2009. október 26., hétfő

Walking with Beasts...


...Avagy egy rövid étvágygerjesztő egy prehisztorikus ismeretterjesztő filmről, aminek a narrátora Kenneth Brannagh.
Nem tudom, ki hogy van vele, de én kölyökkorom óta rajongok az ősállatokért, és ez a rajongásom még most sem szűnt meg, legfeljebb csillapodott. Persze ilyenkor legtöbben a dínókra asszociálnak, pedig a skála ennél jóval szélesebb míg az őslevestől eljutottunk az emberig - meg a többi jelenkori jószágig. Igen, a mezozoikum fenevadjaival azért úgy-ahogy még tisztában van a publikum, aztán ugrás, és jönnek a mamutok, a kardfogú tigrisek meg a neandervölgyiek. Pedig - hogy a dínókat megelőző korról most ne is beszéljünk - ez alatt az idő alatt is hihetetlen lényekkel találkozhatunk... elvégre mégis csak 65 millió év telt el az aszteroida meg egy bizonyos jótétlélek meghurcolása között.
A sorozat 6 részt ölel fel... bevallom, szerintem befért volna még egy hetedik, a déli erszényes világról, mert ők is hihetetlenül káprázatosak, de így is találkozhatunk lehetetlenebbnél lehetetlenebb lényekkel: sétáló bálnák, szörnymadarak, patás farkasok, medvekutyák, "gorillalovak", óriás disznók és még náluk is hatalmasabb orrszarvatlan orrszarvúak, hogy csak néhány példát említsek. Ja, persze, nevezhetném őket a tisztességes nevükön, de félek, az senkinek nem mondana semmit, és pont a célt nem sikerülne elérni... szóval aki meg akarja tudni, mi a nevük ezeknek a dögöknek, és - feltehetőleg - mivel töltik az idejüket, akkor sipirc bepótolni ezt a mulasztást!
Addig is stílszerűen kerüljön ide egy Bob Dylan feldolgozás Phil Collinstól? Hogy miért nem az eredeti? Nos, bármennyire is "eredeti-hívő" vagyok, szerintem ez egyrészt aranyosra sikerült, és könnyedebb mivolta miatt inkább érzem ideillőnek, mint a zseniális eredetit, szóóóval...
...
(Sokkoló képek is akadnak, figyelmeztetem az érzékeny lelkűeket)
...


Phil Collins: The Times They Are A-Changin'


Come gather 'round people wherever you roam,



and admit that the waters around you have grown,



and accept it that soon you'll be drenched to the bone



if your time to you is worth savin'



then you better start swimmin'
or you'll sink like a stone
for the times they are a-changin'

Come writers and critics who prophecise with your pen
and keep your eyes wide,



the chance won't come again,
and don't speak too soon
for the wheel's still in spin



and there's no tellin' who
that it's namin'
for the loser now



will be later to win



for the times they are a-changin'

Come senators, congressmen,
please heed the call



don't stand in the doorway,
don't block the hall,



for he that' gets hurt
will be he who has stalled,
there's a battle
outside and it's ragin'



it'll soon shake your windows
and rattle your walls
for the times they are a-changin'



Come mothers and fathers
throughout the land,
and don't criticize
what you can't understand



your sons and your daughters
are beyond your command,
your old road is rapidly agin',
please get out of the new one



if you can't lend your hand
for the times they are a-changin'



The line it is drawn,
the curse it is cast,



the slow one now will
later be fast,



as the present now
will later be past



the order is rapidly fadin'
and the first one now



will later be last



for the times they are a-changin'

2009. október 24., szombat

Girls – A lányok, a lányok, a lányok angyalok…


Az olyan képregényeket szeretem, mint a Girls, amelyek megmutatják, hogy a műfaj igenis tud többet mutatni a sztreccsruhás szuperhősöknél, és hogy egy paneleken megelevenedő történet is lehet mély és többrétegű. Hogy miről is szól a szóban forgó mű? Hát, egy zombis-testrablós történet, csak rothadó hullák és alakváltó idegenek helyett anyaszült meztelen lányok vannak…



…Ööö, velem van még valaki? Bízom benne, hogy igen, és nemcsak azért, mert a Girls megérdemli, hanem mert a főtémák találkozása – zombik és férfi-nő kapcsolatok – miatt egyenesen kötelezővé tenném a magyar fantasztikus irodalom képviselőinek a Luna fivérek művét, amellyel egy csapásra bekerültek a köztudatba. A képregény ugyanis egy családi munka, a két testvér, Josh és Jonathan Luna ugyanis a történetszövéstől kezdve a kihúzáson át a beírásig mindent megosztottak egymás között, és a kész műnek javára is válik ez az összeszokottság.

Történetünk helyszíne Pennystown – csak én érzek ebben a névben egy kettős jelentéstartalmat? – amelynek hatvanöt fős lakossága békességben és boldogságban éldegél egymás mellett. Ez persze csak a látszat, ahogy azt már megszokhattunk: a község tűnhet egy tó nyugodt felszínének, de mi sejtjük, hogy már érkezik is egy ordas nagy kő felé.

Adva van Ethan, egy tipikus önérzetes, kapcsolatok terén is esetlen balfácán, aki még mindig nem tudta túl tenni magát azon, hogy barátnőjével hat hónapja szakítottak – szerintem nincs az a férfi, akinek legalább egy kicsiny része ne tudna együtt érezni egy ilyen lúzerrel. Egy este Ethan a kelleténél kicsit jobban felönt a garatra és miután egy félreértés – és egyben hamvában holt kísérlet a barátnő, Taylor féltékennyé tevésére – után sikeresen megalázza magát, hősünk kifordul magából és elmondja a női nem képviselőit – általánosságban és konkrétan – mindennek. Ki is penderítik a bárból, de barátunk még ekkor sem tudja megállni, nehogy övé legyen az utolsó szó… ami egyben végszó, már ami egy csodát illeti.
Az kisebb, bár a község számára látványosabb jelenség, hogy a környéken tomboló vihar azonnal elül. Hősünk viszont az úton hazafelé kis híján elüt, majd felszed egy sebesült és anyaszült meztelen lányt, aki valaki vagy valakik elől menekül. Aztán már ha hazavitte, Ethan lovagiasan ellátja a bajba jutott hölgy sérüléseit, enni ad neki, majd még gyengédebb gondoskodásban részesíti… pedig természetesen egy ilyen hölgynek mindig van egy sötét titka.

Emlékszik mindenki a Szörnyecskék filmre? A három szabályra is? Nincs víz, nincs vaku, nincs késő esti nasi? Arra is, hogy ezt persze nem tartották be, és az aranyos jószág rögtön beszaporodott a torz ivadékaival? Na, a hölgy esetén egy szabály van: nem szabad megdugni. Naná, hogy ezt sem sikerül betartani.

Pár apróság, ami a képeken látható csábos leányzót illeti: tojással szaporodik. Aktus után rögtön legalább hatot rak le belőle, hogy egy fél napon belül ivarérett klónjai keljenek ki belőle. Gyilkos érzéseket táplál a „természetes” nők iránt. Belső tulajdonságokat tekintve inkább tekinthető állatnak… viszont szerfelett vonzó, és képes utánozni az emberi hangokat, a férfiak egy része pedig naná, hogy van elég hülye. Mert hát emellett csendes, gyönyörű, Éva-kosztümben flangál, és csak azt akarja.

Az ő jelenléte csak az egyik probléma. Hamarosan kiderül, hogy a községet egy hatalmas erőpajzs választja el a külvilágtól, a központjában pedig egy óriássperma található, amit a lányok halottakkal táplálnak, egyéb iránt pedig úgy viselkedik, mint a marslakók tripodjai a Világok Harcában.

Igen, ez így leírva iszonyú blődségnek hangzik, és az is lehetne… a Luna fivéreknek azonban mégis sikerül valami beteg, bizarr, ugyanakkor okos és tartalmas történetet kihozniuk. Jó, mint már említettem, a koncepció itt nagyban hajaz a zombis-testrablós filmekre, csak itt a paranoiát nem az okozza, hogy ki fertőződött meg, hanem hogy ki „hozta létre” az újabb almot… és ennek megfelelően szép szakadék támad a férfi és női oldal között.

Persze semmi sem ilyen egyszerű, mert a nemeken belül is nagy az egyet nem értés, és az alkotók mindenkinek igyekeztek jellemet adni. Talán ez az egy jelentősebb hibája a képregénynek; annyi karaktert mozgat, hogy néhányuknak csak tipi fissi szerep jut. Az atyáskodó seriff. A beforduló tudós. A falu szajhája és annak „tomboy” húga. Akadnak olyanok is, akik csak statisztálnak – kell a birka a vágóhídra – és olyan is van, akinek a nevét csak azután tudjuk meg, hogy az első támadási hullámban elhalálozott. Ethanon kívül egy boldogtalan házaspár az, akik a történet szempontjából komolyan számítanak, bár én kedveltem még a számkivetett gazdát a retardált fiával, valamint a község papját, aki ironikus módon Pennystown egyetlen a földön két lábbal járó embere. Ennek ellenére a Luna fivérek jól zsonglőrködnek, és van, hogy egy adott karakter egyik pillanatban rettentően unszimpatikus, a másikban viszont képesek vagyunk megérteni őt - ez különösen a már említett házaspárra, Nancyre és Kennyre igaz.

És mi a helyzet a lányokkal? Nos, ők nemcsak hogy elvesztik „varázsukat” a történet során, de egyenesen ijesztőek lesznek. Nem brutális, direkt módon – bár hentelésből nincs hiány, és hölgyeink is képesek sakálokként marakodni a tetemek felett –, hanem nyomasztó, zsigeri kísértetiességgel. Legjobban talán ahhoz tudnám hasonlítani az érzést, mint amikor valakinek vezetés közbe beakad a Pure Moods lemeze az X-akták témájánál, miközben éjfél körül hajt egy elhagyatott országúton. És ez valahol így is van rendjén.

Elvégre igen, mindnyájan elképzeltük már álmaink asszonyát, aki gyönyörű, meztelen, nem mond nemet… ugyanakkor a szépség mégis csak a személyiségből fakad. Abból, hogy mormotás mamusza van, hogy néha nevetés közben önkéntelenül horkant egyet, hogy olyan filmekre vesz rá, amit nem akarsz megnézni. Meg abból, legfőképpen, hogy egy van belőle.

Mit lehet elmondani még a Lányokról? Igazából a többit mindenkinek magának kell felfedeznie, mert bőven van még egy pár meglepetés ebben a bizarr és felkavaró zombimesében. A végét pedig mindenki maga döntse el, hogy méltó lezárása-e a történetnek – én teljesen helyénvalónak éreztem – a keret viszont mindenképpen zseniális.

Egy lélek útja – J. Michael Straczynski: Midnight Nation


„Fall through the cracks”. Egy angol szófordulat, amit úgy szokás fordítani, hogy „átesni a réseken”. Ezzel a kifejezéssel már találkozhattunk Neil Gaiman Soseholjában, és mindarra a dologra használják, ami elveszett – emberek, tárgyak, információ. Ugyanez a mondás az alapja J. Michael Straczynski Midnight Nationének is.
Az író neve talán ismerős a hazai sci-fi rajongók számára, ugyanis ő volt a Babylon 5 alkotója, producere és forgatókönyvírója. Emellett cimborák Neil Gaimannel, aki egy fejezet erejéig átvette a stafétát a Babylon 5 forgatókönyvénél, előszót írt Straczynski Rising Stars képregényéhez, illetve a B5 világában egy fajt is neveztek el róla – talán ezek után nem meglepő, ha ez a téma mindkettejüknél előfordul. Straczynski emellett a legfelkapottabb képregényírók közé tartozik, mégpedig nem véletlenül – a már említett Rising Stars azokat az olvasókat is elbűvölte, akik nem rajonganak a szuperhősökért, és olyan sorozatok merítettek belőle ihletet, mint a 4400 és a Heroes. A Midnight Nation ezzel szemben inkább az urban – vagy talán még inkább road – fantasy kategóriába sorolható, és kimondottan azok számára ajánlom, akiknek tetszett az Amerikai Istenek vagy az Úttalan Út.

David tipikus eset. Rendőr. Elvált. A munkájának él. Egy nap egy brutális gyilkosság ügyében kezd el nyomozni, és az sem téríti el az esettől, hogy egyetlen informátorát vicces kedvű pszichopaták szójátékok szerint darabolják fel. Sőt, ettől csak még nagyobb hévvel veti bele magát a nyomozásba… csak hogy ennek következtében azok a démoni lények támadjanak rá, akik széttépték a „besúgót”.

Hősünk egy kórházban ébred fel, ahol senki nem felel a kiabálásaira, az emberek áttetszőek és valószerűtlenek, egy fiatal nő, Laurel kivételével, aki közli vele: kevesebb, mint egy éve van, hogy eljusson Los Angelesből New Yorkba, és visszaszerezze a lelkét, különben a rátámadó szörnyetegek egyikévé válik. Emberünkben fel is merül, hogy ennél már a halál is jobb lett volna – és ezzel a környezetében mindenki egyetért, ami, valljuk be, már több mint kellemetlen.

Davidnek ideje sincs megemészteni a sokkot, máris az úton találja magát, ahol rendőrlétére kénytelen lenyelni, hogy semmi sem a megszokott szabályok szerint működik. Éppen ezért elkél a csinos Laurel segítsége, aki őrangyalként végigkalauzolja őt ebben a furcsa világban, amelyet az elhagyatott emberek és dolgok népesítenek be. Meg persze a Nép, ezek a koboldszerű, embertelen lények, akik élvezetből kegyetlenkednek, páncélozott kocsikkal járnak és egy titokzatos illetőt imádnak, aki David lelkét is elragadta – szerintem olyan nagyon nem nehéz kitalálni, hogy kiről is beszélünk, mégha a tálalás minden, csak nem sablonos.

Pedig egy ilyen történetnél az íróra is leselkednek veszélyek. Ott van például az elhagyatottak témája, ami az író biztos keze nélkül könnyen átfordulhatna valami mesterkélt, didaktikus és kicsit álszent dologba. A hajléktalanok, szipusok és más lecsúszott emberek ugyanis egy különös tabunak számítanak a társadalmunkban. Ez a téma meglehetősen ellentmondásos, és gyakran találkoztam már olyan megoldásokkal, amik igencsak leegyszerűsítették az egészet. Ezzel csak az a gond, hogy ennél a helyzet jóval árnyaltabb, és két „elhagyatott” ember között is van különbség. Az ilyesmiről nem igazán szokás beszélni, és erre utaltam, hogy tabu – de én is találkoztam már olyan hajléktalannal, akiről az a benyomásom volt, hogy egy kis szerencsével sokkal többre vihette volna (csodálatos hangja volt, és úriemberként viselkedett). Ezzel szemben azért futottam már bele velem közel egyidős férfiakba is, akik direkt és direktebb módon igyekeztek hatni a jobbik énemre, minden áron, miközben nekem az volt az érzésem, hogy a lehető legrosszabb utat választották, és nem pár százasra lenne szükségük, hanem két atyai pofonra – ha igazak a történeteik, akkor azért, ha nem, akkor azért.

A gond persze ott van, hogy egy átlagember pár pillantás alapján nehezen méri fel a helyzetet, és egyrészt megvan benne a szándék, hogy segítsen, másrészt ott van benne a félelem is, hogy kihasználják őt. Így van, amikor tudnánk segíteni, de mégsem merjük, és van, amikor megtesszük, csakhogy utána kellemetlen szájíz maradjon. Persze sokszor az igazi segítséghez a másik félnek is nyitnia kellene, és még egy pár embertől (hatóság, család) függ a helyzete, így egyszerűen az egész… elvész a résekben. Ezért inkább sokszor nem nézünk oda, nem is gondolunk rá, csak néha engedünk meg magunknak némi bűntudatot, kompenzálásként.

Straczynski pedig ezzel tisztában van, és nem mossa egybe az elhagyatottakat. Akad közöttük olyan, akit az élet küldött padlóra, akárhogy is próbálkozott, ám ennek ellenére – vagy éppen ezért? – megőrizte a tartását és emberi méltóságát; míg olyan is van, aki gyáva volt megragadni a lehetőséget, mert kényelmesebb volt azt hinnie, hogy nincs választása. Straczynski azonban nem prédikál, nem ítélkezik, csak mutat.
Ugyanígy összetettebb a Nép ábrázolása. Egyrészt ők a legundorítóbb alantasok, akik valaha egy fantasy történetben megjelentek: gonosz tekintet, eszelős vigyor, kopasz fej, tetoválásokkal tarkított bőr – mintha Gollam, Mr. Hyde és Joker legrosszabb tulajdonságait keverték volna egybe. És mégis, nekik is van választásuk, és némelyikük választ is.

És hamár választás, akkor a legkevesebb talán hőseinknek jutott: Davidet nem kell magyaráznom, viszont az őt kísérő Laurel sem szerencsésebb ilyen téren. Bár kiküldetése előtt nemet mondhatna, de az empátia és a remény miatt végül mindig az ügyeletes kárhozott pesztrálása mellett dönt. Van olyan erős, mint David, a képregényhez pedig sokat ad a két karakter kapcsolata, ami a – főleg Laurel részéről – kezdeti élcelődéssel indít, és csak a vége felé megy át kétségbe és féltésbe, ami ennek megfelelően még nagyobbat üt, mintha a páros végiglelkizné a történetet. Persze a választás náluk sem különb a többiekénél – emberek maradjunk vagy adjuk fel –, ám ők kerülnek a legszorongatottabb helyzetbe.

És ha továbbra is a döntésnél maradunk, ez teszi félelmetessé az ellenfelet: nem üvöltözik, nem fenyegetőzik, nem kegyetlenkedik – egyszerűen csak meggyőzően tud érvelni, és az övé az egyik legjobban megírt monológ, amivel valaha is találkoztam.
Ennél jobban nem szeretnék nagyon belemenni a részletekbe, mert a Midnight Nation nemcsak David útja, de az olvasóé is, így magának kell felfedeznie mindent. De ha érdekli, hogy mivel tengeti napjait a bibliai Lázár, hogy tényleg jobb-e a járt út a járatlannál, hogy ki vigyáz az őrangyalokra és, legfőképpen, mit is jelent az emberi lélek, akkor a Midnigh Nation lapjain erre mind választ talál.

A sorozat 12 – és fél – része kijött egy kötetben, amit érdemes beszerezni mindenkinek, akit kicsit is érdekel a téma.

Újra itthon

Na, végre hazaérkeztem, és ennek örömére fel is rakok néhány ismertetőt.
De mielőtt megtenném, mindenképpen szót kell ejtenem Hanna könyvbemutatójáról, amire múlt hét pénteken került sor. A kérdezz-felelek az írónővel roppant tanulságos volt, aki amúgy a kérésemre jól össze is firkálta az Ólomerdőmet, és egy keveset el is beszélgettünk - majdnem kiengedte a szóáradat-szellemet a palackból, amikor a blogomról kérdezett. A sütemény horda is elpusztításra került, és ebben az epikus küzdelemben én is kivettem a részemet.
És hamár ott voltam, el is vittem egy kérdőívet a hazai fantasy-igényekről, és ki is töltöttem. Kíváncsi vagyok, mi lesz az eredménye minden értelemben. A magamrészéről örülnék, ha folytatódna a Korongvilág- és a nem-szerepjáték fantasy-áradat, azaz Sanderson és a többiek, valamint hogy sor kerülhet végre a Memory, Sorrow, Thorn ciklus kiadására, valamint a megkezdett Williams sorozatok befejezésére. De nem akarok telhetetlennek tűnni, mert ugye öt évvel ezelőtt még elképzelhetetlennek tűnt, hogy ekkora dózisban kapjunk Neil Gaimant, vagy a többieket... én bízom benne, hogy ha esetleg ez a front nem is erősödne, de semmiképpen nem gyengül.
És hamár Sanderson, hittétek volna, hogy Magic the Gathering játékos a srác? Végül is valahol edzeni kellett arra a nagy kombózásra, amiről a Ködszerzetben tanúbizonyságot tesz.

2009. október 9., péntek

Októberi tűzoltás


Itt vagyok az irodában, és - apró rendszerproblémák miatt - egyéb dolgom nem lévén böngészgetem a netet. Szeretem a fantasy és a sci-fi oldalakat, így azokat szemezgetem, és szinte lépten nyomon sikerül flémbe botlanom. Most ahelyett, hogy ezen a jelenségen keseregnék, illetve megpróbálnék fogadatlan prókátorkodni és elfilozofálni a sorozatos oda-visszákon, inkább nem teszem.

Ehelyett inkább iderakom kedvenc versemet, ami, úgy érzem, a témába vág. Ha meg esetleg párak szerint nem így lenne... nos, akkor is szép, és ezt nem lehet tőle elvitatni. Mindenkinek Kellemes Októberi Péntek Délutánt!

Karinthy Frigyes:
Előszó


Nem mondhatom el senkinek,
elmondom hát mindenkinek

Próbáltam súgni, szájon és fülöm,
mindnyájotoknak, egyenként, külön.

A titkot, ami úgyis egyremegy
S amit nem tudhat más, csak egy megy egy.

A titkot, amiért egykor titokban
Világrajöttem vérben és mocsokban,

A szót, a titkot, a piciny csodát,
Hogy megkeressem azt a másikat
S fülébe súgjam: add tovább.

Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.

Mert félig már ki is bukott, tudom
De mindig megrekedt a félúton.

Az egyik forró és piros lett tőle,
Ő is súgni akart: csók lett belőle.

A másik jéggé dermedt, megfagyott,
Elment a sírba, itthagyott.

Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.

A harmadik csak rámnézett hitetlen,
nevetni kezdett és én is nevettem.

Gyermekkoromban elszántam magam,
Hogy szólok istennek, ha van.

De nékem ő égő csipkefenyérben
Meg nem jelent, se borban és kenyérben,

Hiába vártam sóvár-irigyen,
Nem méltatott rá, hogy őt higgyem.

Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.

Hogy fájt, mikor csúfoltak és kínoztak,
És sokszor jobb lett volna lenni rossznak,

Mert álom a bűn és álom a jóság,
De minden álomnál több a valóság,

Hogy itt vagyok már és még itt vagyok
S tanúskodom a napról, hogy ragyog.

Nem voltam jobb, se rosszabb senkinél,
Mégis a legtöbb: ember, aki él,

Mindenkinek rokona, ismerőse,
Mindenkinek utódja, őse,

Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.

Elmondom én, elmondanám,
De béna a kezem, s dadog a szám.

Elmondanám, az út hova vezet,
Segítsetek hát, nyújtsatok kezet.

Emeljetek fel, szólni, látni, élni,
Itt lent a porban nem tudok beszélni.

A csörgőt eldobtam és nincs harangom,
Itt lent a porban rossz a hangom.

Egy láb a mellemre lépett, eltaposta,
Emeljetek fel a magosba.

Egy szószéket a sok közül kibérelek,
Engedjetek fel a lépcsőjére, kérlek.

Még nem tudom, mit mondok majd, nem én,
De úgy sejtem, örömhírt hoztam én.

Örömhírt, jó hírt, titkot és szivárványt
Nektek, kiket szerettem,
Állván tátott szemmel, csodára várván.

Amit nem mondhatok el senkinek,
Amit elmondok mindenkinek.