet, hogy azért van, mert egyébként szinte mindenben sikert ér el, és az ezt ellensúlyozó rész emiatt felértékelődik. Bevallom töredelmesen, közvetlenül Tarbean előtt egy időre félreraktam a könyvet, és kicsit mást olvastam. Annak ellenére, hogy Kvothe milyen tragikus hirtelenséggel veszti el szüleit, valahogy azt éreztem, hogy ez a jelenet üthetett volna nagyobbat. Talán azért, mert túl idealisztikus volt a kapcsolata szüleivel és a társulattal... ironikus, de a konfliktusok sokszor legalább annyira összekötnek, mint szétválasztanak. Az sem teljesen világos, hogy miért hagyja életben a Chandrian Kvothe-ot, aki személyesen találkozott velük, míg a társulatot lemészárolták csupán azért, mert az eredetük után kutakodtak. Ha a Chandrian célja feltakarítani a nyomokat maga után (mint arra máskor is történik utalás), akkor miért engedik el azt a fiút, aki nemcsak hogy meggyőződött létezésükről, de kapott egy motivációt is, hogy ott tegyen keresztbe ennek a társulatnak, ahol tud? Jó, persze nem ismerjük az okaikat és céljaikat, ahogy mintha valami elűzné őket a táborból - bár ez esetben később vadászhatnának a fiúra. Ezen a téren hajlandó vagyok annyi engedményt tenni, hogy a vezérük, Haliax személye meglehetősen ellentmondásos, és talán az emberség egy szikrája késztette erre - egy megjegyzése erre utal -, de lehet, hogy a tervének része volt az, hogy Kvothe életben maradjon. Bízom benne, hogy a trilógia végére erre is választ kapunk.

A Chandrian amúgy érdekes... bevallom, együtt kicsit sokalltam a jelenlétükre utatló tünetek mennyiségét - kék tűz, szétkorhadó fa, rozsdásodó fém -, de ha igaz az, hogy mindegyikre jut egy jel, akkor egész hangulatos lehet a következő részekre az, ha Kvothe egyetlen egy Chandriannal találja szembe magát. Visszatérve a vezérükre, Haliax első látásra a tipikus sablon fantasy gonosznak tűnik: csuklyája alatt áthatolhatatlan sötétség rejti arcát, hangja hűvös (és kurzívval kiemelt). Mivel azonban Rothfuss jó pár sablonon csavart egyet, ezért kíváncsi vagyok, mit kezd a Chandrianok vezetőjével.

Visszatérve Kvothe-ra: már gyerekként hiperintelligens, mindent megtanul, mindenhez ért, kiváló előadó, aminek következtében képes átverni bárkit, és úgy zenél, ahogy senki más. Mikor elhagyja az utcákat és feliratkozik az Egyetemre, az oktatók fizetnek azért, hogy náluk tanuljon. Ez valahol nagyon emberi, ám később kezd zavaró lenni Kvothe egy hibája miatt.

Hősünknek ugyanis két hiányossága van: az egyik, hogy szegény, mint a templom egere; a másik, hogy hihetetlenül arrogáns - mint ahogy azt Brandon Sanderson is említi a második rész kritikájában. Ez utóbbi teljesen jól kiegészíti csodagyerek-mivoltát, és kíváncsi vagyok, hogy fog megbirkózni vele - elvégre a felnőtt Kvothe már jóval visszafogottabb. Azonban kevésszer esik pofára a regényben emiatt, és egyetlen egyszer sem teszi helyre egy hozzá közelálló személy, egy tanár vagy barát, hogy egy kicsit bírjon magával. Amikor egy tanár arra készül, hogy megalázza, Kvothe nemcsak, hogy visszafordítja ezt rá - ez eddig oké -, ám meg is sebesíti mágiával. Rendben, Hemme egy ellenszenves rohadék, aki képes megalázni másokat azért, mert késtek az órájáról... azonban semmiképpen sem egy Perselus Piton (hamár Card a Harry Potterhez hasonlította a regényt). Oké, hősünket megbüntetik, de voltaképpen olcsón megússza: megkorbácsolják, de ő olyan talpraesett, hogy gyógyírt vesz be, így szinte meg sem érzi, ráadásul a tanulók szemében felértékelődik. Valljuk be, nálunk már kevesebbért is csaptak ki diákot, márpedig ez Kvothe igazi rémálma.

Hemme-nél meghatározóbb karakter Ambrose, aki a nagybetűs TAKNYOT képviseli a regényben, ami az iskolásokról szóló művek egyik toposza... ahogy a szemét tanár is. Hamár említettem Pitont, Ambrose leginkább Malfoy-ra hajaz, azonban Malfoy-hoz képest úriember... eddig legalábbis egyszer sem vágott vissza Kvothe barátain keresztül, holott Draco ugye ezzel mutatkozott be, és ezzel került szembe Harryvel. Kvothe azonban a türelmetlensége miatt akaszt bajszot Ambrose-zal, aki ugyan szemét eszközökkel él... ám sokszor hősünk mintha keresné az alkalmat, hogy összetűzésbe kerüljön vele, így például gúnyverset ír róla. Ismétlem, ez nem lenne probléma, ha emiatt a hibája miatt Kvothe többször esne pofára, de mindig megússza. A tanári kar szinte elnézően mosolyog ezeken a "csínyeken", és minden incidenst képes a maga javára fordítani - ÉS FIGYELEM, MOST KÖVETKEZIK AZ IGAZI SPOILER ÁRADAT!

Ambrose szimpátiával elszakítja Kvothe lantjának húrját egy nívósabb bárdversenyen, egy nehéz dal közben? A közönség szinte infarktust kap, és egyedül őt éri azon az estén a megtiszteltetés, hogy megkapja a díjat, amelyre tapasztalt zenészek ácsingóznak. A gúnydal miatt Ambrose kidobatja abból az ötcsillagos fogadóból, ahol Kvothe korábban lakott? Nem baj, még aznap felveszi egy másik... de ha ez nem lenne, akkor csupán a koleszba kellene visszamennie. A végén már gyilkosokat uszít rá? Könnyen lerázza őket, és tovább növeli nimbuszát.

Amikor pedig úgy tűnik, hogy a végén Ambrose mégis csak megfogta, és hősünket kihajítják az Egyetemről... nos, a tanári gárda azonnal megvétózza korábbi szavazatát: Kvothe nemcsak, hogy az Egyetemen marad, de feljebb is kerül a szamárlétrán, Ambrose-zal pedig annyit fizettetnek neki eltört lantjáért, hogy anyagi gondjai egy időre rendeződnek. Kvothe-tal nem lehet kicseszni, mert rögtön jobb pozícióba kerül ez által... a mítoszok hidrájának méltó párja, ha elveszít valamit, a dupláját kapja vissza.

SPOILERÁRADAT VÉGE!

Azt hiszem, a fantasy karaktereknek - és sok más mű szereplőinek - három dologban kell megfelelnie, és ezek közül a vágykielégítés csak az egyik. A másik kettő az, hogy érdekes legyen és együtt tudjunk érezni vele. Sőt, ez a kettő az, ami nélkülözhetetlen, a vágykielégítés elhagyható, ám a fantasynél hagyomány... de hé, ki ne akarna acélos izmú barbár vagy nagy hatalmú mágus lenni? A vágykielégítés sokszor megtalálható a fantasyben, és Rothfuss elmondása szerint egyszerre akart egy heroikus fantasy-t és annak paródiáját írni, ahogy tette ezt Peter Soyer Beagle a tündérmesékkel Az utolsó egyszarvúval. De ismétlem, elsősorban nem a főhős táposságával van a gondom, inkább azzal, hogy mindenki neki asszisztál. Nehéz úgy szorítani valakinek, ha minden sikerül neki. Ott van a pénzhiány... de tudjuk, hősünk olyan talpraesett, hogy röhögve megszerzi az éppen szükséges összeget.

Persze ismétlem, embere válogatja... Jack Vance Ravasz Cugele A túlvilág szemében egy gerinctelen féreg, aki semmi esetre sem vágykitöltő, nem is szorítunk neki, én mégis szívesen olvasom újra-meg-újra a kalandjait Vance stílusa és a világ hangulata miatt. Megint másokat meg elriaszt az alakja. De ha nem is lelkiismeretlen csirkefogó a főhős, akkor én az olyanok mellett teszem le a voksomat, mint Széltoló, Hófürt Simon, Tristran Thorn vagy Pekar a Folyamszülöttből.

Azonban mindenképpen dicséret illeti az olyan mellékkaraktereket, mint a hóbortos Elodin, az uzsorás alakját kiforgató Devi vagy a dalnok Skarpi, illetve a keretben Bast és a Krónikás. Rothfuss tud írni, és engem speciel az nem zavar, ami nálamnál savanyúbb emberkéket, nevezetesen, hogy bajbajutott hölgyeket ment ki a pokoltűzből, vagy hogy pártfogásába veszi a holdkórosokat. Ez az, amit Rothfuss képes megfelelő öniróniával adagolni, így Kvothe-ból nem lesz szőke herceg, és azt a kimentett hölgyeménnyel hosszasan is tárgyalják, hogy az egész miért nem olyan, mint a mesékben.

Annak ellenére, hogy hosszasan morogtam a karakter túlzott tökéletességéről, tetszett a regény, zseniálisnak tartottam a stílust, és kíváncsian várom a folytatást. Ám a kiváló történetből Kvothe verhetetlensége nálam rengeteg szelet fog ki. És ezt most nem csak a szójáték kedvéért írtam.

Kicsit megint engem éltetve...

2011-04-05T23:05:00.003+02:00

Huszonötödik születésnapom alkalmából barátaim jól meghúzták a fülem, és kérésemre két dedikált, bekeretezett példányt kaptam egy X-embörök borítóról. Pontosabban: két különböző képről (A verzió és B verzió) van szó, ami ugyanannak a témának a variációja, nevezetesen mindenki a főgonosz ellen! A különbség annyi, hogy egyiken a kisebb gonoszok szerveződnek egy bandába, a másikban a futottak még hősök... de ha többet árulnék el, az már komoly spoiler lenne.
A fenti képen büszkélkedek a képeimmel, miközben mellettem Pilcz Roli éppen üzleti megbeszélést folytat telefonján, csakhogy teljes legyen a szegedi képregényélet. Megjegyzem, a berakott képet ugyanazon barátaimtól kaptam, akiktől a másik két képet, így köszönöm mind a négyet... ezt itt, azt a kettőt rajta, meg azt a másikat, amin szendén lesütöm a szememet, mint egy óvodás.
Hmm... az A verzióról és B verzióról valamiért a perverzió ugrott be, arról pedig az, hogy a Jazz+Az talán jól meg mondta:

Megint egy ébredés, de nem haragszom én rád hétfőn.
Megint egy tévedés, hogy változunk és nincs még késő.

Bár fene se tudja, elvégre azért még fiatalon talán van hová változni. :)

25.

2011-04-02T12:53:00.005+02:00

Egy negyed évszázad. Most illene egy kicsit a köldökömet néznem, és számot vetnem arról, mit értem el, mit nem, elmerengeni a megannyi szép emléken és elpuffogtatni pár vaskos közhelyet.
De a mai nap most ahhoz túlságosan szép, szóval, talán újabb huszonöt év múlva. Mindenkinek hasonlóan kellemes, vidámságban és sünökben gazdag mai napot kívánok!

Plusz!

Végre nyilvánossá vált, hogy a Heroes of The Might and Magic VI-ban lesz egy hatodik frakció, és nem, az eddigi híresztelésekkel ellentétben nem a Dungeon lesz, hanem Feyforest, és hogy kicsit eltérjenek az eddigi kelta beütéstől, ezért ez a csoport tündék helyett Kleinheincz Csilla Ólomerdőjét veszi alapul. A Feyforest mágiahasználói rendelkeznek a varázsszövés különleges képességgel, mely a bűbájok használatát sokkal rugalmasabbá teszi, emellett a seregek a Sorsnővérek támogatását élvezik... amennyiben tartják magukat az adott szavukhoz. Feyforest erődítményét falak helyett varázsfák védelmezik, melyek kegyetlenül lesújtanak a közöttük áthaladni kívánó seregre.

A frakció előnye a sokszínűség és az emberfeletti erő, hátránya a kiszámíthatatlanság és csalfaság.

És akkor most következzék néhány lény, a teljesség igénye nélkül, nyálcsorgatónak:

Tartód (fejlesztett változata Firtos/Firtosh): Tartód Feyforest gyalogja, aki képes orvtámadással nagyobb sebeket okozni az ellenséges hadakon, ám az első visszacsapásra elmenekül. Fejlesztett változatában, Firtosban több tartás van.
Holló/Raven (fejlesztett változata Firené): Holló sokszor képtelen eldönteni, melyik félhez húz, ugyanakkor az ellenséges sereg legyőzéséhez nélkülözhetetlen információkkal szolgál. Firenéként már nem árt szövetségeseinek, és képes néhány egyszerűbb varázslat elmondására is.
Sziklazúzó/Stonecrusher (fejlesztett változata Vasgyúró/Ironkneader): Sziklazúzó és Vasgyúró voltaképpen a HoMM VI Szikla- és Acélgóleme, elődeiknek megfelelő tulajdonságokkal, mint varázslat-ellenállás és sebezhetetlenség.
Szívtelen lovag/Heartless Knight (fejlesztett változata Rabonbán): valahányszor a Szívtelen lovagot csatába küldöd, aranytartalékod öt tallérral fog csökkenni, amennyiben pedig a kincstár kiürült, úgy a lovag is otthagyja a csatamezőt - ennek ellenére hasznos szövetséges tud lenni, ugyanis harctudása párját ritkítja. Rabonbán már híján van a lovagra jellemző számításnak.
Sárkányasszony/Dragonlady (fejlesztett változata Özvegy/Widow): ugyan a Sárkányasszony csupán házasság révén áll rokonságban a legendák fenevadjával, de a természete van olyan nehéz. Ám azonban még ő is ártatlan bárány fejlesztett változatához, Özvegyhez képest...

No, ennyi, további információk hamarosan várhatók a Black Hole Entertainmenttől! Megjegyzem, ezt a hírt már korábban is említeni akartam, de féltem, hogy április elseje miatt senki nem fog hinni nekem!

Új cikk az SFmagon

2011-03-25T00:08:00.005+01:00

Ismételten kikerült egy cikkem a SFmagra, Alan Moore Rendkívüli Úriembereinek Szövetségéről, gőzpunk hét alkalmából. Sipirc elolvasni!

Nosztalgia földtörténeti léptékben - Jurassic Park

2011-02-25T10:53:00.025+01:00

Az egyik legutóbbi Kevin Smith filmben (ha emlékeim nem csalnak, a Clerks második részében) a generációkat az alapján állították egymással szembe, hogy a Csillagok Háborújára vagy a Gyűrűk Urára tették le a voksukat. Ez valahol nagyon jópofa, ugyanakkor én azon tűnődtem, hogyha nekem szegeznék ezt a kérdést, mit válaszolnék rá? Mindkét szériának megvannak a maga érdemei és hibái, úgyhogy ez bizony fogós, ravasz kérdés, különösen, hogy a válasz már ott figyel a bejegyzés címében. Így van, ha hajnali kettőkor egy sötét sikátorban álarcos bűnözők támadnának rám, és csak akkor engednének el élve, amennyiben bölcsen felelek meg a Gyűrűk Ura vs. Csillagok Háborúja talányra, én egy harmadik lehetőséget választanék: a Jurassic Parkot.

A félreértések elkerülése végett itt nem a szériáról beszélek - tehát figyelem, nagyban csalok - hanem szigorúan az első filmről. A folytatásokba annyira nagyon nem mennék bele, elég legyen annyi, hogy speciel a sokat szapult harmadik résszel szemben én megbocsátóbb vagyok, mert nem egy létező regényt marcangolt szét... ugyanakkor öcsém barátja meg a második részre esküszik, ezzel is bizonyítva, hogy a generációs különbségek nem korlátozódnak GyU/SW frontra. Ám ez most mellékes... a lényeg az, hogy igazi varázslat az első filmben volt, ami még Gandalf és Kenobi bűbájait is lazán kenterbe veri. Tehát, Jurassic Park!

A filmet magát először a premierén, 1993-ban láttam, kisiskolásként, legutóbb pedig egy hete, ami azt jelenti, hogy a bemutató óta eltelt tizennyolc év. Az idő repül, kissrácból én is nagy mamlasz lettem, és már az alkotáson is érezni, hogy nem ma készült... de ez semmit nem von le az értékéből, épp ellenkezőleg. A Jurassic Parkban ugyanis megvan mindaz, amit én sok mostani szórakoztató filmből hiányolok. Sok minden változik, ám a filmet nézve én mindig képes vagyok visszaváltozni hétéves kölyökké.

Maga a film Michael Crichton eredetiben hasonló című, magyarra Őslényparknak fordított könyvén alapul. Mindenkinek szívből tudom ajánlani ezt a regényt, és folytatását, a Szörnyek szigetét. Az első adaptáció voltaképpen elég hűen is követi az eredeti történetét, annyi eltéréssel, hogy a jelenetek kétharmadát ki kellett hagyni, hogy ne egy öt órás film legyen az eredmény. Ez persze nem azt jelenti, hogy ne lennének változtatások az alkotói szabadság jogán, így karakterek olvadnak össze, cserélődnek ki, íródnak át, ám ezek megbocsáthatóak. Amíg a film működik a vásznon és megőrzi eredeti szellemiségét, addig minden rendben van.

A történetet egy szóban össze lehet foglalni: dinoszauruszok. És hogy lesz ebből cselekmény? Képzeld el, hogy egy ilyen üldöz, és máris rájössz magad is! Persze ennél kicsit bővebben: egy Costa Ricától nem messze elterülő rejtélyes rezervátumban baleset történik, aminek következtében az egyik alkalmazott életét veszti. Mivel a befektetőknek emiatt igencsak az inába száll a bátorságuk, ezért két szaktekintély jóváhagyása kell, hogy a parkot elindíthassák. A park létrehozója, egy milliomos öregúr, John Hammond fel is kéri erre a mogorva Alan Grantet, aki társával, Ellie Sattlerrel el is fogadja a meghívást. A másik szaktekintély Ian Malcolm, egy excentrikus matematikus, a káosz elmélet hirdetője, és mint ilyen, már alapból szkeptikusan áll Hammond művéhez. A csapathoz csatlakoznak Hammond unokái, Tim és Lex, a gyerekgyűlölő Alan nagy örömére. A túra azonban hamar életveszélyessé válik, amikor egy elégedetlen alkalmazott machinációi miatt a dinoszauruszok kiszabadulnak ketreceikből, és kedvükre randalíroznak.

Annak ellenére, hogy számtalanszor láttam a filmet - bár beismerem, hogy a legutóbbi és az azt megelőző alkalom között talán négy-öt év is eltelhetett -, mindig meg tudok lepődni pár dolgon, ami korábban elkerülte a figyelmemet. Például nem is emlékeztem már rá, hogy Ian Malcolm egy ekkora pojáca, mindamellett, hogy alapvetően nem rossz ember - csak próbálja megmenteni a gyerekeket, mégha ostobán is cselekszik. De teljesen meg lehet érteni Hammondot, amikor azon morog, hogy mennyire utálja őt. Egy öntelt nőcsábász, aki saját bevallása szerint is mindig a következő ex-Mrs. Malcolmra hajt - ha emberünkön múlna, ez Ellie lenne. (Jut eszembe, a második regényben sérülése miatt bottal jár, morfiumot szed, borostát növeszt, és megmarad annak a kiállhatatlan zseninek. Ismerős valahonnan? Így van, a proto-House már a Jurassic Park korában élt, és az éhes Tyrannosaurusok elől mellékhelyiségek romjai alatt húzta meg magát, míg a ragadozó ügyvédekkel csillapította étvágyát.)

Ugyanígy említést - és dicséretet - érdemel Wayne Knight karaktere, a programozó Dennis Nedry. Egyszerűen zseniális, ahogy idegesen kamuzik munkatársainak, miután már leállította a rendszert és szorít az idő. A filmnek nincs igazi gonosza - az egyetlen ember, akire ez illene, Lewis Dodgson csupán pár percre tűnik fel, a feszültség forrást pedig az éhes dinók jelentik, akik, ahogy Grant is mondja, csak a dolgukat teszik -, Nedry voltaképpen egy balfácán, akinek akár valódi anyagi gondjai is lehetnek - vagy csak kapzsi, ez nem derül ki, hanem ránk, nézőkre van bízva -, és aki nem rosszindulatból, semmint önzésből és meggondolatlanságból állítja le a park biztonsági rendszerét.

Töredelmesen bevallom, én üdvös változtatásnak tartom a regényhez képest John Hammond karakterét. A könyvben Hammond egy korrupt, kapzsi, ellenszenves üzletember volt, aki jellemileg nem sokkal volt Dodgson felett, márha felette volt egyáltalán. Nem arról van szó, hogy egy ilyen karakter hiteltelen lenne, elvégre a való életben Amazonast lehetne rekeszteni a hasonszőrű emberekből, mégis, szerintem a történet dramaturgiájának jót tesz, hogy Hammond egy joviális öregúr egy gyerek őszinte lelkesedésével és - ami a parkot illeti - meggondolatlanságával. Persze Hammond nem látványosan, a néző-képébe-bele módon ostoba, elhisszük, hogy a helyében mi is "optimistán" szemet hunynánk a park problémái felett, mondván, hogy lesz ez még jobb is. Igazából legbelül szeretnénk is, hogy neki legyen igaza, így annál megrendítőbb, amikor a film végén látjuk őt, amint csalódottan, megtörve tekint vissza a művére, és szinte úgy kell őt bevonszolni a helikopterbe. Persze a "Nem spóroltam semmit!" jelmondatával Nedry vitába szállna, de ugye az alkalmazottak fizetését nem kötik az orrunkra, így akár programozóként ő is kereshet jól, ám ettől még érezheti úgy, hogy egy ilyen luxus park rendszergazdájaként több járna neki - különösen ha adósságokat halmozott fel.

A regényhez képest eltérés az is, hogy Alan Grant a történet elején még nincs oda a gyerekekért... de mivel ez voltaképpen egy családi film, ezért ezen a fronton várható a jellemfejlődés. Hirtelen, ám a körülményekre való tekintettel nem hiteltelen - Sam Neillnek jól is áll ez a szerep. Roppant eltalált az a jelenet is, amikor eldobja a raptorkarmot.

Aranyos a talpraesett Ellie Sattler figurája is, bevallom, benne megvan mindaz, amit a második film Sarah Hardingjából hiányolok. Persze az sem utolsó, hogy Laura Dern számomra szimpatikusabb ebben a szerepben, mint Juliane Moore a folytatásban - és ezen a magyar szinkron Vándor Évája csak segít. Röviden összefoglalva: Ellie nem rohan fejjel előre a veszélybe, vészhelyzet esetén mégis lehet rá számítani. Nem mellesleg nem hagyja hidegen egy beteg triceratops sorsa, mégha ezért be is kell piszkítania a kezét.

Igazából a többi színészre sem lehet panasz, de ezt rövidre is zárnám: a kölykök okék, pedig tőlük manapság a falra mászom, szimpatikus volt számomra Bob Peck Muldoonja, B. D. Wong Wuja, és érdekes látni Samuel L. Jacksont ebben a szerepben. Az igazi sztárok mégis csak a dinók, ezért vegyük is sorra őket: Tyrannosaurus Rex, Brachiosaurus, Triceratops, Velociraptor, Dilophosaurus, Gallimimus valamint Parasaurolophus. Annak ellenére, hogy a folytatásokkal szemben kevesebb faj képviseli magát, ebben a filmben található a legtöbb nyugisabb-ámulósabb dinójelenet. A legelésző Brachiosaurus; a kikelő Velociraptor fióka; a beteg Triceratops; még több Brachiosaurus. A második részben hirtelen csak egy hasonlóra emlékszem a Stegosaurusokkal, az is életveszélybe torkollott, így inkább a menekülő Gallimimusokkal tenném azt párhuzamba.

Persze most említhetném azt, hogy vajon a dinók mennyire valósághűek, de hát a helyzethez az is hozzátartozik, hogy a tudásunk ezekről a lényekről hiányosabb, mint a megmaradt DNS láncok, és ezeket a réseket nem is tudjuk békákkal kitölteni. Kérdés, hogy a T-Rex dögevő volt, vagy ragadozó (én inkább Bakkerrel értek egyet ezen a fronton)? Grant említi, hogy a Velociraptornak több köze volt a madarakhoz, mint a hüllőkhöz, ma már azt is feltételezik róla, hogy testét toll borította. A Dilophosaurusnak az eddigi leletek alapján nem volt nyakgallérja és nem köpött mérget, de ennyi alkotói szabadság belefér.

Ami a méreteket illeti, valójában a Dilophosaurus volt olyan magas, mint egy megtermett ember, és a raptorok voltak akkorák, mint a film dilója. Azonban ez sem megmagyarázhatatlan baklövés: a Dilophosaurus szemmel láthatóan egy kölyök példány, ami a raptorokat illeti, ők méretben inkább egy ismertebb rokonukra, a Deinonychusra hajaznak. A sors iróniája, hogy a forgatás alatt fedeztek fel egy olyan raptor fajtát, a Utahraptort, ami tényleg megnőtt akkorára, mint amit a filmben láttunk. Akárhogy is, engem kölyökként elkápráztattak az intelligens ragadozók, valósághűek vagy sem.

Az effekten itt-ott már kicsit látszik a kor (a konyhában a raptoroknál, meg amikor először színre lép a Brachiosaurus), ám amikor kilóg a lóláb, annak is van egy hangulata, mint a Harryhausen trükköknél. Meg kell jegyeznem, hogy a T-Rex támadás ezzel szemben még mindig élethű és zseniális, ahogy a dinós jelenetek többsége is az, szóval az sem igaz, hogy a látvány mára már mosolyogtató lenne, mert erről szó sincs. Csak azért érdekes, mert egykor ez volt az élethűség ne továbbja... sőt, elnézve jó néhány mostani filmet, lehet, hogy még mindig erről van szó. Nagyon sok hasonszőrű filmnél pl. látszik, hogy a lények csak oda vannak vágva, itt ez nem igaz. De azért ajánlom egy alapos megnézésre ezeket a jeleneteket (jó, abbahagyom, mert félő, hogy a feldühödött rajongók raptorokként szednek szét).

Apropó, raptorok! Mekkora bája van már annak, hogy ezekből a dögökből sokáig nem látunk semmit, a jelenlétük csupán annyi, hogy valami behúzza szerencsétlen gondozót, vagy hogy etetés közben valami nagyon rázza a pálmafákat. Ha eltekintünk a fiókától, raptorokat csak a film végén látunk... és ez remek hangulatot ad. Emlékszem, a ketreceket anno az a gyermeki várakozás töltötte meg ősi élettel, hogy mikor mutatnak már egy szeletet a dinókból. Ez olcsó trükknek tűnhet, ugyanakkor hatásos megoldás, és nincs is mindig szükség ugrándozó CGI lényre, mert az megölné az atmoszférát - ez az, amikor a kevesebb több. Arról nem is beszélve, hogy az állatkertben sem jönnek mindig elő a vadak, ráadásul a ragadozók nem is szeretik mutogatni magukat, szóval, az ilyen jeleneteknek (nem zörög a pálma, ha nem rángatja a raptor) nem kevés realitása - vagy annak érzete - van.

Az atmoszférateremtésben nem kevés szerepe van John Williams zenéjének... személy szerint én jobban kedvelem a Jurassic Park lágyabb traktusait, mint a győzedelmes részeit, de mindent egybevéve az egész még így is a Star Wars vagy a Superman filmzenéi fölött van, pedig a mozivilágban azok is klasszikusnak számítanak.

Ami a mondanivalót illeti, számomra mindig is nagyot ütött, hogy "Az élet utat tör magának!" Lehet vitatkozni azon, hogy elő tudunk-e állítani dinókat borostyánban konzervált vérből, vagy hogy a békákkal képesek lennénk pótolni a hézagokat (egyrészt az élőlények DNS-ének 90%-a azonos, másrészt a regényben a békák mellett voltak mások jószágok is, ám mivel a kétéltűek miatt volt a nemváltás, ezért őket tartották meg), de már valahol az is mond valamit, ha tudósok vitatkoznak azon, hogy megvalósítható-e az, amit egy sci-fi filmben láttunk. Oké, azóta már azon is folyt a vita, hogy létezhet-e a Hulk, de efelett most inkább hunyjunk szemet. A fentebb említett mondanivaló azért is ül, mert hollywoodi viszonylatban visszafogottabban kapjuk meg... elhangzik egy párszor, de a tévedést elkövető emberek nem rosszindulatúak vagy gonoszak, nincsen dramaturgiailag egyszer sem ránk kényszerítve, hogy őket most el kellene ítélni, ami azért máshol elő szokott fordulni. Ugyanígy a dinók sem válnak a gonosz földi megtestesülésévé, hanem állatok, akik az ösztöneiknek engedelmeskednek... a raptorok ez alól kivételek, de náluk említve van felkavaró intelligenciájuk, plusz a regényben az is szerepel, hogy ezeknek a lényeknek olyan szociális struktúrájuk lehetett, amit a felnőtt egyedek megtanítottak a fiatal példányoknak, és ez itt most teljes mértékben hiányzik. Ez nem kamu, a való életben is vannak rá példák, hogy egy állatkertben magányosan nevelt példánynak gondjai támadnak, ha be kell illeszkednie egy csordába. Erre példa a lisztmajmocskáknál az, hogy az újszülötteket a férfi családtagok (apuka, bátyus) hordozzák, hogy anyukának legyen ereje elég tápanyagot magához venni, és így legyen teje... így kicsinye csupán szoptatáskor van nála. Ha azonban ezt az adott majom nem sajátítja el a társaitól, abból komoly tragédiák fakadhatnak - éppen ezért törekednek a vadasparkok is arra, hogy egy adott csapat minél teljesebb legyen.

De elkalandoztam... szóval igen, a raptorok esetében a fokozott agresszivitás indokolt, lám, a nagyobb példány el is pusztítja kisebb fajtársai zömét. Az eredmény tehát karmos, intelligens szociopaták gyülekezete. Azért persze apróbb bökkenők akadnak, így a T-Rex gond nélkül sétál ki a ketrecéből, de amikor afelé tolja az egyik kocsit, akkor már szakadék tátong alant. Jó, persze voltaképpen semmi akadálya nincs annak, hogy a T-Rex territóriumán belül hirtelen szintkülönbségek legyenek, elvégre egy vulkanikus eredetű szigetről beszélünk. Ám Spielberg a feszültség szabálya miatt döntött úgy, hogy hőseink alatt a mélység fog tátongni, és az agyonmagyarázás megölte volna a hangulatot. Így hát úgy volt vele, hogy amennyiben a nézőt magával ragadja a jelenet, akkor a lyukakat majd ő maga fogja kipótolni - és ezt hívják jó értelemben vett suspend of disbeliefnek. A suspend of disbelief (hitetlenkedés felfüggesztése) érdekes dolog, mert amíg az emberi agy egy alkotás megítélésénél képes mérlegként működni, addig ez utóbbi olyan, mint egy híd: vagy megtartja a rá helyezett súlyt, vagy összeomlik annak súlya alatt. Persze az emberi megítélés személytől függően mindig a mérleg és a híd között van, és sohasem vegytisztán egyik vagy másik.

Ugyanígy hasonló a végső T-Rex vs. raptorok jelenet, amikor a zsarnokgyík csak úgy felbukkan a múzeumban. Spielberg tűnődött azon, hogy rakjon be egy jelenetet, amiben az épület egyik fala hiányzik/beomlik, de attól félt, hogy az agyonvágná a jelenet meglepetésének erejét, így végül hagyta a fenébe. De hát hőseink megmenekülnek, a ragadozók egymással küzdenek, és még a "When dinosaurs ruled the Earth" felirat is stílusosan aláhull (megjegyzem, amikor Granték elinalnak, a háttérben látszik pár pillanatra egy akkora hézag a falban, amin keresztül a T-Rex (magában) röhögve befért). Az élet utat tör magának...

...vagy így, vagy máshogy. Ugyanis a végső jelenetben láthatjuk, amint pelikánok raja repül el a menekülő helikopter mellett. És emlékeztetve vagyunk, hogy az élet nem áll meg... akarsz látni egy valódi dinoszauruszt? Nézz fel az égre... sokkal inkább tekinthetők ők annak, mint a múlt egy kiragadott, lezárt pillanata. Ebből a szempontból telitalálat, hogy Hammond a borostyánba börtönzött rovart nézi tűnődve, míg Grant az eleven madarakat. Ahogy az is aranyos, hogy eltűri magán az alvó gyerekeket. Hé, ez egy családi film, de annak tökéletes - kedves, hangulatos, szórakoztató.

Lehet, hogy a dinóknak nem kedvez az új évezred zavaros időjárású éghajlata (a szuperhősöknek ezzel szemben annál inkább, ami hirtelen önkéntelenül is ragadozó Superman vs. Pókemberek harcát juttatja eszembe), ellenben a Jurassic Parkot bármikor bátran tudom ajánlani. Igazi, borostyánbazártan időtálló mozivarázs!

Szégyentelen önreklám

2011-02-12T21:42:00.003+01:00

Nem is olyan régen felkerestek, hogy írnék-e egy új képregényes lapba cikket. Írtam kettőt is, mert jó gyerek vagyok. Ha valakit érdekel, akkor 21. Képregény börzére (2011. március 20, 10:00-15:00 óra) elő is lehet rendelni, akár a k.net oldaláról is.

És én még azt hittem, én vagyok link...

2011-02-03T14:48:00.002+01:00

Pedig nem, és erre bizonyítéknak itt van ez a link, Tad Williams Memory, Sorrow and Thornjáról. Többek között ezzel szöszmötöltem januárban... egyebek mellett, amik még váratnak magukra. Stay tuned!

Random képregénykritika

2011-01-27T14:03:00.027+01:00

A közelmúltban jelent meg a Random Virtuális Képregénymagazin, ami azt a tiszteletreméltó célt tűzte ki maga elé, hogy felkarolja a kallódó képregényes tehetségeket. Maga az ötlet roppant szimpatikus, ahogy azt is jó húzásnak tartom, hogy a magazin letölthető ingyen a netről, és így több ember számára elérhető, mint egy nyomtatott verzió. Az előszóban írtakkal is egyetérteni tudok, miszerint "mi magunk is vágyunk minőségi és szórakoztató magyar képregényekre". Így is van, és jómagam azért elfogult is vagyok a magyar termék iránt, a józan paraszti ész határain belül persze, így fejest is ugrottam a válogatásba...

...Aztán amikor a végére értem, rájöttem, talán mégis csak előbb bukósisakot kellett volna húznom. Oké, szögezzük le még az elején, hogy nem célom rosszindulatúnak lenni, és éppenséggel jelen sorokat sem azért írom, hogy lealázzam a tisztelt alkotógárdát, hanem mert mint említettem, roppant szimpatikus a kezdeményezés és azt is látom, hogy rengeteg munka van benne. Éppen ezért az alkotók megérdemlik azt, hogy foglalkozzak a műveikkel, megmondjam, mi az, ami tetszik, mi az ami nem, aztán majd ők eldöntik maguk, egyetértenek-e vele vagy sem, de mindenképpen tanulhatnak belőle.

Mert szimpatikus az alapötlet, de pár dolgot lehetne jobban, és nekem is egyszerűbb lenne úgy reagálnom, ahogy Al Bundy tette, mikor végignézte a lánya lelkes, de butácska műsorát: "Hé, fiam... mondjuk azt, hogy nem láttuk!" Nem teszem, mert hiszem, hogy ebben van potenciál.

No, de ennyi előzmény után vágjunk is bele! A borító tetszik, szép lány fekszik a fűben, autóra kötött virtuális szemüveget tartva a kezében. Nekem határozottan bejövős, figyelemfelkeltő de ízléses, szóval, csak így tovább, és ugorjunk is a tartalomra!

A Város Legendái

A korrupt igazgató lenyúlja a buszokra szánt pénzt, és ennek a kisemberek isszák meg a levét. Szerencsére jön Jézus meg a bandája, és móresre tanítják a fickót. Oké, ez legalább egy kerek történet, ami alatt azt értem, hogy a kiadvány egyetlen olyan tagja, ami nem "Folytatjuk"-kal zárul.

Ami a többit illeti, szintén jópofa a csapat alapötlete, Jézus, Titkárnő, meg a többiek, ha egy kicsit kiforrnak, ők lehetnek a Magyar Mystery Men. Csak ehhez előbb személyiségeket kellene kapniuk. Jézus oké, a csapata többi tagja jelleme alapján - kötekedő, felvágós tahók - simán felcserélhető. Kivéve Névtelen Embert, akinek nevéhez méltóan nincs szerepe, ha ott sem lenne, fel sem tűnne senkinek. Gondolom, benne ez a pláne, azért jó lenne valamit megtudni róla, ahogy a többiekről is.

A korrektség kedvéért azért tegyük hozzá, hogy a szupercsapattagok nem az első számukban forrják ki magukat. Példának okáért a Hellboy első történetében szereplő karakterek még fasorban sincsenek azokkal, akikké válni fognak, ahogy ez igaz az olyan mainstreamebb képregényhősökre, mint az X-men. Jönnek, és ellátják a gonosz baját. Viszont pont emiatt szokás előbb szerepeket osztani nekik, akkor is, ha ezek eleinte még elnagyoltak. A Csapatvezető, a Szépfiú, az Erős Pista, a Móka Miklós, satöbbi, amit sokszor a külsejük is reflektál. Apropó, külső, a Város Legendái itt-ott nagyon egybeolvadnak... nekem legalábbis figyelnem kellett sokszor, hogy most éppen kinek a fejét verik be a kásába. Hamár Képmutató, merthogy végül is az ő fejét nyomják bele, látom, hogy keresztet visel, tehát valószínűleg a minimum bort iszik, vizet prédikál fajta, de ez a gyakorlatban is látszódhatna. Ez adhatna neki egy megkülönböztető vonást, ami szembeállíthatná a többiekkel, és a karakterek a belső konfliktusok segítségével csiszolódnának, ami több, mint egyen-bazdmegek áradata.

Mert éppen ez a fő bajom A Város Legendáival, ami nagyobb probléma, mint a kiforratlanság: a sok tökösködés a karakterek rovására megy, ami általánosan jellemző erre a kiadványra. A csapat előbb kínaiakba köt bele, majd mennek a melegbárba, hogy aztán a korrupt igazgató házhoz jöjjön - őszintén bevallom, Jézus terve a maga egyszerűségében inkább zavaros (talán pont a kivitelezés miatt?), mint frappáns, és a szenyózást a kínaiakkal simán lehetett volna karakterábrázolásra fordítani. Bezzeg azért utána megkapjuk, hogy a melegek is emberek, meg hogy nem szép dolog bántani a prostikat. Bevallom, a homárrendelést valahol jópofának tartom, ennyi igazából bőven elég is lenne keménykedésnek.

Jó, persze keménykedésből itt nem elég, mert A Város Legendái - akárcsak a Random felhozatalának java - vágyálmokat elégít ki, méghozzá kamasz férfiakét. Minek is nevezte Neil Gaiman a szuperhősös képregényeket a Tükör és füstben? "Előemésztett hatalmi képzelgések felnőtt férfiaknak." Persze, azt is kifejti, hogy ennek nem feltétlen kell így lennie. Akárhogy is, A Város Legendáiban az embernek mindig ott a keze ügyében a flaska, amit a hatás kedvéért meghúz; a bunkózást itt retorikának hívják, és a tömény erőszakkal itt el lehet érni a kívánt célt.

Lehet, hogy túl romantikus vagyok, de ennél a vágyálomnál sokkal szimpatikusabb volt a sokak által lenézett szuperhősöké, mely őszintébb volt a maga naivitásában. Igen, szokás megvetni az olyan ódivatú derék legényeket, mint Superman vagy Pókember, elvégre attól nem lesz jobb a világ, ha átsegítik az öreg nénit az utca túloldalára. És az erőszaktól igen? Legyilkoljuk a korrupt igazgató testőreit, felakasztjuk azt, aki az útban van, mire az igazgató sírva összetörik, még jobban hebeg-habog, mint korábban - és megteszi azt, amire a hősök kérik? A valóságban hőseink pont a gonosz kezére játszanának egy alkalmat, hogy a közvéleményt a "rasszista gyilkológépek" ellen fordítsa, és ha tényleg olyan jó kapcsolatai vannak, akkor lelép a pénzzel egy olyan szigetre, ahol politikai menedékjogot élvez. A hőseink nem nyernének ezzel semmit, hogy buszról ne is beszéljünk.

Persze ki ne akarna befélemlíteni egy korrupt gazadagot? Ez esetben viszont mennyivel stílusosabb lenne a főrossz emberkét akkor elkapni a grabancánál, amikor egyedül van, és visszafogott utalgatással halálra rémíteni? Kevesebben halnának meg. Persze nyilván én veszem túl komolyan ezt a történetet, de úgy érzem, hogy ezzel a képregény is így van.

Akárhogy is, úgy érzem, a csapat jobban megtalálná a hangját, ha Frank Miller és Garth Ennis helyett egy kicsit Warren Ellis Nextwave-jét venné inkább alapul.

Árnyékfalu

Imádom a fantasy-t, minden méretben és formában, ennek következtében az Árnyékfalu is szimpatikus volt a kezdetektől. Kedvelem az árnyékdémonokat is, ahogy a hazatérő hős is minden kliséjével együtt kellemes húrokat pendít meg bennem. Az egész műben van valami, ami R. E. Howard novellára emlékeztet, leginkább Solomon Kane-re, és lehet, hogy ezt a közelmúlt adaptációja miatt mondom elsősorban.

Hibái ellenére tetszene ez a mű... ha az egész nem érne kurtán-furcsán véget, mielőtt igazán elkezdődhetne. Ez az, ami előtt kicsit értetlenül állok: ez egy tökéletes történet lett volna huszonnégy oldalra. Miért csak tizennégy oldalra futotta? Ez így arra jó, hogy mire átélnénk a hangulatot, vége, folytatása következik, jön a következő történet.

Ez így még éppen kevés ahhoz, hogy izgatottan várjam a folytatást, és szerintem maga a koncepció jobban is működne, ha rövid, befejezett történetek sorozata lenne. A főhős - Jerő? - szörnyekkel küzd meg, bajba jutott hölgyeket ment meg, minden egyes számra egy ilyen kerek történet jutna. Akkor lenne egy atmoszféra, egy hangulat, egy ígéret... szeretem a jó ponyvát, és ha lenne egy normálisan kimért porció, akkor tudnám, hogy érdemes visszanézni.

Őszinte leszek, én nem tudom, hogy ez a novella hogyan folytatódhatna máshogy, mint vagy kommandózással, vagy harccal, más szóval hogyan másképpen, ami indokolttá teszi azt, hogy kettészedjék/folytatásossá tegyék. Lehet, hogy több bizalmat kellene szavaznom az alkotónak, de eddig a démon is egyszerűnek tűnik, mint az egyszeregy és az, hogy nem tudjuk meg az indokait és a miértjeit nem félelmetessé teszi, hanem érdektelenné. Ismételten mondom, az nem lenne baj, hogy nem túl bonyolult, ha egy ültő helyben kiderülne az, amit a történet szempontjából tudnom kell róla. A történet nem ígér gaimani mélységeket és martini bonyolultságot, ami nem baj... de éppen ezért kellett volna egy kerek sztorival kezdeni. Hogy legyen időnk megismerni a hőst, beleéljük magunkat és szórakoztasson.

Vagy amennyiben nem, zárulhatott volna egy igazi cliffhangerrel: az árnydémon teljes mivoltában áll a főhős előtt, hogy "Most meglakolsz a háborúban elkövetett bűneidért, amiért a falubélieket is egrecíroztattam, de dög!" Lehet, hogy sablonos, de valamilyen.

De a rajzokat hangulatosnak találtam, a disznó jópofa, még az olyan ömlesztett nevek fölött is szemet tudnék hunyni, mint "Nagyerdő, Nagyrét, Szélország, Sokadnemzet, etc.", bár a kevesebb egy "novellában" több lenne, Gorg démon helyett meg így első körben hitelesebb lenne egy Kristály Sárkány Jézus. Gorg démonról előbb asszociálnék egy őrjöngő ördögre, semmint egy olyas valakire, aki mögé szánt szándékkal zárkóznak fel ezrek hívei. Visszakanyarodva a nevek kérdésére: ez persze apró és könnyen kijavítható hiba. A valóságban is előfordulnak általános nevek... viszont ezeket élettel pont a kerek és megbízható történetek töltik meg.

(Oké, azért a Nagyerdő után csak úgy mellékesen elszórni egy Nagyrétet, nos, kicsit fantáziátlan. Ennél bármi jobb lett volna, beleértve a semmit és a Részeges Szabadkőművesek Irtását.)

café postnuclear

Na jó, most kezd komolyan elegem lenni... az Árnyékfalu után kapunk egy újabb kurta történetet, ami ezúttal harc közben szakad meg. Mi lesz legközelebb, félbevágnak egy párbeszédet, hogy "Folytatjuk"?

Pedig azzal kezdeném, hogy szeretem a poszt-apokaliptikus cuccokat, de... a francba is! A történeteknek van egy ívük, akkor is, ha egy füzetekre szétosztott nagyobb képregény-sztoriról beszélünk. Félreértés ne essék, a képregény egy nehéz műfaj - a regénnyel ellentétben nem lehet csak úgy 50 oldalt hozzácsapni, ahogy a párbeszédeknek is úgy kell beleférniük a buborékokba, hogy ne takarják a kilátást. De egy netes cuccban az ember nincs 24 oldalra korlátozva - amennyiben többre van szüksége, bűntudat nélkül hozzácsaphat, legfeljebb ha nyomtatásra szánja, akkor ügyel arra, hogy négyesével menjen felfelé - 28, 32, 36, etc. És itt 24 oldalnál is kevesebbet kapunk.

Talán jobb is, mondja a gonosz oldalam, az, amelyik nem tartja tiszteletben, hogy ez egy amatőr kezdeményezés. Mert megint egy tesztoszteron-pörköltet kapunk a nyakunkba, és ezzel angyali énem is szomorúan egyetért. A főhős maga a megtestesült macsóság, és férfias is, mint egy három hetes testszag: monologizál magában, hogy mekkora derék legény ő, szétlövi mindenkinek a fejét, és van egy emberevő blökije.

Bevallom, kibírtam volna az emberevő kutyus nélkül, ahogy a premierplán punci nélkül is. Említettem az imént bajba jutott hölgyet, nos, tessék, itt is van egy. Elvégre a rozsda és verejték világában a hős szétdurranthatja bárki fejét minden apróságért, de mégsem hagyja, hogy egy nő erényét erőszak érje. Ami a megvalósítást illeti:

"Ha nem szopsz le ingyen, eltöröm a nyakad, te olcsó kis ribanc!"

...

Igen, ezt az egyik ellenszenvesnek szánt fószer mondja, de a főhős sem jár jobban.

Sokan viccelődtek már a nevemmel. A szétszórt csontjaikat a kétfejű patkányok nyalogatták fényesre.

Nem szoktam kritikák során a szövegből idézni, de e kettő mellett akár az összes többit is iderakhattam volna. Mindenki olyan feszülten igyekszik kemény lenni, amilyen merevséggel vigyorgunk az érettségi tablónkon. Srácok, nagyon sok férfias példaképünkben - teszem azt, Indiana Jones - az a megnyerő, hogy merik nem komolyan venni magukat. Egy kis humor, egy kis önirónia, ami feloldja a feszültséget. Erre van szüksége a café postnuclear-nak.

Meg egy szereplőre, aki ellensúlyozza a főhőst (nem, ő ettől még tanuljon egy kis humort). Valószínűleg a megmentett lány lesz az, a borítóból én legalábbis ezt olvasom ki, de örültem volna, ha az első szám végére maga mellé szedi szárnysegédnek(!). Ez így 24 oldalra ideális lett volna, teljesebb lett volna a történet, jobban haladtunk is volna előre, az akciót meg ellensúlyozhatták volna a párbeszédek.

Párbeszédek, amikkel többet tudhatunk meg hősünkről. Hogy több annál az egydimenziós macsónál, aminek mutatja magát. Annyit tudunk, hogy a bátyja urnáját keresi, de azért ennél több kellene, hogy szorítsunk érte - és hogy megjegyezzük a nevét, amivel poénkodnak.

Emellett pont ekkora lett csömöröm a vagánykodásból. Nem lehetett volna ezt ellensúlyozni pár vicces, emberközeli strippel? Amik a magazinra nézve oldják azt a megveszekedetten komoly macsó hangulatot? Ezeket szépen be lehetett volna szúrni a nagyobb történetek közé, és máris kellemesebben csúszik az egész. Ezen a fronton annyi tehetséges művészünk van, az egyiket simán fel lehetett volna kérni.

Mindegy, azért a képek szépek, a poszt-apokaliptikus Magyarország ötlete is jópofa, de azért örülnék, ha a magazinban a jövőben a maguk nyitottságával együtt kerek történeteket kapnánk. Olyanokat, amikben ugyan a fővonal nem kerül lezárásra, de attól még önmagukban is élvezhető egységet alkotnak, és nem csak úgy véget érnek egyszer.

Rossz bőrben

Huh, végre egy emberközeli(bb) megközelítés, pont a legjobbkor... ha még egy übermacsó állat pózolását kellett volna végigolvasnom, a rengeteg erőszak hatására biztos beálltam volna buddhista szerzetesnek.

Ugyan a főhős egy ifjú, züllött vandál, de legalább itt már van egy kis önirónia, nem veszi az egész véresen (he-he-he) komolyan magát, és töredelmesen bevallom, rajzok terén ezt éreztem a legeltaláltabbnak.

Ez persze nem azt jelenti, hogy ne lenne pár megjegyzésem-aggályom a művel kapcsolatban.

Az egyik az, hogy én roppant szerencsétlen becenévnek tartom lánytestvérre a "csöcsöst". Ezt inkább megtartanám barátnőnek, ha a főhős már egy ordas nagy prosztó, lánytestvérnek lehetne a "lepcses" (személyiség alapján ez illene a legjobban) vagy "boszorka" - valami, ami híján van szexuális töltetnek.

Apropó, spoiler, spoiler, de ugyanígy nem a húgi ütőerére kellett volna felfigyelnie hősünknek, hanem akár a vandál csajénak, vagy lehetett volna ez is alapja a molesztálásnak. A vámpírok vérszívásában is ott rejtőzik a nemiség, pár helyen a hatását úgyis írják le, hogy orgazmus szex nélkül (ööö... a fordítottjára jó példa az előző kettő képregény).

Pedig a nők itt már inkább viselkednek nőkként, mint bárhol máshol a magazinban... a húgi hasztalan próbálja idomítani a bátyót, anyuka gürcöl a családért, és az előbbiek fényében már kellett, hogy ezt a fickót elkalapálja egy nő... ízlés dolga, de abból a buliból én az öreg hölgyet talán kihagytam volna. Oké, persze, érződik a jeleneten, hogy zsigeri Edward Cullen-undorból született.

Ami a történetet illeti, hősünk egy arcoskodó vandál banda előtt bizonyítandó betör egy kínai boltba, és szétver egy vázát. Ennek hatására átváltozik vámpírrá, mert nem jó ötlet kínai ereklyéket rongálni - ezt már jó pár hollywoodi filmből megtudhattuk, azok pedig ugye nem hazudnak. Persze, lehet, hogy csak a fejében játszódik le mindez, mert beveri a fejét a WC-kagylóba, ami megint csak nem egy jó ötlet - itt értem a főhős szemszögéből, mert azt még meglátjuk, hogy az alkotók milyen irányba viszik ezt az ötletet.

Mondjuk szerintem egy kicsit jobban működne az alap, ha nagyobb szembenállás lenne hősünk személyisége és a rá kimért átok között. Azaz vagy egy alapvetően jó, mégha egyszerű srác, akit vámpírösztönei visznek kísértésbe, vagy hamár egy kőbunkó, akkor kicsit megalázóbb csapás éri... oké, persze, magát fogja megalázni, ez látszik a borító hátoldalából, szétkapják, mint Kick-Assben a főhőst. Szívből remélem, hogy a bandája előtt csinál komplett idiótát magából - és nem mondjuk húgira mozdul rá -, és kikerül abból a körből. Akárhogy is, bízom benne, hogy jellemfejlődés is lesz a képregényben, és nem csupán arról szól, hogy röhögjünk egy alapvetően azért nem túl szimpi srácon.

(Töredelmesen bevallom, én a banda előtt való bizonyításba bele láttam némi metautalást... alkotók kétségbeesetten meg akarják mutatni a Random gárdája előtt, hogy ők is tudnak tökösek lenni. A kormánynál szinte magam előtt láttam Johnny Walkert, amint faarccal mondja: "Szergej fiam, te most mihamarabb kiveszed a nyalókát a kiskölyök szájából, ha velünk akarsz lógni... mert kemény az élet, de még keményebb, ami a lábam között van, yeah!")

Ha kijön a Random következő száma, valószínűleg előreveszem a Rossz bőrben folytatását, hogy megnézzem, milyen irányba halad a sztori, a karakter, satöbbi, és igen, ezzel azt akarom mondani, hogy számomra eddig ez a magazin legígéretesebb darabja.

Első naptól az utolsóig

Huhh... míg az előző képregényben látom, hogy valami jó is lehet dologból, csak forrja ki magát, ezt komplett helypazarlásnak érzem. Jobban, mint a magazin bármely más darabját.

Oké, az ember ellen fellázadó gépek koncepciója egy ismert toposz, amivel nincsen semmi baj, találkoztunk vele sok helyen, sokféleképpen. Senki nem akar egy OK-féle szuperszámítógép foglya lenni, de jó oka van, hogy a Dűne univerzumában sem találkozunk komputerekkel, ahogy említhetném a Terminátort és a Mátrixot. Mert kezdhettem volna az egészt azzal, hogy ez egy ötlettelen kliséhalmaz, de nem az alappal van a bajom, hanem a megvalósítással.

Mert mi hiányzik ebből a történetből? Kábé minden. Az egész egy nagy csata, de igazából nincs eleje, közepe, vége (merthogy ezt is folytatják). Erre viszont volt huszonnégy oldal, pedig itt tényleg semmi nem derül ki a szereplőkről, van az egyik katona, meg a másik, meg a harmadik, ha az egyik feláldozza magát, akkor kiáltanak egy nevet... de ettől az olvasók még nem hullajtanak krokodilkönnyeket értük.

Nem tudjuk meg, a hősök kik is valójában, a magánéletükben. Van-e családjuk, a bajtársaik egyben a barátaik, és egyáltalán, hogyan kerültek a frontra? Besorozták őket kényszerből, vagy meggyőződésből harcolnak, esetleg zsoldosok? Még a kinézetük is ugyanolyan, és egyformán bazdmegelnek. Nem egyebek frontra kiküldött ágyútölteléknél, akiknek egyetlen szerepe, hogy szétfröccsenjenek.

Egyáltalán, azt sem tudjuk, hogy miért robbant ki a háború, milyen ideológiák csapnak össze egymással, még a nevüket sem tudjuk a harcoló feleknek (pl. USA vs. Új-Szovjetunió). Mindketten robotokat eresztenek egymás katonáira, de dramaturgiailag eddig vannak a hőseink, meg van a másik fél, meg vannak a robotok, akik hamarosan egy újabb klikket fognak alkotni - de tegye fel a kezét, aki nem tudta már az elején, hogy ez fog történni!

Az a gond, hogy karakterek, jellemvonások, indokok nélkül nincs kiért izgulnunk, ezért hiába az egész egy hatalmas akciójelenet, unatkozunk. Pedig hamár klisédömping, vannak olyan bejáratott hollywoodi trükkök, amikor a katona felhívja terhes feleségét. Sablonos? Igen, de már ez is haladás lenne. Ahogy az "ez az utolsó napom a fronton" közlegény is az. Így viszont az egész olyan, mint egy nagy DukeNukem party, vagy még inkább, annak a bevezetője... arra várunk, hogy véget érjen, és kezdhessük a rekreációs billentyűpüffölést.

Hát, ez volt a Random első száma. Még a végén visszatérnék a bevezetőre, vajon sikerült-e teljesíteni a kitűzött célt? "Mi magunk is vágyunk minőségi és szórakoztató magyar képregényekre", írja tisztelt csapat az elején. "Minden képregényt szerető magyar ember titkos vágya, hogy a hazai képregények is legalább olyan színvonalúak legyenek, mint az idehaza kapható külföldi slágercímek."

Nekem ebből az jön le, hogy olyan alkotásokat szeretnének letenni az asztalra, amelyek akár külföldi piacon is megállják/megállnák a helyüket. Amelyek láttán egy laikus olvasó is elismerően csettint, és felveszi a fonalat. Emellett a bevezetőben szemmel láthatóan igyekeznek elhatárolódni az "amatőr" megoldásoktól, úgy mint saját oldalakra, különböző fórumokra, képmegosztó portálokra való feltöltés.

Őszintén bevallom, én úgy elemeztem a szaklapot, mintha ezen amatőr megoldások egyikéről lenne szó, mert máshogy nem éreztem fairnek. Megjegyzem, nincs is ezekkel semmi baj, mindenki így csiszolódik. Viszont a kitűzött céltól még messze van a lap, és egyszerű lenne nekem is azt mondani, hogy nem baj, majd kiforrja magát... de ezen sorokat azért is írom, hogy ebben valamiféle segítséget nyújtsak, visszajelző olvasóként.

Azt is látom, hogy még nagyban zajlik a toborzás, ez ott van a honlapon, elszórva a magazinban, de a kritikák alatt is vannak olyan megjegyzések, hogy szívesen vennék, ha a véleményező nekik írna. Ööö... az alkotók gondolkodtak-e már azon, hogy felkeresnek magyar fantasztikus írókat (elvégre mind az öt történet fantasztikus), mint teszem azt Juhász Viktor, Kleinheincz Csilla, László Zoltán vagy Tölgyesi László? Juhász Viktor A Rádiumember magányossága c. novellája egy olyan nagy történet, hogy panelra kívánkozik, és a külföldi piacon is jó esélye van - szerintem, ha elolvassa, az Astro City-t jegyző Kurt Busiek is megnyalja mind a tíz ujját. Jó, persze nem célom én máséval verni a csalánt, de egy kérdést talán megér, és ezek az írók felállíthatnak egy mércét, amihez aztán mindenki tarthatja magát.

Ez persze cseppet sem kötelező, csak javaslat egy sokat feltett kérdésre írók terén. Én csupán annyit szeretnék, hogy a magazinban megjelenő képregények legyenek kerekek, a történetüknek legyen egy ívük, ha a sztorik folytatásosak, lehetőleg minél többet tudjunk meg a karakterekről és ne tocsogjon minden a felesleges vagánykodástól.

Ha kérdés az, hogy milyen szempontból elemeztem ezt a képregényt - mert úgy látom, kérdés - akkor legyen a geek sündisznó, aki élhet Kerekerdő közepén. Gondolom, azért is nem irtottak ki fákat a magazin kapcsán, mert alkotók célja megnyerni az erdő geek jószágait is.

Persze, hamár szempontok, akkor voltaképpen úgy viszonyultam a Randomhoz, mint Mr. Bridwell az emberiséghez a korábban is említett Astro City-ben: minden amatőr kezdeményezésben kedves számomra a benne rejlő potenciál, az alkotók lelkesedése és a folyamat, amiben fejlődésüket látom - mert mindenki fejlődik és mindig lehet fejlődni. A másik oldalon pedig ott volt mindaz, amit a Random szemére vetettem. (De talán a Random célja megnyerni az invázióra készülő űrsáskákat is.)

Ilyenkor mindig ott van bennem a dilemma, hogy óvatos legyek, még véletlenül se törjem le az alkotók önbizalmát... de tapasztaltam, hogy itt azért van önbizalom, éppen ezért annyira nem kell senkit féltenem. Ennek ellenére ahol lehetett, igyekeztem a kiadvány erényeire koncentrálni - bízom benne, hogy a Random képes arra, hogy tanuljon a hibáiból, és eljusson arra a szintre, hogy az első számon már jót tudjon mosolyogni, lehetőleg minél hamarabb.

Legközelebb viszont már nem mint "geek sün" fogom elemezni a kiadványt, hanem mint egy felpörgetett kiképző tiszt.

Bizarr Új Év Következik?

2011-01-10T11:10:00.003+01:00

Nem tudom, hány Shadowrun-rajongó fordul meg a blogomon, de ők tudják, hogy a 2011-es év különleges lesz: egy óriási járvány tombol majd, visszatér a mágia, törpék és tündék születnek, és a Fuji hegy felett sokan egy sárkány sziluettjét láthatják majd. Vagy nem. Vagy mindez csúszással fog bekövetkezni, jövőre. Vagy már megtörtént, csak a napok szürke áradatában nagyvonalúan elsiklottunk felettük.
Akárhogy is, érdekes gyerekkorunk közeljövőjében élni, és minden leereszkedő mosolygás vagy csalódottság nélkül megállapítani, hogy ezek közül egyik jövőkép sem valósult meg. Elvégre, ezek a jövőképek nem jóslatok, hanem gondolatjátékok. Ennek ellenére érdekes lesz a Vissza a jövőbe széria második részét négy év múlva megnézni.
Persze, ettől azért még érdekes időket élünk, csak ezek nem robbantak úgy a képünkbe, mintha DeLoreannal érkeztünk volna ide, hanem lassan szivárogtak be hétköznapjainkba. Bár ugyan fizikailag senki nem köti rá magát a számítógépekre, de ettől eltekintve sokat lógunk rajtuk, és már elképzelni sem tudjuk, milyen lehetett az internet vagy a mobiltelefonok előtt. Ahhoz sem kellett 2263-ig várnunk, hogy meglegyen az Egyesült Államok első fekete elnöke. És még sorolhatnám, de nem a Szürkületi Zóna beépített embere vagyok.
Akárhogy is, reméljük a lehető legjobbakat, és igen, ezzel a poszttal megkésve bár, de törve nem, akartam Boldog Új Évet Kívánni Minden Kedves Olvasómnak! Csak persze előtte ki kellett hevernem a Szilvesztert...
(Elvégre az Új Év első napja a múlt év másnapja.)

Kellemes Karácsonyt Kívánok Mindenkinek!

2010-12-24T18:22:00.002+01:00

10 dolog, amire a The League of Extraordinary Gentlemen filmnek nincs mentsége

2010-12-18T11:32:00.017+01:00

Azt hiszem, a crossover az egyik legkézenfekvőbb gyerekkori álma mindenkinek, nem véletlen, hogy ezzel Pratchett és Gaiman is poénkodik az Elveszett Próféciákban. Jó magam például kiskölyökként a Men in Black, a Star Wars és az Ötödik Elem világát kevertem egybe, megfejelve Tapsi Hapsival meg néhány dinóval (igen, mint arra bizonyára rengeteg olvasóm rájött, 1997-et írtunk akkoriban). Az eredmény... nos, maradjunk annyiban, hogy nem kicsit pszichedelikus volt. De persze ez nemcsak a fiatalok fantáziáját mozgatja meg, elég, ha a rengeteg vs. filmre gondolunk, de szerintem a Büszkeség és balítélet meg a zombik is idetartozik.

Akárhogy is, lehet ezt azért jól is művelni. A legjobb példa erre talán az "ultimate crossover", Alan Moore Rendkívüli Úriemberek Szövetsége c. műve. Mi lett volna, ha a viktoriánus éra (anti-)hősei egy csokorba gyűlnek, hogy megvédjék Angliát az olyan veszedelmektől, mint Fu Manchu, Moriarty vagy Wells marslakói? Mi lett volna, ha Mina Murray, Allan Quatermain, Némó, a Láthatatlan ember és Jekyll/Hyde kettőse között törékeny szövetség köttetik?

Ez egy olyan zseniális koncepció volt, hogy filmvászonra kívánkozott. (Persze ez annyira adott is volt, hogy még egy szégyenletes perre is futotta... Moore-t megvádolták, hogy egy korábbi, megfilmesítetlen forgatókönyvből nyúlta az ötletet. Ez az egész annyira nonszensz - még ha nem is példátlan -, hogy több szót nem is érdemel.)

Persze, mindnyájan tudjuk, mi lett az eredmény. Azonban ezzel a bejegyzéssel nem kívánom sárba döngölni a filmet - azt már megtették mások, teljes joggal. Azonban legtöbb kritikánál azt a költői kérdést is olvastam, hogy az ember mi mást is várhat Hollywoodtól? Ezzel már annyira nem értek egyet, és éppen ez a legborzasztóbb az egészben - a LoEG-ben (nem LXG-ben) ott volt a lehetőség, hogy egy vérbeli hollywoodi kalandfilm legyen, akkor is(!), ha a cenzorokra meg az érzékenylelkűekre való tekintettel itt-ott visszaveszünk.

Következzék hát a 10 dolog, amire a The League of Extraordinary Gentlemen filmnek nincs mentsége !

10. A Láthatatlan Ember

Rendben, meg lehetne vádolni azzal, hogy a tíz pontból ötöt egyben össze lehetne foglalni, de mivel a képregényt a regiment irodalmi utalás mellett a karakterek viszik a hátukon, én úgy véltem, mindegyik tag megérdemel egy külön pontot. Kezdjük a Láthatatlan Emberrel, aki azért került leghátrébb, mert neki van egy mentsége: jogi problémák miatt át kellett keresztelni a karaktert. Igaz persze, hogy a jogi problémákat Alan Moore elegánsabban oldotta meg, éppen ezért soha nem írja le Fu Manchu nevét... és mégis mindenki képben van, hogy kicsoda ő. Természetesen a LoEG képregény célközönsége és a moziközönség nem ugyanaz, és egy film alatt lehetőségünk sincs utánajárni a dolgoknak (és hát ugye nem sokan reagáltak bármit arra, amikor egy karakter Ishmaelként mutatkozott be, szó szerint idézve a regényből, amiben szerepelt). Ettől függetlenül szerintem a Láthatatlan Ember más tészta, mert annyira beintegrálódott már a popkultúrába, hogy ha az eredetivel nem is, de a regiment homázzsal, utánérzéssel és paródiával csak volt alkalma találkozni mindenkinek.
De még ez sem gond, talán ki kellett mondani, hogy ez a Láthatatlan Ember nem az a Láthatatlan Ember. Ez persze remek alkalmat szolgált volna arra, hogy körbejárjuk az új karakterrel az eredetit. Vajon Skinner is Griffin sorsára jutott volna, és őt is megőrjítette volna a képessége? Elvégre aki olvasta Wells művét, az tisztában van, hogy a láthatatlanság voltaképpen alig jó valamire, és ezen kevés dolog egyike a gyilkosság. Vagy Griffin azért volt ilyen, mert már eleve egy önző szemétláda volt - mert az volt -, és egy "gentlemen thief"-nek lett volna esélye elkerülni előde sorsát, magyarán nem rendeltetett eleve kárhozatra?
Ha ehhez hozzávesszük azt, hogy a Szövetség többi tagjának is tisztában kellett lennie az eredeti Láthatatlan Ember személyével, ez plusz okot adhatott volna a gyanakvásra. Magyarán, még Skinnerben is jóval több lehetőség volt, mint az a vicczes-jópofi tolvaj, ahogy a filmvásznon láttuk.

9. TV-filmes intro

Oké, nem vagyok az intrók feltétlen híve - előbb a filmre költsenek, a szereplőket játszó színészek nevével pedig a kreditek közt is találkozhatunk. Viszont amennyiben egy kisebb stáblista már a film elejére is odakívánkozik, annyiban ne a film első tíz percében villanjanak fel a nevek hangulatrombolóként. A néző szívét a film elején rabul kell ejteni, és erre a létező legrosszabb módszer, hogy a Sir Sean Connery akkor jelenik meg, mikor már rég elkezdődött a történet. Az sem segít, ha ez azt jelenti, hogy egy csorda esetlen brit csendőrt látunk, akik úgy futnak egy felpáncélozott jármű mögött, mintha Hanna-Barbara karakterek lennének. Ezzel a megoldással ugyanis az a baj, hogy megöli az illúziót azzal, hogy folyamatosan tudatja velünk, ez az egész csak film, kirekesztve minket.
Amennyiben ezek a nevek a film elejére is odakívánkoztak, akkor a világ legkézenfekvőbb ötlete lett volna, hogy a film kapjon egy normális, hollywoodi intrót - zene alatt találkozhatunk a Szövetség leendő tagjaival, akik úgy néznek le a vászonról, mintha képük egy korabeli könyvillusztrációhoz készült volna, mellettük pedig igényes kalligráfiával ott hesszelne az őket játszó színész neve. Ez a megoldás még középszerű rendezőknek is eszébe jutott - itt miért nem futotta erre? (Jó, a megoldás az alábbi pontban is szerepel, de akkor el lehetett volna hagyni az egészet a fenébe az elejéről.)

8. Utalások

Apróság, és tudom, hogy nyilván pénzügyi okok is közrejátszottak - ne feledjük el, hogy a forgatást majd nem elmosta az áradás Prágában -, de némivel több kikacsintást el tudtam volna viselni, elvégre mégis ez adja az eredeti sava-borsát. Tudom, sokan biztosan jót mosolyognak ezen, mondván, hogy "úgyis amcsi nagyon ostoba kiskölköknek készült", de hát hé, van valami, amit ebben a szakmában húsvéti tojásnak hívnak, és amit kimondottan rajongók számára helyeznek el. Egy kitömött Cheshire cat vagy egy preparált Tinkerbell ha nem is fért volna bele - habár minden ilyesfajta filmben azért van egy ehhez hasonló múzeum rész - azért a kor többi irodalmi alakjára pár mondatban lehetett volna utalni... bár, ha ez úgy sül el, mint az a poénkodás Phileas Fogg kapcsán... vagy itt is csak azért lóg ki a lóláb, mert annyira kevés van belőle.

7. Történet

Az előbbi hardcore rajongó vekengéshez képest azért fajsúlyosabb a történetvezetés, illetve annak hiánya. Lehet, hogy az eredetié sem volt agyonbonyolítva, de ehhez képest azért jó pár emlékezetes jelenetre és néhány csavarra futotta. Persze az elsődleges szívfájdalmam a London éji égboltján lezajló légi harc teljes elhagyása, de erre a válasz megint csak ott figyel az előbbi pontomban. Meg ne felejtsük el, hogy sokszor a producereknek sem az az érdeke, hogy valami minőségi kerüljön ki a kezeik közül, hanem hogy el tudják adni a produktumot. Persze, akkor viszont ne költsenek olyanra, ami hülyeség: ne legyen autós üldözés Velencében (ld. lejjebb), Némó se lőjön ki interkontinentális rakétát a város másik felére, Mina se változzon át denevérek rajává (szintén ld. lejjebb). Azt hiszem, itt megint a forgatókönyvvel van a baj, amihez azért nem kell fejlett számítógépes technika meg dollárok milliói - a filmbeli Szövetség kergetőzések közepette áll össze, a titokzatos gonosztevő csicskásai egy perc nyugtot sem hagynak hőseinknek, és mivel nincs más dolguk, mint illedelmesen alulmaradni ellenfeleikkel szemben, ezért legalább a feszültségtől is búcsút vehetünk. A sokadik kergetőzés már unalmas, és egyre jobban kilóg a lóláb, hogy ezek nem azért vannak, hogy hozzátegyenek a történethez, hanem hogy elfedjék a lyukakat.
Az egyik kedvencem, mikor kiderül, ki mozgatta a háttérből a szálakat. Allan Quatermain egy csettintésre találja ki - a brit birodalom hőseként biztos hozzáférése volt a forgatókönyvhöz -, és mivel amúgy a kedves ellenség személyének nincs sok szerepe a filmben, ezért ennyi erővel lehetett volna Béla is.

6. Némó kapitány

Igazából még a kapitány is viszonylag jól járt a többiekhez képest. Mondom viszonylag. Mondom a többiekhez képest. Ez alatt elsősorban azt értem, hogy megtartottak indiainak, pedig ez a szuperhős-filmeknél mindig kényes kérdés, és általában rendre elszokták cseszni. Jó, persze ez alapvetően kényes téma, viszont míg az adaptációkban sokszor előszeretettel tesznek fehér mellékszereplőket feketévé, addig ironikus módon a nagy vásznon az eredetileg is fekete karakterek rendre elsikkadnak (elég a Pókember filmek Joseph "Robbie" Robertsonjára, vagy az X-men Viharára gondolnunk... és ha ehhez még hozzáveszem azt a fájdalmas cserét a Vasember James Rhodesánál). Meg persze említhetném a fiaskót az Avatár, az utolsó léghajlító kapcsán.
Akárhogy is, a képregénybeli Némó karakterének szerves része indiai gyökerei, ezt eltávolítani felért volna egy páros lábbal történő tökönrúgással. Igaz, azért itt is vannak szépséghibák. Például, hamár a lelkem Kálit imádja, akkor ne Jézust vegye a szájára. Emellett ne ez legyen a sötét titka - Káli nemcsak a halál, hanem az élet, az újjászületés és az idő istennője. Persze más kultúrák halálisteneit szokás egy-az-egyben megfeleltetni a keresztény hit Sátánjával, és Káli már a második Indiana Jones filmben is a gonoszt képviselte, szóval...
Viszont örültem volna, hogy hamár berzenkednek, hogy egy kalózzal ők össze nem állnak, akkor kicsit többet mar vissza. Ha a közönség talán azt a tömör anglofóbiát nem is nyelte volna be, ami a képregényben van, azért még megmondhatta volna a királynő embereinek, hova tegyék a felsőbbségüket. Az én kedvenc jelenetem vele a képregényből az, amikor megment egy angol(!) kis gyereket a marslakók halálsugarától, és mindent megtesz, hogy biztonságba jusson, majd kicsit később megjegyzi Hyde-nak, hogy amennyiben le kellene rombolni az egyik hidat, a rajta tartózkodók mehetnek - mert csak angolok. Egy begőzölt idealista, annak minden ellentmondásával. Ez teljesen hiányzik a filmből.
Ja, és Némó sosem harcművészkedne felfegyverzett emberek ellen - ő a tudományembere, a képregényben is szigonyágyúval szórja a halált, olyan hatékonysággal és fanatizmussal, hogy Quatermain és Mina megállapítják, hogy rosszabb, mint Hyde.

5. Karakter-cserék

Ezt szívem szerint több pontba szedtem volna, de egyrészt nem akartam már annyira kukacoskodni, és a Top 13 nem mutatott volna olyan jól, mint a Top 10. Na, hol is kezdjem?
Az egyik, hogy szégyen, hogy kihagyták Campion Bondot - egyrészt jó karakter (egy pöffeszkedő, gerinctelen, gyáva hólyag mindig jól tud jönni), másrészt tökéletesen illett volna hozzá Robbie Coltrane. Mindegy, ő ment, jött helyére Dorian Gray és Tom Sawyer. Az előbbit még el is nézném - isten igazából nem vagyok híve a pontos, szóról-szóra adaptációknak, amíg visszaadja az eredeti hangulatát és varázsát -, az utóbbit viszont megbocsáthatatlannak tartom. Van valami, amit a filmvilágban amerikanitisznek neveznek - ez az a jelenség, hogy (a producerek szerint) az amerikai közönség csak az amerikaikkal képes együttérezni, ezért mindig kell egy ilyen karakter. Hé, Harry Pottert is át akarták rakni Amerikába, akkor meg miért lepődjünk meg ezen? Más kérdés, hogy Tom Sawyer 1898-ra már 60 év körül lenne, de ez nem baj, lehetne ő Quatermain amerikai párja. Valószínűleg őt is megharaphatta egy vámpír, ugyanis Tom Sawyer egy nappal nem tűnik húszévesnél többnek... de aztán kiderül, hogy nem, ő egy tapasztalatlan kezdő, egyszerűen csak luxus volt utánajárni a karakterének, hamár okvetlenül kellett a filmbe. Nem baj, mert így legalább olyan eredeti szerepe van, mint az öreg róka tanítványa... sajnos ennek kivitelezésébe pont annyi energiát fektettek, mint magába a karakterbe - semmit.

4. Velence

Oké, ezt egy-az-egyben ki kellett volna hagyni. Akkor nem lett volna gond azzal, hogy az évnek azon szakaszában nincs karnevál. Nem lett volna gond azzal, hogy nincs sztráda autós üldözéshez. Sem azzal, hogy az a behemót Nautilus nem fér el a csatornában - hé, jut eszembe, Nautilus! Nekem a filmbeli verzióval semmi kifogásom nincs, pedig kimondottan szeretem a képregénybeli "óriáspolip-az-ámbrásceten" dizájnját.

3. Edward Hyde

Oké, a jó öreg Edward egy-az-egyben nem fért volna bele egy filmbe, elvégre mégsem röpködhettek volna végtagok, és nem is vághatott volna vissza úgy egy másik karakternek, ahogy tette a képregényben. A filmbeli Hyde azonban, valljuk be, egy balfácán volt. Nekem az arckifejezése alapján többször emlékeztetett Goofy-ra, mint képregénybeli megfelelőjére. Azért őrjönghetett volna úgy, hogy az egy korhatáros filmbe beleférjen (megcsap valakit, és az ottmarad, mégha vér speciel nuku). Ironikus módon azonban Hyde pont kimarad a csetepaték javából, ehelyett megmenti a Nautilust, segít a foglyul ejtett tudósok családjának a kimentésében (WTF?), és hagyja magát péppé veretni agyonszteroidozott klónjával. Semmi nincs benne, ami a képregénybeli megfelelőjét keménnyé, félelmetessé, és, egy csavar után, szerethetővé tette.

2. Allan Quatermain

Az ópiumfüggőséget nyilván itt is kidobhatjuk az ablakon. Azért örültem volna, ha az öreg vadász legalább egyszer igencsak meghúzza a whiskey-s üveget - ennyi talán még belefért volna -, de amennyiben nem, akkor is elég lett volna, ha Sir Sean Connery ugyanazt a karakter alakítja, mint amit az Indiana Jones harmadik részében játszott. Nem ugyanaz, de sokkal közelebb van képregénybeli változatához, mint amit a vásznon kaptunk. Az valahol tetszett, ahogy megpróbálja kikerülni rajongóit. Amiért ilyen előkelő helyet kapott, az elsősorban annak tudható be, hogy a filmben ő áll a középpontban. És ezzel el is jutunk az utolsó ponthoz...

1. Mina Murray

...Uramisten. Mit tettek a Szövetség legtalpraesettebb tagjával? A képregényben ő a csapat vezetője, holott "csupán" egy elvált zongoratanárnő (ezért Murray és nem Harker), mégis, ő tartja össze a társaságot, neki van a legtöbb józan esze és képes egy pillantással megsemmisíteni bármelyik tagot (ez alól talán egyedül Griffin a kivétel). Ehelyett a filmben kapunk egy vámpír kisasszonyt, aki legtöbbször nem tesz egyebet, mint sejtelmesen mosolyog és halotti hangon évődik a társaság férfi tagjaival. Ez annyira távol áll az "eredetijétől", hogy nem is tudom, hol is kezdjem vekengésemet?
Végül is egy mondatban össze tudom foglalni: ezzel a változtatással az alkotók sikeresen karót döftek a produkció szívébe. Eredetileg Mina volt a társaság szíve-lelke. Szerettem a kapcsolatát Quatermainnel (kettejük közül ő hordja a nadrágot és ő támadja le az öregurat), szerettem, ahogy néha még a hímsoviniszta Némó kapitánynak is leesett az álla, és imádtam azt, ahogy kezelte Hyde-ot, ahogy a monstrum vallomását is Minának.
Miért kellett ezt megváltoztatni? Az nem elég indok, hogy Sir Sean Connery mellett csak másodhegedűs lehet az ember lánya, mert ha ez a gond, akkor vagy vegyenek mellé egy híres színésznőt, vagy ne Connery-t béreljék fel Quatermainnek - a színész rajongói amúgy is berzenkednek, hogy ezzel a katasztrófával vonult az öreg nyugdíjba.
A válasz inkább az lehet, hogy a szuperhős/kalandfilmek első célközönsége fiatal férfiakból áll, és a producerek nem merik megkockáztatni, hogy ne ez a célközösség érezze a világközepének magát akár egy pillanatig is. Ezért nem volt tartós női tagja a Szupercsapatnak sem, és hát Mr. Bond is minden filmben újabb nőt fektet le. Vagy említhetném Megan Foxot is, aki a Transformers széria élő special effectje. De hát ha az amúgy szintén szívós és talpraesett Mary Jane-ből is egy sikoly királynőt csináltak a filmvásznon (akinek fő feladata piszkálni a főhőst meg elraboltatni magát), akkor mit várjunk?
Nem, ez nem mentség. Nem főszereplő, de a Vasember Pepper Pottsa is eltalált karakter lett, és elvégre az Alien szériának is Sigourney Weaver a főszereplője. Attól, mert hollywoodi kalandfilm, egy női karakternek még lehetne szerepe.

Itt abba is hagynám morgásomat... annyit megjegyeznék, hogy hibái ellenére a From Hell és a Watchmen adaptációit kedveltem, tehát lehetetlen elvárásaim nincsenek Moore-adaptációkkal szemben. A LoEG-ben volt annyi potenciál, hogy még hollywoodi elvárásoknak megfelelően visszavéve is egy szórakoztató kalandfilm legyen belőle. Valahol ijesztő tehetségről tanúskodik az, hogy egy ilyen zseniális koncepcióból mennyire érdektelen alkotást sikerült kihozni. Az meg ironikus, hogy míg a képregényről elemző regény is jelent meg és hatalmas jegyzettömbök találhatók a neten, honnan származik a legutolsó mellékszereplő, egy mondat melyik műre utalás, addig a film akkora műveletlenségről (ld. pl. Velence) árulkodik, hogy az még egy kiskölyöknek is feltűnik.

Szolgálati közlepény

2010-11-28T23:28:00.005+01:00

Rám nem jellemző módon rövid leszek és tömény, mint az orosz vodka: nemrégiben indult egy szimpatikus kezdeményezés, a SFmag, amit rengeteg titkolózás előzött meg. Ennek örömére ki is tettem az általam ajánlott oldalak közé, elvégre a titkolózást mégis csak kövesse a hangosabb kampány. Nem, nem megyek ki a Balatonra, hogy a napozók között ordítsam világgá: MEGNYÍT A SFMAG, INGYÉ MEGNÉZHETŐ! Többek között azért, mert nincs szezon, meg különben is.
Mit is mondhatnék hát? Bízom benne, hogy egy szép, erős virág hajt majd ki ebből a magból.

Reklámfelület

2010-11-26T20:40:00.004+01:00

Szuperhősök. Az evolúció következő lépcsőfokai, az újkor istenei, körberajongott vagy éppen gyűlölt hírességek. Egyes alkotók szerint az igazság, igazságosság és az amerikai út hirdetői, mások szerint annak megtestesítői, hogy az amerikaiak csak akkor hajlandóak játszani az eszüket, ha jelentős erőfölényben érzik magukat.
Igen, a kulcsszó itt az amerikain van, elvégre a szuperhős újvilági jelenség. De mi történne, ha egy tipikus amerikai szuperhős csapatot újragondolunk kis hazánkra, ellenségestől-mindenestől?
Ugyanúgy az emberiség felvirágoztatásán törnék a fejüket, vagy az álom még csírájában belefulladna a valóság szürke mocsarába? És mi lenne a helyzet a gonoszokkal - elvégre hiába a terv a sok szép végítélet-gépezetre, ha a villanyszolgáltatást is megvonták tőlük, mikor az utolsó felszólítás sem érte el a kellő hatást (kellő hatás: az illető szépen kifizeti a számláit, és nem a világ leigázásának elfojthatatlan vágyát tüzeli tovább). A különféle képességek segítségével szuperhősökké válnának, vagy maradnának átlag-átlagemberek? Oké, a rengeteg költői kérdésből ez utóbbit azért válaszoljuk meg tisztességgel: 99.9914%, hogy a második opcióról beszélhetünk.
Ezzel csak azt akartam bejelenteni, hogy végre valahára ténylegesen elindult az X-embörök oldala, és ez alatt azt értem, hogy már az első két szám is olvasható fent - akit érdekel, a linken megtalálhatja. A pofámat ezennel be is fognám, annyit azonban hadd mondjak még, hogy remélhetőleg megmarad a kezdeti lendület.

Hungry Crab's Tentacles

2010-10-26T15:37:00.003+02:00

"Rhm-rhm-rhm, Jack Sparrow, te igencsak fűszeres vagy!"
Úgy látom, nem csak én vagyok pihent agyú, illetve nem csak nekem kedvencem* a jóöreg rákdoktor a Futuramából, hanem valaki másnak is. Mindenesetre ez a kép zseniális. All heil to Davy Jones Zoidberg! Rhm-rhm-rhm.

*Annyira, hogy egyszer Halloweenkor Zoidbergnek öltöztem. Egyszer Dr. McCoynak is fogok. Henrynek, nem Leonardnak.

II. Szegedi Képregényfesztivál és Vásár

2010-10-20T18:29:00.006+02:00

Ezennel közhírré tétetik, hogy November 13-án, Szombaton, megrendezésre kerül a II. Szegedi Képregényfesztivál és Vásár. Nyálcsorgatás végett ide is rakom a teljes programot (már csak azért is, mert tudom, hogy sokan lusták egyet kattintani, és különben is, nem-e jobban néz ki? ;))

Szóval, itt is van a program, ni:

2010. november 13. (szombat) 10.00-18.00 óra
Program:
10:00 Megnyitó

10:30-11:00 Képregény fapapucsban - előadó: Pilcz Roland
Miközben nálunk gyerekcipőben jár a képregénykultúra, vajon mi a helyzet a „fapapucsos képregénynél"? Hollandia apró ország, mégis annál szembetűnőbb mikor egy képregényfesztivál egész várost képes elfoglalni. Rövid képes beszámoló a Stripdagen Haarlem-en szerzett élményekről.

11:00-11:30 Atomizált múltból a fényes jövő felé - előadó: Tóth LászlóAz ötvenes évek atommániájától a science fiction képregény aranykorán át a televízió térfoglalásáig. Az új energiaforrás és az ufó-észlelések mintegy új teret nyitottak a földi civilizáció továbbgondolására, az inváziós történetektől az űrkolóniákon át egészen a tragikus poszt-apokaliptikus jövőképig.

11:30-12:00 Az aranykor megrontása – a „bekódolt" ifjúság? - előadók: Váradi Gábor és Szabó Gergő
Előadás felvázolja, hogyan változott a korábban a hazafias összefogást elősegítő képregény megítélése, fogadtatása az 1950-es évek Amerikájában. Megismerhetjük, hogyan viszonyult a háború utáni, kertvárosi társadalom a képregények lapjain ábrázolt drog-, deviancia- és erőszakhullámhoz; hogyan hatottak ezek az ifjú olvasókra; és miként alakította át, szinte megszüntetve a korábbi évtizedek vezető médiumát.

12:00-12:20 SZÜNET

12:20-12:50 Az indián mítosz a képregényekben és a valóság – beszélgetés Fujkin Istvánnal , előadók: Kertész Sándor és Fujkin István
Fujkin István a Wikipédián
Fujkin István honlapja
Kertész Sándor a Debrecen Online oldalán

12:50-13:20 Promenád a gyönyörbe - sikerkalauz magyar képregényalkotóknak - előadók: Vadas Máté és Torjai Ádám
Az alkotók az eddigi képregényes pályafutásukat mutatják be, annak „fentjeivel”, és „lentjeivel”. Megismerkedhetünk korai munkáikkal, a szerzők betekintést nyújtanak az alkotási folyamatokba, valamint annak változásaiba az évek során. Egy tipikusan keserédes magyar történet vár ránk, ahol végkövetkeztetés: Csak azért is sikeres vagy, ha szereted, amit csinálsz!

13:20-13:50 Usagi kontra Kensin: párhuzamos képregényelemzés 3+1 menetben - előadó: Bayer Antal
A hazánkban egyaránt a kilencedik köteténél tartó Usagi Yojimbo és Ruróni Kensin sorozatok témája hasonló: egy magányos japán harcos kalandjairól és vándorlásairól szólnak. Három szempontból hasonlítjuk össze a két képregényt: a szöveges és a képi elemek használatának, illetve a narrációs technikáknak a tekintetében. Befejezésül kitérünk arra is, hogy milyen módon használja a nyugati stílusban készült Usagi a keleti kultúra, illetve a Kensin manga az amerikai comics elemeit. A gazdagon illusztrált előadást Bayer Antal, a Buborékhámozó képregényes szaklap szerkesztője tartja.

13:50-14:10 SZÜNET

14:10-15:30 Kincses Kolozsvártól Rákosszentmihályig – beszélgetés az örökifjú Rusz Líviával, a „Csipike, az óriás törpe" megalkotójával - előadók: Kiss Ferenc és Rusz Lívia
Rusz Lívia grafikus, festőművész és képregényrajzoló lesz a Somogyi-könyvtárban rendezett II. Szegedi Képregényfesztivál díszvendége. A kolozsvári születésű művész Csipike, a törpe mesekönyv-illusztrációi majd képregény-sorozata mellett megrajzolta még többek között Verne Kétévi vakációját, Kempelen Farkas sakk-automatájának történetét (A turbános titka), Tolkien A babó című regényét – ugyancsak képregények formájában.
A 80. születésnapját szeptemberben ünneplő Rusz Lívia munkásságáról szóló könyvet a művésznővel közösen mutatja be a kötet szerzője, Kiss Ferenc.
Rusz Lívia a Wikipédián
Rusz Lívia a db.kepregeny.net oldalon
Rusz Lívia a wiki.kepregeny.net oldalon

15:30-16:00 SZÜNET

16:00-16:30 Karakterek 3D-ben - előadó: Rozgonyi Zalán
3D-s karakterek építése: a megjelenés csak egy dimenzió. De kell még másik kettő, amitől egy karakter életre is kel - hogy a történet se legyen lapos.

16:30-17:00 Művészet vagy üzlet? – a Shuukan Shounen Jump felemelkedése és tündöklése - előadó: Márki Szabolcs
Az előadás alapvetően történeti áttekintést kíván adni Japán – és ezáltal a világ legnépszerűbb, hetente megjelenő manga antológiájáról. Hogyan lett az egykori 3. helyezettből piacvezető lap? Mi a sikerük titka, kitekintés a nagyobb címekre, különösen az itthon is megjelentekre. Minek köszönhető a 90-es évek aranykora, majd az azt követő hanyatlás, illetve merre tart ma a magazin?

17:00-17:30 Lencsilány és egyéb vidámságok - előadó: Lakatos István és Szabó Zoltán Ádám
Lakatos István az utóbbi néhány évben korábban soha nem látott lendületre kapott fiatal képregényalkotó hullám széles közönség által is kedvelt tagja. Ismertségét több szakmai díj és elismerés övezi. Első egészestés, önéletrajzi elemekkel tűzdelt kötete idén jelent meg „Lencsilány” címmel. Mindezek ellenére a hazánkra jellemző szűk piac nem kecsegteti nagy reményekkel. Minderről, valamint hatásokról, skatulyákról, alkotási folyamatokról és egyéb vidámságokról beszélget az alkotóval Szabó Zoltán Ádám, a kepregeny.net portál és a Panel képregényes szaklap szerkesztője.

18:30-tól a Grand Caféban (Szeged, Deák Ferenc u. 18.) Rajzfilmek 8 mm-es filmszalagokon, eredeti technikával vetítve a Super 8-as akrobatacsoport közreműködésével